2022. május 22., vasárnap

Verseny

A rat race kifejezést még valamikor egy gimnáziumi angolórán hallottam először, és tán rossz jelentésben maradt meg (tán rossz jelentésben hallottam), de mindig szentül hittem, hogy ez a mókuskerékre vonatkozik, amiből a mókusok (jelen esetben a patkányok, ugye) nem tudnak kiszállni. Azóta már tudom, hogy ez inkább az egymás hatalomért és pénzért való letaposását jelenti a modern világban (hogy szó szerint fordítsam az Oxford, Cambridge, valamint a Merriam-Webster szótárak angol megfelelőit).

Hát, én az életemben aztán tényleg nem tudok senkit taposni sem a pénzért, sem a hatalomért, de a kerék meg a verseny azért adott. Itt egy újabb egynapos hétvége, láncban a sokadik. Most éppen pont vizsga volt tegnap, pénteken este viszont buli, és én elfelejtettem, hogy már nem vagyok éjszakai kimaradásra kapacitálható. A zenekar két órát játszott, ami jó volt, aztán az éjszakai járattal jöttünk haza, amiről nem is tudtunk, hogy létezik, viszont tele volt középiskolásokkal, és néhány késő esti műszakos szakadt alakot leszámítva mi voltunk a legöregebbek. Ez mulatságos volt, viszont az egész várost behálózó útelterelések miatt nem tudtuk, hol kell leszállni, úgyhogy még gyalogoltunk is. Summa summarum, éjfélkor kerültem ágyba, ámbár szombat reggel hétkor már a fodrásznál ültem (a fodrászommal még nálam is nehezebb egyeztetni), hogy aztán 9-kor már a konyhában toporogjak, és 12-kor már induljak is a vizsgára - busszal a belvárosba, mert az autó épp a szerelőnél dekkol, és várja, hogy az összértékét és a korát aránytalanul meghaladó pénzösszeget költsünk arra, hogy kikalapálják. (Szívás dolog ez az autó. Egyetlen dolog, az utazás miatt éri meg. A mi kocsinkat más már a kuka mellett hagyta volna, de hát kb. nincs választásunk, vagy ráköltjük az annyit, vagy nincs kocsink.)

Legalább az emelt dolgozatokat befejeztem, ami már szintén nem a régi, egyetlen valamirevaló poént sem tudtam kibogarászni, viszont annyira sokan értelmezték ezt a verset szerelmesversként, hogy magam is elbizonytalanodtam. (Nem.) Ott tartunk, hogy ha egy árnyalattal bonyolultabban fogalmaznak meg egy instrukciót, a gyerekek már nem értik meg, ellenben eljönnek erre a vizsgára, amin aztán jól meg is buknak. (Én idén is buktattam, remélem, a szóbelin nem kerül ilyesmire sor, mert ott sokkal cikibb.) 

A mai program, hogy finalizálom azt a pár középszintet, ami nálam van, illetve rávetem magam az egyéb dolgozatokra, és közben megnézem azt a két előadást, ami az emelt dráma érettségi választható esszétémája, mert már tök rég láttam mindkettőt. A jövő héten folytköv. minden tekintetben megspékelve egy jó kis értekezlettel hétfő délután (!), ahol azt fogjuk megbeszélni, hogy hogyan ünnepeljük az iskola 60 éves évfordulóját jövőre. Nyilván nagyon kompetens vagyok a témában (öt éve dolgozom itt), viszont azt azért sikerült megvétózni legalább saját körben, hogy élő személyekről tantermet nevezzünk el, ugyanis ezt felettébb bizarr ötletnek tartom.

Na, de nem is erről akartam mesélni igazából, hanem arról az országos versenyről, amire múlt hétvégén eljutottam (az ország fővárosába), és ahol pótolhatatlan tapasztalatokkal gazdagodtam azzal kapcsolatban, hol tart a humán területek bizonyos szegmensének művelése az oktatásban. 

