A pusztítás hangja (Milo Rau: Hate Radio)

Milo Raut eddig nem ismertem sajnos, honnan is ismertem volna, nem járok nemzetközi színházi fesztiválokra. Sajnos, teszem hozzá, jó lenne, ha járnék.
Rau svájci születésű rendező, esszéista, oktató, kutató újságíró. Tzvetan Todorovnál és Pierre Bourdieu-nél tanult.
2007-ben megalapítja az International Institute of Political Murder nevű csapatot, első projektjük a Ceausescu házaspár utolsó óráit dokumentálta. A román diktátor fia később beperelte őket. A társulat ezután politikai gyilkosságok és népirtások témáiban csinált előadásokat, de foglalkozott többek között a Pussy Riot moszkvai perével is.

A Hate Radio a ruandai népirtás történetét dolgozza fel, illetve a feldolgozás szó talán túlzás: inkább korhű és konkrét dokumentumok segítségével azt a rádióadást mutatja be, aminek segítségével a kormányhű média, az RTML a (csótányokként aposztrofált) tuszik kivégzésére buzdítja a hutu lakosságot. (Erről szól többek között a Hotel Ruanda című film is.) A főszereplő a három rádiós, Georges Ruggiu (ma már szabadlábon), Valérie Bemeriki (életfogytiglani börtönbüntetését tölti) és Kantano Habimana (már nem él). Az előadás nem magát a népirtást mutatja be (azt csak közvetve), hanem a médiát (azaz a rádiót) mint propagandagépezetet. A betelefonálós műsor ugyanis a helyiek egyetlen tájékozódási lehetősége volt 1994-ben, az ott beolvasott híreket, felszólításokat a hallgatók elhitték, tényként kezelték. A zenével, poénkodással, sztorizással, rádiós kvízzel előkészített és fűszerezett népirtás pedig show-jellegűvé tette a 90-es évek legnagyobb emberiség elleni bűncselekményét. A három rádiós pedig istenként, kotrollerként egy üvegkalitkából felülről asszisztál az eseményekhez. Miután bemondták a bujkáló és menekülő tuszik elérhetőségét és nevét, szerepük a népirtásban megkérdőjelezhetetlen.  

Miközben néztem, azon tűnődtem, ez az erős anyag miért nem működik színházként számomra. Nyilvánvaló, hogy a saját történelmünkben is megtalálhatóak ennek a tragédiának a párhuzamai, és talán másképp hat egy olyan nézőre ez az egész, akinek a kulturális-történeti közegében, múltjában nem történt ilyen. Talán ezért is maradtam viszonylag érzéketlen, itt, most, minálunk. Másrészt a szövegmondós színházzal mindig is voltak fenntartásaim: az, hogy 45 percig kivetített túlélők monológjait hallgatom (filmről), majd 60 percig egy zárt üvegkalitkát nézek, ahol alig van mozgás, miközben a fülhallgatómon hallgatom a rádióadást (eredeti szöveg! történeti dokumentumokat adaptáltak színpadra!) számomra nem elég performatív. Jelentéses, erős, de nem kell hozzá színház.
Persze, színház ez is, hiszen teátrális keretbe helyeznek egy történelmi eseményt, megidézik szöveghűen, de a borzasztó sok szöveget befogadni majd két órán keresztül (pláne történelmi fogódzók nélkül) nagyon nehéz. Az ilyesmihez talán azért választja valaki a színházi előadás formát (és nem mondjuk a filmet), mert a nézők szimpátiájára akar apellálni a közvetlen fizikalitással, vagy mert tisztában van vele, hogy a dokumentumokat (bár hozzáférhetők nyilvánosan) úgysem olvassa el senki.
De ki lehetett a célközönség? A "művelt" Európa? A tétlen nemzetközi szervezetek örökösei? A fiatalok? 

