Trouble

Mondták már, hogy a blogger ritkán szól, de akkor jókat mond - nos, most felrúgva a minőség és mennyiség elvét, megpróbálok inkább többször írni, mert (önző módon) attól bizonyítottan jobban érzem magam, és még az írást sem felejtem el. Nem akarom elfelejteni ugyanis.

Eddig egy napot dolgoztam az iskolában, mert tegnap és ma kirándulni voltunk egy új osztállyal. Az új ofő bemutatkozós osztálykirándulásba szervezett be, Diósvölgyben voltunk. Nos, nekem öt éve nem volt kilencedikes osztályom, már-már kezdtem elhinni magamról, hogy én inkább idősebb gyerekekhez passzolok...

... ami igaz is, mert a kamaszlány (és fiú!) vihogás rövid idő alatt kivett az észből. Elszoktam attól, hogy a 15 évesek gyakorlatilag bármin képesek kontrollálatlanul vihogni, hogy minden ciki nekik (vagy égő), hogy minden második szavuk valami angol gamer szleng, és hogy fogalmuk sincs, hogy kell a felnőttekkel viselkedni.

Azért jól összejöttünk, az ofő elfogadja, amilyen vagyok, sőt, még tán hálás is, hogy nem pörgök sokezres fordulatszámon, mert erre ott van ő. 

Tapasztalatok: az első dolog, amire meg kell tanítani a gyerekeket, az a "jó napot kívánok" és a "viszontlátásra". Utána az, hogy szóljanak egy egyenrangú partnerhez (mindegy, hogy diák vagy tanár). Már kialakultak a klikkek persze, sajnáltam is a kicsit leszakadó, vagy bármilyen szempontból furcsa és kilógó versenyzőket, de talán majd ők is találnak barátokat valamikor. Fokozottan figyelni kell a bullyingra, meg arra is, hogy a rögvalósággal ezeknek a gyerekeknek gyakorlatilag semmilyen kapcsolatuk nincs. Pl. meglepődnek, hogy egy nomád sátorhelyen bogarak vannak, hogy csípnek a szúnyogok, életükben nem láttak tábortüzet, megrakni se tudják, nem esznek a nekik rendelt reggeliből (mert nem éhesek, persze 5 perc múlva meg igen), és még sorolhatnám.

Szóval igazi hős vagyok, kb. másfél órát aludtam, mert az éjszaka többi része (a legnagyobb jóindulat mellett) azzal telt, hogy a fiúk ordítozva ingáztak a farakás és a (már majdnem kialudt, és nem mellesleg a két tanárnő által megrakott) tábortűz között, amit persze alig bírtak újjáéleszteni. (Erről jut eszembe egy másik eklatáns probléma, a káromkodás, aminek láthatóan se helyét, se idejét vagy megfelelő alkalmát nem tudják belőni.)

Most mondhatjátok, hogy ez nem hősiesség, de részemről az, ui. én egyáltalán nem vagyok ez az együtt fekszünk/együtt kelünk típusú tanár; dolgozom, aztán odaadom a teret és az önállóságot, és ezt én is elvárom. 

Vittem persze könyvet, és jól elképzeltem, hogy hajnalban majd kiülök a felkelő nap fényébe, és folytatom valamelyik könyvemet, miközben áhítatos csend vesz körül (cirip, cirip!)... na persze! Mire a hőzöngő tűzugrók végre kidőltek, addigra felébredtek a lányok, akiket meg felvert a zaj. Úgyhogy hiába fantáziáltam én egy fél órácska nyugalmat, ezek folyamatosan jöttek-mentek, jöttek-mentek, jöttek-mentek... És hát mindenki ismeri azt a kollégatípust, aki folyton beszél...

Azért épségben hazahoztunk mindenki, sehol egy pia, sehol semmi szemét, max. kóros kialvatlanság, remélhetőleg ez így is marad (nem). Na mindegy, délutánra kidőltem picit, és ettől picit alter lett ez az első munkahét. 

Holnap például a közjegyzőnél kezdek (érdekérvényesítés ON), aztán bemegyek dolgozni, majd lelépek, amit lehet. Ahogy a hazai közoktatási helyzet tanévnyitó viszonyait látom, óriási a káosz mindenütt, a kollégák csak arra várnak, hogy megérkezzenek végre a gyerekek, aztán lehessen bezárkózni az osztályterembe. Tanárhiány, felmondások, bizonytalanság mindenütt. 

Ez is egy csodás tanévnek ígérkezik.

Volt egyszer egy

Megnéztem én is az új Tarantino-filmet, a Volt egyszer egy... Hollywood címűt, és volt bennem egy kis félelem, bevallom. Tartottam a hosszától is (öreg vagyok én már a 160 perces művészethez), és attól is, hogy a túltolt marketing miatt kialakult magas elvárások mennyire váltják be a mozihoz fűzött reményeket.

