Jó ember, rossz ember

Gimnazista koromban sok kora realista regényt olvastam; karrier- és fejlődésregényeket, nagyjából mindent, amit a magyartanárom ajánlott. Nagy kedvencem Balzac volt, emlékszem, hogy a Szamárbőr cselekménye mennyire megfogott, aztán később az oroszok, Csehov, Tolsztoj, Dosztojevszkij. Tudat alatt bizonyára arra számítottam, hogy ezek a könyvek majd megtanítanak engem arra, mi a rossz és mi a jó. Túlságosan fiatal és zöld voltam ahhoz, hogy átlássam, hogy a 90-es években (amikor tinédzser voltam) ezek a történetek már csak vékony szálakkal kapcsolódnak ahhoz, hogy meg lehessen határozni a jó és a rossz vagy hogy hogy értsük az erkölcsös és az erkölcstelen fogalmát. Szép, idealista gondolataim voltak arról, milyennek kellene lennem ahhoz, hogy remek ember lehessek. 

Később aztán--hogy a fikciónál maradjunk--a sci-fi meg a kortárs irodalom némileg árnyalta ezt a képet, de nem túlzottan. Az, hogy a társadalmi-technikai-politikai világ is változik körülöttünk, átírja a fogadalmainkat és az ún. "jóemberségbe" vetett hitünket (Black Mirrort nézek, bocs). Nem is beszélve arról, amikor az ember némi tudást szerez arról, hogy a törvény Törvény szerint ki a jó ember. Most mondhatnám, hogy á lá Kafka, de minek is, ez messzire vinne.

Nyilván mindenféle ideológiai gondolatrendszernek megvan az ideális "jó embere", erről sokat olvashatunk manapság. A 'liberális' nem jó, mert beengedi az iszlám fundamentalitákat a keresztény Európába. A 'konzervatív' nem jó, mert nem fogadja el a másságot. A sehova sem tartozó sem jó, mert nem hajlandó letenni a voksát valamelyik oldalon, nem vállal társadalmi felelősséget a közösségért, ahova tartozik. Aki nem ad minden jöttmentnek pénzt, nem jó. Aki mindenkinek pénzt ad, az sem jó. Aki túl sokat baszogatja a gyerekét, szintén nem jó, aki viszont semmilyen korlátokat nem állít fel, szintén nem jó.

Többek között azon is érzem, hogy öregszem, hogy ezek a kategóriák (mindamellett, hogy eddig is tudtam, semmi sem fekete vagy fehér) kezdenek semmit sem jelenteni számomra. Ugyanígy szégyent is egyre kevésbé érzek azok miatt a dolgok miatt, amiket teszek vagy tettem. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne egy (szerintem/számomra) objektív képem arról, hogy mi a jó és mi a rossz; csupán azt gondolom, hogy amíg nem ártok másoknak, addig a magammal szembeni vétségekért csakis magamnak tartozom elszámolással. Tudom, persze, a külső mérce mást követel olykor.

És akkor itt az a kérdés is, hogy ártok-e másoknak vagy sem... Nem tudom. Biztos bántottam már meg sok mindenkit, de ahogy öregszem (mint fentebb mondtam), a szándékos rosszakarás egyre távolabb áll tőlem. Mert lássuk be, van olyan, hogy az ember oda akar baszni valakinek. Senki sem szent. De én már nem akarok; akinek odabasznék, azt inkább mérföldekre elkerülöm, mert rájöttem, hogy az elsődleges feladatom a saját józan eszem és lelki életem kímélése.

Nem könnyű ez az egész, na. 

Múltkor egy kislány azt a példamondatot írta egy órai feladatban, hogy 'I used to be too nice to other people but by now I solved this problem.' Vajon a szokásos dacon túl (és azon túl, hogy bunkónak lenni menőbb, mint kedvesnek) mi vesz rá egy kamaszlányt, hogy úgy vélje, kedvesnek lenni másokkal, az egy probléma. 

