Mérleg

Na, nem úgy.

De úgy is lehetne persze, csak ahhoz most nincs kedvem.

Az előző bejegyzésben arról írtam, hogy sok csalódás ért mostanában. Ezek a szabadság eljövetelével, bekövetkeztével persze nem semmisültek meg, de most mindenesetre kevesebbet gondolok rájuk. Azért lesz majd, amiről külön szeretnék írni (pl. a célnyelvi utazásokról, ami elég hülye kifejezés, de a mi iskolánkban ezt használják), van, amiről meg már annyit írtam a facebookon, hogy nincs kedvem külön bejegyzést szentelni neki, pedig lehet, hogy kellene.

Az utolsó pár hét elég fárasztó volt, az ünnepi hangulat is nehezen jött, az ajándékozás/ajándékvásárlás sem különösebben érdekelt. Amúgy sem vagyok nagy köszöntős, aki ír, annak válaszolok (lehet persze, hogy napok múlva), de ennyi. Idén az utazgatást is skippeltem, gondoltam, aki akar, az jöjjön (persze nem jön senki), és látogasson meg, miközben itthon pihengetek.

Jó kedvem is mérsékelten volt, amit nehezményeztek is pl. a munkahelyemen, ahol ezek szerint 2,5 sem sikerült észrevenni milyen is vagyok: alapvetően hallgatag, figyelős, kevés beszédű. Amúgy pedig jó fej. És igen, boldog is. Persze nem dicsekszem soha semmivel, nem fecsegek a magánéletemről, és nem készítek szeretetcsomagocskákat a kollégák asztalára. Inkább természetesen viselkedem, mert ez mégis csak egy munkahely elsősorban, nem?

Nem szervezek a kollégáknak karácsonyi bulit a két ünnep közé, és nem is megyek el egyetlen ilyenre sem, mert egész eddig velük voltam napi sok órában. Nem írok december 24-én boldog karácsonyos üzit a szülőknek (!), mert egyszerűen nem jut ilyesmi eszembe.

Az internetet sem nagyon nyitom ki, a telefonomat a táskámban felejtem órákra, van, hogy napokra.

Tök jó itthon egyébként, az Aldi karácsonyi receptjei közül csináltam meg néhány frankó kaját, na nem azért, mert muszáj volt, hanem mert ehhez volt kedvem. Végre kiolvastam az Üvöltő szeleket (amit már vettünk órán, de van egy ilyen mániám, hogy végigolvasom akkor is, ha már nem kell), és már elkezdtem házikat javítani. Nézem a Harry Pottert, az ötödik rész következik. Teljesítettem a goodreads read 50 books a year challenge-ét. (Évem könyvekben.)

Meg közben azért azon gondolkodom, miért használják ki az emberek mások jóindulatát, kedvességét. Hogy miért kell elcseszni azzal, hogy esetleg többet akarunk, mint ami egy helyzetben adott, mint amit egy adott szituból ki lehet hozni. Hogy nem örülünk annak, amit kapunk, nem becsüljük a figyelmet, a segítséget, az adományt. Hogy a kicsinyes játszmák miért is mérgezik meg a mindennapi kommunikációt.

Tudom a választ persze.

Nyilván mindenki csak úgy tud kapcsolatot teremteni és fenntartani másokkal, ahogy az a személyiségéből fakad. Ma már valamiféle romantikus elképzelés az, hogy mások kedvéért megváltozzunk, feladjunk magunkból, idomuljunk, módosítsunk, korrigáljunk és alkalmazkodjunk.

Ahhoz én meg már túl öreg vagyok, hogy mindig én csináljam. És csináltam már eleget.

Most már egyre inkább csak azért, akiért tényleg érdemes, de még akkor is az van, hogy más boldogtalanságát csak a más tudja megoldani.  

Van pont elég ok más miatt szomorkodni, az ilyen csalódások miatt ti se tegyétek.

Boldog karácsonyt a blog mind az öt olvasójának. A karácsonyból van még pár óra, itt van egy kis Bach, egy egész playlist, hallgassátok békével.

Annyi...

... csalódás ér mostanában, hogy nincs is kedvem írni. Lelkes és humoros mondanivalóm nincs, nyavalyogni meg nem akarok.

Egyrészt kiábrándítanak a közéleti történések, a túl sok halálhír, másrészt az iskolában is állandósult a sikertelenség érzése. 

Nem tudom, az idén valahogy minden csoportom és osztályom idióta. 

A kilencedikeseknek persze egyelőre adok felmentést, hiszen #kicsik és #hülyék, de azért tegnap például kizavartam két lányt az órámról.

Tudom, tudom, hogy ők ezt viccnek szánják, és azt is tudom, hogy a kontroll egyszerűen nem működik még. Hiszen soha nem szól rájuk senki.

Én pedig (lássuk be) jó fej vagyok. 

Azért vagyok jó fej, mert hiszek a humor erejében. Amikor meglátom év elején az ijedt kis fejüket, viccelődni kezdek. Aztán végül ez lesz belőle. Órai verekedések -- poénból. Bekiabálások, "mindent én akarok mondani", "de én tudom", "miért nem engem tetszett szólítani" és "ajj", és akkor én elfáradok öt perc alatt. És egy nyolc perces bemelegítésből 45 perc lesz.

Aztán ott vannak a dühös kamaszok is, akik nem rám dühösek, de a nyolcadik órában velem ordibálnak, mert nem tudják és nem is akarják kontrollálni a mérgüket. Én pedig a morfémák közepette próbálok higgadt maradni, kezelni a "faszom", "kurva életbe" és hasonlókat (ehhez persze fenyegetőzni is kell), majd ott marasztalom, és higgadtan elmagyarázom, hogy nem velem kell ordibálni, a simogató kézbe ne harapjunk, hogy az emberek tényleg "faszok", de nem mindenki. És hogy egyszer fel kell majd nőni. 

Minden rémes gyerekkor véget ér egyszer.

Aztán ottmaradok még, és inkább kijavítok pár morfémás dolgozatot, hogy ne bőgjem el magam. Nem is tudom, miért, hogy a dühtől, a sajnálattól, a fáradtságtól vagy a tehetetlenségtől. Vagy attól, hogy olyan értelmetlennek tűnik minden.

Az is, ahogy próbálok érdeklődést csiholni a nagyobbakból, de nem jutunk túl az alváson és az evésen. (Vö. "Mégis mivel lehetne téged motiválni? Mi érdekel?" "Hát, szeretem a rántott húst meg a krumplipürét.") 

Különben most igazságtalan vagyok picit, mert az egyik lány bevallotta, hogy felolvasta az anyukájának Arany János: Kertben c. versét, mert ez neki annyira tetszett órán. ("Rákényszerítettem anyukámra, hogy végighallgassa, amíg felolvasom...") 

Azért egyébként ez egy kurva jó vers. 

Maximálisan osztom, ahogy az emberekről vélekedik. 

Mellesleg elkezdtem pénzt gyűjteni, hogy kb. 15 év múlva elköltözhessek egy világvégi tanyára. Csak a kecskék, birkák, kutyák, macskák és mi.

Nem viccelek.

Mázsa

Pont két hete várok arra, hogy a pedagógus önértékelési anyagaim elkészüljenek, hiszen enélkül nem tudok továbblépni a felületen, hogy kitöltsem a kurvafontos kérdőívet, és doksiba pötyögjem, mi mindent tartok magamon fejlesztendőnek.

Egyébként pontosan tudom, mik a fejlesztendő területeim, ahogy azt is kibaszott pontosan látom, hogy mindez nagyrészt az időn múlik. (no time to die)

Ha nincs idő, nincs kész időben az adminisztráció.

Ha nincs idő, improvizálok, és tojok az RJR-modellre, amiről egyébként csak most tudtam meg, micsoda is pontosan. De, mivel fejlődőképes vagyok, a második látogatott órámat már frankón fel tudtam építeni erre a csodálatos sémára, aminek (meglátásom szerint) a készségfejlesztés szempontjából bizonyos osztályokban kábé nulla értelme van.

A héten azért kaptam egy e-mailt az igazgatónőtől (akinek a fejlesztési tervet küldeni kell), hogy küldjem a küldendőket. Ezen úgy felhúztam magam, hogy válaszoltam, hogy amíg a kollégák nem készítik el az anyagokat, addig nem tudok továbblépni. Nem enged a rendszer.

Kedden irodalmi verseny szóbeli, amit lepasszoltak ránk, fiatalokra (mondjuk én most speciel kb. hatvanötnek érzem magam); csak azt felejtik el, hogy mi ezt a sok fancy dolgot a teljes óraszámunk rovására/mellett csináljuk, míg mások a 12 vagy 6 óra mellett. Értem én, hogy a pozíció privilégiumokkal jár, de legyen már ácsi.

Mondjuk nagyon várom ezt a keddi versenyt, hogy írhassak egy posztot arról, hogy benyalnak a szerzőnek (1), hogy körbeudvarolják a szakértőket (2), és hogy tesznek magasra arról, hogy ez az egész program közelről sem váltotta be a célokat, ami a fiatalság és a kortárs magyar irodalom kapcsolatának népszerűsítése lett volna (3).

Kicsit beszélgettem az igazgatóhelyettessel, aki (tudván ezekről) értetlenségének adott hangot, hogy nem struktúráljuk át a munkaközösséget. Vezethetné például valaki más.

Ez való igaz, de kinek van kedve szembeszállni (bármennyi is a pótlék) a full óraszáma mellett egy 6 és több 12 órással, aki minden bizonnyal az összes energiáját arra fordítaná (még ha akaratlanul is), hogy a kákán csomót keressen. Nem is beszélve a presztízsharcról ugye, amiben én tudatosan és évek óta nem veszek részt.

Igaz, írtam egy 200 oldalas doktori disszertációt (nem pedagógia, hanem irodalomtudomány), amit summa cum laude megvédtem, van számos angol és magyar nyelvű publikációm, referencia vagyok két wikipédia-szócikkben, de belátom, hogy mindez mit sem ér egy vezető tanári státuszhoz képest. Mint mondtam már sokszor, nem versenyzek. Csak hagyjanak békén. (De nem hagynak, haha.)

A héten az egyetemisták prezentációkat tartanak, és nagy örömmel töltött el, hogy többen górcső alá vették a mi elcseszett oktatási rendszerünket (témák: critical thinking, schools fail children, trauma-informed teaching). Volt persze minden: rossz rendszer, alacsony fizetések, motiválatlan tanárok, idióta iskolaigazgatók, gáz politikusok, stb.

