2007. május 31., csütörtök

diócica szerint a világ #1

Na azért a nők tényleg különösek néhanapján...
Elnézem ezt itt, na nem mintha egyáltalán nem érteném, hiszen én is csajból vagyok vagy mi... na de hogy ez itt milyen bogos tud lenni! Az még nekem, macskanépnek is büszkeségemre válna. Mert hát nincs itthon, jó, jó, amikor meg látom, akkor is inkább csak a hátát, mert hogy ül azelőtt a villogós masina előtt, amiből olyan vonzalmas pattogós fényes szikrák jönnek ki, aminek nem tudok ellenállni. Ezért aztán néha együtt ülünk előtte. (Kisebb koromban napersze ez is jobban érdekelt, most inkább a galambokra hajtok az erkélyen meg - rágcsálók híján - legyekre és egyéb miniszárnyasokra a szobában.)
Néha meg, amikor az eső elől be vagyok intelmezve, akkor az ablakban ülve bámulom az eget... meg a szemközti házban az ablakokat. Ott nem laknak négylábúak, ott is csak emberek, de többen, mint ahány itt jut egy négyzetméterre....
...szóval elnézem ezt itt, aki az enyém, hát szeretem, na, és néha kicsit sajnálom, néha meg az agyamra megy, amikor folyton mintha menetben lenne a lába - és olyankor bemenekülök a kanapé mögé, nehogy bedugjon a rácsos kosárba, ami még egy menyétnek is kicsi volna. Na jó, jó, amikor felszállunk arra a nagy berregős masinára (aminek végre rendesen felérem az ablakát), akkor mindig ki szokott szabadítani. Mert ő is szereti a szabadságot. Ami persze viszonylagos a mi minipárosunkban is - na nemcsak nekem, hanem neki is. Tudom, tudom én, hogy szeretne szabad lenni, és hát neki az lenne például néha a szabadság, ha naphosszat alhatna és mászkálhatna a könyvespolcon, mint én. Nekem pedig persze néha az, ha megnézhetném közelebről a fecskéket abban a fészekben, amit csak úgy látok, ha kicsit felkapaszkodom a házfalra. (No meg ha  többször átmehetnék befeküdni a szomszéd erkélyen a kaktuszok közé.) Ő az egy helyben ülésről álmodik, én a futásról szoktam.
Álmodni, na azt együtt is szoktunk, én kevesebbet és rövidebbet, és amint világos lesz, rögtön el akarom mesélni. Ilyenkor megbirizgálom a haját, aminek nem mindig örül. Én meg persze annak nem szoktam, ha lerántja rólam a kanapét, ami mögé bebújok.
Szóval ott tartottam, hogy bogos. Egy nagy bog tud lenni. Nem tudom, csak a lámpákat figyelem mindig, meg a villogós masinát, amit néha csak hosszan és mozdulatlanul bámul (mint én; mondom én, hogy rokon a lelkünk), meg a színes tollakat, amikkel fehér papírokra firkál... A beszédjét csak ritkán hallom, olyankor vagy hozzám szól, vagy a másikhoz, mindkettőnkhöz kedvesen, engem neveken nevez, néha sír, néha nevet, és mindkét állapotában kedves próbál lenni. Az jó.
Hát szóval várom a nyarat, mert akkor érdekes dolgok történnek majd. És hátha megtalálom a lelkiismereti indíttatású egérszagú csörgős labdámat is valahol...
 

2007. május 23., szerda

Homokozó

(archív)

Van egy csomó dolog, ami miatt az ember időnként kiesik önmagából. Jó vagy
rossz dolgok. Jó ÉS rossz dolgok. És ilyenkor a legrosszabb, ami történhet,
az az, hogy nincs idő leülni és nekifogni, hogy átlássunk mindent.
Csak telnek és sodródnak a napok, és egyre jobban és jobban belecsavarodik az
ember a spirálba. Ma hallottam (hajnalban) a tévében egy borzashajó
dzsesszénekesnőtől, hogy na, ilyenkor van az, hogy az ember egyszer csak már
észre sem veszi, hogy nem bír kiszállni. És ilyenkor van az is, hogy az
ember - érdekes módon - nem is igen érzi igényét a helyzeten való
gondolkodásnak sem. Csak úgy van - ásványi szinten, ahogy az egyik exem
mondaná...."lementünk ásványi szintre...." :-))) És ilyenkor kezd el az
ember egyre és egyre több úgymond helyesnek tartott beidegződéshez
ragaszkodni, hogy jaaaaj a határidők, jaaaj a pontosság, jaaaj, csak szép
legyen a hajam, tiszta a körmöm és fényes a mosolyom, és legyen ebéd délre.
És mindig de mindig legyen munka, minél több - mert minél több van, annál
biztosabb a spirál..... És ilyenkor van az, hogy nem merünk ráhagyatkozni az
életre, a boldogságra, hogy még az is elfelejtődik, hogy merrefelé is
kerestük régebben azt, hogy kik vagyunk. Hogy milyen irányban is kezdtünk el
valaha gondolkodni ezen. És egy sor sem jön ki az ujjunk végéből, egy szikra
sem jön ki a fejünkből, és csak felületesen vagyunk képes beszélgetni - azt
is csak akkor, ha besöröztünk. És beporosodnak a gondolataink, a lemezeink,
a könyveink a polcon.
És közben lassan lassan elfelejtjük mit is akartunk valamikor, jobb
pillanatainkban, igazán.
Sokak szerint ez a felnőttség meg a felelősségtudat, de valószínűleg ez az
egész nem más, mint a tökéletes boldogtalanság vagy az afelé vezető út. Az
elszürkülés, a felejtés, a süppedés, a pocsolyában való dagonyázás és a
"mivan??!"-féle bambaság, a Semmi.
Hát na nem. Mert tényleg ottlehet a jó a dolgok végén, a dolgok
kísérőjeképpen, meg mellette... És tényleg arra kéne némi tréninget
feltalálni, hogy ezek folyton ott villódzanak az ember agyában. Jóga,
meditáció, szeretkezés, részegség, jazz, naplemente, kutyaséltáltatás,
akármi.
Mert hogy van társ, vannak álmok, vannak gondolatok, inspiratív pillanatok,
olvasmányélmények, és az ember olykor ottfelejti a szemét meg a gondolatait
valami TARTALMON. És akkor rájön, hogy mégiscsak humán lény még mindig, és
mindennek ellenére. És hogy tényleg, igazán, megvan minden ami kell, és ez
egészen biztos, hiszen belülről folyamatosan feszíti a tenni meg a
változtatni akarás, az élményszerzés izgalma, csak pillanatnyilag éppen
leblokkolja a fáradtság, a fásultság, a rutin, meg a többi dögrovás.
Nincsenek igazán nagy dolgok a körülöttünk lévő homokozóban, amiket el lehet
veszíteni. A nagy veszítenivalók máshol vannak, belül - mindaz, ami miatt az
az ember, aki, mindaz, amit akar, ami miatt más mint a többiek, ami miatt
szeret(het)i magát, és ami miatt egy másik ember, a társ, az igazi társ
megtalálta és megszerette. És mindaz, ami miatt kell annak az egynek, aki
neki is kell és aki pontosan és egy az egyben, mindenhogyan neki való.

