Kompót ország

Gondoltam, keresek valami frappáns idézetet a mai keserű poszt margójára, de aztán rájöttem, egyáltalán nem vagyok kompótablis kompatibilis Adyval, mert nem az érdekel, hogy kelet vagy nyugat. Felőlem lehetne a prosperáló kelet is, ha az nem a light (vagy akár keményebb) autoriter irány, ha van benne bambuszrügy, zöld tea meg némi spiritualitás.

De nincs.

A valóságtól persze így is már jó régen elrugaszkodtunk, na, nem a szellem irányába, hanem valami elbaszott és durván groteszk párhuzamos univerzum kezd kirajzolódni, ahol pocakos miniszterek koccintanak pálinkával ünnepnapokon, ahol ha a szegényeket beássák az erdő közepén a föld alá, akkor olyan, mintha sose léteztek volna, és ahol a minőségi munkának maximum annyi az eredménye, hogy még van munkahelyed; de lehet, hogy az is csak azért, mert nem kellett még senkinek.

Elég régen nem írtam közéletről és politikáról.

Ez egyáltalán nem véletlen.

Az országos nihilnek persze vannak pozitív hozadékai, mondjuk visszatért egyik kedvenc bloggerem, ami azt mutatja, hogy egyre több az indok arra, hogy kíméletlen szarkazmussal savazzuk mindazt, ami körülöttünk van. (Az igazi pre-forradalmi hangulat persze az lesz, ha ő is visszatér.) 

Hogy a konkrétumokra is rátérjek, azt kell mondjam, körülöttem minden értelmes ember ki van égve, mint a kopár sík szarja szík sarja. Sokat gondolkodtam ezen, és az ok igazából nem a rengeteg munka, a kilátástalan egzisztenciális helyzet, kevés fizetés (bár mindez lehetne), stb., hanem az, hogy egyfolytában idiótákkal kell foglalkoznunk. Hogy konkrétan mindenki, akivel a hétköznapokban muszáj érintkeznünk, hülye, mint a segg (warning! túlzás alert!).

Egyszer egy poszt kapcsán már megkaptam a magamét, mert sznobnak bizonyultam, amiért a hülyékkel elégedetlenkedtem, de most megint el kell mondjam, nem az a problémám, ha valakinek nincs a kisujjában a Nagy Francia Enciklopédia, nem négy nyelven beszél vagy nincs három diplomája. A megértésről, a másokra való odafigyelésről, a kooperációs készségről, az önzetlenségről beszélek. Arról, hogy mondjuk ne kelljen háromszor elmagyarázni, hogy egy megoldás miért jobb, mint egy másik. Hogy ne igényeljen istentelen erőfeszítést az, hogy megértessünk és megértsünk valamit.

Azt látom, hogy a gondolkodó, cselekvésképes, tenni akaró emberek iszonyatosan magányosak manapság. Nem, nem azokra a mikroközösségekre és négyszemközti beszélgetésekre gondolok, amikor jól elszidjuk a rendszert és megállapítjuk, hogy #mindhülye; az ilyesmi sajnos csak ideig-óráig nyújt vigaszt. Aztán szépen mindenki visszamegy a munkahelyére, a családjába, a közgyűlésbe, munkahelyi értekezletre, az értetlen rokonai közé, stb., és kezdődik minden előröl.

Persze most egyszerű lenne megint mindenért a politikát, a közéletet meg az oligarchákat okolni, de már ezt is unom.

Az van, hogy a minoritás próbálja ezt az országot a vízszint fölött tartani, és ők pedig egyre fáradtabbak, szomorúbbak és öregebbek. A túlnyomó többséget tényleg csak a saját szajréja érdekli, amit kötegenként varr bele a párnahuzatba vagy dug a spájzba a befőttek mögé vagy a krumpli alá. Na, nem azért, hogy később másnak is adjon, hanem mert mégis csak más érzés teli éléskamrával szénné égni, ha telibe talál egy meteor.

Vegyes

Mivel vettem egy tök jó új gépet, most már nem lesz mentségem, hogy nem Rrok írok posztokat. (Igen, a billentyűkiosztás kicsit fura, a hosszú í pont a másik sarokban van, mint ahol megszoktam, és az ű is egész messze, szóval nem fog rutinból menni minden, ami eddig.)