Van abban persze valami mellbevágó, hogy itt nem a nagy fehér többségi társadalom öldökli a fekete kisebbséget, hanem ők egymást ölik, miközben mi (itt is akkor) végignézzük azzal az attitűddel, hogy nekünk ehhez semmi közünk. Mint ahogy az a három ott a rádióstúdióban végighallgatta. Az társadalmi emlékezés funkcióját is értem az előadásnak, sőt, azt is, hogy technika itt az (akárcsak az Orgia c. regényben), hogy a bűnösöket nevezik néven, nem az áldozatokat.
Ami miatt ráadásul még beugrott Zoltán Gábor regénye, az az, hogy mintha a sok szöveg meg a hiperrealista (nem naturalista, hisz nem látunk egy csepp vért sem) ábrázolás érzéketlenné tenné az embert egy idő után. De tényleg. Nem éreztem semmi különöset, próbáltam befogadni a sok információt, küzdöttem a fejhallgató zsinórjával meg a zörejekkel. A videós technika (a túlélők monológjai) mintha jobban működtek volna, mint a rádióadásos rész, de lehet, hogy csak a face-to-face kommunikáció miatt.
Arra is gondoltam, hogy ez a szenvtelen, kommentármentes tálalás valamiféle új módszer a borzalmak tálalásához, a sokkolás újfajta eszköze, hiszen a sírós romantikára már immunisak vagyunk. De mintha valahogy ez sem működne mindig, akármennyire is tartja magát az ember társadalmi-történeti problémákra érzékenynek és tájékozottnak. Valahol rémes, hogy itt tartok. Hogy itt tartunk.

Nem biztos, hogy ezek az észrevételek népszerűek lesznek, mindenesetre nem bántam meg, hogy megnéztem. (Olvassatok az egészről többet itt és itt.)

Nemek harca

Ruth Gilbert könyvét egy kutatáshoz olvastam, aztán annyira érdekesnek találtam, hogy külön is megér egy bejegyzést. Nem a pikáns (?) téma okán, hanem mert sokszor azt látom, hogy a koramodern korban jelentkező társadalmi traumák, félelmek, témák, aggodalmak ma is jellemzőek. Abban nem biztos, hogy hiszek, hogy a történeti megértés társadalmi szinten segíti a feldolgozást és a megoldást, de talán valamit hozzátehet. Íme a legérdekesebb meglátások.

A szerző azzal kezdi a könyvet, hogy a hermafroditizmus jelensége sokkal összetettebb, mint ahogy Michel Foucault értekezik róla több helyen (például leginkább Herculine kapcsán). A koramodern időszakban például legfőképp a nemi határok feszegetésének volt a metaforája, akárcsak a színházban való keresztbeöltözés (cross dressing) jelensége, azaz, hogy női szerepeket is férfiak játszottak. (És hát ez az a jelenség, amit ezzel kapcsolatban a leginkább ismer mindenki, csak nem biztos hogy összekapcsoljuk.)

A középkori örökség kapcsán a 16-17. században a kétneműség egyszerre volt démoni és ijesztő, valamint titokzatos, érdekes, és gyönyörű. Míg a vallásos (és a filozófiai) diskurzusok elragadtatott hangon beszéltek az androgün természetről, amit -- amellett, hogy természetesen testi vonatkozás -- főleg szellemi értelemben interpretáltak, a populáris kultúrában megjelenő 'hermafrodita' kép főleg a testre koncentrált. Ez a két értelmezés egymás mellett létezett, és elég sokáig kétféle, szögesen ellentétes értelmezését adta ugyanannak a jelenségnek (vö. akárcsak az emberi kreativitás, találékonyság, 'méltóság', ami egyrészt Isten ellen való vétek, másrészt humanista teremtő erő).
A közbeszédben inkább a populáris értelmezés dominált, azaz a 'hermafrodita' képe, ami összekeveri a női és a férfi nemet, amiket a társadalmi elvárások egymáshoz képest határoznak meg. Mindez veszélyes és felforgató, hiszen a nőies férfi gyenge és befolyásolható (azaz elveszíti férfiasságát), míg a férfias nő veszélyes és hatalomra tör. Ráadásul (vagyis tehát) a hermafroditának tartott személy nem sorolható be a szépen felállított bináris (férfi-nő) besorolásba, ezért értelmezhetetlen, érthetetlen és káros.

Flamand illusztrátor képe az Ovidius-féle mítoszról, 15. század (forrás: Wikipedia)

Az irodalmi/kulturális/politikai ábrázoláshoz a legfőbb forrás Ovidius Átváltozások című művéből Hermaphroditus és Salmacis története. Salmacis, a nimfa beleszeret az ifjú Hermaphroditusba, aki viszont elutasítja ezt a szerelmet. Salmacis hiába próbálja elcsábítani, nem áll kötélnek, ezért a nimfa az istenekhez könyörögve azt kéri, soha ne válhassanak el, így az istenek a két fiatalt egy testbe kényszerítik.

A korabeli Angliában ezt a mítoszt a politika is felhasználta, mert a kép a monarchia szimbólumává vált. I. Erzsébet, aki nőként uralkodott a (férfi) alattvalókon, felidézi ezt a fajta egyesülést, ráadásul a királynőt gyakran reprezentálják a görög mitológia valamelyik harcos (isten)nőjeként is.

I. Erzsébet, I. Jakab

A nőuralom Angliában persze együtt járt a maszkulin hatalom megingathatóságától való félelemmel is, ennek egyik megmutatkozása a homoszexualitástól való rettegés, ami a színházellenes írásokban -- a női szerepeket játszó férfi színészek kapcsán is -- is megfigyelhető. (Ráadásul a következő uralkodó, I. Jakabot meglehetősen androgün, illetve nőies uralkodónak tartották.) Ha belegondolunk, ezek az analógiák ma is működnek, a politikai beszédmódot könnyedén lehet gender (illetve nemi) szempontból is értelmezni; nemcsak a napi aktuális parlamenti beszólásokat és káromkodásokat, de pl. a nők arányát a vezető pozíciókban, vagy az ún. fontos társadalmi feladatok szinte kizárólagosan férfiakra bízását.

A könyvben nagyon érdekes fejezet szól a hermafroditizmus, azaz a kétneműség eljátszásáról is, hiszen a korban a nők számára az élet sok területén az egyetlen érvényesülési lehetőség az volt, ha férfinak adták ki magukat. Így juthattak munkához, jövedelemhez, szabadsághoz. Ennek egyik eszköze a férfinak öltözés, ami itt nem álcázás, hanem szándékos tett, ami persze felforgató, lázadó és nem konvencionális, hiszen feje tetejére állítja a társadalmi és a nemi hierarchiát is. Megingatja az "igazi" nőről és férfiról alkotott elképzelést, afféle önkonstrukció, ami nem a normák mentén történik, hanem önálló és független. (Erről korábban már írtam itt.) Ez ismét egy mai analógia lehet, talán ezt annyira nem kell taglalni. (És te szültél már ma?)

A közvélemény persze nem igazán tett különbséget az önérvényesítésként használt (azaz 'eljátszott') és a valódi kétneműség/hermafroditizmus között, bár erre jó példát szolgáltat néhány korabeli szöveg. Kedvenc történetem ezzel kapcsolatban Mary Frith zsebmetsző és Aniseed Water Robin (nevét valamilyen ánizsos alkohol árusításáról kapta, egyébként közismert 'hermafrodita') állítólagos találkozása, ami Mary Frith vélt önéletrajza szerint erős ellenszenvbe torkollt.

Az angol polgári forradalom idejében aztán ismét politikai metaforaként használták a hermafroditát, ami egyrészt a közelgő (vagy már jelen lévő) társadalmi összeomlásra, káoszra vonatkozott, másrészt a (monarchiával szemben álló) parlament felforgató politikájára. Ma is jellemző, hogy a domináns politikai oldal az ellenséget úgy igyekszik gyengíteni, hogy nemiségében támadja vagy legalább lebuzizza.

Azzal fejezem be, amivel Gilbert kezdte a saját bevezetőjét: a szexuális ambiguitás egyrészt valóban kiemelt beszédtéma lett az utóbbi időben, de szerintem nem azért, mert (ahogy ő mondja) ez egy "divat", hanem mert muszáj lenne megérteni azt a komplexitást, amit magunk körül látunk. Az már egy más kérdés, hogy a közbeszéd inkább a felületes értelmezésekre apellálva fegyverként használja ezt az egészet.
Akkor már inkább leszek filológus.
  