Ha így nézem, a film jól teljesített, tetszett, a 160 perc fel sem tűnt.

Miközben néztem, azon gondolkodtam, miért is vannak ilyen kevesen a moziban, aztán rájöttem, hogy egyrészt péntek 14.10 van (a fene akar este nyolckor kezdeni egy három órás filmet), másrészt pedig (reklám ide vagy oda) ez nem kifejezetten közönségfilm. Mert míg a rabszolga tematikáról (Django elszabadul) vagy a nácikról (Becstelen Brigantyk) vagy a sima bosszúfilmekről mindenkinek van valamilyen alap tudása, a 70-es évek Hollywoodja kifejezetten távol áll a mi valóságunktól, ráadásul az úgynevezett szerzői filmek mindig eléggé személyesek is.

A fenti okok miatt most eltekintenék attól, hogy kibogozzam a film számtalan rétegét, intertextuális utalásait és egyéb referenciáit, ráadásul ezt már megírták a kritikák is. (Aki lelkeset akar olvasni, itt és itt talál, aki kritikusabbat, az nézze meg ezt.)

Ehelyett inkább azt mondom, hogy DiCaprio és Pitt remek színészek, kettőjük között nagyon jól működik a kémia, miattuk még Margot Robbie-t is el tudtam viselni. A történetben is van fantázia szerintem, ez a "mi lett volna, ha" vagy ez az alternatív valóságrajzolás mindig izgalmas, és nyilván (szinte) semmivel sem fiktívebb, mint a Manson-gyilkosságokról azóta kialakult legendák és szóbeszéd. 

Értem azt is, hogy ez egy Hollywood-kritika, amit én (laikusként) nem feltétlenül értek és látok maximálisan, maximum sejteni tudom, mi minden változott és amortizálódott a hőskor óta. A film tehát kritikus, szarkasztikus, a kelleténél viszont talán kicsit kevésbé önironikus, és bizonyos pontokon még mintha kicsit pökhendi és ítélkező is lenne (ld. hippik, lengyelek, Bruce Lee). Ez persze nem meglepő Tarantinótól, csak azért visszás kissé, mert egy ilyen szándékoltan "nagyot mondó" filmben (vö. Hollywood válsága, generációváltása) azért eléggé hülyén mutat.

De, mint mondtam, Pitt és Leo nagyon jók, már látom a mémeket a tévéantenna-szerelős jelenetről meg a betrippelt kutyaetetésről. És tényleg, alig várom, hogy ezekkel a tapasztalatokkal gazdagodva megint komoly drámákban láthassam őket. 

Közben végig azon gondolkodtam egyébként, hogy az USÁ-ból "kitiltott" (kétes múltú) Polanski vajon mit szól a filmhez (hiszen pl. a Bruce Lee-jelenet kapcsán lehetett hallani észrevételeket), de csak annyit találtam, hogy nem emelt különösebb kifogást.

Szóval összességében azt gondolom, a film jó, kompex, agyalós, van benne szufla, de azért Quentin csinált már ennél jobb és patentabb filmet. És most egy darabig nem szeretnék hosszasan autót vezető napszemüveges férfiakat látni. De azért nézzétek meg, remek a zene.

Addig se

Két hete nem iszom semmilyen alkoholos típusú italt, mert megint megláttam magam a tükörben, és inferiority complexem által (=házi kedvenc) szadizva és gyötörve elhatároztam, hogy még ennél is alterebb életmódra váltok. 

Mondjuk a nyáron eddig is főleg tököt, cukkinit, zöldbabot meg olívabogyót ettem, de egy fesztivál például már becsúszott (igaz, csak 1 napra), és ott nem volt más, csak röfiburger meg borok.

Jó drága fesztivál volt, legközelebb már tapasztaltabbak leszünk, és hátizsákban visszük a szotyit meg a kólát sört vizet. 

A zene azért jó volt nagyon, még meg is örvendeztem, hogy egy ilyen kiégett szarkasztikus alaknak, mint én (akinek a hobbija a barátaival együtt, hogy ekéző bajnokságot rendeznek gyakorlatilag bármilyen témából) egyáltalán tetszhet még valami. Ez tényleg igazán nagy örömmel töltött el, mert mostanában alaptevékenységem az elégedetlenkedés (mondjuk erre mondta egyszer egy barátom, hogy aki manapság itt elégedett vagy boldog, az biztosan féleszű). 