Nostalgia

 
Ez maradt meg. 2006. július 2. :)

Lehet, hogy úgy van ez, hogy a lényeg a szöveg (text) és a cselekvés / tett (act) közötti ellentéten van - és most nem törődöm azzal, hogy egyesek szerint már a szöveg is lehet cselekvés.
Amikor színházat nézek, önmagában a szöveg vagy a beszéd érdekel a legkevésbé - illetve helyesbítek, a szöveg (az írott szöveg) nem érdekel, csak azután / akkor, ha elmondódik, mert az már lehet, hogy tényleg cselekvés. :-) (De lehet, hogy annyira nem így van...)
Mindenesetre annak, ha valaki kiáll egy bármilyen színpadra, cselekményértéke kell hogy legyen. "Meg kell hogy történjen", és nemcsak "el kell hogy mondódjon". Ahogy Shakespeare-ben van, "do not trust in speeches penn'd" - na ez most nem pontos, de kit érdekel, ez itt nem az akadémia.
*********************************************************
Lehet, hogy ennek a különbségnek a lényege hasonló ahhoz, mint ami az elmélet és a gyakorlat között feszül általában.
A mikrokozmoszomban most mintha paradigmaváltás menne végbe. Éveken át hallgattam, olvastam és gyártottam is elképzeléseket arról, hogy hogyan kéne CSELEKEDNI, de közben nem vagyok biztos benne, hogy tettem is valamit... (Különböző önigazoló elképzelések szerint egyébként az elméletgyártás is cselekvés, velük nem értek most egyet!) Sok olyan embert is ismerek, akiknek mindenre "van egy elmélete" - aztán a dolgok ennyiben is maradnak.
Tulajdonképpen mindig is zavart ez a szembenállás. De most, hogy elkezdtem némileg cselekedni, másképp érzem magam. Azon túl, hogy magamban vagyok, lett egy közösségem is. Azon túl, hogy otthon ülök, megindultam. Azon túl, hogy magamat szólítom meg, másokkal is beszélek. Több lett a reakció és az interakció. Másfajta energiát kezdtek el sokféle más irányba mozogni. Nehezebb, mint azelőtt, mert a többől nehezebb kiválogatni, hogy melyiket bírja el az ember és melyiket nem. Bizonyos szempontból az ember, ha cselekszik, védtelenebb, mert a rögzítetlen, aktualizált, helyzetbeli tettei azonnal reakciót váltanak ki. Minden olyan gyors. Gyorsabb, mint azelőtt. Többet nyerhetünk, többet veszíthetünk a cselekvéssel, mint az elméletekkel. Esetleg csalódunk. Esetleg átmennek rajtunk. Esetleg véletlenül mi megyünk át másokon. A kifelé menő pozitív visszafelé esetleg negatív (vagy egyáltalán nincs). Gyakrabban és könnyebben megtörténhet, hogy félreérthetőek vagyunk, mivel kevesebbet és kevésbé (vagy gyorsabban) mérlegelünk. Gyakrabban vagyunk bizonytalanok is - ámde a bizonytalanság több és erősebb visszaigazolást kap: ilyen vagy olyan előjelűt - mert együtt vagyunk másokkal. A felelősség is nagyobb: elméletben mondhatjuk, "nem ezt / úgy gondoltam", tettben, ha már megtettük, nem marad más, csak a következmények. Tán kevesebb a menekülési útvonal.
Ha lemerültünk, akkor viszont persze még mindig visszazárkózhatunk az izolált elméletgyártásba.
Hmmm. Még mindig tán a cselekvésről való elméletgyártás megy a legjobban... micsoda paradox. Ironikus. Ezen a nyáron viszont markánsabb lett a kezem körvonala.
*********************************************************
Legfőképpen továbbra is az életből táplálkozó (de azt nem másoló), az azzal össze-vissza csatolást végző, interakcióban lévő tettleges művészet érdekel. Nem igazán a művész személye (az egy más dolog). Nem a bulvár meg a sztori. A tett.

Soulflower: