Slightly insane

Egyszer hallottam egy nagyon bölcs mondást a szülőséggel kapcsolatban: az együtt töltött idő értékességét nem érdemes azzal elcseszni, hogy folyton agyaljuk valamivel a gyereket, azaz fontos dolgokról akarunk vele beszélgetni, vagyis "embert akarunk faragni belőle", "fel akarjuk készíteni az életre", meg ilyenek.
Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez egy már felnőttféle gyerekre vonatkozott, na de nézzük meg ennek a véleménynek a relevanciáját más vonatkozásban/más korosztályok esetében is.

Az a helyzet, hogy ebben a gyerekneveléses témában (ha a társadalmi kontextust nézzük) a szülők állnak vesztésre. Mindenért ők a felelősek amíg csak meg nem halnak, de még azután is. (Meg persze az iskola, de az most egy másik téma lenne.) Főleg, amióta ennyit libikókázik az oktatási rendszer, mi a  szülő feladata, na mi? Hát, hogy kimentse gyermekét a poroszos vasszigor hoffmannrózsai karmai közül. Írjon alá Czunyiné ellen minden petíciót, aztán a gyerek inkább legyen magántanuló vagy szépen írassa Waldorfba vagy más alapítványi iskolába. Nincs rá pénze? Hja, hát nem dolgozik eleget. Vagy dolgozik ugyan, de a pénzét rosszul osztja be.
Ha már ez nem sikerül, azaz a gyermek kénytelen a közoktatás pokolbugyrában kivárni az érettségit, akkor viszont legalább is ezeket írja elő a szülői kiskáté: Mindig menjél el szülőire. Fogadóórára is. Fizessed rendesen az osztálypénzt, az alapítványi hozzájárulást, a nem ingyenes szolgáltatásokat. Tartsad a kapcsolatot telefonon az osztályfőnökkel, az érintett szaktanárokkal (ha bukik a gyerek, azért, ha szuper az adott tárgyból, akkor meg azért). Járjál alapítványi bálba, tegeződjél a tanárokkal.
Hogy otthon? Segíts neki a leckében. Ha nehézségei vannak, fogadj magántanárt. Ha tehetséges, akkor szintén. Nyelvvizsga is kell, meg sport, tehát legalább két külön nyelvtanár, egy edzés. Heti minimum kétszer. Ha messze van, vigyed el kocsival, főleg, ha sötét van, de inkább azért, mert nagyon fáradt. Hozzad is haza, mert az edzésben/nyelvtanulásban is elfárad.
Legyen minden nap meleg vacsora (hét közben meleg ebéd is, mert a menza nagyon szar), adjál rendesen zsebpénzt. Jusson mindenre.
És ami a legfontosabb (a fentieknél ezerszer lényegesebb!): dicsérd. Építsd az önbizalmát. Ne szúrd le a rossz jegyek miatt, inkább beszéld meg a sikertelenség okát. Beszélj a tanárral is, mit lehetne tenni. Valamint otthon hagyd pihenni, hiszen az iskola fárasztó, tényleg nincs idő másra, mint megírni azt a rengeteg házi feladatot. Ja, legyen gyors a wifi, mert az kell a leckéhez, a messengerhez és persze a játékhoz. Hadd kapcsolódjon ki, ha már ennyire elfáradt. Ehhez vegyél neki okostelefont. Meg vegyél neki könyveket is, sokat. (Majd elfelejtettem, tartsd a lépést az aktuális ifjúsági irodalommal. A lányoknak és a fiúknak szólóval külön. A scifivel. A fantasykkel. Mindennel.)
Aztán mindenképp vidd el színházba, moziba, kirándulni, síelni, társasozz vele, hogy legyen kulturált és kreatív, vond be családi programokba, és beszélgess vele nagyon sokat, próbáld felkészíteni az életre. Mert az nehéz. Szívás. Egy igazi vad valóság. Nekünk könnyebb volt. Nem lennék ma fiatal. Akkor más világot éltünk. Bezzeg most.

