Némi téli

Némi téli, amin igazából nem segít semmi, nem oldja semmi, csak az alvás. Szeretek egyébként aludni, és egyre kevésbé érzem úgy, hogy bármit is veszítek akkor, ha mondjuk napi 12 órát alszom (bár annyit már nem tudom milyen régóta nem aludtam).

Az, hogy télen is vannak feladatok, felér egy karaktergyilkossággal, mert képtelenség teljesíteni őket. Csak kábé olyan szinten lehet, mint ahogy a főnök csinálta a legutóbbi tantestületi értekezleten: másfél órát beszélt az állami "hatalomátvételről", a prezentációja tele volt helyesírási és nyelvhelyességi hibákkal, valamint mindenki elaludt rajta. (Egyébként azt is mondta, milyen jó fej az önkormányzat, hogy az óriási tartozás ellenére, amit megörököltek, az oktatásból egy fillért sem vontak el... Csak azt nem tudom, akkor miért nincsenek fizetve a túlórák, és miért tűnt el a cafetéria-rendszer.)
Szóval jobb, ha engem senki nem minősít semerre ezekben a hónapokban.

Maximum filmeket vagyok képes nézni, Django, Angyalok Amerikában, és égre-földre keresem a Witet Emma Thompsontól. És halál ideges vagyok, hogy a Lawless-t nem tudom értékelhető változatban megszerezni.

Megjött a genetikai laboreredmény, nem örököltem semmi vérbajt. Nem örököltem igazából semmit. A vizsgálatok lezárultak, az orvostudománynak fogalma sincs, mitől alakult ki júliusban a vérrög az agyamban (inkább elzáródás, a vérrög mintha költői túlzás lenne), úgyhogy maradnak a szupernaturális magyarázatok. Saját elméletem szerint a sok munka és a főnököm. Igazából szívesen megkérdezném bárkitől, hogy szerintük sikerült-e (legalább minimálisan) változtatnom a hozzáállásomon azóta, de nem kérdezek meg senkit. Viszont érzem. A legkevésbé sem érdekelnek azok a dolgok, amik nem érdekelnek. És egyre kevésbé próbálok és akarok úgy tenni, mintha mégis. Minimális energiát fektetek minden olyasmibe, aminek -- tudom -- nincs viszonzása, elismerése, értelme, jelentősége, hozadéka. I don't give a fuck. Nem is lehet máshogy talán, hiszem különben az ember reggeltől estig csak a panaszkodást hallgathatja.

Szóval csöndesen lapulva várjuk a tavaszt.

Bunk

Komolyan, tök elegem van, hogy megpróbálok rendes és segítőkész lenni, és a környezetem, szűkebb és tágabb, egyszerűen bunkó. Bunkó.

Kiakasztó, hogy az emberek a legapróbb bosszúságok alkalmával (bosszúságok? inkább apró félreértések) is milyen kritikát meg nyelvezetet engednek meg maguknak. Múltkor behajtott egy szerencsétlen vénember egy olyan parkolóhelyre, amire egy középkorú pali várt egy furgonnal. Gondolom, nem figyelt az indexelő furgonra. Hát a pali úgy kikelt magából, hogy azt hittem, feltépi az ajtót, és felképeli az öreget. Ehelyett csak elmondta, hogy melyik szervét hova tenné már ebben az egész helyzetben.

A múltkor egy kereszteződésben hallottam meg a szirénázó rendőrautót, de hiába vártam, hogy kikanyarodjon, nem kanyarodott, úgyhogy lassan nekiindultam az amúgy kétsávos úton. A rendőr kihajtott, és hevesen anyázva mutogatott egy sort. A rendőr. Szolgálunk és védünk.

Persze min is csodálkozom, amikor a múltkor fültanúja voltam, hogy az egyik kollégám b'megolva társalgott az egyik elsőéves diákjával, illetve lehet, hogy ő nem így társalgott, csak elhallgatta és eltűrte. Biztos mert ez olyan fiatalos és menő.
Magamon is észreveszem, hogy többet káromkodom, mint régebben, bár igyekszem megváltozni. Azt is észreveszem, hogy az ifjúság sokszor cseppet sem zavartatja magát az eleresztett szavai, kifejezései miatt, de hát miért is tenné, amikor a felnőttek sem teszik. Főként a szülei nem.

Fárasztó, hogy az ember kedves és rendes akar lenni, amikor.

Pi élete

Hát megnéztem a Pi életét. Nagyon vártam. Persze nem 3D-ben néztem, de ez mellékes, van kis viszolygásom a 3D-től, főleg akkor, amikor a mozik nem 3D-s változatában tisztán látom, hogy hol vannak azok a bizonyos látványos részek, amiket direkt a 3D miatt vágtak/forgattak bele a filmbe. Ezt a filmet kivételesen szívesen megnéztem volna szemüveggel, egyszerűen időpontbéli okai voltak annak, hogy mégsem. (De azért a látványban itt is felfedeztem azokat a bizonyos epizódokat.)