Visszatérve az én kis házi kedvencemre (lásd fentebb), az a bajom, hogy egyre inkább apámat látom, mikor a tükörbe nézek, és ez egyáltalán nem tetszik. Félreértés ne essék, a faterom nagyon aranyos pasi, imádja a gyerekeit, amikor ledoktoráltam, szerintem százszor koccintott az egészségemre, hogy "végre van még egy doktor a családban". (Persze én nem orvos lettem, ők meg a címet megkapták azzal, hogy elvégeztek egy egyetemet, de ez most mindegy...) 

Feleim azzal vigasztalnak, hogy á, nem is hasonlítasz apádra, te inkább anyád vagy.

Hát, ez még sokkal jobb, mondhatom és gratulálok. Nekik, és magamnak is.

Egyébként tök jó ez a nyár, de ahogy múlik az idő, egyre több idő kell regenerálódásra.

Nagyjából augusztus elején (azaz kb. most) érzem azt, hogy nem feszülök (mint a hegedűhúr) minden szar miatt, már nem hetente fakadok sírva, csak 2-3 hetente, jobban alszom és nincs (vagy nem mindig van) titkon üvölteni kedvem, mert nem bírom az utcazajt. Minden nap tudok edzeni, és még azt is élvezem, hogy csorog rólam a veríték. 

Szép lassan a munkák is összeálltak, elkészült a recenzió, meglett a vizsgáztatói végzettség (most várom a papírokat). Megkaptam az érettségi pénzt is, just in time, már majdnem pont úgy volt, hogy hitelből megyek az idei 4 napos nyaralásomra. 

Most egy tanulmányt fordítok, ami egyébként rémes: a szabványok szövegében szerepelő funkcionális metaforákról és metonímiákról szól. Egyetlen előnye ennek a munkának, hogy sokat megtudok a kognitív nyelvészetről (na, ennyi keresőszóval már biztos megtalálja a szerző ezt a posztot, de hát whatever... b@ssza kecske...), meg mellesleg azt sem tudtam, mi az a szabvány.

Viszont őszintén elgondolkodtat, ki a frászt érdekel ez (jó, oké, a minor 16. századi angol szerzők sem sok mindenkit, lássuk be), másrészt pedig én szégyellem magam ennek a szövegnek a minősége miatt, és erőszakkal kell visszafognom magam, hogy ne írjam át egy fokkal jobbra. 

Arról az aprócska tényről pedig nem is szólnék, hogy akinek a cv-jében felsőfokú angol nyelvtudás van megjelölve (és vélhetőleg még a terminológiát is ismeri), mi a bibas fityfenéért nem tudja maga angolul megírni a kib@szott szövegét.

Jó, persze ha nem lennének lusta és tehetségtelen, de pénzes emberek/egyetemek/szerzők [szabadon behelyettesíthető], akkor nekünk, okosoknak (akiknek még a seggében is agya felye van) nem lenne munkánk.

Egyrészt tök gáz mindent szekundér forrásból idézni, másrészt nem ártana ismerni a citációs rendszereket (ha már...), harmadrészt egy nyelvésznek tudnia kellene magyarul fogalmazni. Nem győzöm irtani a "tény azonban, hogy...", "megjegyzendő, hogy..." típusú szófosást, nem értem a random lábjegyzeteket, és sajnos néha a mondatokat sem.

Kár, hogy ilyen kiművelt és alapos vagyok, lehettem volna valaki más (de a más az valaki más lett), és akkor biztos nagy karriert csinálok valami egyházi egyetemen én is. 

Nem, nem a szőlő savanyú egyébként, köszönöm szépen, van állásom; inkább attól vagyok elszomorodva, hogy ezek a gány munkák teljesen aláássák a magyarországi tudományt. Voltam egyházi egyetemen konferencián egyébként, láttam, hogy dől a pénz, jók voltak a kaják. Sok remek kollégának adtak ott állást, akik átmentek az állami helyekről, mert ott biztos több a cafeteria és biztosabb a szék a seggük alatt. (És akadnak kevésbé remek kollégák is, ezt a linket feltétlenül nézzétek meg itt, na ő egy nagyon kedves nő, már könyvet is írt meg minden, de azt szeretném mondani, hogy tehetséges fiatal doktoranduszok csapolnak sört Írországban és hagyják félbe a doktori képzést, mert itthon szarban vannak az egyetemek.)

No mindegy, jobb is így, hogy a névtelenség szürke mocsarába süllyedek, és csak ez a blog van, ami világhírűvé tesz, legalább nem szidnak ismeretlen netes megmondóemberek, milyen szar tanulmányt írtam ide meg oda.*

A címről meg annyit egyszerű lenne arra a Bödőcs-könyvre asszociálni, amit természetesen még mindig nem olvastam, de nem erről van szó, hanem a metaforás tanulmány utolsó 10 sorához nincs már egy hangyafasznyi türelmem se...

(* Egyébként meg írtam párat, és azok nem szarok, nyomozzátok csak ki.)