Akárhány neveléssel kapcsolatos cikket olvasok (most az mindegy, hogy tagadják-e a nevelés szót, de erről szólnak), valami ilyesmi jön ki végkövetkeztetésként, persze nem ilyen szószátyáran és kikarikírozva. Nem csoda hát, ha az ember tényleg mindent megpróbál, hogy jól csinálja, hiszen kurva nagy a nyomás.
És kitől jön a visszajelzés? Hát, senkitől. Másnap megint nyilatkozik valami bagdyemőke, vagy felhív a tanár, hogy Pistikének kéne még egy kis önbizalom meg segítség a tanulásban, mert rosszak a jegyei.
Vagy ha jön is visszajelzés, csak ritkán, és kevés, de egészen biztosan nem annyi, mint amennyit ennek az egész rendszernek az inputja.
És az a helyzet, maximálisan bele lehet fáradni a vádaskodásba, a másikra mutogatásba, akár komoly, akár haragból jön, akár sértődésből, akár csak pillanatnyi indulat az egész.

Szóval visszatérve a bevezető mondatra: maximálisan igazat adok neki.
Azt persze nehéz megmondani, milyen életkort szabjunk meg határnak, nem hiszek az életkorban, abban hiszek, hogy mindenki máskor érik meg az élet adta különféle feladatokra.
Abban is hiszek, hogy tökéletesség nincs, kétkedés és önvizsgálat viszont van, kell, hogy legyen, és a hibákat ki lehet javítani, csak ahhoz fel kell előbb ismerni, hogy az hiba volt. Ez a bölcsesség egy formája.

Szóval mit tegyünk, ha azt érezzük, a (teljesen általános értelemben vett) Gyerek valamit nem jól (megint általánosítás!) csinál? Válasz: semmit.
Na persze felvetőik a kérdés, mi az, hogy nem jól csinálni valamit? A jól csinálni talán nem más, mint egy elvárás. "Tanulj", "légy szorgalmas", "legyenek céljaid", "vigyázz az egészségedre", "legyél segítőkész és önzetlen" -- ezek nem biztos, hogy alapvető normák, talán csak elvárások. Hiszen lehet, hogy ő nem akar tanulni, nem akar szorgalmas lenni, az életben, végül is, mint tudjuk, cél nélkül is egész  jó el lehet boldogulni, az egészségtelen, de rövid élet is lehet élvezetes (sőt!), a segítőkészséget meg az önzetlenséget meg úgysem hálálja meg senki, na jó, csak nagyon kevesen. Manapság avítt és öreges az a felfogás, hogy toljuk bele a rendszerbe, amink van, és nem számít, mi jön vissza, nyugodt lelkiismerettel örülünk, hogy mi megtettük, amit lehetett. Így már csak aktivisták, hippik, forradalmárok meg az öregek gondolkodnak...

Szóval dőljünk hátra, és foglalkozzunk végre magunkkal. 
(De előtte a most következő szemrehányás-zápor ellen -- azoktól, akik esetleg nem érették, hogy itt fentebb csak egy újabb ideológiáról van szó, aminek nagyon könnyű bedőlni, valamint ennek kapcsán egy ikszedik felismerésről -- vegyünk fel valami golyóállót....)

Nemérdekel (!)

Mindig elmondom, hogy sosem akartam tanár lenni.
Persze biztos lehettem volna jó tanár, ha nem lenne szükségem annyi magányos szabadidőre, mint amennyire van. Hogy olvashassak, írhassak kedvemre, 1-2 alkotói napra, amikor csak a magam örömére hosszú távon is elmélyülhetek, kreatív lehetek.

Idén végzős az osztályom. Nekem ők az elsők. Élénk emlékeim vannak a saját középiskolás éveimről, meglehetősen nosztalgikusak, nos, ezek szép lassan érvényüket vesztik, vagyis inkább úgy mondanám, automatikusan leválasztódnak arról, amiben most vagyok.

