2010. július 31., szombat

A legérdekesebb...

... nekem régi birodalmi helyszíneken bolyongani, valószínűleg ezért is választottam az Isle of Dogs-t. Hogy miért hívják éppen "Kutyák szigetének" a Temze egyik legnagyobb kanyarulatában fekvő félszigetszerű részt, arról megoszlanak a vélemények, ami biztos, hogy Ben Jonson és Thomas Nashe írtak egy színdarabot ezzel a címmel 1597-ben, amit aztán (valószínűleg a királynő cikizése miatt) betiltottak.

A terület nagyjából két részre tagolható, Canary Wharf-ra, ami egy hatalmas üzleti és bevásárlónegyed felhőkarcolókkal meg minden (pl. a One Canada Square Nagy-Britannia második legmagasabb épülete); a másik pedig a dokkok, azaz a Temzéből benyúló kikötők. (Érdemes megnézni ezt a rajzot 1899-ből.)
Ahogy az ember sétál lefelé a dokkok mentén, több helyen ki vannak téve térképek meg rajzok, hogy hogy nézett ki a hely anno, és miért volt fontos stratégiai helyszín mondjuk a második világháborúban.

A szigetnek egyébként az alsó része lakott, a felső azt hiszem, inkább munkahelyek, legalább is délelőtt 10-kor még szinte senki sem volt az utcán, csak a sirályok meg a kacsák. (A hely állítólag szerepel a Harry Potter és a főnix rendjében, de nem tudom felidézni, hogy hol, aki rájön, mondja meg!) Egészen a Temzéig le lehet sétálni, az utcák belefutnak a folyóba, el sem tudom képzelni, mi van, ha megemelkedik a vízszint.
Az Isle of Dogs-ról elvileg van Greenwich-be egy alagút a Temze alatt, de az most be van zárva, úgyhogy kénytelen voltam ismét buszra ülni, és (milyen hülyeség) visszamenni a városba, hogy átmenjek a másik partra. (Ezért is lesznek buszos képek is... egyébként pedig jól fog majd látszani a greenwichi oldalról az Isle of Dogs és fordítva, azaz megfigyelhető, hogy milyen közel van egymáshoz a kettő...)

A Greenwich parkban az Obszervatóriumot akartam megnézni és az Inigo Jones-tervezte Queen's House-t, de az utóbbi valami esküvő miatt be volt zárva, úgyhogy azért majd vissza kell mennem (Inigo Jones-tervezés, eredeti). A park déli részén mentem be, és úgy sétáltam le végig az északi oldal felé.

Az Obszervatórium marha jó volt, titkolt érdeklődéseim egyike a csillagászat meg a világűr, úgyhogy több exkluzív oktatófilmet is végignéztem. A nullmeridiánt a sok turista miatt persze nem lehetett rendesen megörökíteni. A fekete ruhás Viktória-korabeli nő (akit majd a képen láttok) valami performanszt nyomott, az idő fontosságáról, de nem értettem pontosan.
A kis kávécskám meg a zabpehelysüti után aztán lesétáltam a dombon a Queen's House meg a tengerészeti múzeum irányába, az előbbi zárva volt, az utóbbiba pedig épp hogy csak befutottam, de úgy jártam vele, mint a múltkor a természettudományival, elegem lett a tömegből.
A hazaút két és fél óra volt, mert az Oxford Streetet lezárták valami demonstráció miatt. Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem az afganisztáni brit jelenlét volt a témája.
Alább egy térkép, hogy miket jártam össze, kattintásra nagyobb lesz. Előbb a felső (felülről lefele), aztán az alsó (alulról felfele).
(Megj. Természetesen a buszoknál vannak sokkal gyorsabb közlekedési eszközök is, Greenwich-be pl. el lehet menni a Cityből hajóval, viszont a buszbérlet mellett szól, hogy minden járatra érvényes kivétel nélkül, a busz városnézésre tökéletesen alkalmas, és most pl. már azt is tudom, hol az Old Vic.)

