Hiánypótlási kísérletek

Mivel régóta akartam pótolni amerikai irodalombeli hiányosságaimat, egy szuszra elolvastam a 90-es évek két nagy slágerét, Bret Easton Ellis Amerikai psychóját és Chuck Palahniuk Harcosok klubját. Az előbbit még a tesóm polcán fedeztem fel nagyon régen (fogalmam sincs, honnan szerezte be, nem nagyon volt kortárs irodalom rajongó tudtommal, majd a következő borozáskor megkérdezem), az utóbbinál meg érdekelt, hogy ez most irodalom-e vagy inkább a filmre koncentráljak.

Az Amerikai psycho ugye a perverz és kegyetlen jeleneteivel vált hírhedtté. Én meglepődve tapasztaltam magamon, hogy ezek a részek engem, mint olvasót, egyáltalán nem zaklatnak fel, persze 2015-öt írunk, és én is sokat változtam ártatlan olvasó korom óta, de inkább az izgatott, mennyire gáz világ is ez.... és hogy mennyire valós. Bateman a regény elejétől a végéig úgy viselkedik, és úgy él, ahogy és ez senkinek fel nem tűnik. Hiába tesz utalásokat a gyilkolási ösztönére és a perverzióira, senki nem tartja ezt összeférhetőnek az életvitelével, az anyagi helyzetével és a társadalmi pozíciójával. Vagy ha annak is tartják, nem akarnak konfrontálódni a valósággal. Bateman ezért teheti, amit csak akar. A társadalom, a környezet tehát legalább annyira felelős, mint Patrick, az antihős, aki -- ahogy a regény interpretációi tartják -- a fogyasztói társadalomból való menekülési kísérleteképpen kínoz lányokat. A reklámok, a ruhamárkák, a videókölcsönző, az éttermek pedig persze mind annak a fényűző életnek a szinonimái, amik elfedik ezeket a patologikus állapotokat - amik egyébként ma is fennállnak. A pénz mindent betemet. Az például, ahogy a fejezetekben látszólag teljesen ésszerűtlenül közhelyes és egyszerű popzeneelemzések vannak, teljesen jól tükrözik azt az őrületet, amit a regény reprezentál, minden áru, értéke semminek nincs, hol van már a tavalyi hó. Elviseljük a társaságot meg a családot, mert ez a norma és a sikk (hogy pl. puccos helyekre lehet hordani őket kajálni), de valójában halálra idegesítenek minket, mert megzavarják a kényelmes magányt és a kiharcolt individualizmust.
Mindez olyan halálos közönnyel (vö. minimalista próza) kerül bemutatásra, mintha csak egy kéregető hajléktalan mellett mennénk el szenvtelenül a nyugati aluljáróban.

A Harcosok klubja más metaforákkal/szimbólumokkal dolgozik, a klub a kapitalista, fogyasztói, művi világban a valóság, ahol hús-vér a fájdalom és az érzések, és amivel enyhíteni lehet az egész életet átható álmatlanságot, alvásképtelenséget és nyugtalanságot. A fizikai lehatolás/behatolás/áthatolás a húsig az egyetlen igazi dolog, ami létezik, és ami talán elérhető, bár bizonyára ez is csak egy illúzió, hiszen a szétvert orr meg az elrepedt borda sem szabadít meg a fájdalomtól.
Az embernek már nem elég az őrület, hanem őrület ÉS alternatív identitás kell ahhoz, hogy valahogy el lehessen viselni a kátyút és a káoszt, ami odáig vezet, hogy a Nemezis-terv keretében felrobbantsuk az egész kócerájt. Csak azt nem vesszük észre persze, hogy ennek a borzalomnak mi is okozói vagyunk, és ezért az önpusztítás is, mert releváns válaszaink már nincsenek arra, ami van. Túl vagyunk a pián, a drogot meg mindenféle tudatmódosítókon, próbáljuk a "jót követve" megszerezni az üdvösséget (ld. segítő csoportok és relativizált problémák), de ez is csak egy önámítás, mert már csupán az is, hogy reggel felkelünk, az őrület felé sodor minket. Ez volt a 90-es évek, ez a 2000-es évek és a 2010-es évek is talán.
Tényleg nem marad más megoldás, csak egy Nemezis-terv.