Meghallgattam őket, utána viszont felvetettem, mi lenne, ha ezt az egész problematikát a másik oldalon résztvevők szempontjából is megvizsgálnánk. Ugyanis helytálló minden, amit mondanak, de mi van, ha vannak jó kezdeményezések, arra viszont nincs befogadó fél?

Feltettem a kérdést a csoportnak, kinek volt része kreatív, gondolkodtató, készségfejlesztő órákban (akármilyen tárgyból). Ketten feltették a kezüket (az én volt diákom tavalyról persze nem, elmehet a büdös francba), majd arra jutottak közösen, hogy jó és innovatív iskolák csak a fővárosban (!!) vannak.

Na, és akkor felvetettem néhány dolgot. Például, hogy (1) a gimnazista diákjaim rendszeresen megreklamálják, ha gondolkodtató felméréseket, dolgozatokat állítok össze, mert ez fárasztó, miért nem kérdezem ki inkább az elégia meg a romantika fogalmát. A (2) nálunk végzett gyakorló tanárok--lássuk be--szép és alapos módszertant kapnak, amiben van készségfejlesztés, kreativitás, demokráciára nevelés, stb., aminek tökre örülnek, majd pedig elmennek dolgozni, és szépen visszaállnak a poroszos, pozitivista módszerekre (életrajz, elemzés szöveg nélkül, 'amitneménmondtamaznemjó'). A kreativitást megölik a határidők (mondta az egyik lány), okés, de találják ki, hogy (3) ha én három hetet vagy egy hónapot adok egy projektre, mikor állnak neki a diákok? Talált, süllyedt: előző este.

Szóval akkor hol itt a hiba? És ki a hibás? 

Ezt nem fogom/tudom megválaszolni--mondtam a hallgatóknak--, csak azt tanácsolnám, hogy ha valaha még gondolkodnak ezen gyakorló tanárként, próbálják befogni az összes oldalt. Oktatáspolitika, általános iskola és középiskola, szakértők/munkaközösség-vezetők, dolgos kis ped.1-ek, tanárszakos hallgatók, diákocskák. 

Ezt a gondolatmenetet most nem fogom befejezni, mert már lehiggadtam, és isten ments, hogy didaktikus legyek. Csak annyit mondok, a múltkor bevittem ezt a klassz filmet órára, de csak fanyalgást kaptam. A faktos csoport egy részének, humán-művészet tagozatosok. 17 évesek.

Nem tudom, mit tegyek. A lakatlan szigetre költözésen kívül nem jut eszembe semmi. #baszki

Ti azért nézzétek meg, szerintem csúcs. Annyira remek fiatalok is vannak a világban. 

Csalódásaim #2

Ezt a posztot még az előző bejegyzésbe szerettem volna beilleszteni, de immár sokat tanultam arról, mennyi egy fáradt elme olvasási kapacitása. (Na jó, nem ehhez viszonyítok, hanem a diákokhoz, akiknek már két oldal is hosszú.)

Múlt héten voltak az emelt érettségik. Őszi szezon, rengeteg vizsgázó, főleg nyelvből, hiszen párunk és kormányunk közhírré tette, hogy az emelt érettségi/nyelvvizsga immár kötelező lesz az egyetemre való bejutáshoz.

Majd ahogy az lenni szokott, egy hirtelen vonással el is törölték.

Ennek a hírnek a keltezése november 5, én november 9-én mentem vizsgáztatni.

Értem? Gyorsan kidobták a mégse törvényt, de addigra már tele voltunk vizsgákkal ezekben a szép őszi napokban. Boldog és boldogtalan jelentkezett, hátha.

Az írásbelit pl. négy nap alatt kellett kijavítanom (egy csonka hetet kaptunk rá), szóbelire pedig behívtak feleltetni mindenkit, akit csak lehetett. (Köztudott, hogy ősszel kevesebb a jelentkező, tele vagyunk munkával, senki nem akar karácsony előtt megdögleni.)

Na szóval ahogy elnökként bontogatom a csomagot ebben a semmit fel nem szolgáló gimnáziumban (except for száraz pogácsa és csapvíz) egy szomorú szombati délelőttön, egyszer csak találok egy határozatot. Nos, ezt a dokumentumot (szégyen, nem szégyen), nem sikerült értelmeznem, még a két kollégám segítségével sem. 

A következők álltak rajta: a vizsgázó időhosszabbítást kap, felkészülhet, valamint írásban szóbelizhet. (!!!) 

Tudvalévő persze, hogy a nyelvi érettségiken nincs felkészülési idő, illetve a három taskból kettő interaktív, a feladatok pedig előzetesen nem ismerhetők meg, hiszen éppen a spontán megnyilvánulás a lényeg.

Bőszen telefonálgatni kezdtünk (ült köztünk egy szakértő is), ám az OH nyilván nem vette fel; miért is vették volna fel ezek a jogászfejek szombaton, mikor épp fontos vizsgák folynak szerte az országban. Egyedül a tanulót a vizsgára benevező iskola igazgatójával tudtunk beszélni, aki elmondta, hogy a gyerek külsős, ergo nem tudnak róla semmit, csak szépen aláírtak egy határozatot, aminek a tartalmával nem voltak tisztában. (Ez is, bazmeg...)  

Úgy alakult magyarán, hogy a szitut immár mi hárman voltunk kénytelen megoldani. Vizsgáztassunk le egy gyereket, akiről semmit nem tudunk, de aki fel van mentve a szóbeli vizsga alól.

A határozat nem konkrét, sőt, értelmezhetetlen, a hivatal nem ad választ a kérdéseinkre, illetve amikor végül közvetítő útján mondanak valamit, az egy kalap f@szság. 

Vagyis hogy nincs felkészülési idő, a lány jön és ír. Mindent. Az interaktív feladatoknál is. Írásban vitatkozik, vagy mi.

A lány jött; mint kiderült, súlyosan dadog, gyakorlatilag meg sem bír szólalni. Yes, no. Ennyi.

Az utazás témakört, a gyorskajákat, valamint az audio-ekönyv-rendes könyv témakört húzza.

Egyszerre tragikus és groteszk, ahogy leírja az érveit és a gondolatait (értsd: a tanár elmondja a kérdést, állítást, majd mindannyian kivárjuk, míg a gyöngybetűivel lekörmöli a választ; amit én felolvasok, mert a telefonos utasításban az áll, hogy ezt így kell). 

Egyébként nem is olyan jó, szóval hárman nem értjük, mi vehette rá, hogy bejelentkezzen erre a vizsgára. Nyilván az, hogy egyetemre szeretne menni, és ő még úgy tudta, kötelező a nyelvvizsga.

Azt a helyszínen tudja meg, hogy mivel időhosszabbítást kért, amúgy nem is kaphat nyelvvizsgát. Igen, a szóbelin nincs végül hosszabbítás (hisz nincs felkészülési idő), de az írásbelin volt. 

De nekik ezt senki nem mondta.

Ahogy az is négy napja derült ki, hogy ezt az egészet nem is lenne muszáj...

Végül 42 percet tölt bent (a 20 helyett), jegyzőkönyvezzük a szitut, beborítékoljuk az írásbeli válaszait, javasoljuk (!), hogy a max. pontja 30 helyett 27 legyen, hiszen a kiejtés/beszédtempó/hanglejtés szempontot (hahaha!) nem tudjuk értékelni. A határozat (és a telefon) persze erre vonatkozólag sem tartalmazott semmit.

Mindezt úgy, hogy nyilván mindannyian tudjuk, tojni fognak a javaslatainkra, ahogy arra is tojtak, hogy épkézláb jogszabályt alkossanak dadogós gyerekek idegennyelvi vizsgáztatásához, hogy ne a vizsga reggelén szembesüljünk egy ilyen áldatlan helyzettel, vagy hogy legalább azt a kibaszott telefont időben felvegyék és tudjanak valami használhatót mondani.

A mi felelősségünk, értem? Aki ekkora ökör, hogy hétvégén vizsgáztat, nyelje le szépen.

Egyáltalán: nyeljen le mindenki mindent.

Mindez amúgy meglehetősen emlékeztet a nyári külföldi nyelvtanfolyamok ügyére (erről majd egy másik alkalommal írok), amiben szintén a tanároknak kellene vállalni azt, ha egy társaság a megfelelő kísérettel kijut külföldre (vagy nem). 

A mi iskolánkban speciel nincs elég jelentkező kísérőnek.

Így a végén majd a mi hibán lesz, hogy kimúlik ez a kampányhúzás projekt is. Ők mossák a kis hamvas, dologtalan kezeiket.

Csalódásaim #1

Photo credit

... avagy vagy én öregszem menthetetlenül, vagy tényleg minden egyre szarabb lesz.

*

A héten színházi nevelési programra vittem 45-50 gyereket.

Én tényleg hiszek ebben a műfajban, jó dolgokat lehet vele/általa csinálni. 

Voltam párszor Budapesten is a profiknál, de lássuk be, itt a pusztában vidéken csak azzal gazdálkodhatunk, ami van. 

Van nekünk is színházi nevelési társulatunk, ügyesen kiskirálykodnak összedolgoznak a helyi művészeti középiskolával, csinálnak előadásokat, arra rendre meg is hívnak minket, mivel mi vagyunk a gyakorló. Kapcsolatépítés, ugye.

Most épp egy neves pesti társulattal vettek részt egy uniós pályázatban, amiben minden ország kapott egy hívószót, amire előadást kellett csinálni. És nevelési programot, ugye. A magyar kulcsszó: szolidaritás (a szerb: migráció, a francia: emigráció). Az előadáson és a programon való részvételt ajánlották fel ingyen és másfél órában.

40-45 gyereket nap közben összeszedni, lássuk be, nem egyszerű, hiszen óráik és feladataik vannak. Szervezkedtem, leveleztem, könyörögtem, majd péntek reggel 9-kor átvonultunk, hogy megtudjuk, mi az a szolidaritás.

A programot (meglehetősen szakmaiatlanul egyébként) kérdezz-felelekkel kezdték, ami elég hosszúra sikerült, és semmire nem futott ki. Megkérdezték (surprise, surprise!), mi az az szolidaritás, mire az egyik fiú nagyon értelmes választ adott, amiben megemlítette a társadalmi egyenlőtlenséget, a szegénységet, a migrációt; egyszóval minden olyat, amire mi is gondolnánk. A két drámatanár erre csak hümmögött, majd bejelentették, hogy az ő előadásuk a mentősök (!!) életéről fog szólni. Nekik ez jutott eszükbe a szolidaritásról. Persze gondolhattak volna például a fasizmusra (!!) meg a szélsőséges politikára is (!!), ami "más országokban elő szokott fordulni" (wtf?!), de hát nekik ez. Mentősök. Mit tudtuk a mentősökről?