Először is semmilyen értesítést nem kaptam a forgatókönyvről, úgyhogy Facebookon kellett bejelölnöm a főnénit, hogy kiderítsem, mi a program, valamit hogy jelezzem, a gyerek, akit viszek laktózérzékeny. (Ja? Ilyen van? Bocs.) A vonatközlekedés innen persze horribilis, buszos átszállós, pont egy órával korábban és később, mint kéne, úgyhogy a komplett programunk reggel 5-től este 11-ig tartott. A verseny első részében a felelések ideje alatt csak várakoztunk és várakoztunk. A gyerek szerencsére nagyon türelmes volt, én kevésbé, viszont a korai keléstől és a strapás héttől majdnem leesett a fejem a helyéről. 9-től fél 3-ig volt alkalmam beszélgetni pár kollégával viszont; köztük az színháztudományok adjunktusával, aki (gondolom, mellékesként) épp gimnáziumban tanít drámát, és bár germanista színháztudósként anno elég sokat letett az asztalra, most kvázi középiskolai tanárként ápolgatja színészpalánták lelkecskéjét. Miután kicsit beszélgettünk (meaning: elszidta nekem az egész versenyt), bősz telefonálgatásba kezdett, hogy odacsődítse a gyerekek szüleit a délutáni műsoros produkcióra.

Elgondolkodtam, hogy én 17 év alatt sem voltam képes ennyire pozícionálni magam (látszik is rajtam), aztán ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy ki kell mennem sétálni. (A nap legjobb döntése volt.) A délutáni program kicsit izgalmasabbnak bizonyult, mint a korábbiak, és nagyon tanulságos abból a szempontból, hogy megláttam: a hazai diákszínjátszás vonatkozásában nem sok minden változott az elmúlt 20 (de inkább több) évben. Nem tartozom szorosan a szakma ezen részéhez (bár bevallom, szeretnék), de arra azért van némi rálátásom, hogy azok többsége, akik művelik ezt, nem nagyon beszél a fiatalok nyelvén. (És nyilván az sem véletlen, hogy az ország legjobb vidéki drámagimije nem reprezentálja magát ezen a versenyen.) Két trend van: saját szövegek; ami tök jó, csak nem ártana, ha valaki, aki tud írni, picit átdolgozná őket, hogy kijöjjön a szándékolt üzenet - valamint nagy, klasszikus, komoly kontentek, amik viszont sem életkorban, sem világképileg nem passzolnak. Példa: Karinthy Frigyes: Ki kérdezett? és Nyina monológ 16 éves gyereklányok szájából. Félreértés ne essék, nem vitatom, hogy vannak érett 16 évesek, de a hitelesség ilyen esetben vajmi ritka. Akkor már inkább egy kis musical: az általam kísért diák ezt vitt, nyilván labdába sem rúgott vele, de az a három perc legalább őszinte volt.

Azt sem értem (vagy hát értem, persze), miért 50 pluszos (kieg.: inkább 60 pluszos, nem tanár) zsűritagok kellenek egy ilyen versenyre (persze nem az életkorral van a bajom, hanem a középszerűséggel, bocsánat); annyi frissebb felfogású ember van, miért nem hívják őket. (Tudom a választ.) Az eredmény persze ennek megfelelően kikalkulálható volt, mindenki örvendezett, mi sem haragudtunk, hiszen előre megbeszéltük, hogy nem vagyunk egy kategória a dráma tagozatos iskolákkal, ezt az egészet élménynek és jó kalandnak fogjuk fel inkább. 

Ezek a múlt heti élmények egyébként arról jutottak eszembe, hogy megjelent egy szövegem egy a kötelező olvasmányokkal foglalkozó előadásról (már jó régen írtam), és emlékszem, akkor is azon agyaltam, miért nem hívnak több gyakorló tanárt konzultálni ezekhez a projektekhez is, hogy a problémának legalább a szélébe bele tudjanak kapaszkodni. Most, hogy itt a városban is szorosabbra húztuk a színházi nevelési programmal a kapcsolatot, én például felajánlottam, hogy szívesen konzultálok ingyenesen, hogy mondjuk az a sok lóvé, amit ezekbe az ügyekbe pályázatok útján beleölnek, hasznos és fontos dolgokra menjen el. 

Nem fognak hívni, hisz nem vagyok benne a körben. Pedig ha már ennyit vagyok kénytelen pörögni, pörögnék kicsit abban is, ami tényleg érdekel.

  

2022. május 2., hétfő

Time travel

A hétvégén ballagáson voltam a szülővárosomban. Ritkán járok vissza oda, erről már írtam, jobb némi távolság, de mégis mindig várom picit, főleg, ha a volt iskolámba kell visszamennem.

A volt iskolákkal is úgy van az ember, mint a szüleivel meg a régi szerelmekkel; a távolság miatt (meg mert felnőtt) tudja már kritikusan szemlélni a helyet, magát, az ottani embereket is. Az iskolákat főleg úgy, ha végül maga is tanár lesz.