Nem, nem dőlt rám a bank, egyszerűen kicsit nehézkes volt már a hordozható klaviatúrával mászkálni az egyetemre. Elképesztő egyébként, mennyit változott a technika, amióta tojok az egészre (touchscreen, jóganetbook meg minden). Tökre rám vall az is, hogy legjobban a hangerejét élvezem (ne, ne kérjétek, hogy adjak technikai paramétereket), simán fut rajta mindenféle minőségi zene, és nem éreztem ilyen jól magam, amióta erősRtővel erősítővel együtt levittem az egy méter magas hangfalakat az alagsorba.  

Most egyébként szünet van, ezért is volt időm erre a kis technikai beruházásra (meg kellett egy új hűtő is), és ma, azaz a második napon már majdnem eljutottam odáig, hogy minden digitális feladatot megcsináltam (feladatgyártás, e-mailezés, anyagok feltöltése, stb.). Azaz most már csak a dolgozatcsomagok kijavítása van hátra. Minden napra előirányoztam egy csomagot, persze máris lemaradtam, de ezt most valahogy nem érzem annyira tragikusnak. Fene tudja miért, talán mert még most sem bírtam elfogadni, hogy elindult a tanév (erről később), vagy talán mert annyira szar dolgozatok vannak a birtokomban, hogy azt a nulla pontot seperc alatt ráírom mindre. De az is lehet, hogy azért ilyen #takeiteasy, mert már mindjárt november van, és még mindig üres a naptáram. (Jó, persze ez nem igaz, de a rutinon kVül kívül semmi fontos nem szerepel benne. Most írhatnék hosszan a szakfolyóiratok lassú átfutási idejéről vagy hogy mennyire nincs pénz tudományos rendezvényekre, vagy arról, hogy az egyetemek lassan szellemkastélyokká válnak, de majd máskor.) 

Néha úgy érzem, még mindig a tavalyi tanévet heverem kifelé, amikor (felismervén, hogy nem vagyok kezdő, és mégsem kell pesztra) új húsként mindenfélét odabasztak, hogy azt majd én megcsinálom. Megcsináltam. Idén viszont beállt három új ember is (persze fél vagy negyedállásokban), úgyhogy hátradőltem; sőt, a végén kiderült, hogy nincs is meg az óraszámom, amit most valami kamu szakkörrel fedezünk. (A kamu szakkör az iskolaújság, amivel tavaly már megpróbálkoztunk, de az iskolavezetés minőségi kifogások miatt visszadobta. Idén--akárha biztatásnak vették volna a tavaly véleményeket--még szarabb cikkeket adtak le. Én besokkalltam (végül is csak 40 éves voltam szeptemberben), és azt mondtam, csak akkor csinálom, ha néhány alapvető formázási dolgot mindenki betart. Például kiteszik a vesszőket. Vagy pdf helyett wordben küldik a cuccot, hogy ne kelljen már konvertálnom. Használnak ékezeteket. Megnézik, hogy fest egy nyamvadt interjú, és megfelelően jelölik a dialógusformát, stb. 

Na, most eltelt két hónap, kaptam egy csomó cikket... pdf-ben. Most főhet a fejem és számolhatok tízig.

Mellesleg a tavalyi sz*pás következtében rengeteg a végzős órám, ha jól számolom, 11 óra megy ki májustól. Jó az érettségizőkkel lenni amúgy, lehet, hogy lassan nekem is sokkal több örömöm telik majd a nagyobbakban (bár jövőre a kosaras csávók lesznek végzősök, szóval fene tudja). 

Már majdnem azt hittem, megússzuk az irodalmi versenyt, de mégsem, mert az ország legjobb magyartanárának kész az anyaga, ezért akkor is meg kellene csinálnunk, ha csak kiskutyák jelentkeznének. Jó, én szeretem ezt a kötetet, de teljesen megértem, ha 19 évesen ez nem élmény, főleg, hogy szegényeket elcipeltem egy Ró író-olvasó találkozóra, amitől csak még jobban elment a kedvük. (Poénból persze felajánlottam még egyet--halmozottan súlyos!--, mire mondták, hogy na, ez legalább kocsmában lesz...)