Az egészségügyi dolgozókat rosszul fizetik. Á, nem, szerintünk azért nem is fizetik őket olyan rosszul.   

Ezután mentőzéssel kapcsolatos sztorikat kellett mesélni a gyerekeknek. Na, ilyenek nem nagyon voltak; lássuk be, egy 17 éves gyerek jó esetben viszonylag keveset mentőzik. Hiába nem volt több sztori, azért még várták. Ez volt a drámapedagógia.

Ezután megtekintettük a 45 perces előadást, ami arról szólt, hogy 4 mentős hogyan vall munkájának nehézségeiről (és az egymás iránti indulatairól) a pszichológusnak. Ugyanis feljelentették őket, mert meghalt valaki ellátás közben.

Értem? Szolidaritás.

Az előadást ilyenkor jó esetben foglalkozás követi, hiszen ez a lényege a színházi nevelésnek, ám itt csupán annyi történt, hogy megkérdezték, mit gondolunk az előadásról. ("Nem húznám az időt kérdésekkel, mondjatok valamit ti."). Miután az egyik lány ügyesen rákérdezett a szolidaritás és a látottak viszonyára, visszakérdeztek, ő hogy is látja ezt. Hümm-hümm. 

Aztán pedig 60 perc múltán kint is voltunk az épületből. 

Az agyam nem csak azon durrant el, hogy hirtelen lett 40 perc szabadidőnk, és a gyerekek felügyelet nélkül kószáltak a környéken (hiszen órára felmentése lévén egyik sem ment vissza), hanem azon a mérhetetlen szakmai igénytelenségen, amivel szembesülni kellett. Amit amúgy a gyerekek is észrevettek.

Nos, én tanár vagyok, de nem vagyok hülye.
(Ráadásul szakmabeli is vagyok, ahogy egy jelenlévő másik kolléga is.)
A gyerekek sem hülyék egyébként. Még itt a pusztában sem.

Ha a közbeszédben folyton az megy, mennyire alkalmatlanok a középiskolák és mennyire gázak a tanárok (de bezzeg a civilek meg Az Élet mennyi minden hasznosra meg tudná tanítani a srácokat), akkor ne toljanak le a torkomon egy--feltehetően kurva sok pénz pályázati pénzt elnyelő--selejtes szart. 

Végül is szerintem egy olyan országban élünk, ahol a szolidaritás bőven fontos téma, és elképesztő, hogy alkotó embereknek semmi nem jut eszébe róla.

Elképesztő az is, ahogy a gyerekeket (akiknek a nevelésére ki vannak képezve) lepattintják olyanokat mondván, hogy "ezt majd beszéljétek megy egymással az iskolában".

A szakmaiatlanság és a lustaság csimborasszója, amikor az ő munkájuk felét nekem kell elvégeznem, vagyis nekem kell pl. elmagyaráznom, hogy a látottaknak mégis mi köze van a szolidaritáshoz (nem tudtam elmagyarázni) vagy hogy milyen társadalmi tétje van annak, hogy ezt a fogalmat egyáltalán megértsük. (Az egyik alkotó művészi profilján a következő a mottó: a gyereknek is van véleménye. Hát, az biztos, ahogy az is, hogy te tojsz rá, haver.)

Olyan dühös lettem, hogy másnap írtam nekik egy levelet. Remélem, megkapják, és remélem, jól meg is sértődnek. 

Este elmentünk a szerb projektre is (én pl. dühből, mert a hátam közepére se hiányzott ezek után). 

A szerb fiatalok az euroszkepticizmusról csináltak egy ütős előadást. 

Itt viszont teljesen világos volt mind a felvetett probléma (jó-e a csatlakozás a kelet-európai országoknak), mind a rá adott válasz (nem tudjuk). Erős, határozott, tökös, kemény fiatalokat láttam, akik markáns politikai véleményt fogalmaztak meg még úgy is, hogy egyébként korlátozott a világ dolgaiban való jártasságuk. Kiderült, hogy bár látják az EU-csatlakozás előnyeit, szkeptikusak (a szüleik generációja pedig pláne az). A szerb nyelvű előadás után gond nélkül átváltottak angolra, és maguk vezényelték le a beszélgetést, a tanáruk csak a háttérből figyelt.

Érdekes volt a vita is: a francia résztvevők (délelőtt ők is felléptek a városban) nagyon gratuláltak, és elmondták, életükben nem gondolkodtak korábban a még nem csatlakozott országokban zajló lelki folyamatokon, hiszen ők mindig is az EU (és egy jómódú) társadalom részesei voltak. A francia drámatanár külön gratulált a fiataloknak a bátorságához, a közösségi elköteleződéséhez. 

Nekem meg égett a pofám, hogy a magyaroknak a szolidaritásól a kiégett mentősök jutnak eszébe. Sehol egy roma, egy mélyszegény vagy egy szegregált diák, mint probléma. 

A magyar előadás ostoba és gagyi volt, ez az igazság. Megúszós. 

Szóval minden tiszteletem a szerb srácoké és azé a franciáé, aki belátta, hogy általában csak a saját kis szemellenzőjén keresztül nézi a világot, és poétikai/irodalmi témának látja azokat a társadalmi kérdéseket, amik a mi bőrünket égetik. 

A magyarok ezen a beszélgetésen nem vettek részt persze. Egyrészt ott sem voltak, másrészt bizonyára akadályozta volna őket néhány dolog; például a gőg meg a tudatlanság. 

Nagyon dühös vagyok még mindig. 

Szörnyű lenne, ha már a színházi nevelésnek sem lenne semmi mondanivalója a gyerekek számára.

Halálokra

Halottak napi bejegyzés, 2019. nov. 1.

A héten elvittem a Diócicát állatorvoshoz. Nem mintha valami baja lenne, csak szeretem 1-2 évente megnézetni, hiszen már benne van a korban.

A doki nagyon jó fej volt (féltem, hogy szemrehány, amiért egy éve kihagytunk, aminek semmi oka nem volt, csupán a pénz), megértéssel kezelte a matrónát. Minden rendben, minden szép és jó.

Kérdezte, megviseli-e az oltás (á, dehogy), esetleg jelentkezhet némi bágyadtság (hát, ezt nem nagyon tudom megkülönböztetni az általános front- és öregkori tünetektől).

Mivel a Diócica már 13 éves, gyakran gondolok a halálra miatta.

A napokban meghalt egy ismerősöm cicája, 17 éves volt. Rögtön igyekeztem kideríteni, volt-e valami előjel vagy tünet... persze volt, a cica haldoklott már egy ideje, csak a gazdinak nem volt ereje korábban elaltattatni. Most úgy gondolom, velem ez nem történhet meg: amint látom a szenvedést, a fájdalmat és a diszkomfortot, azonnal a kegyes halál mellett fogok dönteni. Kár, hogy emberi vonatkozásban ezt nem lehet ilyen egyszerűen és gyorsan megtenni.

Olyan családban élek, ahol a halál (bármilyen hülyén is hangzik) viszonylag gyakran megesik, és ezt valahogy mindenki úgy kezeli, hogy az élet része. Nem mondom, hogy nem gyászolnak vagy sírnak, de a maga természetességében folyik le a veszteség megélése és a szomorúság. Aztán az élet megy tovább.

Remélem, nekem is sikerül így intéznem, ha valaki majd meghal... És nyilván a cica lesz az első; elnézem, ahogy sokat alszik, sokat nyafog, úgy kárhoztatja az életet és a napi dolgokat, mintha ők vették volna el a fiatalságát, pedig hát erről szó sincs... kimentett falusi macska létére szép, boldog élete van (volt/lesz), ő egy szerelmi zálog, egy igazi nyünyünyügombóc, egy dáma, hisztérika, drámakirálynő és főfőnök. Mostanság épp nagyon rosszul viseli a frontot, folyton kiabál és veszekszik. 

---

Akik most felháborodnak, hogy a halálról a macskám jut(ott) eszembe, és nem az eltávozott családom/rokonaim/embertársaim, azoknak mondom, hogy csak nyugodtan. Nem ebben a bejegyzésben fogok a halál "tabusításáról" vagy az emberekhez és az állatokhoz való viszonyomról értekezni.

Sikerült...

Sikerült ellapátolnom néhány nagyobb teendőt, úgyhogy a kupac egy kicsit kisebb lett.

Abszolvált konferencia-előadások száma: egy ✓

Elhagyott ruhadarabok száma: kettő ✓

Kijavítatlan dolgozatok száma: rengeteg ✓

Csütörtöktől Szegeden voltam, ami szociális-társasági vonatkozásban kis túladagolást is jelentett, de tudtam ezt kívülről nézni és abszolút szükségesnek látni. Ugyanis hónapok óta gyakorlatilag semmi mást nem csinálok, csak dolgozom. Reggeltől estig. Igazán irigylem néha azokat az embereket, akiknek sok olyan ideje van, amikor "semmit" nem csinálnak, vagy olyasmit csinálnak, ami teljesen céltalan és oktalan, random. Ez nem panasz, én vagyok a hülye, túlvállaltam magam. Valahogy így alakult.

Lefordítottam két tanulmányt, elvállaltam egy megírását, közben besoroltak önértékelésre, rám sóztak egy versenyfelkészítést (amire alig volt jelentkező, arról is nekem kellett gondoskodni), itt volt ez a konferencia, és jövő héten 3 nap alatt ki kell javítanom kb. 16 emelt érettségi tesztet.

A konferencia volt a legnagyobb falat; biztos írtam már arról, mekkora frusztrációval megyek ezekre (vö. alig van erre időm, ezer mást kell csinálnom, szétszívat a közoktatás, nincs lehetőségem ösztöndíjakra, könyvtárazásra, stb.), és mindig attól tartok, hogy a tudomány elhúzott mellettem.

A tudomány bizonyára el is húz mellettem, de mások mellett meg még jobban...  Egészen elképesztő butaságokat és felületességeket hallottam ebben a pár napban, és tényleg azon gondolkodtam, hogy ha ezek az emberek azért kapnak full fizetést és időt, hogy kutassanak, mi lenne, ha még más dolguk is lenne.