Én szerettem odajárni egyébként, ennek személyes okai is voltak (ld. az iskola, mint menedék), sok szuper embert megismertem, de persze vannak rossz emlékeim is. A saját ballagásom óta ez a második, amin részt vettem, és megint frankón eszembe jutott az az április végi nap, amikor a gimnáziumi éveim végén nem kaptam meg az igazgatótól azt az elismerést, amire vágytam. És hogy mennyire bőgtem. Összecsődült az egész család (elvált szülők, én pedig, mint első ballagó unoka), és én zokogtam. Na, nem előttük, hanem otthon, amikor senki se látott. Vagyis aztán mégis látták, és nem értették az egészet. Szokás szerint.

Utólag ez baromi nevetséges és kicsinyes is, de akkor ott nagyon fontosnak tűnt. Most már persze sok mindent tudok; például azt, hogy ott és akkor más miatt is sírtam, meg azt is, hogy a világ és a hierarchikus viszonyok így működnek. (A riválisom, aki megkapta az áhított díjat fiú volt és matek tagozatos. Fiú. És matek. Az igazgató is matek szakos volt. Már nem igazgató. Én meg tanár lettem.)

Abban, hogy végül nem lettem pozícióhajhász, sem pedig hiú, biztos közrejátszott ez a tapasztalat is. És sok minden más, mondjuk, hogy utána Szegedre mentem egyetemre, minél előbb függetlenedni akartam, csóró barátaim voltak, és bár én decens polgári családból származom, végül én is csóró bölcsész lettem, aki azóta is három-négy munkából próbálja megkeresni azt, amihez másnak egy is elég. Elnézem a Facebookon a volt osztálytársaimat (most élőben is láttam néhányat), hát, nem vagyok meggyőződve arról, hogy mindenkinek sikerült önazonosnak maradnia (vagy hogy egyáltalán eljutott-e odáig), bármilyen drága nadrágkosztüm, tökéletes smink is van rajta, vagy bármilyen jól fodrászolt férj áll mellette. Találkoztam néhány régi tanárommal is (naná, hogy ezt vártam a legjobban), és ez is váratlan és kellemes tapasztalat volt. Egyrészt nagyon jó volt látni, hogy néhányan mennyire kisimultak, mióta nyugdíjasok, és viszonylag sérülésmentesen ki tudtak kecmeregni a közoktatás pöcegödréből, másrészt aggasztó volt hallani azokról, akikkel nem ez a helyzet. De végül is ez is a felnövés része, hogy meglátod, hogy a gyerekkorodban idealizált felnőttek is emberek, és olykor esendőek. Ha lehet, ettől csak még jobban szereted őket. 

Egyébként a kisöcsém ballagott. Apám családja, második alom. Ők még ilyen picik, úgyhogy minimum egy ballagásra még megyek. Apám idős ember, egy gyerekkori betegség következtében (meg mert világ életében nagy hedonista volt, és tojt az egészségére) már alig tud mozogni. Fiatal, erős fiai vannak, helyesek is. Igaz, a család nála inkább mindig is mennyiségi, mint minőségi kérdés volt (sok gyerek, férfi potenciál, ehhez ráadásul több a fiú most már), de az azért szimptomatikus jelenet volt, mikor egy vele hasonló korú (és persze fittebb) orvosdoktorhölgy odajött hozzá gratulálni, majd hozzáfűzte, hogy neki már az unokája ballag (plusz villantós mosoly).

Hiába, kisváros ez, na. És ez most nem a helyet minősíti, meg igyekszem nem is általánosítani, de amikor a leghülyébb osztálytársaimból lettek itt a legnagyobb emberek, az azért elmond valamit a közegről meg a világról, amiben élünk. Meg arról is, hogy én sok szempontból mennyire máshogy látom a dolgokat, mint ahogy az otthoni környezetem. 

Mindegy, jó volt vezetni a zalai dombok között, sütött a nap, szép volt a táj. Mindig megkísért az is, hogy elkocsikázzak a régi életem helyszíneire, csak hogy megnézzem, mi van ott azóta. Az anyák napját viszont szkippeltem, mert kellett itthon a kocsi, meg mert a jóból is megárt a sok. Csak telefonáltam.

Így viszont csak közvetve kaptam meg anyukámtól a húsvéti ajándékomat: egy pár (most figyelj...!) Csikung zenélő kínai golyót. [...]

Ne kérdezzetek semmit. De tényleg, semmit. (Muhaha.)