Szóval a regény -- Yann Martel könyve -- már az első olvasásra is megfogott annak idején. Ifjúsági regénynek hirdetik, de hát egy tizenévesnek (pláne a mai ateista világban) elég nehéz lehet azt felfogni, hogy mit jelent az, ha a hiten keresztül keressük magunkat, vagy egyáltalán, hogy a miénknél spirituálisabb társadalmakban vannak olyan fiatalok, akik ilyen direkt módon keresik magukat. Szóval nem lehet egyszerű megérteni a hindu - keresztény - muzulmán Pi önkeresését, akinek már a nevével való küzdelem is maga egy identitáskrízis, hiszen manapság az identitáskrízis máshol jelentkezik (anyám vagy a haverok, stb.). Aztán meg hát a tinik manapság társaságba verődve önmegvalósítanak, semmiképpen sem magányosan egy hajóban egy bengáli tigrissel.

Az indiai filmes kontextust a Gettómilliomos óta imádom, Ang Lee-t pedig szintén, a Tigris és sárkány nagy filmélményem volt annak idején. Ezt a filmet pedig úgy sikerült megcsinálnia, hogy a látványvilág egyáltalán nem zavaró, sőt, valami misztikus érzetet kölcsönös a filmnek (ami egyébként a regényben is benne van, csak úgy kevésbé vizualizálható).
A színészek zseniálisak, még Gérard Depardieu is, aki egészen elképesztő, hogy ezért a húsz perces szerepért elvállalta a filmet. Hálát adok a magasságosnak, hogy nem valami indiai-amerikai színész kapta Pi szerepét.
A jelenetek is szuperek, főleg azok, amikben az animált állatok kapnak főszerepet (igen, amináltak az állatok, de ez egyáltalán nem baj, sőt, legfőképp erény, hogy úgy tudtak karaktert varázsolni nekik, hogy cseppet sem lettek rajzfilmszerűek vagy gagyik). A tigris azzal, hogy nincs egy emberi gesztusa, sokkal hitelesebb, mint sok más film- vagy életbeli karakter. (Jó, hát nekem, aki jobban szeretem az állatokat, mint az embereket, könnyű ilyeneket gondolni.) Csodálatos az összhang ember és állat között, gyönyörűek a képek, és én már előre beparáztam, hogy a dvd-n hogy fogom ezt a látványt/élményt majd újra átélni, hát sehogy, éljen a mozi.

És most végre, hogy láttam filmet, összeraktam a hit és a regény kérdését is, hogy isten (története) lehet, hogy csak egy fikció, de sokkal jobban/esztétikusabban/gyönyörködtetőbben hangzik, mint az evolúcióelmélet. És hogy igen, a bármiben való hitet meg kell tapasztalni, nem elég csak olvasni vagy hallani róla. És hogy igen, a legutolsó bolháig, mindegy ki mit hisz, közös tőről fakadó kreálmányok vagyunk, és együtt kell élnünk - valahogy.

Az ünnepek tanulságai

Először is, az lehet, hogy normális, hogy az ember egyre kevesebbet ül az Internet előtt, amikor sokat van itthon, és végre van olyasmikre ideje, amiket szeret csinálni.
Sokat és egyedül autót vezetni pedig jó, főleg, ha szép az idő, és ellazít a táj.
Senkinek ne legyen lelkiismeret-furdalása, amikor úgy érzi, sehogy sem tud tizenévesek kedvében járni (akár ajándékokkal, akár mással), mert előfordulhat, hogy nem velünk van a probléma, hanem az illető tizenévesnek fogalma sincs, hogy mit akar igazából. Különben is, a karácsony szelleme egy bizonyos életkor után (az ujjongós örömködéssel együtt) arányosan el-eltünedezik, apró kis gnóm lesz, aztán később esetleg visszatér erejének és bájának teljében, de ez már személyiségfüggő lehet.
Karácsonykor azért mégis a legjobb azt csinálni leginkább, amit az ember akar. Ami a leginkább nehezünkre esik, az a kényszer és a muszáj. Egészen idegesítő tud lenni.
Ugyanúgy, ahogy a lakásban tapasztalható 25 fok is, miközben kint 12 van, de a központi fűtést nem lehet letekerni...
Az embereknek pedig idén valószínűleg sokkal kevesebb pénzük volt szilveszteri tűzijátékokra, vagy csak én ittam többet, mint tavaly. Különben sem értem egyik évben sem, mit kell azon megünnepelni, hogy elkezdődik egy újabb év.
Újévi fogadalmaim nincsenek, a nagymamám imádkozik helyettem is, hogy legyen már valami jobb állásom. Esetleg annyit fogadhatnék meg, hogy rendbe teszem a londoni blogomat, mert nem látszanak a fotóalbumok benne. Vagy hogy írni fogok az Átmeneti üresedésről, amit karácsonyra kaptam, mihelyst kiolvastam.