Szombat este megnéztünk egy előadást, konkrétan ezt. Persze hatalmas elvárásaim voltak, nemcsak a társulat, de a téma miatt is, aztán baromi nagyot csalódtam. Ilyen didaktikus, sehova sem vezető, tett és cél nélküli előadást rég láttam, holott Móricz regényéből remek és aktuális dolgot lehetett volna csinálni az abúzusról, bántalmazásról, szegénységről, nyomorról. De ez csak egy rossz copy volt; na jó, odatették szegény Kulkát, hogy amolyan Pósalaky bácsiként főzze a teát és némán bólogasson szegény Csörére, aki pucéran szaladgált, miközben minden jelenetben valaki erőszakoskodott vele. Azt hiszem, igazából már túlvagyunk ezen, hogy a puszta meztelenkedés és ordibálás katartikus hatású lehet.

Most, hogy hazajöttem, némileg felszabadultnak érzem magam. A kocsiban, ahogy a délelőtti napsütésben vezettem, arra gondoltam, ez kicsit olyan, mint valami újjászületés most. 

Tudom, rohadt triviális és kicsinyes, de mindig végtelen nyugalommal tölt el, amikor hétköznap valami tök mást csinálhatok, mint amit amúgy szoktam. És azon tűnődtem, miért nem sikerül ez többször.

Nem nagyon érdekel

Az őszre kissé túlvállaltam magam, ezért is maradtak el a szándékom szerinti posztok.

Egyrészt helyettes ofő vagyok egy nagyon szimpatikus, ámde hihetetlenül impulzív nő mellett, aki mindenféléket elvár tőlem, bár gyanítom, főleg azért választott, mert higgadtabb és békésebb természet vagyok nála. Ez rend szerint megtörténik velem -- emberek azért választanak ki, mert a nyugodtságommal kiegyensúlyozom a rapszodikus természetüket. Mindegy, működni fog ez egyszer majd, csak még hozzá kell szoknom a sok visítozó 15 éveshez. Ebben évek óta nincs már tapasztalatom. Hozzászoktam a (még ha nem is túl okos, de legalább) korosabb gimnazistákhoz.

Más új tapasztalatom is van persze (bár a fene tudja, hogy ez új-e): a tökéletes motiválatlanság. Én tényleg azt hittem, nincs annál lejjebb, mint amikor valaki nem akar 4 mondatnál hosszabb szöveget elolvasni; nos, jelentem, VAN. A fakultációs csoportomban múltkor azon poénkodtam, hogy isten bizony, felteszem az évet arra, hogy motivációt találjak iksz kislánynak, aki kijelentette, hogy csakis rántott hússal és krumplipürével tudnám megörvendeztetni. Nos, ez kizárt. És nem, nem a krumpli miatt.

Ő volt az a lány egyébként, aki--miután egyik nap elhatároztam, hogy a heti hét közösen töltött óránkból egyet igazán eltölthetnénk a parkban is--, amint kiléptünk az iskola kapuján, azonnal rágyújtott. Majd miután rászóltam, elhajította a csikket az utcán.

Én komolyan nem gondoltam, hogy egy év alatt ekkora generációs gapben lesz részem, aztán mégis. Nem akartam az a tanár lenni, aki így visszasírja a régi életét, aztán most meg az lettem. 

Most mondhatnám, hogy nem csodálkozom, hiszen a felnőttek is mind faszok.

Ebben a félévben kijelöltek önértékelésre. A munkaközösség-vezetőmnek két órát kellene meglátogatnia, de természetesen nem sikerül egyeztetnem vele, mert folyton kifogásokat emel. Kedvenc kifogásom: ezeket a gyerekeket nagyrészt ismerem, nem akarom látni őket órán (#anyádpicsája #pardonmyFrench). Mindezt megelőzte az, hogy az oktatas.hu portál egyszerűen nem ismerte fel szerény személyemet, hiába regisztráltam, validáltam, számára én akkor sem léteztem. Nos, azóta már létezem, de ha a mi Trelawney Szibillánk nem mond egy áment az óralátogatásokra, örökre értékeletlen maradok. Nem mintha nem tennék rá magasról.

Amúgy a héten nyelvvizsgák vannak, melyhez a hozzáértésemet lassan felfedezi az újdonsült munkaközösség, melynek hatékonyságát szerény személyemmel erősítem. Csodálatos egyébként, ahogy ráeszmélnek, hogy jé, én még ehhez is értek. Meg még mennyi mindenhez.

Behívtak például emelt érettségi vizsgáztatásra is (javítok, szóbeliztetek); a helyi kormányhivatal empátiáját (is) minősíti, hogy csupán egy csonka hét áll rendelkezésre a javításra, és igazán érdekel, ezt hogy fogja a megye abszolválni. Nyilván remekül.

Amúgy minden, minden, minden szempontból öregnek érzem magam, ez nyilván betudható az ősznek, a hidegfrontnak és a délvidéki esőknek is. Tegnap elmentünk a lokális Hiperkarma koncertre, és gyakorlatilag csak abban találtunk örömet, hogy mindenünk leépül, valamint mérhetetlenül szórakoztatónak találtuk azt, hogy az akármitől beállt Bérczes Robira hogy rajongtak a kislányok. (Ő is élvezte szerintem, már ha épp észnél volt néha.)

Mondjuk a sütőtökön meg a vörösboron kívül nem nagyon érdekel ez az ősz, rengetegszer gondolok a nyár utolsó fesztiváljára (Bebel Gilberto, Morcheeba és a Balatonpart, imádtam). Úgyhogy (I am rebellious) I <3 nyár.

Asszertív

Az évkezdésre már nem is emlékszem, úgy beindultak itt a dolgok; sodorják egymást az események, én meg csak kapkodom a fejem. Tényleg olyan az egész, mintha nem is lett volna nyári szünet.

Nem, nem az aktuális munkakedvről van szó, hanem arra gondoltam (és az idén most már tényleg és komolyan), hogy esetleg valami mást kéne csinálnom. Az utóbbi időben sok szó esik a pályaelhagyásról meg a küldetéstudatról, e kettő összefüggéseiről, és lassan rájövök, hogy bennem semmilyen (klasszikus értelemben vett) küldetéstudat nincs. Nincs misszióm, viszont csak egyetlen életem van.

Ez (gondolom én) azzal is összefügg, hogy lassan rádöbbenek, bármit is teszek, a környezet erősebb nálam, és annál a pár embernél, aki még belül úgy érzi, tenni akar valamit. 

A rendszerről meg szót se ejtsünk, mert egyrészt (érzelmileg) zsarol, másrészt kizsákmányol; tényleg olyan, mint valami bántalmazó társ. A feletteseid nyomás alá helyeznek (mivel ők is nyomás alatt vannak), győzködnek, olykor könyörögnek, majd amikor elhallgatsz a bizonytalanságtól, azt igennek veszik. 

Hallgatom a hülye szólamokat az értekezleteken, és egyre kevésbé hiteles ez az egész. Próbálják eladni a bulit, mert máshogy tényleg összeomolna a rendszer, de nem sikerül, olyanok ezek az iskolaigazgatók, mint a rossz porszívóügynökök. Ha meg épp nem ügynökösködnének, nagy, közös sírás lenne a vége.

A gyerekek is egyre érdektelenebbek és butábbak (én nem gondoltam, hogy valaha ki fogok mondani ilyesmit); nem azért, mert nem tudják felsorolni a magyar uralkodócsaládokat a kezdetektől napjainkig, hanem mert nulla, azaz zéró érdeklődést és nyitottságot tapasztalok in most of the cases. (Btw. most az idei évről beszélek, majdnem minden csoportom új, és annyira, de annyira hiányoznak a tavalyiak, akik--bár az ő életük is szar volt ebben a rohadt kaszárnyában--legalább pici dolgokért tudtak lelkesedni.)

Ma a Petőfi-órán Szendrey Júliáról, az emancipációról, a nőirodalomról és a szüfrazsettekről beszéltem. Lányoknak. És semmi. Megmagyaráztam a fogalmakat, ajánlottam filmeket; semmi. Tavaly és régebben legalább néhányan felírták, amiket mondtam, de most már nem. Vállrándítás, padon fekvés, hallgatás. Nem, nem mélyanalizáltuk a forradalmi verseket vagy bármit, mondom, a nők helyzetéről beszéltem (volna) 18 éves lányoknak. A végén rájuk szóltam, hogy ne hallgassanak, mert zavarba jövök most már. Tudom én, hogy ez azért is van, mert senki mást soha nem érdekelt a véleményük eddig, és még idő kell ehhez, de én elszoktam ettől a kibaszott nagy unalomtól.

Hogy lesz ez így egy jobb hely, hm?    

Úgy döntöttem, jövőre most már beadom a derekam, és megírom a portfóliómat én is. Elgondolkodtam, mit is írnék bele, mert bár nagyon sok mindenhez értek és rengeteg dolgot csinálok, az univerzalizált rendszer számára ez szinte semmi. Nem köpöm a módszertani szakszókincset, nem járok továbbképzésekre, alig vagyok benne az iskolai projektekben, nincsenek szakmai kapcsolataim a közoktatásban, nem érdekel a rendszer szintű kompetenciafejlesztés (hiszen nem érdekel a rendszer maga sem), stb. stb. Nincs módszerem, és rendszer által felkínált lehetőségekkel élve nem is akarok ebben fejlődni.
Én beszélgetni és kérdezni szeretek, erre meg pl. nem lehet mesterprogramot építeni. (Egyébként a franc akar ezek között mester lenni, de hát valamit muszáj lesz csinálnom, nem mehetek 200 ezer alatti nettóval nyugdíjba... Hogy hova? - kérdezi a vállamon a kisördög.)

Elképzelem ezt a minősítő eljárást, ahol kiégett, unott, megfáradt tanárok olvassák majd a portfóliómat és jönnek ki megnézni az órát, amiben kell majd találniuk valamit, amire levonhatják a pontot, de attól még persze meglesz majd, és meg is dicsérnek. Az eredményeimet tekintve meg azt látom majd a szemükben: szép, szép, de mire mész itt ezzel? És a végén még én fogom őket megsajnálni, mert annyira igyekeznek, engem pedig akkor sem fog érdekelni az egész.

És tényleg, mire megyek ezzel? Csakis arra használom a munkán kívüli időmet, és az abban végzett munkát, hogy A MUNKÁT könnyebben elviseljem. 