Sebaj, elolvasom a szakirodalmat, ők megírják a tesztet, akárhogy is alakul, mindenki boldog lesz. (Btw. az ország legjobb magyartanára és én mostanában egész jó viszonyt ápolunk, megdicsérte a színes nadrágjaimat és leül hozzám beszélgetni... szerintem az történhetett, hogy ráguglizott a nevemre. Vagy: köpött neki rólam az unokahúga, akit immár én tanítok.)

Itthon a szünetben békésen telnek a napok, leszámítva, hogy Diócica megkergült az óraátállítás + időjárási front kombótól: este kómázik (nem mintha máskor ne tenné...), hajnalban viszont él és virul, de mivel ritmikus sportgimnasztika gyakorlatokat már nem tud végezni, csak rekedt hangon nyervog és kaparászik. Szegények nem tudom elmagyarázni, hogy ez még mindig a téli időszámítás lobbi, és hogy lehet, hogy már csak egy évet kell kibírnia. Nem érti, őt az elemi ösztön mozgatja, reggelizni akar. Na, mindegy, legalább korán kelek, és jól haladok a regényemmel, a sorozatommal és a szakmai olvasnivalóval (ezekről tán később), ha ilyen szuper leszek, a hétvégi utazásra lehet, hogy csak egy csomagnyi cuccot meg némi olvasnivalót kell majd vinnem. 

Igen, a száraz november elején elutazunk picit, most persze így hó végén ez már nem tűnik olyan jó ötletnek, de már rég rájöttem, hogy igazán kikapcsolni csak akkor lehet, ha az ember elhúz ebből a redvás, depis városból. Országból. Hátha délen jobb egy kicsit.

Öko

Tegnap elolvastam ezt a cikket, és rám tört a megvilágosodás.

Abba kell hagyni a pénz és a koleszterinszint miatti aggodalmakat, gyorsan meg kell inni az összes tegnap vásárolt akciós olasz bort (Lidl!), sokat kell szexelni, és a gyerekeket lehetőleg arra kell biztatni, hogy ne szüljenek/nemzzenek, vagy ha mégis, vonuljanak el valami szárazföld közepén lévő hegytetőre lakni. (A 2012-ben láttam, hogy az ilyen helyek pusztulnak el utoljára ha jön a cunami; innen nézve persze már simán túlteljesítettünk, meg hát ha jön a világvége, akkor inkább előbb, mint később.)

M. mondjuk egész jól halad ezzel a jujutsuval, az új barátai hátha átmentik Tibetbe, ha arra kerül a sor. Mi meg itt maradunk, és picit sajnálkozunk majd annak a csajnak a kétségbeesésén pl., akinek a múltkor a közösségi állatkertben nem bírtam elmagyarázni, hogy ha a rózsadombi három gyerekes politikusfeleségek nem fizetnek szja-t, akkor azt lehet, hogy a "nyóckerben" nyomorgó kétgyerekes ápolónőnek kell kitermelni.

A világ megérett a pusztulásra, de szerencsére 2100-ra én már nem leszek, addig mindenkit eltemetek (vagy ők engem, ja nem, mert addigra már a drága, feketepiacon vásárolt élelmiszerekre és gyógyszerre költöttük minden pénzünket), és valahol a semmiben majd együtt fogunk röhögve szánakozni azon, hogy a Trump-, Erdogan- és Orbán-félék utódaiból (mert ők megmenekülnek, ugye) épül a szép új világ valahol a Marson. Vagy a nagy víz közepén.

Hiába

Hiába van már október, én csak nem akarom elfogadni, hogy elindult ez a tanév.
Reggelente alig bírok felkelni, igazi kín felszállni a buszra, bemenni órákra, összekapni magam és rendszerezni, tervezni, megkezdeni a vizsgafelkészítést, stb.
Persze azért teszem a dolgom, és nincsenek is olyan hatalmas lemaradásaim, majdnem időre elkészül minden. De nem mondhatnám, hogy lelkes vagyok.