A szalagavató szerintem halálosan cikire sikerült. Lehet, hogy  megvolt a jó szándék, de kevésnek bizonyult. Van viszonyítási alapom, nemcsak azért, mert voltam iskolás (és éreztem valamit), hanem mert tavaly én szerveztem. Nem vagyok egy ünneplő/ünnepelendő típus, de azt azért elvártam volna, hogy csak annyi legyen a dolgom, hogy ülhessek a seggemen, és valaki megpróbáljon meghatni.

Izzadtságszagú erőltetett menet volt az egész: az igazgatói beszéd, a búcsúbeszéd, a béna műsor (ritmustalan gitárszóló), a tűzés, a táncok. Becsületünkre legyen mondva, megtettük, amit lehetett, de az idén ad hoc bevezetett változtatások nem igazán váltak be. A pezsgős fogadáson kevés volt a pezsgő (más nem is volt), a szendvicsek igénytelenek voltak, a hatalmas tér négy sarkában négy asztal, beszédet kellett volna mondanom, de az iskolából odacipelt hangosítás nem vitte a hangot (bár vicceset improvizáltam), aztán az ott marad tíz diákommal pezsgőztem. Meg röhögtünk a (bál helyett) hirtelen odaszervezett "szintetizátőrön" (az iskola karbantartója amúgy, ez még a bemutatáson is elhangzott), akinek a zenéjére senki nem táncolt, csak tőlem E., a töritanárral, néhány pezsgő után (kell az a töri érettségi, ugye). Amikorra elindultam haza, kerekedett ugyan egy takaros kis diák-tanár tánckarika, de nem vártam meg a végét. Csak a nézését, meg a járását.

Arra gondoltam, írhatna erről a Dunántúli Napló. Hogy oké, hogy a báli ruhás buliknak leáldozott, de mi meg -- leendő bázisközpont vagy bázisiskola vagy mi -- csak ezt tudjuk felmutatni. Egy lagzizenét szintetizátorozó karbantartót.

Aztán egy hirtelen ötlettől ragadtatva hétfőn nem volt tanítás. Bementünk persze, mert hogy 'biztos sok a munkátok', de hát ez inkább arról szólt, hogy nincs órarend. Értem a komplex természettudomány (eredetiben science) tantárgy (és szaktanárok) körüli bonyodalmakat: nálunk nincs science szak az egyetemen, ugye, csak biosz, föci, kémia meg föcitanár van, akinek nem mindegy, hogy alakul az óraszám a science-en belül.... ez boríthat mindent. A babát váró kollegina helyére kapásból két helyettest találtak -- gondolom, nem mindenki hátán lehet annyi fát széthasogatni, mint az övén, és kellett, aki vállalja az estit, a vállalkozóit, a szakképzőst, a nappalist így külön-külön. Ominózus hétfőn még javában ment az interjúztatás, miközben mi javítottuk a felvételiket (ingyen), és versenyre készültünk elő (ingyen). A pletyka elmaradt, a fél tanári kar önvédelemből betegre szomatizálta magát, nem csodálom.
Mindez csak azért érdekes, mert jövő hétfőn sem lesz tanítás, értekezlet miatt. Kedden pedig temetésre megyek Zalaegerszegre. Sebaj, majd a Facebook-on megtanítom, amit kell.

Aztán kaptunk ideiglenes órarendet a hét további részére, ami persze sokkal rosszabb, mint volt. Nehéz ez a közoktatás, pláne ha szak(!)gimnázium(!!)i. Nehéz a jó szakmai tanárt is megtalálni, ezért aztán minden vezető túlórában tanít az összes képzésen, amiért persze pénzt kapnak. Mások csak az órakereten belül. Az új felosztásban (kolléga mesélte) gyorsan leadták viszont a vizsgaköteles osztályokat, hogy átvegyenek olyan csoportokat, amikkel el lehet lötyizni év végéig.... Majd vizsgáztat más.
Persze biztos az ő életük se könnyű, ma az étkezőbe belépve a sötétben megláttam az igazgatóhelyettest, amint kabátban hevert az egyik fotelben. Megkérdeztem jól van-e (mhm), nincs-e valami baj (mhm), és akkor ezek szerint csak fáradt (mhm). Aztán kiment. Nem tudom, mi történhetett, nyilván csak egy újabb tornádó az igazgatóhelyettesiben (most van belőlük három is). Esetleg őt akarták kiküldeni a nagyváradi szakmai kapcsolatra, de ekkora ára volt annak, hogy nemet mondott. Mindenesetre most két kollégával közölték, hogy jövő héten indulhat. Pássz. Az egyik kisgyerekes (vagy az lesz hamarost), gondolom, mennyire örül.

