Eső

A héten a szokásosál is passzívabb vagyok (*ez csak retorikai fogás, nem is vagyok passzív), és üveges szemmel bámulok ki az ablakon, hogy nézzem, mikor áll már el az eső. Mintha ennek innen a szobából lenne bármi jelentősége.

Jelentősége legfeljebb csak annyiban van, hogy azt mondják, vannak lélekben/pszichében lezajló dolgok, amiket rá lehet fogni az időjárásra, hogy tök okés néha szenvedni, semmit sem csinálni, a túlélésre játszani akár napokig. Hetekig. (?) Csak hát én nem ilyen vagyok. Ha a lényemnek van is ilyen része, azt előszeretettel letagadom. 

Nem volt ez mindig így, volt időszak, amikor előszeretettel dagonyáztam az önsajnálatban, kiválóan megmagyaráztam, hogy miért nekem a legrosszabb, hogy a világnak miben kéne változnia ahhoz, hogy nekem sokkal, sokkal jobb legyen, de hát nem változik, ugyebár. Same old shit.

Azt hiszem, mindettől voltaképpen az mentett meg, hogy pár ember, aki igazán fontos volt nekem, jól lebaszott, és ekkor megrettentem, hogy az ő szeretetük nélkül aztán tényleg igazán még szarabb lenne. És hogy voltaképpen elég érdekes vagyok én az úgynevezett problémáim nélkül is, úgyhogy hagyjuk már ezt az önzést.

Tudom, ez végzetesen leegyszerűsítőnek és empátiátlannak hangzik (pszichológusok sikítva csapják rám az ajtót), úgyhogy gyorsan mindenkit megnyugtatok, hogy ez ennyire persze nem volt egyszerű, és egyáltalán nem tartom banálisnak a régi problémáimat, csupán nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy találkoztam olyanokkal, akik tudtak segíteni, és hogy volt elég erőm ahhoz, hogy változtassak.

Úgyhogy most nem is erről van szó, csupán napok óta esik az eső, rosszak a járványügyi adatok, minden közösségi média oldal lelombozó hírekkel van tele. A kommunikációs csatornáim beszűkültek. Körülöttem mindenki nyavalyog (pejoratív, tudom), ami érthető, és jelenleg egyáltalán nincs kedvem erőt sugározni senki felé. De nyavalyogni se, ezért inkább hallgatok.

És üveges szemmel bámulok ki az ablakon, hogy mikor áll már el az eső.

Tegnap egyébként voltam kint: elmentünk szőnyeget venni meg más kacatokat, láttam egy szuper íróasztalt, ami, úgy érzem, remekül fel tudna dobni.

Ha jól számolom, 10+ éve nincs rendes íróasztalom. Vagy még több. 

Igen, igen, ettől az íróasztaltól határozottan embernek érezném most magam. Money can buy you happyness.

Úgy érzem, az egész életből hónapokra kiiratkoztunk most már. A legerősebbek is bukdácsolnak a csúszós domboldalon felfelé, beleragad a lábuk a sárba. 

Csak a kormánypropagandából ömlik mérték nélkül a hurráoptimizmus, én meg nem tudom eldönteni, hogy ennyire hazugok, vagy ennyire hülyék.

 

Rendszerellenes oltakozás

Kép forrása: pinterest

Múltkor pont a visszható igéket tanítottam, hát az van a tankönyvben, hogy: "az alany végzi a cselekvést, és a cselekvés tárgy is saját maga", illetve "a visszaható ige rokona a kölcsönös visszaható ige, ahol több cselekvő cselekvése kölcsönösen egymásra irányul". Természetesen pont az oltakozás szó lett a példám, de hát ők még túl picit, hogy minden rendszerkritikus megjegyzésemen röhögjenek, meg különben is onlájn van, úgyhogy max. annyi érzelmi reakciót látok, hogy valaki a Jokerarcot Barbie-ra cseréli a profilképben. 

Már azok sem szólnak hozzám, akik eddig szóltak. Nem működnek a poénjaim, sem az érdekességek a boszorkányperekről, a vámpírregényekről vagy az Anyegini szenvedésről.

És akkor ma hozzánk vágták még azt a plusz egy hónapot.