Közben egyébként megint tanítok angolt, ami tök jó, mert kevesebben vannak, érdeklődőbbek és az elsősök ott még aranyosak is - csak hát ott van most ez a hülye nyelvvizsgakényszer, ami miatt az élvezetesebb, élőbb, normálisabb dolgok helyett gyárthatjuk és írathatjuk a teszteket. (Mert hogy az iskoláktól, főleg a gyakorlóktól stratégiát kértek, de baszki, alkossák meg a stratégiát azok, aki kitalálták ezt az egészet. Na mindegy, az iskolák most lelkesen gyártják a stratégiát.)

Az angolos kollégáim egyébként tökre hülyék; mármint hogy imádják egymást, iszonyú menők, kávéznak, teáznak, és kurva jó a hangulat, csak épp senki nem szeret dolgozni. Nekem azért odaadtak két "futottak még" típusú csoportot, mert új vagyok (haha, persze), de rögtön kerítenem kellett egy szintfelmérőt is. Nyilván az utóbbi 40 évben nem volt ilyesmire szükség (ja, de). 

Amúgy erre is magasról teszek, szereztem magamnak könyvet (vö. "Jaj, hát sajnos a te példányod még nem jött meg" és/vagy "Nem tudjuk, honnan szerezhetnél" és/vagy "Sajnos nem tudunk kölcsönadni sem"!) meg névsorokat és várom, mikor akarják majd, hogy én legyek az aduász, ui. a munkaközösségben nekem van egyedüliként belső tapasztalatom kapásból két nyelvvizsgarendszerről is.

De hát itt mindenki egyetemi (!) alkalmazott (az ugye én is vagyok), mestertanár, módszertan szakértő és szakvezető, én meg csak dolgozom, olykor helyettük is, mert ők olyan nagyon elfoglaltak. Azért ezen szerencsére nagyon sokat tudok röhögni, főleg akkor, amikor a rendszer anomáliáin boronganak; azon a rendszerén, amit ugye ők is vastagon és erőteljesen fenntartanak. Én is fenntartom, hiszen még a pályán vagyok, de legalább nem teszek úgy, mintha nem lenne ettől mocskos mindenem, és a gyereknek sem hazudom azt, hogy ez mennyire remek így. 

A növekvő számok iránti vonzalmam okán (vö. a számolás joga öröme) egyébként counter appot tettem a telefonomra, ahol különböző dolgokat számolgatok, pl. hány nap telt el már az iskolából, hány napot sportolok egy hónapban, hány olyan nap van, amikor nem iszom alkoholt, hány napig tart egy szar könyv kiolvasása, stb. stb. stb. Nem bonyolult, minden nap kattintasz egyet a különböző színű és elnevezésű rubrikákra, a számok pedig egyesével növekszenek. Fejleszti a türelmet.

A türelemre amúgy is szükség van elég sok mindenhez. Remek tulajdonság.

Én például most belevágtam egy hosszabb távú spórolásba (nem mintha lenne miből), és elkezdtem számolni azt a 15 évet, aminek a végén majd elhúzhatok - valahova.
A pasas az irodában azt kérdezte, nem várnék-e a nyugdíjig. Azt mondtam, nem, annyit azért nem várhatok.  

Szülinapi történet

Hadd osszam meg veletek ezt a csodálatos születésnapi történetet.

Szeptember 2-án hajnali 4-kor arra ébredek, hogy a lakótelepen valaki fojtott hangerőn dzsesszt hallgat. Instrumentális dzsesszt, még hozzá. Trombita.

Milyen remek ízlése van itt valakinek, gondolom magamban félálomban, és a lassú fordulatszámú agyi kapacitásommal morfondírozni kezdek, ki lehet az itt a bányász panelekben, aki szereti az ilyesmit.

Aztán mivel visszaaludni nem tudok, kimegyek az erkélyre, hogy megnézzem, merről jöhet a hang. Nem tudom megállapítani, ezért elkezdek arra gyanakodni, hogy esetleg agydaganatom van (?) vagy álmodom. 

Visszafekszem, tovább figyelem a zenét, egyre éberebb vagyok.

Lassan arra is rájövök, hogy Dizzy Gillespie játszik, na, nem azért, mert ekkora pro vagyok, hanem mert egész héten egy Gillespie-lemezt hallgattam -- a kocsiban.

A csodálkozásom egyre erősödik, de még mindig túlságosan korán van, túlságosan pizsamában vagyok, és túlságosan nem értem az egészet. 

Aztán mégis kapom magam, felhúzok valamit, és (hajnali 4-kor, mondom) lecammogok a kocsihoz.

És tényleg, a zárt ajtók mögött ott szól a cédém.

Mégis mennyi véletlenen múlt, hogy nem merült le az aksi?

Pont az ablak alatt álltam, pont jó a fülem, pont felébredtem, pont max. 20 perccel korábban kapcsolhatott be a magnó, hiszen az autó utána simán elindult. Pont olyan zene szólt, aminek hallatán gyanakodni kezdtem; ha a Retró Rádió szól, biztos nem megyek sehová, legfeljebb bosszankodom egy sort. 

Sikeres önnyomozás tragikus végkifejlet nélkül, egy optimista görög sorsdrámacsökevény.

Magyarázat persze nincs, de az biztos, hogy az istenek figyelnek rám.

Trouble

Mondták már, hogy a blogger ritkán szól, de akkor jókat mond - nos, most felrúgva a minőség és mennyiség elvét, megpróbálok inkább többször írni, mert (önző módon) attól bizonyítottan jobban érzem magam, és még az írást sem felejtem el. Nem akarom elfelejteni ugyanis.

Eddig egy napot dolgoztam az iskolában, mert tegnap és ma kirándulni voltunk egy új osztállyal. Az új ofő bemutatkozós osztálykirándulásba szervezett be, Diósvölgyben voltunk. Nos, nekem öt éve nem volt kilencedikes osztályom, már-már kezdtem elhinni magamról, hogy én inkább idősebb gyerekekhez passzolok...

... ami igaz is, mert a kamaszlány (és fiú!) vihogás rövid idő alatt kivett az észből. Elszoktam attól, hogy a 15 évesek gyakorlatilag bármin képesek kontrollálatlanul vihogni, hogy minden ciki nekik (vagy égő), hogy minden második szavuk valami angol gamer szleng, és hogy fogalmuk sincs, hogy kell a felnőttekkel viselkedni.

Azért jól összejöttünk, az ofő elfogadja, amilyen vagyok, sőt, még tán hálás is, hogy nem pörgök sokezres fordulatszámon, mert erre ott van ő. 

Tapasztalatok: az első dolog, amire meg kell tanítani a gyerekeket, az a "jó napot kívánok" és a "viszontlátásra". Utána az, hogy szóljanak egy egyenrangú partnerhez (mindegy, hogy diák vagy tanár). Már kialakultak a klikkek persze, sajnáltam is a kicsit leszakadó, vagy bármilyen szempontból furcsa és kilógó versenyzőket, de talán majd ők is találnak barátokat valamikor. Fokozottan figyelni kell a bullyingra, meg arra is, hogy a rögvalósággal ezeknek a gyerekeknek gyakorlatilag semmilyen kapcsolatuk nincs. Pl. meglepődnek, hogy egy nomád sátorhelyen bogarak vannak, hogy csípnek a szúnyogok, életükben nem láttak tábortüzet, megrakni se tudják, nem esznek a nekik rendelt reggeliből (mert nem éhesek, persze 5 perc múlva meg igen), és még sorolhatnám.

Szóval igazi hős vagyok, kb. másfél órát aludtam, mert az éjszaka többi része (a legnagyobb jóindulat mellett) azzal telt, hogy a fiúk ordítozva ingáztak a farakás és a (már majdnem kialudt, és nem mellesleg a két tanárnő által megrakott) tábortűz között, amit persze alig bírtak újjáéleszteni. (Erről jut eszembe egy másik eklatáns probléma, a káromkodás, aminek láthatóan se helyét, se idejét vagy megfelelő alkalmát nem tudják belőni.)

Most mondhatjátok, hogy ez nem hősiesség, de részemről az, ui. én egyáltalán nem vagyok ez az együtt fekszünk/együtt kelünk típusú tanár; dolgozom, aztán odaadom a teret és az önállóságot, és ezt én is elvárom. 

Vittem persze könyvet, és jól elképzeltem, hogy hajnalban majd kiülök a felkelő nap fényébe, és folytatom valamelyik könyvemet, miközben áhítatos csend vesz körül (cirip, cirip!)... na persze! Mire a hőzöngő tűzugrók végre kidőltek, addigra felébredtek a lányok, akiket meg felvert a zaj. Úgyhogy hiába fantáziáltam én egy fél órácska nyugalmat, ezek folyamatosan jöttek-mentek, jöttek-mentek, jöttek-mentek... És hát mindenki ismeri azt a kollégatípust, aki folyton beszél...

Azért épségben hazahoztunk mindenki, sehol egy pia, sehol semmi szemét, max. kóros kialvatlanság, remélhetőleg ez így is marad (nem). Na mindegy, délutánra kidőltem picit, és ettől picit alter lett ez az első munkahét. 

Holnap például a közjegyzőnél kezdek (érdekérvényesítés ON), aztán bemegyek dolgozni, majd lelépek, amit lehet. Ahogy a hazai közoktatási helyzet tanévnyitó viszonyait látom, óriási a káosz mindenütt, a kollégák csak arra várnak, hogy megérkezzenek végre a gyerekek, aztán lehessen bezárkózni az osztályterembe. Tanárhiány, felmondások, bizonytalanság mindenütt. 

Ez is egy csodás tanévnek ígérkezik.

Volt egyszer egy

Megnéztem én is az új Tarantino-filmet, a Volt egyszer egy... Hollywood címűt, és volt bennem egy kis félelem, bevallom. Tartottam a hosszától is (öreg vagyok én már a 160 perces művészethez), és attól is, hogy a túltolt marketing miatt kialakult magas elvárások mennyire váltják be a mozihoz fűzött reményeket.

Ha így nézem, a film jól teljesített, tetszett, a 160 perc fel sem tűnt.

Miközben néztem, azon gondolkodtam, miért is vannak ilyen kevesen a moziban, aztán rájöttem, hogy egyrészt péntek 14.10 van (a fene akar este nyolckor kezdeni egy három órás filmet), másrészt pedig (reklám ide vagy oda) ez nem kifejezetten közönségfilm. Mert míg a rabszolga tematikáról (Django elszabadul) vagy a nácikról (Becstelen Brigantyk) vagy a sima bosszúfilmekről mindenkinek van valamilyen alap tudása, a 70-es évek Hollywoodja kifejezetten távol áll a mi valóságunktól, ráadásul az úgynevezett szerzői filmek mindig eléggé személyesek is.