Bár szerintem nekem nem kell erőlködni, hogy rendes és kedves legyek, mégis nem ritkán kerülök vitába emiatt, főleg fiatalokkal. Értem persze, hogy hiába kapnak otthon normális értékrendet és meleg szeretetet, a külvilág ennek ellene dolgozik. Ezért aztán olykor az a paradox helyzet alakul ki, hogy akit otthon jól megtámogatnak, abból a való életben (ami inkább hasonlít manapság egy nyitott arénára vagy az éhezők viadalára, mint egy igazságos Mátyás király mesére) sokszor igazi lúzer lesz, aki azt fogja gondolni, hogy jobb lett volna, ha már korábban megkeményítheti magát, és lehet, hogy ezért a szüleire kezd el haragudni. És a jó emberekre, úgy általában. És aztán jól el is rejti magában a jó embert. Pedig hát... 

Nemrég egyébként az én számon is kicsúszott, hogy most komolyan? a figyelem, a törődés, a gondoskodás eredményezi azt, hogy ennyire teszetosza fiatalokat engedünk ki az életbe? Tudom, persze, nem lehet általánosítani, sok tényező van.    

Múltkor megnéztem DTK beszélgetését Nagy Zsolttal, revelatív élmény volt. Felolvasott egy Karinthy-szöveget, amit azelőtt egyáltalán nem ismertem. Nos, számtalan beszélgetésben, amiben az utóbbi időben részt kellett vennem, erre az emberre is azt mondanák, hogy idegesítően naiv és izgága. De engem ez valahogy mégis megnyugtatott.

Szóval ez van most. Itt ülök a lakásba zárva, és azon gondolkodom, hogy fog érinteni, ha netán mások egyszer úgy vélik: én nem vagyok (elég) jó ember. Pedig én tudom, hogy az vagyok. De különben is; milyen hasznavehetetlen szavak ezek már...

Lockdown reloaded

Itt ülök, és Christopher Balmét hallgatom, akit a Marosvásárhelyi Egyetem invitált meg a jó kis zoom konferenciára. A színháztörténet-kutatás a globalizáció viszonyáról beszél, immár 70 perce, elég obvious dolgokat mond, ráadásul sosem voltam a száraz kutatási módszertanok prezentálásának a híve, de hát.

A macska békésen durmol, egész délután ezt csinálja; mondjuk délelőtt meg széttrollkodta a nyelvtanórámat, mintha tudta volna (hogy "na, már megint"), hol kiment volna az erkélyre, hol vissza, hol evett volna, hol a szekrénybe és a komód mögé akart bemenni csak hogy bosszantson. 

A helyzetet verbálisan kezeltem, volt nagy derültség, ami rá is fért a szöveg mikro- és makroszerkezetére, szóval mindannyian boldogok voltunk, csak a macska nem, akit szorosan magamhoz kellett ölelnem, hogy ne rosszalkodjon tovább.

Ami a digitális iskolát illeti, ma reggel már bőgtem is (és még reggel 8 előtt!), pedig ez még csak a második nap, de aztán meg mégis az van, hogy mintha felkészültebb lennék. Lennénk, mi mindannyian. Persze biztos ehhez az is hozzájárul, hogy befejeztem a monstre életrajzot, amit fordítottam (és ami nagyon-nagyon rossz volt), úgyhogy végre tudok sorozatokat nézni meg Zafónt olvasni, és főzni.

Gyanítom, a béke nem fog sokáig tartani, aki dolgozott már kamaszokkal tudja, hogy hamar beleunnak a mozdulatlanságba és a változatlanságba, és mély letargiába süllyednek, amit sorozatbámulással és alvással kompenzálnak (mondjuk #metoo).