Nyíltan persze senki nem lázad, a bázisintézmény szavazáson is csak én tartózkodtam egyedül, mert nem mondták el, miről is fog ez szólni a gyakorlatban. Mindenki igennel szavazott. Óóóriási lehetőség megint kinyalni az aktuálisan minket gazdáló minisztérium seggét. (Aztán a szalagavatón az egyik kolléga bocsánatot kért, hogy nem állt mellé.... á, mondom, túlélem.... Csak gondoltam, nektek nem mindegy, mennyi plusz munkát végeztek ingyen. [De, mindegy.])

Két helyre adtam be önéletrajzot. Az egyik helyről válaszoltak is már. Gondolom, még nincs aktualitása a dolognak, mert szeptembertől váltanék, de biztos források szerint most indul a nagy generáció nyugdíjazása. A mai napig nem gondolom, hogy középiskolából fogok nyugdíjba menni, én a nagy lehetőségre várok. Ami persze nem jelent sok pénzt, meg semmi igazán grandiózust, tényleg csak a Maslow-piramis csúcsát szeretném elérni. De hogy elmegyek, az szinte biztos. Sajnálni fogom a hátrahagyottakat, és minden elképzelhetőt meg fogok tenni, hogy jó kezekbe kerüljenek. És nem, nem a diákok miatt van elegem, hanem a fentiek miatt. Hogy az iskola már nem iskola, hanem intézmény. Hogy az a legfontosabb fegyelmi probléma, hogy egy tanár előre nem várt elmaradt óra esetén visszaengedi a kóterosokat a kóterba. Hogy a Zs* klán tanít sok pénzért túlórában, miközben a többiek ingyen dolgoznak. Hogy senki egyéni érdekes soha nem számít.

Egyébként büszke vagyok az osztályomra, szaktanárok szerint nyugodt sztoicizmussal viselték a megpróbáltatásokat (jelesül, hogy nem elég, hogy az oktatási hivatal számára ők a kísérleti nyúl -- pl. az utánuk következő években már fizetett szakmai gyakorlat van, aztán már egyáltalán nincs -- de még a saját iskolájuk is rátesz egy lapáttal), ez bizonyosan az én hatásom, ha mást nem is hagyok rájuk, hát a szarkasztikus-ironikus néma mosolyt biztosan.
Ez a pedagógiám lényege, portfólióm vezérmotívuma: a szarkasztikus-ironikus néma mosoly.

Egyébként épp egy irodalomtörténeti fejezeten dolgozom Ben Jonsonról (a tragédia és maszkajáték rész az enyém), amit nyilván azért vállaltam el, hogy addig se kelljen a Zs* klánra, a szalagavatóra meg a mindent jótékonyan elfedő hallgatásra gondolnom.

Minden klassz

Minden klassz.
Az osztályom (lányosztály) két napig azon veszekedett, hogy ingben vagy pólóban táncolják-e a szalagavatótáncot. Utána másfél napig azon, hogy ki milyen magasra emeli a kezét, és ki milyen unottan táncol.

Mindenki unottan táncol. Semmi ritmusérzék, dinamika, mozgás-koordináció; azon gondolkodtam, hogy lehet ez, biztos mindenkivel hallgattak zenét kiskorában. Legalább valami bóvlit. De nem. Lapos az egész. A tánctanár a plafonon van, a végén már engem is lebaszott, annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem felrúgni.