A fenti okok miatt most eltekintenék attól, hogy kibogozzam a film számtalan rétegét, intertextuális utalásait és egyéb referenciáit, ráadásul ezt már megírták a kritikák is. (Aki lelkeset akar olvasni, itt és itt talál, aki kritikusabbat, az nézze meg ezt.)

Ehelyett inkább azt mondom, hogy DiCaprio és Pitt remek színészek, kettőjük között nagyon jól működik a kémia, miattuk még Margot Robbie-t is el tudtam viselni. A történetben is van fantázia szerintem, ez a "mi lett volna, ha" vagy ez az alternatív valóságrajzolás mindig izgalmas, és nyilván (szinte) semmivel sem fiktívebb, mint a Manson-gyilkosságokról azóta kialakult legendák és szóbeszéd. 

Értem azt is, hogy ez egy Hollywood-kritika, amit én (laikusként) nem feltétlenül értek és látok maximálisan, maximum sejteni tudom, mi minden változott és amortizálódott a hőskor óta. A film tehát kritikus, szarkasztikus, a kelleténél viszont talán kicsit kevésbé önironikus, és bizonyos pontokon még mintha kicsit pökhendi és ítélkező is lenne (ld. hippik, lengyelek, Bruce Lee). Ez persze nem meglepő Tarantinótól, csak azért visszás kissé, mert egy ilyen szándékoltan "nagyot mondó" filmben (vö. Hollywood válsága, generációváltása) azért eléggé hülyén mutat.

De, mint mondtam, Pitt és Leo nagyon jók, már látom a mémeket a tévéantenna-szerelős jelenetről meg a betrippelt kutyaetetésről. És tényleg, alig várom, hogy ezekkel a tapasztalatokkal gazdagodva megint komoly drámákban láthassam őket. 

Közben végig azon gondolkodtam egyébként, hogy az USÁ-ból "kitiltott" (kétes múltú) Polanski vajon mit szól a filmhez (hiszen pl. a Bruce Lee-jelenet kapcsán lehetett hallani észrevételeket), de csak annyit találtam, hogy nem emelt különösebb kifogást.

Szóval összességében azt gondolom, a film jó, kompex, agyalós, van benne szufla, de azért Quentin csinált már ennél jobb és patentabb filmet. És most egy darabig nem szeretnék hosszasan autót vezető napszemüveges férfiakat látni. De azért nézzétek meg, remek a zene.

Addig se

Két hete nem iszom semmilyen alkoholos típusú italt, mert megint megláttam magam a tükörben, és inferiority complexem által (=házi kedvenc) szadizva és gyötörve elhatároztam, hogy még ennél is alterebb életmódra váltok. 

Mondjuk a nyáron eddig is főleg tököt, cukkinit, zöldbabot meg olívabogyót ettem, de egy fesztivál például már becsúszott (igaz, csak 1 napra), és ott nem volt más, csak röfiburger meg borok.

Jó drága fesztivál volt, legközelebb már tapasztaltabbak leszünk, és hátizsákban visszük a szotyit meg a kólát sört vizet. 

A zene azért jó volt nagyon, még meg is örvendeztem, hogy egy ilyen kiégett szarkasztikus alaknak, mint én (akinek a hobbija a barátaival együtt, hogy ekéző bajnokságot rendeznek gyakorlatilag bármilyen témából) egyáltalán tetszhet még valami. Ez tényleg igazán nagy örömmel töltött el, mert mostanában alaptevékenységem az elégedetlenkedés (mondjuk erre mondta egyszer egy barátom, hogy aki manapság itt elégedett vagy boldog, az biztosan féleszű). 

Visszatérve az én kis házi kedvencemre (lásd fentebb), az a bajom, hogy egyre inkább apámat látom, mikor a tükörbe nézek, és ez egyáltalán nem tetszik. Félreértés ne essék, a faterom nagyon aranyos pasi, imádja a gyerekeit, amikor ledoktoráltam, szerintem százszor koccintott az egészségemre, hogy "végre van még egy doktor a családban". (Persze én nem orvos lettem, ők meg a címet megkapták azzal, hogy elvégeztek egy egyetemet, de ez most mindegy...) 

Feleim azzal vigasztalnak, hogy á, nem is hasonlítasz apádra, te inkább anyád vagy.

Hát, ez még sokkal jobb, mondhatom és gratulálok. Nekik, és magamnak is.

Egyébként tök jó ez a nyár, de ahogy múlik az idő, egyre több idő kell regenerálódásra.

Nagyjából augusztus elején (azaz kb. most) érzem azt, hogy nem feszülök (mint a hegedűhúr) minden szar miatt, már nem hetente fakadok sírva, csak 2-3 hetente, jobban alszom és nincs (vagy nem mindig van) titkon üvölteni kedvem, mert nem bírom az utcazajt. Minden nap tudok edzeni, és még azt is élvezem, hogy csorog rólam a veríték. 

Szép lassan a munkák is összeálltak, elkészült a recenzió, meglett a vizsgáztatói végzettség (most várom a papírokat). Megkaptam az érettségi pénzt is, just in time, már majdnem pont úgy volt, hogy hitelből megyek az idei 4 napos nyaralásomra. 

Most egy tanulmányt fordítok, ami egyébként rémes: a szabványok szövegében szerepelő funkcionális metaforákról és metonímiákról szól. Egyetlen előnye ennek a munkának, hogy sokat megtudok a kognitív nyelvészetről (na, ennyi keresőszóval már biztos megtalálja a szerző ezt a posztot, de hát whatever... b@ssza kecske...), meg mellesleg azt sem tudtam, mi az a szabvány.

Viszont őszintén elgondolkodtat, ki a frászt érdekel ez (jó, oké, a minor 16. századi angol szerzők sem sok mindenkit, lássuk be), másrészt pedig én szégyellem magam ennek a szövegnek a minősége miatt, és erőszakkal kell visszafognom magam, hogy ne írjam át egy fokkal jobbra. 

Arról az aprócska tényről pedig nem is szólnék, hogy akinek a cv-jében felsőfokú angol nyelvtudás van megjelölve (és vélhetőleg még a terminológiát is ismeri), mi a bibas fityfenéért nem tudja maga angolul megírni a kib@szott szövegét.

Jó, persze ha nem lennének lusta és tehetségtelen, de pénzes emberek/egyetemek/szerzők [szabadon behelyettesíthető], akkor nekünk, okosoknak (akiknek még a seggében is agya felye van) nem lenne munkánk.

Egyrészt tök gáz mindent szekundér forrásból idézni, másrészt nem ártana ismerni a citációs rendszereket (ha már...), harmadrészt egy nyelvésznek tudnia kellene magyarul fogalmazni. Nem győzöm irtani a "tény azonban, hogy...", "megjegyzendő, hogy..." típusú szófosást, nem értem a random lábjegyzeteket, és sajnos néha a mondatokat sem.

Kár, hogy ilyen kiművelt és alapos vagyok, lehettem volna valaki más (de a más az valaki más lett), és akkor biztos nagy karriert csinálok valami egyházi egyetemen én is. 

Nem, nem a szőlő savanyú egyébként, köszönöm szépen, van állásom; inkább attól vagyok elszomorodva, hogy ezek a gány munkák teljesen aláássák a magyarországi tudományt. Voltam egyházi egyetemen konferencián egyébként, láttam, hogy dől a pénz, jók voltak a kaják. Sok remek kollégának adtak ott állást, akik átmentek az állami helyekről, mert ott biztos több a cafeteria és biztosabb a szék a seggük alatt. (És akadnak kevésbé remek kollégák is, ezt a linket feltétlenül nézzétek meg itt, na ő egy nagyon kedves nő, már könyvet is írt meg minden, de azt szeretném mondani, hogy tehetséges fiatal doktoranduszok csapolnak sört Írországban és hagyják félbe a doktori képzést, mert itthon szarban vannak az egyetemek.)

No mindegy, jobb is így, hogy a névtelenség szürke mocsarába süllyedek, és csak ez a blog van, ami világhírűvé tesz, legalább nem szidnak ismeretlen netes megmondóemberek, milyen szar tanulmányt írtam ide meg oda.*

A címről meg annyit egyszerű lenne arra a Bödőcs-könyvre asszociálni, amit természetesen még mindig nem olvastam, de nem erről van szó, hanem a metaforás tanulmány utolsó 10 sorához nincs már egy hangyafasznyi türelmem se...

(* Egyébként meg írtam párat, és azok nem szarok, nyomozzátok csak ki.) 

Vidéken az élet

Kép forrása itt.

A napokban nagy port vert fel a hír, miszerint egy nagyon jó hírű vidéki gimnázium (ahová én is jártam) igazgatóját 26 év után nem engedik többé iskolát igazgatni. A hírt az igazgató úr is kitette a saját facebook-oldalára (erre alapoztak az országos sajtóorgánumok), pillanatok alatt zárt facebook-csoport szerveződött, amibe én is beléptem; szóval jó magyar szokás szerint megindult a közösségi médiában az őrjöngés.

Nem sokkal később a polgármester ("szabadságát megszakítva a rendkívüli helyzet miatt") nyilatkozatot adott ki, miszerint félreértés történt, az igazgató úr mégis maradhat. Mint azt írta, eljárási hiba, félreértés történt, az igazgató valóban nem kaphat további öt évre kinevezést, hiszen 2,5 éve van a nyugdíjig, ellenben ebben az időszakban továbbra is ő vezetheti az intézményt, celebrálhatja a közelgő jubileumot, lesznek felújítások, stb. stb. Erről az igazgató eddig azért nem értesülhetett, mert ez egy "másik jogi eljárás, egy másik értesítési forma" (muhaha!).

A poszt alatt pillanatokon belül felszaporodtak a hálálkodó kommentek, hogy milyen remek a városvezetés és a polgármester, hogy ilyen gyorsan megoldotta az ügyet, az igazgató pedig levette oldaláról (de legalább is láthatatlanná tette) az eredeti posztot.

A Pesti Srácok nem sokkal később reagált az ügyre "balliberális gittegyletnek" titulálva a méltatlankodó kommentelőket, volt gimnazistákat, aki között persze elvétve megtalálhatók voltak a helyi ellenzék mostani és régebbi képviselői is. 

Részemről, miután két napig kommenteltem és vitáztam különféle oldalakon (de minek), elhatároztam, hogy tévedéseimet, jóhiszeműségemet, túlzott érzelmességemet, indulataimat belátva hagyom az egészet a francba. Miért is?