Az igazság az, hogy egyébként eléggé megszoktam már itthon, lassan elengedem a dolog érzelmi részét is (ez ilyen kiégés, vagy mifene), de persze tudom, hogy nem lehet, mert hát ki tartsa a felszín felett ezeket a gyerekeket, ha nem pont én (...). 

A mai döntés okán írtam egy hosszú posztot a Facebookra, hogy mennyire igazságtalannak tartom, hogy csak úgy mellékesen bejelentik, hogy nem lesznek szóbelik az érettségin. Nem vagyok járványtagadó, sem oltásellenes, de ha már a felkészülés minőségére hivatkozunk, én pont azt gondolom, hogy azt a szóbelin sokkal jobban lehetne kompenzálni, mint az írásbelin. Ráadásul az általános iskolákat és az óvodákat kinyitják április 19-én, de a június végi szóbeliket nem lehet megtartani, érted? Miért nem lehet arra tekintettel lenni, hogy sokaknak igenis a szóbeli részvizsga a húzó, és miért nem lehet ezen okból válaszhatnóvá tenni ezt az opciót (ezt egyébként a diákszervezetek már hetekkel ezelőtt javasoltak)? 

Most arról megint nem beszélek, hány munkaórát öltem a szóbeli felkészítésbe (mert hogy hónapokig azt hallgattuk, hogy lesz szóbeli), meg arról sem, mennyi pénzt kibasztam az ablakon különböző felkészítő könyvekre, mert megint új a tételsor. Inkább tényleg amiatt az átlagdiák miatt aggódom (nem a jól olvasó, jól fogalmazó elitgimnazistáról beszélek), aki eleve 10 pontot veszít, mert balkezes/rondán ír/vacak a helyesírása, és mert képtelen megírni egy műelemzést ismeretlen szövegből. Két éve ilyenkor azt mondogattuk: nem baj, hogy szemét a teszt, nem baj, hogy rosszabbul sikerült, majd a szóbelin! Ott ugyanis én dirigálok. Az én tételsorom, az én vizsgám, az én pontozásom. Most ezt nem mondhatjuk, már megint. 

Az idén egyébként nincs vizsgázóm (sok év óta először, a nagyság átka, ugye, ehehe), de itt a közelben van egy, és ezért nagyon aggódom. Igyekszem arra gondolni, hogy az a közoktatásban (legalább is középfokon) eltöltött utolsó éve, és innen már hátha csak jobb lesz. (Vagy nem, lásd a "feka ribancozó" urat a Szegedi Egyetemről.)     

Az oltásom meg úgy volt, hogy csak nem kaptam meg azt a kib. sms-t, hiába vagyok kb. 15 éve az összes pedagógusrendszerben regisztrálva (KIR, DARI, és tudok még ilyen betűszavakat), csak vártam és vártam. Majd miután az összes főnököm szabadságra ment húsvét alkalmával, magamba szívtam némi zent, és gondoltam, várok jövő hétig, hátha a második körben értesítenek.

Aztán V. kolléganőm, aki nálam sokkal agilisebb, nagypéntek reggelére felszívta magát, és körbetelefonált, majd némi kontaktváltás árán eljutott a Honvéd kórház főnénijéhez, aki a beosztásokat intézi, bizonyos Attiláné. Na, Attiláné mondta, hogy egyrészt senkinek se adjuk tovább a telefonszámát, másrészt majd hívjuk újra 10-kor. 10-kor persze azonnal kellett menni, mentünk is. Az első két körön simán átjutottunk, aztán a doki még problémázott kicsit, hogy miért vagyunk itt, nem vagyunk a listán. Ennek ellenére beoltottak, amin őszintén csodákoztam, mert sehol sem kellett igazolni, hogy ott dolgozunk, ahol. Szerintem csakis az hatott, hogy V. mindenhol Attilánét emlegette, és ehhez hozzátette, hogy amúgy mi a gyakorlóban tanítunk. Privilégiumok. A következő héten más intézményből érkező sms-telen kollégát elküldtek a francba. Szóval a rendszer siklik, ahogy kell.

Sms-t egyébként azóta sem kaptam, de a háziorvos sem hívott még. Papírom van, hogy krónikus beteg vagyok, még ha ezt nem is annyira vesszük komolyan, ő tud róla. Csak hát ki tudja, az ő listáján mi látszik. Ez van, listaéletünk lett.