Kicsit mintha...

Kicsit mintha rám járna most a rúd.

Nem elég, hogy Zs. néni még mindig gépen, hogy az iskolánkba betört a pandémia, most még a macska is beteg, és kitúrtak az egyik szeretett munkámból.

Nem tudom, lehet, hogy az a 2000-re jósolt világvége most van. Vagy (ahogy a neten a minap olvastam), mivel sosem küldjük tovább a továbbküldős szerencseüzeneteket, végül ilyenek történnek velünk.

Zs. néniről nincs mit írnom; a szakértők szerint 10 napnál hamarabb nem is érdemes érdeklődni a lélegeztetőgépen lévők állapotáról, mert akkor telik le az a kritikus időszak, amikor még bármi történhet. Anyám szerint a statisztikák azt mondják, a gépen lévők 80%-a meghal, én önvédelemből nem olvasok Covid-híreket egy ideje (inkább a macskabetegségekről olvasok, de erről majd mindjárt). Én megélem őket, haha. Vagyis hát nem csak én, hanem mi, azaz mindenki, akinek jelenleg bármilyen intézményhez köze van.

Zs. néni egyébként szerencsés, mert még az őrület kezdetén kapta el ez a szemét, azóta sokkal rosszabb a helyzet. Iskolaigazgatók dilemmáznak, mit tegyenek, ha a fertőzés belép az iskolába. Olvashattuk, hogy vannak, akik normakövetők, és várnak (nyilván majd őket marasztalják el, ha kitör a tragédia), mások hatékonyan, ám a szabályok ellenére intézkednek. Mint a mi igazgatónk. Ez azért jó érzés. Mármint, hogy ilyen talpraesett igazgatónk (igazgatónőnk!) van. Ma mesélte, hogy amikor megjött az operatívok utasítása és engedélye, közölte velük, hogy ő már öt napra elrendelte a karantént és az online oktatást, de köszi, hogy szóltak. 

Arról is hallani, hogy a kontaktkutatás sem megy zökkenőmentesen, sőt, egyre kevésbé nyomoznak, bemondásra történik minden. Az illetékesek örülnek, kevesebb a papírmunka. Csak hát így (ld. a nagynénis esetemet) egész lagzik maradnak teszteletlenül. A páciensek hazudnak, a hatóságok pedig szemet húnynak. Nem is kéne ezen meglepődni. Csak a szokásos.

No, a Diócica viszont három napja nehezen mozog, és láthatóan fájdalmai vannak csípő tájékon. Elvittem dokihoz, de mivel utálja őket, ezért nem volt hajlandó meg sem nyikkanni, amikor végignyomkodták a kis úri testét. A szegycsontnál kissé összerándult, ezért most várunk. Kapott fájdalomcsillapítót; én meg itthon hallgathatom a nyöszörgését és a morgását. Nem ugrik, nem szalad, nem beszél velem. Most csirkemellel etetem, hátha megenyhül nekem, és még nem patkol el. Amúgy 14 éves, és egészen tegnapelőttig semmi jele nem volt, hogy lerobbant volna - a hiányzó fogait leszámítva. A dokinő azt mondta, hogy rosszul eshetett, ami elképzelhető, hiszen olyan helyekre ugrál, ahova már nem kéne, és a kedvenc doboztetejét egy varrógép és egy porszívó választja el az ugróponttól. Ezt a távolságot tán már nem kéne próbálgatni. Most tehát nyöszörög, totyorog, és szívszaggatóan panaszkodik. Ami biztató, hogy a csirkemellett azért nem utasítja vissza. 

Aztán még az volt, hogy tegnap felhívtak a nyelvvizsgaközpontból, hogy a megszorítások miatt a következő két alkalommal csak számlaképes vizsgáztatók mehetnek dolgozni. Erre nem nagyon kaptam szikrát; biztos hülye vagyok, de fogalmam sincs, mi a különbség a kifizetendő összegek tekintetében a számla és a megbízási szerződés között. Egyébként számlaképes vagyok, csak egy pár évvel ezelőtti rendelet miatt egyetemi alkalmazott nem számlázhat ki munkát az egyetemnek. Sakk-matt. 

Estére annyira felbasztam az agyam, hogy írtam egy levelet (jobb híján a vizsgaközpontba), hogy az már mégis csak faramuci, hogy pont engem penderítenek ki, amikor a vizsgázók nagy részét a gyakorló iskolák adják, hivatalból és hűségből ezt a vizsgát reklámozzuk, van nálunk próbavizsga, együttműködés, kutyafüle. Milyen már az, hogy én, mint tapasztalt vizsgáztató, azért szorulok ki, mert történetesen az egyetem gyakorlójában dolgozom - a többiek meg mehetnek, no matter hány éve csinálják ezt az egészet. Logika nincs, magyarázat nincs, nyilván minek várok el bárminemű következetességet egy mesteri improvizációval irányított országban.

Ezekhez képest az, hogy a tanárhallgatóm három behízelgős nap után felszívódott, nem ír, nem hív, és leszarja, meg se kottyan. Én biztos nem fogok egy felnőtt embert kergetni. Annyit ezért nem fizetnek. 

Aztán ott van az is, hogy most szépen magamon gyakorolhatom azokat a válságkezelő stratégiákat és módszereket, valamint stresszoldást, amiket másnak olyan (elő)szeretettel (és tényleg, segítő szándékkal) ajánlgatok. Van ugyanis egy olyan reflexem, hogy amikor valami baj van, akkor vagyok a legösszeszedettebb. Érdeklődve figyelem magam. És azért bevásároltam citromfűből és macskagyökérből, mert nem minden az, aminek látszik, lásd a blog négyszáz éves mottóját.