Kicsit mintha...

Kicsit mintha rám járna most a rúd.

Nem elég, hogy Zs. néni még mindig gépen, hogy az iskolánkba betört a pandémia, most még a macska is beteg, és kitúrtak az egyik szeretett munkámból.

Nem tudom, lehet, hogy az a 2000-re jósolt világvége most van. Vagy (ahogy a neten a minap olvastam), mivel sosem küldjük tovább a továbbküldős szerencseüzeneteket, végül ilyenek történnek velünk.

Zs. néniről nincs mit írnom; a szakértők szerint 10 napnál hamarabb nem is érdemes érdeklődni a lélegeztetőgépen lévők állapotáról, mert akkor telik le az a kritikus időszak, amikor még bármi történhet. Anyám szerint a statisztikák azt mondják, a gépen lévők 80%-a meghal, én önvédelemből nem olvasok Covid-híreket egy ideje (inkább a macskabetegségekről olvasok, de erről majd mindjárt). Én megélem őket, haha. Vagyis hát nem csak én, hanem mi, azaz mindenki, akinek jelenleg bármilyen intézményhez köze van.

Zs. néni egyébként szerencsés, mert még az őrület kezdetén kapta el ez a szemét, azóta sokkal rosszabb a helyzet. Iskolaigazgatók dilemmáznak, mit tegyenek, ha a fertőzés belép az iskolába. Olvashattuk, hogy vannak, akik normakövetők, és várnak (nyilván majd őket marasztalják el, ha kitör a tragédia), mások hatékonyan, ám a szabályok ellenére intézkednek. Mint a mi igazgatónk. Ez azért jó érzés. Mármint, hogy ilyen talpraesett igazgatónk (igazgatónőnk!) van. Ma mesélte, hogy amikor megjött az operatívok utasítása és engedélye, közölte velük, hogy ő már öt napra elrendelte a karantént és az online oktatást, de köszi, hogy szóltak. 

Arról is hallani, hogy a kontaktkutatás sem megy zökkenőmentesen, sőt, egyre kevésbé nyomoznak, bemondásra történik minden. Az illetékesek örülnek, kevesebb a papírmunka. Csak hát így (ld. a nagynénis esetemet) egész lagzik maradnak teszteletlenül. A páciensek hazudnak, a hatóságok pedig szemet húnynak. Nem is kéne ezen meglepődni. Csak a szokásos.

No, a Diócica viszont három napja nehezen mozog, és láthatóan fájdalmai vannak csípő tájékon. Elvittem dokihoz, de mivel utálja őket, ezért nem volt hajlandó meg sem nyikkanni, amikor végignyomkodták a kis úri testét. A szegycsontnál kissé összerándult, ezért most várunk. Kapott fájdalomcsillapítót; én meg itthon hallgathatom a nyöszörgését és a morgását. Nem ugrik, nem szalad, nem beszél velem. Most csirkemellel etetem, hátha megenyhül nekem, és még nem patkol el. Amúgy 14 éves, és egészen tegnapelőttig semmi jele nem volt, hogy lerobbant volna - a hiányzó fogait leszámítva. A dokinő azt mondta, hogy rosszul eshetett, ami elképzelhető, hiszen olyan helyekre ugrál, ahova már nem kéne, és a kedvenc doboztetejét egy varrógép és egy porszívó választja el az ugróponttól. Ezt a távolságot tán már nem kéne próbálgatni. Most tehát nyöszörög, totyorog, és szívszaggatóan panaszkodik. Ami biztató, hogy a csirkemellett azért nem utasítja vissza. 

Aztán még az volt, hogy tegnap felhívtak a nyelvvizsgaközpontból, hogy a megszorítások miatt a következő két alkalommal csak számlaképes vizsgáztatók mehetnek dolgozni. Erre nem nagyon kaptam szikrát; biztos hülye vagyok, de fogalmam sincs, mi a különbség a kifizetendő összegek tekintetében a számla és a megbízási szerződés között. Egyébként számlaképes vagyok, csak egy pár évvel ezelőtti rendelet miatt egyetemi alkalmazott nem számlázhat ki munkát az egyetemnek. Sakk-matt. 

Estére annyira felbasztam az agyam, hogy írtam egy levelet (jobb híján a vizsgaközpontba), hogy az már mégis csak faramuci, hogy pont engem penderítenek ki, amikor a vizsgázók nagy részét a gyakorló iskolák adják, hivatalból és hűségből ezt a vizsgát reklámozzuk, van nálunk próbavizsga, együttműködés, kutyafüle. Milyen már az, hogy én, mint tapasztalt vizsgáztató, azért szorulok ki, mert történetesen az egyetem gyakorlójában dolgozom - a többiek meg mehetnek, no matter hány éve csinálják ezt az egészet. Logika nincs, magyarázat nincs, nyilván minek várok el bárminemű következetességet egy mesteri improvizációval irányított országban.

Ezekhez képest az, hogy a tanárhallgatóm három behízelgős nap után felszívódott, nem ír, nem hív, és leszarja, meg se kottyan. Én biztos nem fogok egy felnőtt embert kergetni. Annyit ezért nem fizetnek. 

Aztán ott van az is, hogy most szépen magamon gyakorolhatom azokat a válságkezelő stratégiákat és módszereket, valamint stresszoldást, amiket másnak olyan (elő)szeretettel (és tényleg, segítő szándékkal) ajánlgatok. Van ugyanis egy olyan reflexem, hogy amikor valami baj van, akkor vagyok a legösszeszedettebb. Érdeklődve figyelem magam. És azért bevásároltam citromfűből és macskagyökérből, mert nem minden az, aminek látszik, lásd a blog négyszáz éves mottóját. 

Apokaliptikus

Régen írtam, pedig annyi minden történt. Csak talán olyan unalmas már minden téma, amiről írni lehetne, sokkal szórakoztatóbb lenne vidáman és humorosan megnyilvánulni, viccesen és ironikusan élcelődni azon, hogy milyen világban élünk, de hát ez nem mindig megy. Általában megy, de nem mindig.

Most, hogy ebben a pici országban olyan sok abszurd dolog történik, sokat hagyatkozom a kora modern kulturális tapasztalataimra, az abban inherens iróniára, mockingra, lefegyverező vidámságra és mókázásra. Aztán van, amikor ez nem megy.

Szükségtelen arról írnom, mennyire abszurdak azok a rendelkezések, amikkel elvárják tőlünk, hogy gátat szabjunk a járványnak az intézményekben. A múlt héten részt vettem egy egyetemi értekezleten, ahol még azon problémáztak, mennyire fertőző papírlapokat kiadni a kezedből, miközben a gimnáziumban ezt már rég felülírta a gyakorlat. Igen, ez van, teszed a dolgod, és egy idő után, bár vigyázol, nem foglalkoztatnak a járványügyi előírások, hiszen élni kell, tenni kell a dolgod. Tanítani pedig mégis csak lehetetlen úgy, hogy nem cserélsz ki semmit a másikkal: feladatlapot, gondolatot, érzést, szerető gesztusokat. Ez, ha jelen vagy, mind-mind fertőző.

Elindult a kontaktoktatás, aminek én egyébként nagyon örülök. Meggyőződésem, hogy aki szeret tanítani, az nem örült a digitális iskolának, az csak egy darabig látta kihívásnak azt, hogy monitor előtt ülhet és telefonba pötyöghető feladatokat adhat. Ránk nézve szerintem borzalmas szégyen, hogy volt olyan diák, akinek sokkal megfelelőbb volt a tavaszi lockdown, mint a rendes iskola. Más kérdés, hogy mennyire kell óvatosnak lennünk ebben. Nagyon, ám azt képtelenség ugyanis megakadályozni, hogy kamaszlányok és -fiúk egymás nyakába boruljanak, ahogy azt is, hogy én odamenjek egy gyerekhez, amikor segítségre van szüksége. Emberek vagyunk, vagy mi.

Az is érthető szempont persze, hogy újra kell indítani a gazdaságot, hiszen üres a kassza. Valakiknek ki kell termelnie a Szijjártó-félék jachtozását és Vidnyánszky Attila számtalan állásából származó fizetését. Én még azt is értem, hogy az első hullám alatt óvatos emberek hirtelen boldogok lettek amiatt, hogy újra el lehet indulni felfedezni az élet örömeit. Sokan emiatt hülyeségeket is csináltak. Mihail Bahtyin ír arról a karneválról szóló elméletében, hogy a testi-lelki felszabadulás alkalmai amolyan szelepként működnek, amivel a társadalom kienged magából a hosszú, kontroll alatt töltött időszak felgyülemlett feszültségét.

Hát, most ez történt. Megindult a nép mindenfelé, introvertáltak előnyben.

Egyszer majd hosszas tanulmányokban fogják fejtegetni azt, mi mindent tehetett volna az autokrata hatalom annak érdekében, hogy ne szabaduljon el ez a szabadságérzés. Nyilván semmit, hiszen az autokrata hatalom feladata éppen hogy a kontroll, az erő, a struktúra fenntartása, a plebs pedig, miután sokáig tartotta magát a szabályokhoz, egyszer csak kiszabadul.

Nem vagyok én elég bölcs ahhoz, hogy megítéljem, kinek van igaza. Jómagam szabálykövető ember lévén óvatos és elővigyázatos vagyok, de van egy (ha tetszik, rebellis 'libernyák') részem, ami képes tombolni, és befogani az élet örömeit. Évtizetekbe telt, hogy ezt az énemet szabadjára engedhessem és felvállalhassam, és ezért nagyon hálás vagyok sok-sok (na, nem olyan sok) embernek. Tudom, ez talán triviális és banális, csak azok fogják érteni, akik tudják, milyen az, ha túl sokáig ural minket a szuperegónk, és akik soha semmilyen tévedést, hibát, ballépést nem követtek el engedve annak, amit az ösztöneik, a megérzésük diktál. 

Én, aki világ életemben uralkodtam magamon, élő tanúja vagyok annak, mekkora felszabadulást ad az, amikor végre elbaszunk valamit. Amikor végre (még ha véletlenül is) sikerül elengedni a tökéletességet, és csak úgy (véletlenül) belekúrunk egy lófaszt a lecsó közepébe. (Hála isten--és nyilván--nem véletlenül van az, hogy az ember pont a vele teljesen ellentétes habitusú embereket szereti meg végzetesen és véglegesen. Ez a fátum, kérem. Pont így van ez jól.)    

Nem akarok bölcselkedni és okosságokat villogtatni, de a világjárványok tanulsága mindig az, hogy egyrészt megálljt parancsol számunkra az univerzum, másrészt rávilágít arra, hogy azok az értékek, amiket fontosnak tartottunk, valójában másodlagosak. Éljünk, ez a lényeg. 

Többek között ezért nekem aztán semmi más nem fontos, mint hogy Zsuzsa nénit levegyék a lélegeztetőgépről, meggyógyuljon, és újra hallhassam a világrepesztő nevetését. (Máskülönben a tesómon kívül nem lesz senki a családban, aki engem feltétel nélkül szeret.)

(A számot kötelező meghallgatni.)