Birdman avagy a mellőzés meglepő ereje

A címben Riggan Thomson (Michael Keaton) mellőzéséről van szó, aki színész, régen szuperhős filmekben tűnt fel, ami később is kísérti a karrierjét, folyton a Birdman beszél a fejében, és arra figyelmezteti, hogy ha vállaln
á a széria sokadik részét is (meg valóságshowkat, stb., vagyis ha szépen besimulna a 21. századi celeblétbe), mocskosul meggazdagodhatna, és minden rendben lenne.
Thomson azonban a Broadway-n akar színházat csinálni, darabot írt tinikori kedvenc szerzőjének könyvéből, és minden áron sikerre akarja vinni. A főszereplő persze ő maga, és (ó, mily véletlen) a záró monológ pont a mellőzöttségről szól, ami megsemmisíti a létet, és az egyetlen megoldás az öngyilkosság.

Thomson ellenpontja a filmben Mike, a hiperrealista színpadi színész, aki elég arrogáns, annyira nem is jó, viszont hihetetlenül magabiztos, és nem érdekli senki véleménye. A piálás eljátszásához valóban piálnia kell, a darabbeli szexjelenetekben tényleg/igazából akcióra kész, és a fájdalom érzetéhez tényleg be kell törni az orrát. Edward Norton remekül adja a method acting paródiáját, kár, hogy amerikai színészként (és egyébként sok szerepében használva ezt) ez felületes karikatúra marad. A filmben egyébként nincs is ellenpontja, hiszen nem igazán derül ki, Thomson mennyire jó színész, a fókuszban az a kínlódása áll, amivel minden áron a figyelem középpontjában maradjon egy olyan alkotásban, amit ő magas művészetnek vél. Eszerint a kontextus szerint a Broadway az amerikai színjátszás fellegvára ("ezen a színpadon még Marlon Brando is játszott"), viszont a kritikusok dönti el, mi a jó színház, és mi nem az.

Thomson magánélete és a színészete természetesen összemosódik, a felesége elválik tőle, mert összekeveri a rajongást és a szerelmet, ex drogos lányával pedig állandó a generációs konfliktus, mert azelőtt sosem volt jelen az életében, meg mert mérhetetlenül önző. Ráadásul a kortárs populáris kultúrát, a jelenlét lehetséges tereit (twitter, facebook, instagram) -- művészi gőgből -- magasról lenézi.

Fel nem fogom, miért jelölték Keatont a vígjáték kategóriában Oscarra, hiszen a film a saját határait nem ismerő ember tragédiájáról szól, igaz, ironikus módon. Thomson, hiába hadakozik, nem tudja kiverni a Birdmant (régi karrierje és felszínes élete jelképét) a fejéből, az emberek ezzel azonosítják, tulajdonképpen a színházába is emiatt mennek be. A madárember figura egyébként baromira komikus, nem csak szuperhősnek, de karriernek és önreprezentációnak is, mert egyszerre juttatja eszünkbe Icarust (aki a hübrisz/túlzott ambíciói áldozata), Csehov sirályát (mint a művészi önmegvalósítás jelképét) és a palimadarat. Thomsonra főleg az utóbbi jelentés passzol (illetve a többi kifigurázott értelmezése), lévén hogy a saját kis köreit futja, és mindenkit földbe döngöl, aki megpróbálja megkérdőjelezni a szándékait és a tehetségét. Mondjuk a földbe döngölt szereplőket (a kritikus és a rivális színész) ez még egyáltalán nem teszi szimpatikussá.
A Birdman figura ráadásul ironikusan arra is rámutat, hogy Thomson legsúlyosabb gyarlósága az, hogy egyfolytában mások fölött valónak (szállónak) gondolja magát. 

Thomsonnak a darabját is csak úgy sikerül sikerre vinnie, hogy a záró tragikus jelenet (ó, method acting) túl élethűre sikerül, és a valódi lövedékek a revolverben megteszik a hatásukat. Ez a siker persze kétséges, hiszen a vérnek inkább szól, mint bármiféle művészi teljesítménynek.
A kódából akár lehetne tragédia is, de végül a kórházban, befáslizott orral ébred, és amint belenéz a tükörbe, kiderül, hogy új, horgas orrával immár végleg azonosult a madáremberrel. A film legjobb jelenete az, hogy amint a tükörben vizsgálgatja az arcát, egyszer csak meglátja a madárembert, aki a kórházi vécén ücsörögve egyszer csak lehúzza a vizet. Nem szól semmit, csak lazán ürít.
(Ez a jelenet egyébként hasonló ahhoz, ahogy a Fekete hattyúban képileg felvezetik a groteszk és ijesztő sötét tollazatot...)

