Karácsony rush

Gyűlölöm ezt a névhúzós-ajándékozós mutatványt karácsonykor, még szerencse, hogy a munkahelyen nincs ilyen, kiakadok, ha olyanokat kell ajándékoznom, akikhez semmi közöm, személytelenségekre költeni meg különösen gyűlölök.

Eddig két karácsonyi alkalmon voltam, és egyiken sem ihattam semmi alkoholt (e hónapra nincs bérletem), viszont már most meglehetősen elfáradtam, mert ez egy idegbaj, hogy az ember még dolgozik is, de jól kell éreznie magát holmi "karácsonyi együttlétekkor". Az első mondjuk egy puccos étteremben volt, és a jó kaja kárpótolt azért, hogy kb. húsz év, mire feloldódom egy relatíve idegen társaságban (velük most voltam először). A második a szokásos munkahelyi, ahol a főnök életében először jól beszélt (röviden, sallangmentesen) egy nyugdíjba vonuló kolléga búcsúztatása alkalmával. El is érzékenyült, olyan volt, mint egy olvadozó jégszobor, amint éppen pattogzik szét a jég, és amikor azt mondta, "hát most még én is elérzékenyülök, pedig nem szabad", akkor hirtelen nagyon-nagyon megsajnáltam, és arra gondoltam, de jó lenne, ha valaki átölelné, mert lehet, hogy az a típusú nő, akit egy ölelés egészen meg tudna változtatni.
Tökre jó fejnek érzem magam, hogy az elmúlt időszakok előzményeit tekintve ilyeneket tudok gondolni.

Nem voltam demonstrálni sehol, amit egyébként bánok.
A diákok számomra most az antidepresszáns.

Tandíj

Nem tudom, mit gondoljak hirtelen erről a tandíj mizériáról.
Arra emlékszem, hogy amikor első éves voltam, és voltak a Bokros-féle tandíj elleni nagy tiltakozások (ami 3000 forint lett volna havonta!), nem mentem el demonstrálni, mert valahogy beláttam, hogy ez elviselhető, tán fontos is, pedig lövésem sem volt (és azóta sincs) a gazdasághoz. Azt a tandíjat nem kellett sokáig fizetni, de aztán jött a kemény divízió, hogy állami meg önköltséges. Fizettem egyébként tandíjat egy évig az angol szakon, amikor nem vettek fel, és előévfolyamra jártam, nem emlékszem, mennyi volt, de nem volt annyira kevés. Aztán felvettek - másodévre, államira.

Aztán azt is láttam, hogy tényleg vannak emberek, akik 9-10 évet töltenek az egyetemen, csak azért, hogy legyenek valahol. De olyat is, akinek nem volt pénze már hó közepén, mert a szülei nem tudtak neki segíteni (ahogy nekem tudtak). Felvettem a diákhitelt is, hogy könnyebb legyen, tavaly fejeztem be a törlesztést, 33 évesen. Már akkor fizetnem kellett, miután lediplomáztam, de még nem volt állásom, hanem a doktori programra jártam. Aztán kitalálták, hogy doktoranduszok is vehetnek fel hitelt, de ezen a ponton nem emlékszem, mi történt.

A tanári fizetésem nem, a törlesztőrészlet viszont minden évben nőtt. Volt sok olyan hónap, amikor komoly gondot jelentett átutalni. Lakásom azóta sincs, csak egy piros bringám, meg jó, van egy kocsim, ami nem az enyém.

Szóval azt gondolom, elég határozottan, hogy ha akkor megmaradunk a Bokros-féle háromezernél, most nem itt tartanánk.
De azt is gondolom, hogy az Orbán-kormány rosszul időzít mindent, nagyon makacs és végletes. 10 450?? Meg mi ez a magyarázkodás a piacképes szakmákról meg a romkocsmában ücsörgő bölcsészekről?
Ma zeneiskolai zongorakoncerten voltam, és baromira örültem annak, hogy vannak még emberek, akik zenesuliba íratják a kölykeiket még akkor is, ha nem is kiemelkedőek esetleg. Még engem is járatott apám, az "új" fiait már nem, mert az ilyesmi "fölösleges". Ahogy a bölcsészek, mondjuk.
Meg mi ez, hogy a tandíjjal akarnak motiválni és pályaorientálni?
A legjobban pedig a röghöz kötést utálom.

És hát ami az embernek a legjobban kinyitja a bicskát a zsebében, az az álszent hazudozás, amit nagyon jól szemléltet a korábbi meg a mostani Orbán nyilatkozatok szembeállítása. Tudom, tudom, nincs min meglepődni,

Azt is gondolom egyébként, hogy ez nem is csak diák-ügy, hanem felsőoktatási ügy is, az elvonásokkal, a létszámstoppal meg a fake szakdolgozatokkal/disszertációkkal/újonnan kinevezett haverokkal együtt.

Nálunk az iskolában is kezdeményeződött valami ülősztrájk amúgy, amit a dirinő aztán úgy engedélyezett, hogy "csak osztályteremben", "csak tanár felügyeletével" lehetett demonstrálni (ergo legálisan nem megtartani az órákat). Mondjuk ehhez sok kollégámnál egyébként nem is szükséges sem demonstráció, sem igazgatói engedély, mert sosem tanítanak.
Nevetséges. Persze ha a FIDESZ-es polgármester baráti köréhez tartoznék, biztos engem is érzékenyen érintene, ha kiszivárogna az iskolámról, hogy demonstrál. (Megjegyzem, a gimnáziumok rendesen tiltakoztak, sőt, tanári karok adtak ki nyilatkozatokat, írtak nyílt leveleket. Mi meg lapítunk, mint szar a fűben, annyira jellemző.)
Azért arra jó volt, hogy a gyerekekkel meg lehetett mindezt beszélni, bár abban, ahogy a gondolataimat megfogalmaztam, benne voltak a kétségeim a szélsőséges véleményekkel kapcsolatban.
Igazán kíváncsi lennék, csak én látom-e középen a megoldást.

Napi villám

Mindenki megbolondult.
Az iskola elejét teleragasztották a tegnapi demonstrálók reggelre. De ezek a tacepaók később eltűntek. (Ez nem tudom, bolondság-e vagy nem.)
Délben posztolok. (Ezt nem szoktam, tehát bolondság.)
A főnök ma megnevelt nyilvánosan, mert szerinte nem köszöntem neki reggel, persze köszöntem, csak valószínűleg azért nem hallotta, mert azt figyelte, van-e rajtam sapka. (...)
A pécsi egyetemisták egy nappal később ébrednek. (Bolondság.)
A pécsi középiskolások három nappal később (bolondság), és nálunk is lehet, hogy lesz ülősztrájk, bár senkit soha nem vesznek fel sehova (nem bolondság).
Egy fiú ma azt mondta nekem, leszarja a tüntetéseket, mert ő ki tudja fizetni a tandíjat és eleve fizetősre megy. (...)
Nyitottam egy másik blogot is, mert kezdek megijedni magamtól.
Bolondság.

Csönd

Valahol ott kezdődött ez az egész, amikor már ötödikes (negyedikes?) koromban lázas betegen egyedül voltam otthon (mert csak lázzal lehetett otthon maradni), és úgy emlékszem, feladatokat is kaptam, hogy mit kell megcsinálnom, meg ki volt készítve a gyógyszer, hogy mit kell bevennem. Meg volt a vonalas telefon, ugye. Aztán olyan is volt, hogy nem kaptam feladatokat, hanem megcsináltam magamtól, mondjuk a nagytakarítást, de anyám, mikor hazajött nem szólt egy szót sem. Aztán később, mikor megkérdeztem, hogy észrevette-e egyáltalán, mondta, hogy persze.

Aztán ott folytatódott, hogy az első sikertelen angol szakos felvételi (plusz az elsőéves magyar szakos év végi vizsgaidőszak) után hazafelé a vonatról már nem otthon szálltam le, hanem a telkünknél, ahol egész nyáron dolgoztuk aztán. Reggel fél hattól este nyolcig kábé. Ott akkor az volt az öröm, ha valaki ebédet főzhetett, mert az volt a pihenés, meg a mosogatás. Na de ez a kiváltság csak lányoknak adatott meg. Ott építettünk például egy cserépkályhát, ami aztán később füstölt, meg különben is elegánsabb a beszerelhető öntött vas, úgyhogy viszonylag hamar le is lett bontva. Egy nyár munkája.
Később aztán ezt a tempót úgy megszokta az ember, hogy a vizsgaidőszakból rögtön beállt a recepcióba egy balatoni városban, aztán ki sem szállt onnan, míg el nem kezdődött az egyetem. Persze ennek az is volt az oka, hogy ne kelljen otthon lenni. A munka, mint figyelemelterelés.