2010. július 30., péntek

A hetet...

... hithű filológusként töltöttem, ami mondjuk tőlem elég távol áll, de most kerítettem sort egy olyan szöveg bekebelezésére, amit már régóta keresek, és nem sok helyen van meg. (Másrészt természetesen rázummoltam az amazon.co.uk-ra, ahol tök olcsón lehet mindenféléket megkapni, ami épp nem tölthető le... így aztán nagyon sok energiát meg tudok spórolni azzal a könyvtárban, hogy csak azokat olvasgatom, amiket nem tudok jó áron megvenni vagy máshogy megszerezni.)
Hát ezek persze a primér szövegek, a szóban forgó darab pedig a Quips Upon Questions (kb. "Kérdésekre adott szellemes - pimasz - válaszok"). A könyvecske összesen négy kiadást ért meg, 1600, 1601, 1602 és 1875. A szerző bizonyos Clunnyco de Curtanio Snuffe (azaz kb. "Snuff, a Curtain bohóca") - különböző monogramegyeztetések és biográfiai adatok kapcsán kiderült, hogy ez nem más, mint Robert Armin, aki 1599-1600-ban vette át Will Kemp helyét a Globe-ban a Lord Chamberlain's Men társulatban (Kemp ekkor külföldi utakra indult, majd visszatért Londonba 1601 körül, de ekkor más társulatokhoz szerződött, illetve vannak olyan elképzelések is, hogy "szabadúszó" lett.)

Ezt a szöveget legfőképp az 1972-es Feathers szerkesztette The Collected Works of Robert Armin c. kötetből szokták hivatkozni, de nézzenek oda, ez nincs meg a British Library belső gyűjteményében, külső raktárban van, 48 óra alatt hozzák be. Egyszer már megkértem, de nem ért ide - az itteni katalógusok azt nem jelzik, hogy egy-egy külsős könyvet éppen használ-e valaki vagy nem.
Ami még van itt, az az 1600-as kiadás, a Rare Books & Manuscripts szobában, de azt nem mertem kikérni. Gondolom kesztyű, extra biztonsági intézkedések, miegyéb. Úgyhogy maradt az 1875-ös, amit Frederic Ouvry adott ki (fogalmam sincs, ő kicsoda) és szerzőként egy bizonyos John Singert jelölt meg. (Ez, tudjuk, Arminnal azonos.) Ouvry nagyon helyesen írt egy rövid előszót ehhez a hasonmás kiadáshoz, hogy szerinte ez a szöveg "nem túl szellemes", de azért kiadja, hátha hasznos lesz azoknak, akik az ilyesmi iránt érdeklődnek. Jó fej, nem?
(Az Amazonról egyébként vettem egy Armin-kiadást, de abban ez az egy nekem fontos szöveg persze nincs benne.)

Mivel a Britishben tök drága a fénymásolás, meg copywright okokból nem is biztos, hogy engednék, ezért nekiálltam, hogy kézzel bevigyem a gépbe az egész (kb. 60 kisméretű oldal) szöveget, amivel meg is volnék, ezt csináltam egész héten. A vakon gépelés az még hagyján, de a régi angol szöveg (mivel megpróbáltam betűhív lenni) eléggé kifogott rajtam, az u-t sokszor v-nek, a w-t sokszor vv-nek írja például, a betűzés, helyesírás persze egész más, és van egy fura karakter, amit ma [sz]-nek ejtenénk, azaz s-nek írja, de úgy néz ki, mint egy f (viszont hiányzik az áthúzó vonalacska egyik szára). Így aztán a közepén jöttem rá, hogy amit én wife-nak olvastam, az sokszor wise - például.
Hát így történt, hogy most van egy nem autentikus, de olvasásra tökéletesen használható saját példányom.