Még annyi, hogy a film nem a művészi önmegvalósítás tragédiájáról szól szerintem, hanem arról, hogy az ember mennyire szánalmasan vágyik az életében az elismerésre. Nem, nem az őszinte elbírálásra és kritikára, hanem a sikerre, mert ha nincs sikere/elismerése, nem is létezik. Játékossá, színésszé tesz minket az az igény, hogy minden eszközzel kivívjuk ezt az elismerést. 
Thomson régimódi exhibicionista, nincs jelen a világhálón, de végül az is eléggé hangsúlyos, ahogy a lánya révén twitterel, illetve a videóját tízezrek nézik meg a youtobe-on (nem, nem a színdarabot, hanem egy idióta meztelen ámokfutást). Mi viszont mai exhibicionisták vagyunk (bár nem színészek), naponta számoljuk a lájkokat, nézzük a kommenteket, írjuk a blogunkat -- és ez a bejegyzés ezzel gyakorlatilag vissza is utalt önmagára... 

A magyar egészségügy, mint énképzavar-generátor (avagy ne higgyetek senkinek)

A minap végül mégis elmentem a vércukor-terheléses vizsgálatra, na nem azért, mert terhes vagyok, hanem mert még augusztusban elküldött a neurológus, csak eddig elszabotáltam. Ezek az orvosok folyton azt hiszik, hogy az embernek más dolga sincs, mint vizsgálatokon ücsörögni.

A vérvételen annyian voltak, mint (bocs a párhuzamért) a bevagonírozásra várok, tényleg ez jutott eszembe, ez a kiszolgáltatottság, ahogy a sorokat néztem, és a fegyelmezett, megalázkodott viselkedést figyeltem. Behívtak, levették a vért, fél óra múlva közölték, hogy már az éhgyomri cukrom is magas, de azért igyam meg a cukros löttyöt, amit meg is ittam, majd -- mivel két óra alatt halálra untam volna magam, és a hely sem volt épp motiváló --  bementem a munkahelyemre (ami hasonlóképp nem motiváló). Zárójelben jegyzem meg, hogy a prejudikált émelygésből és rosszullétből semmit nem éreztem, ellenben halálra idegesített a várakozás, tehát tényleg van abban valami, hogy az embert a magyar egészségügy teszi beteggé (még szerencse, hogy nem mértek vérnyomást például).

Majdnem egy hét volt, mire eljutottam a háziorvoshoz az eredményért, előtte persze betelefonáltam, és a lelkes asszisztensnő közölte velem, hogy az eredmény "nagyon rossz!", és fáradjak be, mert meg kell konzultálnom a doktornővel.
Befáradtam, vártam másfél órát, a rendelési idő után jutottam be, a doktorom pedig a vérképem alapján közölte velem, hogy cukorbeteg vagyok, fogynom kellene 20 kilót, felejtsem el a súlyzós edzéseket, álljak át zsírégetésre, mert ha nem, begyógyszerez.

Hát, most mondhatnám, hogy leszartam, mert vagány vagyok, de nem, hazajöttem, lerogytam az összedöntött önbecsülésem romjainak halmára, és szépen összeomlottam. Hogy miért? Hát azért, bazmeg, mert évek óta nem eszem semmi fehér lisztből készült dolgokat, sem sót, eszem krómot és cinket vitaminok formájában, imádom a gyümölcsöt és a zöldséget, cukrot külön semmibe nem teszek, okés, a sajtot imádom meg a húst is, a joghurtot is, és igen, a bort is. Meg olykor pálinkázom. És sörözöm amikor koncertre megyek. Meg nyáron. Meg amikor kedvem van. Valamint évek óta sportolok, egész jó kis izmokat építettem, mert rájöttem, hogy az örökölt alkatommal járó hájjal ez a legtöbb/legjobb, amit tehetek.