Na szóval mondtam a lányoknak, hogy eztán csak fiúosztályt vállalok, ők nem ennyire bonyolultak (mint a póló vs. ing, emelés vs. lötyögés), őket legalább nem érdekli semmi más, csak a cicik meg a dugás. Egyszerű. Cicik, dugás, belső béke.
Nem hazudok, van egy fiúosztályom, tizedikesek, és minden, de minden témát le tudok redukálni a cicik és dugás binaritásra.

Moliere: Tartuffe? Hát van benne egy csalfa feleség, aki nem tudjuk pontosan, hova húz, de az ominózus jelenetben, amikor a férj az asztal alól kukkol, tutira azon van kiakadva, hogy tulajdonképpen az asszony is benne lenne a kamatyban.

Csokonai: A vidám természetű poéta? Hát, egyrészt a 4. versszakban már történik utalás a nőkre ("obojj" = oboa), másrészt a verset második részét is két részre lehet osztani, a dugásra ("majd kedvesem egy énekkel / Lelkesíti húromat"), és utána az alvásra.
Nem is beszélve a Tartózkodó kérelemről, ahol meg valami olyasmire kéri a szeretőjét, hogy..... na, ne is mondjam.

Ha képeket viszek a klasszicista művészetről (uram bocsá, rokokó!), azonnal kiszúrják a ciciket meg a pucér nőket. Rá is keresnek pillanatok alatt, hogy a pajzán festmény melyik múzeumban van kiállítva, és mennyit ér. Hogy hol lehet eredeti méretben (méret... érteeeed?!) megnézni.
Hát így vagyunk.
Ha bajuk van egymással, odabasznak a tolltartóval vagy a vizesüveggel, és tíz perc múlva szent a béke.
Bezzeg a lányoknál másfél napos litániákat olvashatok, hogy ki mekkora hülye kurva, és minden szünetben bekopog valaki panaszkodni. Ha azt mondom, oldják meg, ők úgy értik, utálom őket. Ha azt mondom, nem akarok beleszólni, úgy értik, XY pártjára álltam.
***
Azt hiszem, inkább Ben Jonsonnal töltöm az időmet ezentúl, akiről szuper szócikket kell írnom egy készülő magyar nyelvű irodalomtörténetbe.
Világhíres leszek, már megint.
(Mondjuk az ő darabjaiban is sokat szexelnek....)

Epizódok

Tegnap megnéztem A kis kedvencek titkos élete című opuszt, és felfedeztem, hogy az amerikai rajzfilmek egyre sziruposabbak. A sztori nem más, mint hogy egy csapatnyi házi kedvenc egy időre elkeveredik a gazdáktól, és saját maguknak kell boldogulniuk a nagyvárosi dzsungelben, aztán a vége persze happy end. A záró jelenet üzenete, hogy mindenki akkor boldog, amikor a gazdi végre hazatér, és lehet vele megnyugodva relaxálni. Az igazi belső béke.
Biztos öregszem, de akármennyire nyálasak is ezek a történetek, a végén persze mindig meghatódom, talán az állatok miatt.
Kiskoromban már eldöntöttem, hogy az emberek nem érdekelnek, csak az állatok, mizantróp és antiszociális voltam (divatos szóval introvertált), tulajdonképpen most is az vagyok, az emberekkel szemben bizalmatlan. Két kutyám volt, akik nem öregedtek meg mellettem, és most egy macskám, akit én fogok eltemetni. Most tíz éves, és teljesen rendben van vele minden, kicsit néha házsártos, nehezen viseli a változást, nem akar már fürdeni és egyre korábban ébred. Minden évben megvizsgáltatom (bár magam nem járok kontrollra, az agyi vérkeringési zavarom ellenére semmilyen betegségtudatom nincs), és elraktározódnak az agyamban azok a történetek, miszerint a házi cicák 15-18 éves kor körül kezdenek lerobbanni, úgyhogy igyekszem vigyázni rá. Néha persze "elkalapálom" a reklámújságokkal.... Borzasztó okos, újabban lelopja az asztalról a reggeli felét, amiért nagyon haragszom. Ilyenkor elvonul egy fél órára. Aztán tudja, hogy úgysem tartom a haragot. Mindenkivel beszélget, de közben már a tekintete is olyan öreges, törődött és bölcs.
* * *
Talán ezért is van, hogy mindig a kutyás hajléktalanokat sajnálom meg a legjobban. Szívtelennek hangzik, de sokszor vagyok fáradt és fásult, és nem mindig veszem észre őket, de ha van velük egy kutya, mindig észhez térek. Nem tudom, miért, talán az hat meg, hogy az ember, hiába nyomorult és rémes a helyzete, mégis csak vállalja a felelősséget egy másik, nála sokkal gyámoltalanabb és kiszolgáltatottabb lényért, ami nagyon nemes és önzetlen dolog szerintem. Egyszer olvastam egy cikket arról, hogy sok hajlék nélküli ember életét a kutya menti meg; azért nem adják fel, mert van kiért felelősséget vállalni. Félreértés ne essék, nem a kutyát sajnálom meg, hanem az emberrel érzek együtt, akinek a hatalmas gondjai mellett még megvan ahhoz a józan ítélőképessége, hogy felvállalja a valakiről való gondoskodást.