A szöveg egyébként egy geggyűjtemény - arról megoszlanak a vélemények, hogy mennyi a valós, élőszínházas alapja - amit ez a bizonyos clown folytat az ő legfőbb clown kellékével, egy bunkósbottal (truncheon), akit Sir Timothy-nak hív. Kis apró sztorikról/jelenetekről van szó, mindegyik egy kérdéssel indít (1) (pl. Why barkes that Dogge? "Miért ugat az a kutya?"), aminek következik aztán egy hosszabb, verses kifejtése (2), a végén pedig egy ún. quip, egy humoros, 2 vagy 4 soros csattanó zárja (3), kb. úgy, mint a fabulákban: tanulság, humoros konklúzió, ilyesmi.
A második egység (2) kérdés-válasz formájában, de a szöveg egészében is nagyon nehéz eldönteni, hogy ki beszél - hogy ezek egy fiktív színház közönség által feltett kérdések, a clown vagy netán Sir Timothy kérdései és válaszai-e....

Egyébként az a kurvajó dolog jutott eszembe (és ezt még meg sem írta senki, hah!), hogy ezek pont úgy néznek ki, mint az emblémák: hármas egység, ott cím + kép + vers, itt kérdés + vers + quip, a kor is stimmel, tán még a funkció is, de legalábbis az utóbbi valamiféle szubverziónak tekinthető. Mindenesetre nagyon érdekes...

2010. július 26., hétfő

Mikroperspektíva

A BP-ről mostanában nem sok pozitív dolog jut az ember eszébe, csak konspirációs politikai thrillerek jelenetei ugranak be e mexikói olajkatasztrófa okán, ezért az egyszeri kiállítás-látogató is megtorpan egy percre, amikor a bejáratnál meglátja a fő szponzor logóját. A londoni British Museum és a firenzei Uffizi Galéria Reneszánsz rajzok című közös kiállítása volt látható a British Museumban a mostani hétvégéig.

Szombaton, utolsó előtti nap lévén hatalmas volt a tömeg, a jegyvásárlás után tíz perces turnusokban engedik be az embereket a piramisszerűen kialakított bordó-zöld térbe. A kiállítást a múzeumkupola alatt rendezték be. Ez az a híres gótikus kupola, ami alatt annak idején -- a British Museum könyvtárában -- Marx, Lenin meg Sir Arthur Conan Doyle is dolgoztak - állítólag.
A kiálíltás tere igazán intim a szűrt fénnyel meg a sötétséggel, ezért is olyan irritáló, hogy a tíz perces turnusok ellenére (nyilván kevésbé bizonyul hatékonynak) hatalmas a tömeg, valamiért mindenkinek az a fixa ideája, hogy a képeket 20 centis közelségből kell megvizsgálni. Ezért aztán a kicsi rajzokat emberfejek takarják ki, miközben könyökök és vállak jobbra-balra taszigálnak.
A kiállítási kalauz egyébként ragyogóan végigvezet bennünket a koncepción.
A rajzok alapvetően vázlatok, festményekhez vagy nagyon kompozíciókhoz készült előtanulmányok, kevés köztük a késznek szánt alkotás. Némelyik mellé odatették a végleges verziót is, összehasonlítási alapul. Olyan, mintha egy műhelyben járnánk (illetve nem is egyben, többen), a séta narratívája pedig Vasari: A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című művéből vett idézetekre van felfűzve, hogy például Drawing, the father of other three arts, architecture, sculpture and painting (A rajz három másik művészet apja, az építészeté, a szobrászaté és a festészeté). A kiállítás fejezetcímei egyrészt az alkotás stádiumaival, másrészt az itáliai művészettörténettel kapcsolatos támpontokat adnak: "A rajz célja", "Reneszánsz Itália", "A gótikától a reneszánszig", "A tervezés mesterei", "Verrocchio és Leonardo Firenzéje", "Velence és Észak-Itália", "Egy új művészi elképzelés".