Először is a titkos fb-csoportot szervező "stuttgarti művészt" (ld. a Pesti Srácok cikkét) nem sikerült meggyőznöm arról, hogy ez az egész nem a közösségi összefogás érdeme, hanem csupán annak eredménye, hogy a közelgő önkormányzati választások előtt senkinek nem állt érdekében egy balhé, és/vagy a polgármester félti a pozícióját. NEM azért fordult visszájára a dolog, mert megijedtek néhány ezer lájktól és kommenttől, valamint egy titkos (!) csoporttól, hanem mert egyszerűen túl kicsi a város és a városvezetés, hogy ezt a balhét elbírja most.

Amit példátlan (ellenzéki) összefogásnak értékelnek, az nem más, mint sok-sok névtelen üzenet (én is kaptam néhányat volt osztálytársaimtól, akik publikusan nem mertek megnyilvánulni) és egy tényleg zárt csoport, aminek tagjai csak egymás számára léteznek, ha valaha, valamikor nyilvánosan ki kellene állni, elpárolognának, mint a pisi 40 fokban a járdáról. 

Az ügy tehát elült, a beígért demonstrációk elmaradtak (szerencsére, mert jó nagy égés lett volna az a 10 bátor ember). Másrészt kár is egyébként, mert számtalan ok lenne tüntetni már évek óta. 

Már arra sem nagyon kapta fel a fejét senki, hogy míg az igazgató teljes mandátumvesztésről beszélt (azaz hogy még egy évvel sem hosszabbítják meg a megbízatását), a polgármester tényként közölte, hogy a következő időszakra mindenképpen jár a bizalom, ez nem is volt kérdés. Valaki, valakik hazudnak megint. 

Én emlékszem, voltam olyan tüntetésen, ahol csak 20-an voltunk, máskor demonstráltunk kockás ingben kb. nyolcan, miközben a többi kolléga dolgozott helyettünk, ültem a folyóson csakis első tanórára engedélyezett iskolabeszüntetésen, második órától ment a tanítás tovább.

Mégis miről beszélünk?

A másik dolog pedig, hogy az említett igazgatónak korábban (a 26 év alatt) számos lehetősége lett volna a szolidaritásra, de ehelyett inkább meghúzta magát, sőt, ha rosszmájú lennék (az vagyok!), azt mondanám, kicsit dörgölőzött is. Ez akkor volt, amikor mi kockás ingben rajzolgattuk a transzparenseket az iskola folyosóján, és minden arra járó gyereknek elmagyaráztuk, mi történik éppen. Akárhogy is van ez, a dolognak tehát az is tanulsága, hogy előbb-utóbb a sunnyogók, lapítók, dörgölőzők is sorra kerülnek, a NER felfalja a gyermekeit. Ahogy egy hozzászóló írta is, a rendszer szekértolói, akik segítettek felépíteni ezt a tákolmányt, nem érdemlik meg az összefogást és a szolidaritást. Úgyhogy én, átértékelve a helyzetet, ma ki is léptem minden csoportból és fórumról már csak azért is, mert amúgy is sok volt az arrogáns és agresszív social mediából és a megmondóemberekből most már. 

Némely helyiek szerint ez az egész cécó szépen ki lett találva: igazgató látványosan tiltakozik, polgármester reagál, tiltakozás okafogyottá válik, polgármester mennybe megy, a tiltakozókat elküldik a francba, a gimnázium kap pénzt felújításra, szép békésen lezajlik az évnyitó, igazgató hálálkodik a városvezetések, mely kormánypárti többség nagy fölénnyel megnyeri az önkormányzati választásokat októberben. Én (kívülállóként) nem látok ebben ekkora konspirációt, és az első, eredeti posztból inkább a komoly megdöbbenést érzékeltem, hogy ez megtörténhet annak ellenére, hogy 26 évig jól ment a szekér... Igen, megtörténhet, és meg is fog történni.

Szóval az van, hogy a rendszer már kiirtotta és elüldözte a harsány ellenállókat, most a kussolók következnek. Közben középkorúvá vált egy generáció, akik szépen beleülnek a székekbe, és bár nem értenek igazán semmihez, sok pénzük van, és a családi fotóik szépen mutatnak a közösségi oldalakon.

És ma délutánra, hiába került ki néhány leleplező cikk, már újra mindenki tengerpartokat, fürdőző kisgyerekeket és kiscicákat ábrázoló képeket lájkolgat.

Halálára

Kép forrása: KATT

Heller Ágnes haláláról a nagymama jutott eszembe.

A nagymama egészen sokáig járt le úszni a Balatonra. Amíg a nagypapa élt, és már csak ketten jártak le, a bójánál sosem engedte tovább úszni, szóval a nagymama engedelmesen elúszott a bójáig, aztán vissza.

Azelőtt, amikor még családostól jártunk a városi strandra, rendszeresen kiúsztunk akár a mólóig is. 

Sokszor szembe jutnak azok a balatoni nyarak abban a patinás, jómódú balatoni városban, amit már nagyrészt felvásároltak a NER-oligarchák, és most már biztos minden másképp néz ki, mint annak idején. 

Nem gyakran járok arra. 

Ha mégis arra járok, bemegyek a temetőbe, és viszek valami virágot. Egyszer az egyik halottak napjára egy nagyon szép kézzel készült, horgolt emléket vittem. Gondolom, a kukában kötött ki, mint minden, ami kapcsolódott hozzám abban a városban.

Sokat gondolok a nagymamára. 

Például miatta nem hagyom, hogy szidják az istent, pedig nem is vagyok hívő, pláne katolikus. Vagy fene tudja. (Mármint az előbbit.) 

A nagymama mindig mondatott szentmisét a nagypapa halálának évfordulóján (ha jól mondom ezt "katolikusul"), és nekem sokszor eszembe jut, a nagymamáért mondat-e valaki szentmisét. 

Biztosan nem, ezért remélem, ezek a blogbejegyzések is valamennyire megteszik.

Nézem ezt a régi, fürdőruhás képet Heller Ágnesről, ahogy ott áll a Balatonban valamikor a 80-as években vagy a 90-es évek elején, és tényleg a nagymama jut róla eszembe; ugyanaz a fürdőruha, nyári vászonkalap, hajviselet, ami alul vizes lett a hullámoktól ("Nem szeretem, ha hullámzik..."), ugyanaz a mosoly, a víznek ugyanaz a szürkesége. (No filter, ilyen szürkék a nyolcvanas évek balatoni fényképei.) Ugyanaz az úszás lehetett, ugyanolyan tempók, ugyanaz a kitartás a bóján túlra, mert ott már szebb és hűvösebb a víz, ott az igazi Balaton. Az a régi Balaton az én gyerekkori nyaraimmal együtt.

Ha nem hangozna bizarrul, azt mondanám, szép halál ez, olyan, mint a romantikus költőké, akik elmennek úszni, aztán sosem térnek vissza a tengerből. Kiszúrás a halállal, a szenvedéssel, fricska, örök fiatalság és élet. A szabadság valódi megélése. Amikor kiérdemeltük a méltóságot, a sorsnak/Istennek azt a tiszteletét, hogy ne szenvedjünk végül. 

Jó lenne, ha ezeken az emlékeken kívül lenne még valamim a nagymamától.

Tudom, a tárgyak nem fontosak, de mégis. 

De nincs semmim, minden a családé lett végül, és egy garázsban vagy konténerben porosodik valahol a külvárosban. Nekem csak az a pad maradt ott a múzeum előtt, ahova akkoriban minden nap lesétáltunk--én a gipszből épp hogy kifejtett hat éves lábaimon--egy egész nyáron át.

Polikultúr*

A héten olvastam, hogy A kis hableány remake-jében Arielt egy fekete bőrű énekesnő alakítja majd. Erről eszembe jutott egy téma, amiről régóta szeretnék már írni: a polkorrektség, az alt-right, valamint ennek mindenféle kulturális kivetülései, amik persze a fiatalságot (ezáltal az oktatást) is érintik.

Ez annál is inkább foglalkoztat, mert egy közelgő konferencián olyan híres tragikus férfi drámai szerepekkel szeretnék foglalkozni, amiket színésznők játszottak el. Hogy mi köze ennek a PC-hez? Hát az, hogy habár régen ez esetleg csupán színháztörténeti kuriózumnak, vagy valamifajta érdekes hagyománynak számított, ma hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy jelen kultúránkban azért történik ilyesmi, hogy a színésznőket se fosszuk meg a nagy, kétségtelenül több hírnevet biztosító színházi szerepektől. Szóval nem maga a tény vagy történelmi jelenség változott meg, hanem az azt körülvevő kor és felfogás.

Ha mondjuk Shakespeare-t nézzük, az első híres női Hamlet Sarah Bernhardt volt, itt látható a vívójelenet Laertesszel az 1900-as (1899?) filmváltozatból. 

Bernhardt 55 évesen játszotta el a fiatal Hamletet, ráadásul turnézott vele Londonban és Stratford-upon-Avonben is. Jó kérdés, mi motiválhatta ezt a döntést, a legvalószínűbb magyarázat az, hogy, mint korának a legnagyobb sztárja, kalandvágyó volt, mert kockáztatni, vagyis megtehette ezt is. Saját nyilatkozata szerint a fő indok az, hogy a tapasztalt férfiszínészek, akik már alkalmasak lennének Hamlet szerepére, nem hatnak eléggé fiatalosnak és energikusnak, erre alkalmasabb tehát egy színésznő. 

Az, hogy ez művészileg milyen alakítás volt, a központi kérdés szempontjából most nem annyira fontos, a 19. században eleve a fennkölt, deklamáló, melodramatikus játékmód dominált, Bernhardt is ebbe a hagyományba illeszkedik. (Férfi szerepeket játszó színésznők egyébként a magyar színházban is megtalálhatóak, az operett műfajában ezt 'nadrágszerepnek' hívják, az operában pedig kifejezetten tipikus, hogy keverednek a nemi szerepek; fiúk játszanak nőket és fordítva. Két érdekes írás a témában magyarul itt és itt.)