Tegnap felhívott valami alapítvány, akik egy EKG-készülékre gyűjtöttek beteg gyerekeknek. (Fogalmam sincs, honnan van meg a számom ilyen alapítványoknak.) Mondtam, hogy ne haragudjon, nem adok, és igyekszem megkeresni az alkalmakat, hogy segítsek, de most nem.... (És közben azon gondolkodtam, tényleg, miért nem a kormánynak/a vállalkozóknak/a képviselőknek könyörögnek -- oké, naiv vagyok sokszor.)
Aztán délután elmentem bevásárolni, és a bolt előtt (zuhogó jeges eső) ült egy koszos ember egy kutyával. Tacskó keverék. Az ölében fogta a kabátja alatt, mert tényleg nagyon hideg volt. Csodálkoztam, hogy nem zavarták még el a bevásárlókocsik mellől, mert nem engedik nekik, hogy sokáig ott üljenek. Megszólított, hogy segítsek, de bementem a boltba.
Mikor kijöttem, odaadtam neki a neki vásárolt öt zsemlét, szalámit, kakaót és a két kutyakonzervet. Sírva fakadt, és kérte rám az úr Jézus Krisztus áldását. Mondtam neki, hogy a kiskutyának is van étel, és hogy vigyázzon magára. Az egész csomagot eltette a szatyrába.
Miközben mentem a kocsi felé az almaecetemmel, én is sírva fakadtam.
Nagyon hideg volt, fújt a szél, és nekem egész délután tényleg csak annyi volt a gondolataimban, hogy de jó lenne, ha esne egy kis hó, mert az olyan szép.

 

