Annyira elkapott az oktalan szomorúság, hogy ahelyett, hogy a Zeno tudatát
olvastam volna, megnéztem, mennyibe kerül egy buszjegy hazafelé. De nem
is én lennék, ha nem kezdtem volna el rögtön azon is gondolkodni, hogy
vajon mennyire megmagyarázható, mennyire racionális szomorúság ez (ez
talán oximoron). Mert ha az ember logikusnak tart és okkal, eredővel lát
el egy érzelmet, akkor talán könnyebb felülkerekedni rajta, ha viszont
zsigerinek és belülről jövőnek tartja, akár hetekig is eldagonyázhat
benne/vele.
Önmagamat és az érzéseimet nem akarván meghazudtolni, úgy döntöttem,
nem rágom tovább a kérdést, inkább kurtán-furcsán átlendülök rajta
körülbelül úgy, mint gimnazista koromban tornaórán a szekrényugrásnál.
Mivel rövid lábaim vannak és elég alacsony termettel áldott meg az ég
(aminek egyébként sokkal több előnyét látom, mint hátrányát), ez a
fajta tornagyakorlat nehezen ment. Viszont mindig meg akartam mutatni,
hogy engem nem olyan fából faragtak, úgyhogy hiába volt magas a szekrény
és tűnt kilóméteresen távolinak a dobbantó (ami miatt attól féltem,
hogy fejjel fúródom a szekrénybe, mielőtt azt a kezemmel elérném),
nekifutottam. És így vagy úgy, de a becsléseim a szekrény, a dobbantó és
az én távolságomra vonatkozóan mindig tévesnek bizonyultak, és
valahogy, legnagyobb meglepetésemre legtöbbször a szekrény tetején
kötöttem ki guggolóállásban, míg a többi lány, hacsak nem kapta el őket a
tornatanár, teljes lendülettel döntötte fel a berendezést.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése