Koherens

Hetek óta nagyon szeretnék valami koherenset és relevánsat (relevánsot? relevánst? rele-revansot?) írni, de úgy tűnik, ez most meghaladja a képességeimet. Különben is, az egész életem egy nagy, összefüggő koherencia, úgy kapaszkodom az összefüggésekbe és a logikába, mint a poloska a függönyredőbe.

Olvastam ma egy cikket a téli depresszióról, aminek inkább az volt a lényege, hogy az e néven elhíresült jelenségeket ne téli depressziónak, hanem hangulatingadozásnak hívjuk; okosabb viszont nem lettem, hogy mi lenne a megfelelő viszonyulás az össze-vissza frontokhoz, a szmoghoz, az idegesen dudáló és (múlt héten) jégen csúszkáló autókhoz, az emelkedő árakhoz, stb.

Nekem mostanság igazából csak az olvasás, a filmek meg a főzés okoz örömöt, tökre élvezem, ahogy azon kísérletezem, hogy lehet mindenféle kajákat zöldségből és más egészséges összetevőkből elkészíteni. Aztán megeszem. Ilyen egyszerű az élet itt lent az ásványszinten.

Nem lelkesít a tüntetéshullám, az O1G, de még az ún. ellenzéki sajtó vitriolos cikkei sem.

Nyilván a diákjaim is érzik, hogy alábbhagyott a humorérzékem, mert kezdenek a fejemre nőni. Na, nem szemtelenségben, hanem szenvedésben. Nekem pedig perpill nincs kedvem lelkesíteni egy rakás motiválatlan, életunt 18 évest, akinek fingja sincs az életről. Nincs kedvem megveregetni a vállukat és az oktatási rendszert hibáztatni, hogy jaj, szegények, mennyire ki vannak égve, nincs kedvem felhívni a figyelmüket, hogy tökre tudatlanul orbánoznak/gyurcsányoznak/sorosoznak (a megfelelő aláhúzandó), mert nyilván hangyafasznyit se tudnak a politikáról vagy a történelemről; és nincs kedvem empátiával kezelni azt, hogy még a legokosabb diákjaim is leokádják a valaha volt legnagyobb magyar költőt, József Attilát. Inkább befogom a pofám. Vagy azt mondom, "minek magyarázzam ezt, úgyis fölösleges" (csönd).

Közben elolvastam egy Röhring Géza-kötetet meg egy Kemény Zsófi-regényt (csak úgy, mert ott voltak az olvasómon, gondoltam, kinyitom őket; értékelés itt nincs, olvassátok el a moly.hu-n), és megállapítottam (furát fogok mondani), hogy azért még mindig vannak sikeres emberek ebben az országban, dübörög a szöveggyár, nem baj, ha a teljesítmény csak közepes vagy éppen elfogadható, a mennyiség, és az abból fakadó ismertség a lényeg. Meg az állandó jelenlét. És ez baj, mert ha az ún. értelmiségi is megelégszik a közepessel meg az elégségessel, akkor mire fel igyekezzek pl. én. Vagy bármi más. 

Nézem, olvasom, ahogy lépésről lépésre kihúzzák ennek az országnak a lába alól a talajt (képzavar intended), mintha ezek lennének a magától értetődő lépések, és mindezt olyan határtalan nyugalommal és cinizmussal teszik, ahogy csak az előre lezsírozott győzelmek alkalmával szoktak viselkedni a felek. Lenyelik még ezt is, ezt is meg ezt is, közben a potens állampolgárok csak otthon a konyhában a fröccs fölött anyáznak (vagy a facebookon, de már azt is kurvára unom). 

Most azért elmegyek egy konferenciára, de tényleg csak azért, mert már régen láttam a távolabbi barátaimat, és jó lesz beszélgetni. Szerintem öregszem, és egyre kevésbé érdekelnek a fölösleges körök, kezdem totál letojni azt is, ki mit gondol az erőfeszítéseimről vagy rólam úgy egyáltalán. 

Szép lenne azt látni és hinni, hogy a koherenciára és a relevanciára törekvés mindig meghozza a kívánt eredményt, de azért még mindig az van, hogy míg nekem mániám a hitelesség meg az önazonosság (vö. being totally frickin' amazing is Job One), és az időm legnagyobb részében fiatal embereket igyekszem meggyőzni arról, hogyan érdemes ezt csinálni, a helyi napilapban ilyen szövegek jelennek meg.

Az ember néha csak bőrösödik,
mint egy tál spenót,
ül üres konyhában zölden a pulton,
hol madár se jár,
kutya se hallgat rádiót.
Búsan üldögél, magányos kenőcs,
kit senki sem szeret,
kis francia sanzont böffent a halk fokhagymaillatba,
édes képeknek integet.
Hűl, vastagszik a zöld bőr rajta,
de puha, meleg spenótszív dobog alatta.
spenótagya mókuskerekén kattog a langy fohász:
Uram,csak azt ne hagyd, hogy belekotorjanak a konyhamalacba!

A címe A spenót éneke. "Búsan üldögél, magányos kenőcs, kit senki sem szeret." Isten, bazmeg. (Copyright by Előretolt Helyőrség Íróakadémia feat. Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.)
Na megyek, főzök valamit.