Újévi

Úgy csusszantunk át az új évbe, hogy észre sem vettem.
Emlékszem, régebben a nagy fogadalmak ideje volt ez, terveket szőttem, elhatározásokat hoztam, kívántam jókat és fogadtam a jókívánságokat. Most már semmi ilyesmi nincs. Nem tudom, csak én vagyok-e, akinek lassan-lassan elmegy a kedve mindenféle ceremóniától, főleg a nagy, országos/világméretű alkalmaktól. Tudom én, hogy kellenek a különleges alkalmak, hogy néha ünneplőbe kell öltöztetni a szívet-lelket, de ezeket az alkalmakat már nagyon megtartom a személyes keretek között.
Még ünnep az például, amikor végre van egy szabad esténk, amikor váratlan ajándékot kapok, amikor igazi meglepetést tudok valakinek okozni. Ünnep az, ha rég nem látott barátokkal találkozom, ünnep volt, amikor megszületett az unokaöcsém, amikor kedves rokonokat láttunk vendégül, amikor a gyereknek sikerül valami fontos dolog, mondjuk egy vizsga vagy egy felvételi. Vagy amikor csak úgy, spontán néha rátör a kedvesség.
A karácsony a főzés-takarítás-mosogatás-etetés-vásárlás ördögi kombójában mert nem igazán az. Erre most lehetne azt mondani, hogy miért kell ezt csinálni -- hát azért, mert ez az elvárás, ez az alkalmiság, a hagyomány. Pedig mi kis helyen és kis körben élünk, nincs nagy családi összejövés, ritkán megyünk bárhova, de azért megyünk, és az ajándékvásárlásból sem csinálunk már nagy ügyet.
Szóval nem tudom, miért van ez, talán mert a hétköznapjaink is törődőek, figyelmesek és szeretetteliek (de végtelenül egyszerűek), vagy mert december végére mindenkit utolér valami végtelen fásultság és kimerültség, aminek az eredménye (nálam legalább is) a bezárkózás.

Az utóbbi másfél hétben a hírek is csak úgy rajzottak a fejem fölött, jó magasan, hogy egy hangyányit sem fogadtam be belőlük. Nem érdekeltek a kötelező körök sem, nem telefonáltam a rokonoknak, nem hívattam meg sehova és nem hívtam meg senkit. Valahogy elfáradtam a feszítésben, a korrektségben, a kilátástalanságban, nyakig lehúzott a magyar Ugar. Nem, nem azt  mondom, hogy nincsenek örömeim az életben, nagyon is sok van, egyszerűen csak már nem akarok úgy tenni, mintha nekünk (a szó közösségi, és nem individuális értelmében) jó lenne itt. Mert nem jó. Az egyik legjobb barátom a gyerekvédelemnél gyám. A másiknak épp végstádiumú tüdőrákos a 42 éves férje. Mesélhetnék sztorikat, de minek. Az életem szociális színterein (főleg a munkahelyemen) végtelen ostobaság vesz körül, ráadásul az a fajta, ami érdeklődőnek és jóságosnak hazudja magát. Vagy talán nem hazudja, hanem tényleg elhiszi magáról, hogy érdeklődő és jóságos. És hogy mindig beszélgetnie kell. Érdeklődnie, hozzászólnia, használhatatlan véleményt mondania.
Nem tudok nagy megoldásokat erre a helyzetre, maradnak az én kis apró ötleteim és próbálkozásaim.
És már nem érdekel a 'nagyművészet', a 'nagypolitika' vagy annak elvi lehetőségei, hogy miért nem tudok kiszakadni a jelenlegi helyzetemből (közösségi, és nem individuális értelemben), nem érdekel igazából a boldogság sem, de még a bulik meg az istentelen berúgás sem szilveszterkor, a tévét már be sem kapcsolom, az újságokat is inkább csak átlapozom, úgyis tudom mi van bennük. Úgyis tudom, miben vagyunk, és pontosan ez a problémám, azt hiszem. Hogy mivel tudom, tudom azt is, hogy nem mostanában lesz ennek vége.

Rossz ez így, mert ez a felismerés embert (közösségi, és nem individuális értelemben) elég magányossá teszi. Értelmetlenségek kicsiny boltja. Vanitatum vanitas.

Aztán holnaptól persze megint előveszem majd a másik énem, elolvasom a híreket, adjusztálom a tanítványaimat, beállok a társadalmi sorba, udvariasan boldog új évet kívánok a főnökeimnek és a kollégáimnak, aztán igyekszem minél előbb lelépni, és nem olyan közösségi helyzetekbe keveredni, ahol kötelezően panaszkodni kell éppen. Vagy szidni azt, hogy ki miatt ilyen rossz nekünk (közösségi, és ezúttal akár individuális értelemben is).
Én ugyanis pontosan tudom, hogy nem más az oka annak, hogy én így érzek. És ez pedig valahol erőssé tesz és bölccsé.