Nyugaton

A transzferbuszba egy nagyon fárasztó hét és több unikum után ültem be szerda hajnalban (#mindenmindegy #stresszunikum), adjatok össze két kiégett pedagógust, egy gyerekvédelmi gyámot meg néhány felespoharat április közepén, egy nehéz nap éjszakáján.

Eindhovenben már jártam, nem különösebben szép, amolyan újjáépített iparváros saját reptérrel, a legfontosabb látványossága egy graffitialagút meg egy főtér, van viszont bevásárlóutca és pótolhatatlan nyugalom a külvárosban.

Utrecht volt az első kirándulópont, mindig lenyűgöznek a kanálisok és azok a városok, ahol még ott a középkor (igen, én szeretem a középkort, mert látom és ismerem a "mocskos" oldalát). Igazán baráti hely, sok-sok történelemmel, biciklivel és egy igazi világörökséggel, ahová sajnos nem jutottam el, de majd legközelebb.

Amszterdamban végre megtudtam, milyen szaga van az igazi fűnek; valami egészen brutális, ahogy befordulsz a sarkon, és megcsap. Azt kell mondjam, macskapisi szaga van. Vagy állatkert.
Nem járok messze a valóságtól, Amszterdamban van valami állatkertszerű, ahogy magukról nem tudó dzsangaturisták ücsörögnek a coffee shopok előtt, és hangosan röhögtek délben.
Múzeumba bejutni persze teljes képtelenség előzetes foglalás nélkül, így maradt a séta, és persze a zsidók, a kínaiak meg a kurvák -- minek is mennénk pont ide, ha nem a kisebbségek érdekelnének bennünket.

Helmond legfontosabb nevezetessége a kockaházak és a magyar hentes a piacon (sonka, töpörtyű, Győri keksz, Negro, instant csirkefűszer, gulyáskrém), az én legfontosabb nevezetességem pedig az a huszonnégy próbaérettségi-dolgozat, amit kivittem, és amin két sör után már mindenki nyerítve röhögött. Velem együtt, pedig normál körülmények között sírni lett volna kedvem.

Hollandiában az tetszik többek között, hogy mindenki büszke mindenre, az ajtók fölött lepedők hirdetik, hogy itt valaki ötven éves vagy hogy gyerek született, valaki diplomát vagy jogsit szerzett, a gyerek letette az úszásvizsgát, stb.
Nem, nem a pénzt irigylem, hanem ezt a büszkeséget. Az elégedett ötveneseket, a tiszta egyenruhában dolgozó mosolygós melósokat, a hétvégén kiránduló középosztálybelieket. Az vitalitást, a szó hétköznapi értelmében vett normális életet, ami itt nincs.

Nézegessetek képeket:
Fotók

A CEU-ügy margójára

- mellékdalok sötét időkre - 

*

Nem fogom összegezni az interneten hozzáférhető rengeteg hírt a témával kapcsolatban. Nem fogom belinkelni azt a videót sem, hogy az itteni egyetemi flashmob alkalmával a két kezemen meg tudtam számolni a résztvevőket. (Én is voltam már tanártüntetésen, ahol ötvenen voltunk, voltam ünnepnapi demonstráción is, ahol pedig csak kétszázan.) Amikor egy fiataltól azt hallom, elfáradt abba, hogy mindig csak ugyanaz a pár ember küzd evidens dolgokért (meg hogy egyáltalán, evidens dolgokért küzdeni kell), elszomorodom. Vagy begurulok. Attól függ...

A múlt héten behívattak minket, angoltanárokat az igazgatói irodába, mert az egyik srác (szakképzős, 20 éves) ordibált a tanárral. Az első hírek szerint azért, mert nem engedte el nyelvóráról, ahol ő feleslegesnek érezte a jelenlétét (mert már nyelvvizsgája is van), a tanár pedig be akarta írni hiányzónak.
Megkaptuk az ívet, hogy  nem mértük fel a tanulókat, ezért rosszul érzik magukat, nincsenek kihívások, nincsenek foglalkoztatva, "nektek is biztos nagyon nehéz így differenciálni", ezért aztán mindenki feszült ideges, stb., ennek a vége csakis az ordítozás, az agresszió lehet.
Majd az érintett tanár is elmesélte az esetet, amiből kiderült, hogy mind ő, mind a csoport kinevették a tanulót, mert a fogszabályzója miatt most átmenetileg nem lehet érteni, mit beszél. (És persze hetek óta csesztetve van szóbeli számonkérésekkel, holott nem tud beszélni....)
A srácnak pedig elpattant az agya, és majdnem ráborította a tanárra az asztalt.
[...] Erre a verzióra az igazgatónő, miután kicsit azért kikerekedett a szeme, azt mondta: "de lássuk be, bizonyára azért növekszik a tanulóban a feszültség, mert a diákok tudásszintje a csoportokban nem egységes...."