A Britishnek tulajdonképpen nem kellett nagyon messze menni, hiszen a rajzok nagy része a saját gyűjteményéből való, a másik fő közreműködő pedig az Uffizi galéria, illetve vannak kisebb hozzájárulások is: pl. a Louvre kölcsönadta Raffaello Szent György és a sárkány c. festményét a rajz mellé. Az embernek egyébként az az érzése, hogy a kiállításszervezők nagyon visszamentek az alapokig a tájékoztatást illetően, a feliratok rém egyszerű nyelven magyarázzák a reneszánsz kialakulását, a perspektíva jelentőségét, a vallási vonatkozásokat és a rajztechnikákat. Az üres sarkokat Velencéről, a korabeli papírkészítési technikákról és a rajzeszközökről szóló (egyébként érdekes) videók teszik változatosabbá.

Szép, kecses, látványos, megérte. De ezután most valami harsány-groteszk-ironikusra vágyom.

2010. július 25., vasárnap

Múzeum nap

Az ablakom alatt három napja rendületlenül dolgoznak, mert a ház másik oldalát festik (ez olyan tipikus angol ház, ami valaha ugyan kétszintes, egy lakóterű volt, de mára kettészedték, azaz alattunk lakik valaki), úgyhogy szombat reggel is arra ébredtem, hogy megjöttek a melósok. Na nem mintha sokáig aludnék, általában menetrendszerűen felébredek fél 8 és 8 között, akármikor is fekszem le.
Szóval felkeltem szépen, és elindultam a British-be, mert most van az utolsó két napja a reneszánsz kiállításnak, meg gondoltam, utána átmegyek a Victoria és Albertbe, mert hogy oda költözött a nemrég még különálló Theatre Museumként létező gyűjtemény. Ezt anyagi gondok miatt bezárták, és mindent át (vissza-?)cipeltek a Victoria and Albertbe.

A British-be amúgy is vissza akartam menni, mert múltkor nem láttam egész Európát meg a Japánokat sem, és nem is bántam meg, mert megtaláltam a felvilágosodás-kiállítást is, ami otthont ad III. György könyvtárának is, na az egészen csodálatos volt. Láttam továbbá az óragyűjteményt is, ami szintén.

A British után átbuszoztam tehát a másik múzeumba, az út kb. 90 perc volt, mert sikerült kikapnom a szombat koradélutáni csúcsot az Oxford streeten, nagy dugó, óriási tömeg.
A V&A is lenyűgöző, és hát eddig szkeptikus meg elnéző voltam az olyan kijelentésekkel kapcsolatban, hogy "mennyi mindent összelopkodott a birodalom a világból", de ezt látva most már kezdem érezni ennek a kijelentésnek a tartalmát is. A V&A elrendezése valahogy emberközelibb, talán azért, mert zsúfoltabb az egész: az ember tényleg úgy érzi, mintha a történelemben sétálgatna, hatalmas a belmagasság, nagy csarnokok és zegzugos kistermek is vannak mindenféle apró kütyükkel. Ideiglenes kiállítás volt Grace Kellyről, amit nem néztem meg, és tulajdonképpen semmit sem néztem meg rendesen, csak a színházi kiállítást, ami viszont borzalmas nagy csalódás volt.
Amikor először láttam ezt a gyűjteményt, akkor eléggé lenyűgözött, talán egyszerűen amiatt, hogy van külön egy múzeum, ahol a híres brit színjátszás relikviáit őrzik, kicsi múzeum volt, barátságos, bordó falakkal és kevés emberrel.

Itt viszont, mondanom sem kell, hogy egyrészt tömeg volt, másrészt pedig nem értem, hogy HOL VANNAK A HÍRES BRIT SZÍNJÁTSZÁS RELIKVIÁI???? Mert kell, hogy legyenek neki.
Elmondom mi volt, volt rengeteg jelmez meg kellék, no de nem a hőskorból, hanem a közelmúltból, központi helyen pl. a most a West Enden futó Oroszlánkirály c. musical két főszereplőjének a jelmeze. Aztán volt bazi sok színházi plakát meg díszletmakett. Ment egy videó, ahol teljesen értelem nélkül részleteket mutattak közelmúltbeli előadásokból. Az igazán érdekes és értelmes dolgokat egy kézen meg tudom számolni.