A pattogás aztán életforma lett, a "csinálnom kell valamit" mottó, és az ilyen embereknek nagyon nehéz leállni, mondjuk alkohollal például sikerülhet, csak utána sokkal rosszabb. Sokszor úgy van, hogy manuálisan már nem történik semmi, de belül meg még mindig megy a centrifuga. Ez párosul valami túlzásba vitt (van ilyen?) lelkiismeretességgel, és aztán hamar kész a rövidzárlat. És akkor akár vége is lehetne. De mondjuk nincs, hanem kezdődik előröl az egész.
Ebben aztán még az a legrémesebb, hogy az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy a környezetével is így bánik; pattogtatja őket. "Csinálnod kell valamit". "Csinálj már valamit". Tanár és orvos, helyzetbe hozva; a legrosszabb kombináció.

Nincs más megoldás, csak a csönd. Se tévé, se zene, se villódzás, mert ezek mind a felgyorsult, pattogós élet részei. Hanem mondjuk egy hosszú autóút. Egy alföldi havas táj. Vízpart. Az, hogy nem szólunk egymáshoz, csak itt vagy a másik szobában. Lassúság, kényelem, tea, le kell kapcsolni a villanyt az agyban.
És ez nem mérhető az OEP-pel. A hiányának a következményei viszont annál inkább. Például úgy, hogy az ember elfelejt beszélni, ha nem vigyáz, akkor lehet, hogy hosszabb időre.

Mélyen

Ez akár az előző poszt folytatása is lehetne.

Perpillanat mélyen elszomorít az, hogy 2012-ben advent első vasárnapján a nácizmus ellen kell tüntetni. Elszomorít az is, hogy az emberek egy része szerint ez fölösleges, hiszen az egész ominózus beszéd csak elszólás volt. Ezt el is hiszik.

Elszomorít, hogy elmennek a barátaim más országokba annak ellenére, hogy nem akarnak, annak ellenére, hogy itt akarnának élni, azért, mert még a szándék legapróbb jelét sem érzékelik annak sehonnan, hogy itt kellenének. Szomorúak köztük sokan, és szomorú vagyok én is velük meg miattuk.

Hogy naponta olvasok olyan híreket (nem tudom, minek is olvasok), amiktől leesik az állam, vagy azt gondolom, hogy ez csak valami vicc lehet. Legutóbb például ezt. Lassan úgy érzem magam, mintha egy sci-fiben élnék, és minden pillanatban várnám, hogy megjön az öntudatára ébred hős, és felrobbantja a falansztert.
Hogy intézményeket és értelmiségi köröket taszítanak lassan a teljes kétségbeesésbe. Hogy diplomás meg doktori fokozattal rendelkező ismerőseimnek nincs állása. (Nem, nem azt mondom, hogy az ilyen címek feltétlenül szakértelemmel járnak együtt, sőt.) Hogy azok, akinek van, lassan a teljes apátiába süllyednek, nem kommunikálnak a világgal, az ezotériába menekülnek. Hogy még állással és pozícióval rendelkező emberek egyszerűen feladják, hogy küzdjenek a náluk "kisebbekért". Hogy a saját kis kezecskéiket melengetik a saját kis hordótüzeik felett, közben meg persze lehet, hogy már nem bírnak a tükörbe sem belenézni.

Mélységes közönyt látok, amit sértésnek érzek az ambiciózus, a törekvéseiket még fel nem adó emberekkel szemben. Mert a közöny azt sugallja, hogy semminek nincs semmi értelme, ráadásul ragályos, nehezen múló, és mélyre ránt. A nemtörődömség súlyosabb formáit hozza elő, amik aztán hazudozáshoz meg takargatáshoz vezetnek.

Néha úgy érzem én is, hogy nem tudok mit mondani, és ez akkor keserít el leginkább, amikor gyerekekkel kerülök szembe. Mit lehet a gyerekeknek mondani? Persze tudom, hogy mit lehetne és kellene mondani, de hogy mondjam, amikor sokszor én sem érzem? Vagy amikor azt tapasztalom, hogy mindenhol máshol pont az ellenkezőjét mondják, mutatják, láttatják nekik/velük? Meddig tart a hit, és ha elveszik, hogyan jön vissza? Hogyan lehet szembe menni ezzel a mérhetetlen érdektelenséggel úgy, hogy az ember közben nem tántorodik meg, és nem fordul vissza ő maga is?

Ex nihilo nihil.