Abban persze (történelmi és irodalmi ismereteinkre hagyatkozva) nem találunk semmi különöset, hogy a londoni Shakespeare's Globe-ban rendszeresek a csupa férfiszínész által játszott darabok, hiszen adott színház történelmi küldetése az autentikus reneszánsz előadás körülményeinek megteremtése (pl. a közönség is áll, nem lehet leülni a padlóra, lehet sört és perecet kapni előadás közben, stb.) Ehhez képest furcsán hat, amikor Globe-epigon színházak produkcióit vádolják meg azzal, hogy miféle szexista és nőgyűlölő viszonyulást mutat az, ha--a történelmi hitelesség jegyében--A makrancos hölgy című (nőellenesként is felfogható) komédiát csupa férfiszínésszel játszatják el. De ugyanilyen furcsán hat (és színháztörténészek rendszeresen kritizálják is) az ún. color-blind casting a történelmileg hitelesnek szánt reneszánsz előadások kapcsán, amikben pl. sötét bőrű veronai Rómeót nézhetünk (ld. ezt az előadást 2009-ből). De megemlíthetném a Mary Queen of Scots (2018) című új filmopuszt is, amiben szintén találunk afroamerikai lordot, holott nagyon jól tudjuk, hogy ez történelmileg nem lehetséges. A legutóbbi elém került példa pedig (a gyerekek nagy elánnal lobogtatták felém a telefonjukon), hogy valami brit művészke szerint a Csernobil című sorozatban több színes bőrű színészet kellett volna foglalkoztatni.  

Szóval a helyzet meglehetősen zavaros: van, hogy a cross-gender és color-blind castingot művészi sikerként posztulálják, és van, hogy a történelmi hitelességet kérik számon miatta.

Na de mi köze van mindehhez a politikai korrektségnek, az ún. alt-rightnak és a srácoknak?

Amikor gyerekekkel beszélgetek erről (és az ezzel kapcsolatos kulturális tapasztalataikról), rendszeresen konzervatívnak mutatkoznak abban az értelemben, hogy felhánytorgatják a történeti hitelességet filmek és számítógépes játékok kapcsán, valamint hajlamosak túldimenzionálni és félreérteni alapvető fogalmakat és elveket. A legutóbbi vesszőparipa a fent említett Ariel, de említhetném az új James Bond-filmmel kapcsolatos terveket, vagy Albus Dumbledore homoszexualitását is. Ehhez hozzájön az is, hogy a világról való tudásukat főleg a közösségi médiából (youtube, facebook, különböző álhíroldalak) szerzik, és fogalmuk sincs az általuk puffogtatott terminusok (pl. feminizmus, gender, diverzitás, liberalizmus, stb.) hátteréről és valódi jelentéséről. Magyarán mindent valamiféle trendi ideológián átszűrve és totálisan leegyszerűsítve kapnak meg és értelmeznek, és ha az ember felhívja a figyelmet az alaposabb megfontolásra, átgondolásra, akkor megsértődnek. Miért is ne tennék, hiszen a forrásként használt autoritások (vélhetően szándékosan) ugyanezzel a leegyszerűsített fogalomkörrel dolgoznak. Ráadásul a politikai korrektséget, vagy inkább a toleranciát, az elfogadást kikezdő irányzatok és hangadók komoly listával rendelkeznek a polkorrekt túlkapásokról, amiket hajlamosak mindenre kiterjedően általánosítani. Így válik a feminizmus a fejekben egyenlővé a férfigyűlölettel (= feminácik), a gender pedig azzal, hogy ártalmatlan és öntudatlan kisfiúkat műtenek idejekorán lánnyá.

Mindez azért veszélyes, mert egyrészt elveszik a dolgok tényleges jelentése, értelme és komolysága, másrészt pedig a valódi elfogadás kerül veszélybe. Nagyon nehéz ugyanis elmagyarázni egy alt-right influencerek által átmosott agyú fiatalnak, miről szól a valódi tolerancia, ha azt olvassák a neten, hogy gyerekkori kedvenc rajzfilmjeik remake-jei a polkorrektség jegyében milyen távol kerülnek az eredeti verziótól; vagy amikor (szintén tájékozatlan) osztálytársnőik a középiskolában egyik pillanatban R.E.S.P.E.C.T-et követelnek a semmiért, a másikban pedig azt nehezményezik, hogy nem nyitják ki előttük az ajtót. Az biztos, hogy hihetetlen fogalomzavar van a fejekben, és ezzel borzasztó nehéz tanárként, szülőként, későbbi generációsként (X, Y eleje) megküzdeni. Szomorú látni azt is, ahogy a túltolt PC visszaüt, azaz nem hogy az elfogadást erősíti, hanem az ellenállást és a gyűlöletet. A helyzeten pedig nem segít sem a hazai (social) média, sem mondjuk az iskola. (Megj.: a héten belenéztem néhány magyar youtuber-influencer munkásságába, és komolyan elborzadtam a tudatlanság és a felületesség láttán.)

      

Szóval hogy visszatérjek a kiindulóponthoz--miszerint ugyanaz a kulturális jelenség az egyik történelmi korban (na, persze lehet, hogy csak innen nézve) érdekességként elkönyvelt konvenció és kuriózum, a másikban pedig gyűlöletkeltő botránykő--, azt gondolom, hogy mindenki hadd alkosson szabadon, az igazi történeti hűség nem megközelíthető, nem is létezik talán, az inter- és multikulturális feldolgozások pedig nem új keletűek. A mérce valahol a józan ész kellene, hogy legyen, tudom, ez borzasztóan semmitmondó persze. Egy csomó ún. kreatív ötletnek a marketingen, a lobbin és a megfelelésvágyon túl semmilyen művészi üzenete nincsen, ez biztos. Viszont tök jó lenne, ha pl. a Walt Disney Company meg trash media miatt nem kellene megint folyton újramagyarázni, miért ne utáljuk feleslegesen a feketéket, a melegeket, a nőket, az ázsiaiakat, a zsidókat, a libsiket, stb.  

(További [lazán kötődő] olvasmányok a témához: itt, itt, itt és [for fun] itt.)

--
* A polikultúra, vagy kevert kultúrás termesztés a mezőgazdaságban a különböző növények egy időben, egy helyen való szaporítását, nevelését jelenti.

Nyár

Az idei nyárnak 4 db (kámforos, vadgesztenyés, teafás, nememlékszemmilyen) lábra való krémmel vágtam neki, pont, mint egy valamire való tisztességes 40+-os (ó!).

Igen, igen, lábkrémmel, ne tessék undorkodni. Tavaly ugyanis, mintha csak érezte volna a szülinapomat az a bizonyos nyár, iszonyatosan bedagadt a lábam a sorozatos 40 fokban (40 & 40, érteeed?!).

Hát ez van kérem, ilyen blog ez, majdnem középkorú, és itt nemcsak a ketó diétáról meg a beachbodyról lehet beszélgetni, hanem mindenről.

Na mindegy, végül vettem egy tök jó túraszandált is, úgyhogy jöhetnek a nyári túrák, séták, kirándulások, miegymás. Eddig minden jó, most épp zuhog az eső, a macskámnak meg két napja teljesen elment az esze a frontátvonulásokról. 

Az utolsó vizsgahetet családi vendégséggel, bankettekkel, bulikkal nyomtam végig, nem volt semmi. Az ingyen kajának persze mindig lehet örülni, de azért a sok-sok búcsúzkodás már kezdett az agyamra menni (minek is?!). A fáradtságot, az izzadást és a kínokat enyhítette, hogy megint rájöttem--oktatási rendszer sucks ide vagy oda--, hogy azért elég humoros kollégákkal áldott meg a sors, akiktől az önirónia sem áll nagyon távol szerencsére. 

Úgyhogy úgy döntöttem, jövőre több feladatot is vállalhatok, helyettes ofő leszek; ezzel remélhetőleg kivédem a 'valódi' osztályfőnökséget egy időre. Megint kapok angolórákat is, aminek örülök, bár most egyelőre semmilyen iskolával kapcsolatos dologra nem akarok gondolni, az utolsó két hét 12 órázás megtette hatását. Szívesen 12 órázok persze, amennyiben megfizetik, de sajnos nem ez a helyzet, jó magyar pedagógus küldetés és/vagy hivatástudatból dolgozik, a főnökei is erre buzdítják, ámen.

Teendőim az elkövetkező hetekre: (1) megírni egy recenziót ez már pipa; (2) behajtani a pénzeimet a kiadón (már ezt is elkezdtem); (3) megcsinálni az online nyelvvizsgáztató tanúsítványt; (4) kiolvasni  Schätzing Limitjét, mert csak az időmet rabolja, viszont nagyon hosszú és unalmas; (5) kiolvasni sok más dolgot; (6) folytatni a csodálatos és nagyon fontos kutatásaimat; (7) megnézni az összes, na jó, majdnem az összes fontos színházi előadást, amit megszereztem; (8) elkezdeni házra gyűjteni, bruhaha.

És még sok minden más. Egyelőre nem vagyok túl produktív, tudom, nagyjából minden napra egyetlen teendőt ütemezek be, köztük ilyenek is vannak, hogy pl. felhívni a fodrászt. (Még nem hívtam fel, pedig már mindjárt 2 óra...)

Közben a fateromék itt voltak a második számú öcsém diplomaosztóján a városban, amit a fészbukról tudtam meg. Mi jutott persze rögtön eszembe? Hogy biztos én kúrtam el valamit a kapcsolattartásban megint, mert egy szóval sem mondták, hogy itt lesznek, én meg itt élek immár 13 éve. Gyerekes elgondolás, nem? Persze nem kúrtam el semmit, csak hát felnőtt vagyok, elfoglalt vagyok, van életem, nem anyu meg apu tart el, stb. stb. Ja, ja, hát ilyenek ezek a mai modern mozaik családok, már Novák Katalin is megmondta.

Emlékszem, az én diplomaosztómon annak idején felvonultak mindnyájan, a nagymamával a Virág cukrászdában fagyiztunk, meg ingyen belógtunk a Dómba, hogy megnézzük a szegedi papucsos Szűz Máriát (vö. "Én templomban még soha nem fizettem, nem is fogok!").
Változnak az idők, változnak a fiatalok is, például angolul sem tudnak rendesen (bár van nyelvvizsgájuk), úgyhogy mennyire jó, hogy van egy nővérük, aki készségesen lefordítja a szakdolgozat rezüméjét angolra, akár még a barátnőnek is. (Itt a városban egyébként nagyon impozáns a diplomaosztó, az egész orvosi kar kivonul a főtérre, és ideutazik az összes vidékre kihelyezett főiskolai kar is...)

Egyelőre ennyi történt, vagyis nem, mert megint úgy jártam egyébként, hogy sok-sok gondolatom támadt, de ezek általában hajnali 3 és fél 5 közé esnek, ezért nem jegyzem le őket.
Szép helyen jártunk viszont a Jankovac mellett fekvő Papuk-hegységben található nemzeti parkban, nézegesstek fotókat.