1) Shakespeare First Folio (nem tudom, eredeti-e)
2) restauráció-korabeli drámakéziratok
3) Edward Gordon Craig díszlettervének makettje a Sztanyiszlavszkij-rendezte Hamlethez (Moszkvai Művész Színház, 1900 eleje...)
4) 19. századi sminkesdoboz
5) talán még Ira Aldridge portréja.
És kész.

Emlékszem, a régi kiállításon volt egy sorozat a Redgrave-ekről. De különben is. Hol van a reneszánsz, hol van a 20. század eleje, hol van Craig, Peter Brook, Olivier meg John Gielgud és a többiek. Egyszerűen nem hiszem el, hogy -- bár a kiállítás címe Theatre and Performance Art -- az angol előadóművészeteket Kylie Minogue öltözőszobája reprezentálja a leghitelesebben. Mert igen, az ki van állítva, vitrinben, látszik benne az összes cipőcske.
Szar ügy ez nagyon. A múzeum, ha színházról van szó, amúgy is egy problémás kategória, de hogy ennyi büszkesége ne lenne a nagy hős brit nemzetnek az ő színészetére, az fájó. Egyébként azon is le vagyok hidalva, hogy hiába nézem a színházműsort, nagyrészt musicaleket meg showkat találok (oké, nyár van), ez lenne hát a színházi helyzet a királyságban? Mert ha ez, akkor nyilván csak ezt lehet bemutatni.

Teljesen úgy éreztem magam, mintha színházrajongó (bocsánat, sztárrajongó) csitrinek néztek volna, aki megelégszik azzal, ha benézhet a kulisszák mögé, láthatja, hogy a színész úrnak szőrös a mellkasa a jelmez alatt, a befogadó ilyesfajta degradálása és hülyének nézése végtelenül fel szokott bosszantani. A brit rock történetéről szóló fotókiállítás sokkal jobb volt, komolyan mondom.
Na de meg egyébként a múzeumkert is egyébként nagyon szép...

Dühömben és tömegundortól hajtva átszaladtam a természettudományi múzeumba, ugyanis felfedeztem, hogy ott van a szomszédban, és le akartam fotózni a dinókat meg a nagy kék bálnát a fiúknak. Ott végre találtam egy kávézót is, ahol nem állt kilométeres sor. A dinókhoz viszont igen, úgyhogy azt kihagytam... és fél azt hiszem, nem töltöttem ott fél óránál többet sem, ugyanis a múzeum -- legalábbis az a része, amit láttam -- kitömött (vagy látszólag kitömött) állatokkal van tele, a hullaházakat pedig nem bírom, úgyhogy el is határoztam, hogy ide csak akkor jövök vissza, ha valami gyereket kell hozni az érdekesség kedvéért.
Hát ez volt tegnap, nézzétek a képeket és figyeljétek a képaláírásokat is. A reneszánsz kiállításról külön írok majd, és lehet, hogy nem is ide.

2010. július 12., hétfő

Szekrényugrás

Annyira elkapott az oktalan szomorúság, hogy ahelyett, hogy a Zeno tudatát olvastam volna, megnéztem, mennyibe kerül egy buszjegy hazafelé. De nem is én lennék, ha nem kezdtem volna el rögtön azon is gondolkodni, hogy vajon mennyire megmagyarázható, mennyire racionális szomorúság ez (ez talán oximoron). Mert ha az ember logikusnak tart és okkal, eredővel lát el egy érzelmet, akkor talán könnyebb felülkerekedni rajta, ha viszont zsigerinek és belülről jövőnek tartja, akár hetekig is eldagonyázhat benne/vele.