Talán a hirtelen beütött hideg is az oka, hogy megmozdulni sincs kedvem, csak egy meleg takaró alatt szeretnék gubbasztani, és filmeket nézni egész nap.
Azt mondogatom magamnak, hogy bizonyára csak azért van mindez, mert a tavalyi tanévem hihetetlenül kimerítő volt, nyáron pedig fordítottam, ezért az az igazi dögledezős pihenés elmaradt, és most ezt próbálom lopva bepótolni.
Mégis zavar ez az egész, sosem volt még olyan, hogy ne lett volna erőm itthon is tenni-venni vagy hogy szívesebben csináltam inkább valami házimunkát mint hogy le kelljen ülnöm egy-egy iskolai téma mellé.

Na de most már nincs mese, megírták az első dolgozatokat, bele kell vetni magam a sűrűjébe.

Egyébként mintha ezt az általános kiégettséget tapasztalnám magam körül mindenhol. A diákoknak nincs kedve tanulni, nagyon nehezen kezdenek el lelkesedni bármiért is, kényszernek éreznek mindent, nekem meg bűntudatom van, amiért nincs idő leülni és megbeszélni velük ezt az egész világégést, ami körülveszi őket.
Nyomasztóan gyorsan közelednek a vizsgák, a továbbtanulással kapcsolatos döntési helyzetek, és valahogy senki nem bír ellazulni ebben a történetben.

Múltkor bejött hozzám egy volt diákom (egy évig tanítottam, az iskolában új tanárként az érettségi évében kaptam meg őket, lám, mégis bejött hozzám). Nem vették fel az orvosira, a műszakira pedig nem ment el. Az értetlenkedésemre azt felelte, hogy meg szeretné próbálni még egyszer.
Érzékeny, stresszelős fiú, nagyon kedves és empatikus, fogalmam sincs, mit kívánjak neki, de azt hiszem, inkább azt, hogy ne vegyék fel most sem, mert az a hely nem neki való.
Megkérdeztem, miért ilyen menő most ez a pálya, hiszen annyi rosszat hall az ember az egészségügyről. Azt mondta, az osztálytársai azért mentek oda, mert sok pénzt akarnak keresni. Nem a humán oldal érdekli őket, hanem a lóvé. (Így, hogy utólag belegondolok, értem is a dolgot, nagyon résen kellett lennem itt-ott, hogy szembeszegüljek a jópofizásnak álcázott arroganciával és pökhendiséggel; aztán persze volt meglepetés, amikor a rizsázásra kevés pontot kaptak tőlem, a pici nőtől, nagy, gazdag, magabiztos ifjonc létükre.)

Mondtam neki, hogy szerintem számtalan más terület van, ami neki jobban állna, ahol nincs ilyen gátlástalan hajtás, de nem hallgatott rám, és a természettudományos tanárai és a szülei (!) is az orvosi felé nyomják. Mondtam neki, hogy azért gondolja meg, a műszaki is szép karrier, és talán neki is jobb lenne, ha a valami megfelelőbbet választana a személyiségéhez. Legyen inkább boldog és nyugis élete.
Hasonló a helyzet a mostani tanítványaimnál: a legjobbak mind jogi egyetemre akarnak menni, mert "abban van a pénz".

Nem tehetek róla, de ha ilyet hallok 18 éves gyerekektől, falnak tudnék menni.
Nem mondom, hogy nem lenne néha jó, ha több pénzem lenne vagy ha egyről a kettőre tudnék lépni (főleg, hogy le akarom cserélni a kocsit, mert az agyamra megy, és épp most találtuk ki, hogy öreg korunkra elköltöztünk a Káli-medencébe valami kis falvacskába; na mindezt a nullára, érted?!), de ha valami multiban kellene emiatt smúzolnom, biztos meghalnék. (Mondjuk mostanában speciel így is, ld. a poszt eleje, de mindegy.) És komolyan nagyon nehezemre esik bármi értelmeset is mondani a félénkebb, bizonytalanabb gyerekeknek, akik nem annyira gátlástalanok, hogy a pénz miatt akarjanak orvosnak menni...

Úgyhogy arra jutottam, megpróbálom kialudni magam, a többi időben pedig valami sztoikus derűállapotra koncentrálni. Esetleg alapítok egy vallást. Majd teázunk, meditálunk és filmeket nézünk.