Később aztán--hogy a fikciónál maradjunk--a sci-fi meg a kortárs irodalom némileg árnyalta ezt a képet, de nem túlzottan. Az, hogy a társadalmi-technikai-politikai világ is változik körülöttünk, átírja a fogadalmainkat és az ún. "jóemberségbe" vetett hitünket (Black Mirrort nézek, bocs). Nem is beszélve arról, amikor az ember némi tudást szerez arról, hogy a törvény Törvény szerint ki a jó ember. Most mondhatnám, hogy á lá Kafka, de minek is, ez messzire vinne.
Nyilván mindenféle ideológiai gondolatrendszernek megvan az ideális "jó embere", erről sokat olvashatunk manapság. A 'liberális' nem jó, mert beengedi az iszlám fundamentalitákat a keresztény Európába. A 'konzervatív' nem jó, mert nem fogadja el a másságot. A sehova sem tartozó sem jó, mert nem hajlandó letenni a voksát valamelyik oldalon, nem vállal társadalmi felelősséget a közösségért, ahova tartozik. Aki nem ad minden jöttmentnek pénzt, nem jó. Aki mindenkinek pénzt ad, az sem jó. Aki túl sokat baszogatja a gyerekét, szintén nem jó, aki viszont semmilyen korlátokat nem állít fel, szintén nem jó.
Többek között azon is érzem, hogy öregszem, hogy ezek a kategóriák (mindamellett, hogy eddig is tudtam, semmi sem fekete vagy fehér) kezdenek semmit sem jelenteni számomra. Ugyanígy szégyent is egyre kevésbé érzek azok miatt a dolgok miatt, amiket teszek vagy tettem. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne egy (szerintem/számomra) objektív képem arról, hogy mi a jó és mi a rossz; csupán azt gondolom, hogy amíg nem ártok másoknak, addig a magammal szembeni vétségekért csakis magamnak tartozom elszámolással. Tudom, persze, a külső mérce mást követel olykor.
És akkor itt az a kérdés is, hogy ártok-e másoknak vagy sem... Nem tudom. Biztos bántottam már meg sok mindenkit, de ahogy öregszem (mint fentebb mondtam), a szándékos rosszakarás egyre távolabb áll tőlem. Mert lássuk be, van olyan, hogy az ember oda akar baszni valakinek. Senki sem szent. De én már nem akarok; akinek odabasznék, azt inkább mérföldekre elkerülöm, mert rájöttem, hogy az elsődleges feladatom a saját józan eszem és lelki életem kímélése.
Nem könnyű ez az egész, na.
Múltkor egy kislány azt a példamondatot írta egy órai feladatban, hogy 'I used to be too nice to other people but by now I solved this problem.' Vajon a szokásos dacon túl (és azon túl, hogy bunkónak lenni menőbb, mint kedvesnek) mi vesz rá egy kamaszlányt, hogy úgy vélje, kedvesnek lenni másokkal, az egy probléma.
Bár szerintem nekem nem kell erőlködni, hogy rendes és kedves legyek, mégis nem ritkán kerülök vitába emiatt, főleg fiatalokkal. Értem persze, hogy hiába kapnak otthon normális értékrendet és meleg szeretetet, a külvilág ennek ellene dolgozik. Ezért aztán olykor az a paradox helyzet alakul ki, hogy akit otthon jól megtámogatnak, abból a való életben (ami inkább hasonlít manapság egy nyitott arénára vagy az éhezők viadalára, mint egy igazságos Mátyás király mesére) sokszor igazi lúzer lesz, aki azt fogja gondolni, hogy jobb lett volna, ha már korábban megkeményítheti magát, és lehet, hogy ezért a szüleire kezd el haragudni. És a jó emberekre, úgy általában. És aztán jól el is rejti magában a jó embert. Pedig hát...
Nemrég egyébként az én számon is kicsúszott, hogy most komolyan? a figyelem, a törődés, a gondoskodás eredményezi azt, hogy ennyire teszetosza fiatalokat engedünk ki az életbe? Tudom, persze, nem lehet általánosítani, sok tényező van.
Múltkor megnéztem DTK beszélgetését Nagy Zsolttal, revelatív élmény volt. Felolvasott egy Karinthy-szöveget, amit azelőtt egyáltalán nem ismertem. Nos, számtalan beszélgetésben, amiben az utóbbi időben részt kellett vennem, erre az emberre is azt mondanák, hogy idegesítően naiv és izgága. De engem ez valahogy mégis megnyugtatott.
Szóval ez van most. Itt ülök a lakásba zárva, és azon gondolkodom, hogy fog érinteni, ha netán mások egyszer úgy vélik: én nem vagyok (elég) jó ember. Pedig én tudom, hogy az vagyok. De különben is; milyen hasznavehetetlen szavak ezek már...