Önmagamat és az érzéseimet nem akarván meghazudtolni, úgy döntöttem, nem rágom tovább a kérdést, inkább kurtán-furcsán átlendülök rajta körülbelül úgy, mint gimnazista koromban tornaórán a szekrényugrásnál.
Mivel rövid lábaim vannak és elég alacsony termettel áldott meg az ég (aminek egyébként sokkal több előnyét látom, mint hátrányát), ez a fajta tornagyakorlat nehezen ment. Viszont mindig meg akartam mutatni, hogy engem nem olyan fából faragtak, úgyhogy hiába volt magas a szekrény és tűnt kilóméteresen távolinak a dobbantó (ami miatt attól féltem, hogy fejjel fúródom a szekrénybe, mielőtt azt a kezemmel elérném), nekifutottam. És így vagy úgy, de a becsléseim a szekrény, a dobbantó és az én távolságomra vonatkozóan mindig tévesnek bizonyultak, és valahogy, legnagyobb meglepetésemre legtöbbször a szekrény tetején kötöttem ki guggolóállásban, míg a többi lány, hacsak nem kapta el őket a tornatanár, teljes lendülettel döntötte fel a berendezést.

2010. július 10., szombat

Képek - London és környéke

Az alábbi képekhez elvesztek a bejegyzések.


Mindenféle London

British Library belső
















Maida Vale

Maida Vale lakónegyed

Hyde Park

Marble Arch

Notting Hill

Portobello Market

Reading



British Library és a Temze

British Library

British Museum



Camden

látvány a double deckerből

City és Bankside

a szállásom utcája

Az út

az új hatos

2010. július 6., kedd

Multikulti

Aki idegen, más országbeli nagyvárosba látogat, az szerintem a kultúrsokkot nem nagyon tudja elkerülni. Nem csak kulturális értelemben, hanem mondjuk a szociális hálót tekintve is akár. Legyünk nagyvonalúak, és tekintsük a kultúra részének a szociális kondíciókat is. Vagy legalább is rokonterületeknek.
London, populációját tekintve nagyon sokszínű, ez nem nagy hír. Más azonban ezt a sokféleséget hallani, olvasni róla, és más élőben megtapasztalni.

Egyrészt mindenki, akivel az ember csak összefut buszon és boltban, más és más nyelven beszél - szerbül, arabul, finnül, és sok más a hallgató számára beazonosíthatatlan nyelven. Néha az az érzésem támad, hogy Londonban senki nem beszél angolul, és a népesség csak bevándorlókból meg turistákból áll. Pedig ez egy szűkített nézőpont nyilván, én például egy muszlimok lakta környéken lakom, de már kétszer hallottam magyarokat is beszélgetni.

A másik dolog a szociális sokféleség. A szegénységnek és a gazdagságnak is olyan extrém példái láthatóak itt, amit otthon az ember kevésbé láthat. Az egyik oldalon szemét, drogos hajléktalanok, a gyereküket rongyos és koszos ruhában járató bevándorlók, a másikon pedig hófehér csúcslimuzinok és öltönyös boyok a szállodák portáján.
A sokféleség egyrészt inspiráló és izgalmas, másrészt zavarba ejtő és befogadhatatlan. Az ember észreveszi például magán, hogy sötétben megszaporázza a lépteit egy nagyrészt afro-amerikaiak lakta környéken és/vagy futballkocsmák közelében, automatikusan, és utána szégyelli magát, mert saját szemében előítéletesnek tűnik, pedig talán csak óvatos.

London egyébként igenis épít a sokféleségre, remek példa arra, hogyan lehet előnnyé és prosperálóvá tenni a multikulturalitást. Ez egyrészt kulturális dömpinget hoz, másrészt annak felismerését, hogy minden, de minden árusítható, beleértve a hagyományosnak mondható angol értékeket is. (Kedvenc példám a Shakespeare shop a Globe-ban, ahol egyedi szuveníreket lehet borsos áron venni, vagy a fent látható Vihar-idézet a Jubilee line-on a metróban.)

Idő kell mindehhez, az biztos. London (s)nem egynapos város.