Értjük, ugye? Egy tanár megaláz egy (nagykorú) diákot, konklúzió: a gyerek nincs lekötve a tanórán megfelelő feladatokkal, ezért ordítozik.
A tanuló szaktanárit kapott, a tanár semmit. 

Rögtön ezután utasításba kaptuk, hogy írjunk majd meg egy többszáz milliós pályázatot május 15-re, mert "az nagyon sok pénz", és a fenntartó "bizonyára minket fog kötelezni a feladatra". A pályázat tárgya 40%-ban hátrányos helyzetű csoportok nyelvi oktatása (korhatár 16-65 évig) esténként, délutánonként, hétvégén, a Holdon, nem tudom... A pályázati leírás 42 oldal, menedzsereket kell foglalkoztatni, mert azok mindenhez értenek.
Majd a fent említett kolléga, nyilván, pedagógusnak úgysem alkalmas, de vezetői képzettsége, üzleti tapasztalata van. Megírja, megnyerjük, ő meg a mennybe megy.

*

A múltkori fegyelmi tárgyaláson nem rúgtak ki két diákot, a bizottság "csak" a megrovás mellett döntött, mert nem lehetett bizonyítani, hogy elkövették azt, amivel megvádolták őket. Más is volt a rovásukon, tehát a büntetés valahol jogos volt. Igaz, konfliktusuk mindig ugyanazzal az angoltanárral van, aki kvázi megfenyegette őket, hogy addig írja be a megrovásokat, amíg csak el nem érik az elbocsátást, mint végső megoldást.
A bizottság nem így döntött.
Az igazgatónő behívatta a bizottsági tagokat, és "bohóckodásnak" nevezte a demokratikus döntést.
Egyedül a (nyilván általa képviselt álláspontot magáévá tevő) igazgatóhelyettes szavazott a kirúgásra, a tanárok és a diákok nem.

A fenti igazgatói irodai angoltanári megbeszélés után e két diák tanárának bent kellett maradnia egy rövid, személyes megbeszélésre. [...]
Tegnap azt hallottam, hogy a két diáknak megint "ügye" van, nekimentek az angoltanárnak, mert állítólag ő nem a házirendnek megfelelően osztályozott (gondolom, random órai munka egyeseket osztogatott, mert ez a módszere). Volt veszekedés, az angoltanár már nem írhatott be újabb szaktanárit, mert ez már "nem az a szint". Új fegyelmi tárgyalásuk lesz, ahol most már nyilván nem lehet mást tenni, mint kirúgni őket.

Az egész procedúra két hétbe sem telt.

*

Azért azoknak, akiknek nem pörög az agyuk reggel kilenckor, mint nekem, levonom a következtetést.
A Nagydiktátorok Kisdiktátorokat ültetnek a megfelelő székekbe. A Kisdiktátorok alkalmatlan, buta, de szervilis embereket állítanak saját szolgálatukba, hogy azokat felhasználva meghozzák a nekik nem tetsző dolgok ellen való döntéseiket.
Ezeket a döntéseket racionálisnak, értékesnek, fontosnak, és demokratikusnak állítják be. Olyanoknak, amikkel az ún. közös értékrendet védik.
Ez a "közös értékrend" valójában nem közös, mert csak ők gondolják így, ezért aztán nincs kollektív szellem, amit folyton hiányolnak és erőszakos eszközökkel próbálják feléleszteni.
A többség mindezzel nem ért egyet, de nem tesz semmi, mert 1) nem érzi, hogy lennének lehetőségei 2) mivel nem érinti konkrétan, leszarja az egészet.
Ebben élünk.
A mikro- és a makroszinteken egyaránt.