Nem, nem akartam ezt az iskolabezárást; bár gondolom, ezzel most nem leszek népszerű. Meggyőződésem, hogy a gócpontok nem az iskolák voltak/vannak/lesznek főleg, miután szétszívatják őket a betarthatatlan biztonsági előírásokkal, amit azért mindenki igyekszik abszolválni, mert félnek a retorziótól. Jó, tudom, hogy sok balfék igazgató van, de olyanok is vannak, akik a helyzet magaslatán álltak és állnak most is. Ezért aztán mi például szinte full létszámmal kényszerültünk bezárni, a gyerekek persze örültek, mondták, 'jó szünetet, tanárnő!', én meg kápózhatok, hogy egyáltalán csináljak valamit, mert az állam (és a megfáradt szülők szerint; no meg azok szerint, akik azt mondják, egy középiskolás már nem szorul ellenőrzésre), ez az én feladatom. Órarendi oktatás van egyébként. Sokan egyedül vannak otthon, maguknak főznek, ebédszünet nincs, szinte minden óra kontakt, a kollégák nagyon lelkesek, imádnak pofázni. Vagy: túltolják őket feladatokkal. Legalább olyan lenne ez az egész, hogy egy időre elmegy a kedvük a monitortól; de nem, szóval legalább most tényleg 24/7-ben ott ülnek.

Természetesen nem azt mondom, hogy az iskolákban nem terjed a fertőzés, én is nehezen nyelek két hete és néha szárazan köhögök is (lehet, hogy ez az én tünetem), de az tudvalévő, hogy pl. nálunk is a megrendezett meccsek és a bulikák hozták be a fertőzést főleg. Volt arról szó, hogy a válogatott sportolókat eltiltják az iskolalátogatástól, de ez diszkriminatív lett volna persze.

Egyébként pedig mindenki kezd picit megkattanni. Az én főnököm ezt úgy próbálja ellensúlyozni, hogy megkérte a testnevelő kollégákat, tartsanak férfi és női testnevelés foglalkozásokat délutánonként a (most figyelj!) tanári kar tagjainak. Lehetőleg kamerával. Mert hogy ép testben ép lélek, ugye. 

Mikor ezt meghallottam, majdnem ráköptem a délutáni kávémat a monitoromra. Szerencsére felszólalt B-né Tünde tanerő, aki közölte, hogy ő egy családanya, neki ebédet kell főznie, nem ér rá ilyesmikre. (Csak a korrektség kedvéért B-né Tündének már a legkisebb gyereke is érettségiző, a nagyobbik kirepült, van egy férje, és amúgy szakvezető, szóval a tíz darab óráit is a hallgatói tartják; ja, hogy ez nem is tíz, mert a lockdown alatt a tesi, rajz, ének és stb. tanárok nem dolgoznak. Csak hogy tudjátok. Néha szellemi muníciót nyújtanak, hogy úgy mondjam. "Beszélgessetek a gyerekekkel az egészséges életmód fontosságáról" - ahogy az én főnököm mondja.)

Kár amúgy, mert többen terveztük, hogy becsatlakozunk, és megnézzük, hogy a főni hogy izzad a Rubint Réka aerobikon otthon, de erről most le kell mondanunk. B-né mindenesetre megígérte, hogy majd linkel youtobe videókat... (igen, szerintem sincs olyan lúzer, aki ne találna magának néhány edzésprogramot, ha éppen van olyan elszánt).

Szóval ez az újabb kari legalább kariig fog tartani? (#muhaha)

Ti mit terveztek?

Én kigyúrom magam, és elolvasok mindent a téboly evolúciójáról és lélektanáról.

PS. Zs. néni e hét pénteken hazamehet, már háromszor telefonáltam vele. A stroke miatt nehezen beszél picit, de tök jól van, egy igazi hős. 

Ezen kívül koronavírusos apám egész családja és a szomszédom, Zoli, akinek kétnaponta vásárolunk. Az egészséges és vitamindús étkezés jegyében mindig szörpöt kér, banánt, és szalonnát. De hát nem kell nekünk mindig mindent és mindenkit érteni, szóval szépen megvesszük.