Aztán amikor lehiggadtam, és már tudtam gondolkodni (oké, meg beszéltem a diabetológus apámmal és a háziorvos anyámmal), rájöttem, hogy ez az egész egy baromság a testtömegindextől kezdve a vércukorhatárokig (nyilván nem a szélsőségekről beszélek). A testtömegindexbe például nem kellene, hogy beleszámítson az izom súlya, csak a zsíré, úgyhogy innentől kezdve akár egy testépítőt is lehetne szigorú diétára kötelezni a súlya alapján. Ha a magasságomhoz képest 20 kilót fogynék, úgy néznék ki, mint a bevezetőben említett vagonírozásra várok (ismét elnézést), és akkor még nem is beszéltünk az örökölt alkatról (anyám és apám vonalán inkább intellektusbeli örökségemnek örülhetek, a fizikumot érintő genetikának annyira nem). Tisztában vagyok vele persze, hogy oda kell figyelnem néhány dologra, igyekszem is, ráadásul szedem a rohadt gyógyszereiket, és járok (eddig jártam) az átkozott kontrollvizsgálataikra, minden neurológusnak kénye és kedve szerint.
Na de az már mindennek a teteje, hogy egy háziorvos ex katedra cukorbetegségnek titulál (megtévesztve ezzel a laikus beteget) egy csökkent glükóztoleranciát, basszameg. Az asszisztens pedig ezek után a cukorbetegeknek járó adókedvezményt ajánlja a figyelmembe (mondjuk, ha jól meggondolom, ez megfontolandó...). Arról nem is beszélve, hogy hiába hívtam fel a figyelmét az általam szedett koleszterincsökkentő vércukoremelő mellékhatására, oda se bagózott.

Igazából még sosem tapasztaltam azt, hogy a háziorvosok darabra kezelik a pácienst. Amikor a szülői protekció helyett a helyi kezelést választottam, örültem, hogy jó orvosom lett. Most is jó orvosnak tartom, és megértéssel kezelem azt, hogy a rendelési idő lejártával, a nap végén elfáradva hülyeségeket beszélt.
Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy legyetek tudatos páciensek, és ne higgyetek el mindent a számoknak. Olvassatok és járjatok utána, higgyetek a személyre szabott kezelésben, amire a dokitoknak nincs energiája.
Én most majd kipróbálom a D-vitamint, meg persze továbbra is figyelek a kajára, a sportra, nem alakítok ki betegségtudatot, és nem megyek bele több és másféle gyógyszeres kezelésbe.
És száz évig élek, ja nem, mert akkor már nem fogom látni a betűket a klaviatúrán.

Dead Sea

Borzasztó héten vagyok túl, egyrészt próbálom feldolgozni a sikertelenségem, mind itthon, mind a munkahelyemen - nehéz ügy ez. De jó is, nyilván az az igazi lúzer, aki soha nem gondolkodik el a saját kudarcain... amelyek nyilván pont olyan múlandóak és átértelmezendőek, mint bármi más.

Átvettem egy új osztályt, akik a mosolyukra is ötös kaptak eddig, hát nálam inkább teljesíteni kell, úgyhogy most mindenki halálra van sértődve, és dacolnak, tüntetnek. Az egyik lány konkrétan bevallotta, hogy engem büntet, amiért tanárváltás történt, de hát nem tehet róla, ez jön zsigerileg. Nem tehetek mást, tanítok, közben tréningezem, adom magam, de nem vagyok bűvész, sem kuruzsló. Egy másik csoportban egy egész 45 perc elment a cigányozással, félelmetes, mennyi gyűlölet és harag van ezekben a gyerekekben, maguk sem tudják, ki iránt, csak a saját sikertelenségüket, az életükben megtapasztalt nyomort és bánatot muszáj valakin levezetniük. Nézek rájuk, érvelek, nyelem a tehetetlenség érzést, és próbálok "győzni". Tudom, hogy ez most biztos nem sikerülhet, talán majd 20 év múlva egyszer, egy óvatlan pillanatban rájönnek, hogy nem beszélek hülyeségeket.
Itthon ugyanezt teszem, a lehetetlennel hadakozom, várok, meditálok, higgadt maradok, és közben belül felőröl a kétségbeesés, de főleg a fáradtság. Már nem is emlékszem magamra. Jöjjön a tavasz.