Néhány pozitív dolgot rólam....

Néhány pozitív dolgot rólam. Nem szeretek lent lenni.

Például a diákjaim többsége kedvel és vagánynak tart. Jó, oké, könnyen átverhetők, mert van, akit nálam jobban kedvelnek, pedig... pedig az illető csak blöfföl. A legtöbb mindenki csak blöfföl.
Olyan embereket szeretnék magam körül, akik saját magukon túl is látnak.

Minden nap eszembe jutnak mindenféle bejegyzésfoszlányok, amiket ki lehetne ereszteni magamból, azért, hogy ne befelé feszültségoldjak - így vagy úgy. Haragszom magamra, mert úgy tűnik, nem elég, ami van. Pedig elég lehetne. Sokszor gondolom, hogy minden normális embernek elég. Így aztán a baj valószínűleg velem van. Legszívesebben otthagynék csapot-papot, és élnék tökmagon egy évig. De még mindig túl nagy bennem az önfegyelem.

A hét végén elvállaltam, hogy ingyen fordítok olykor a cigányvadászat-per blognak, emberbarátságból. Karitatíve. (Most nézem, az elsőt már feltették, csak épp nincs ott a nevem...) Az ügy miatt. Hogy úgy érezzem, valami értelmeset is csinálok. Erre most sürgősen rám sóztak kilenc oldalt... nemet mondtam... illetve saját határidőt adtam meg... még én siessek...
Rájöttem, a tanári hivatás legnagyobb átka egyébként a rutin meg az egyformaság. Az maga a gyilok.

Meddig tartható és tehető, hogy a rutinnal és az önismétléssel kiöljük magukból a kreativitást? Meddig nyelhetjük le a mérgünket és a mindennapi feszültséget az ún. megélhetés érdekében? Meddig dobolhat az agyunk és feszülhet a gyomrunk? Meddig tarthat az, hogy a kihasználható mikro-időket azzal töltöm, hogy idegeskedek, hogy nem töltöm semmi értelmessel...? Mi az, hogy értelmes? És mikor lesz már jobb?

tréning

Hát, elmentem továbbképzésre, ami egyébként tényleg örvendetes, mert a nyelvi lektorátus vezetője személyesen hívott, hogy tanuljam ki, hogyan legyek vizsgáztató a KITEX vizsgarendszerben... Úgy fogtam fel ezt, mint egy új lehetőséget, ami, bármennyire is unalmas és hervasztó is, talán kiskapu valami más felé, a kilépés felé... hallottam én már olyat, hogy állást kapott valaki a nyelvi lektorátuson, és, mivel most burkolták újra az egész folyosót (és építettek egy olyan konyhát, hogy akár be is költöznék), hát, már holnaptól mennék oda dolgozni. Még akkor is, ha semmi különösebben intellektuális kihívás nincsen mondjuk a tesztfejlesztésben.

ECL vizsgáztató kb. két éve vagyok (ez a harmadik állásom a nyelvtanfolyamok, a színikritikák meg a főállásom mellett), és gondolom, a KITEX-be azért kerültem be, mert közgazdasági szakközépben tanítok, és arra gondoltak, hogy nekem ez így könnyebb lesz.
Igen ám, de az már anno sem érdekelt senkit, hogy egy mezei angoltanár -- pláne, ha bölcsész inkább -- hogyan boldogul a business English különböző területeivel; amit én ehhez konyítok, teljesen autodidakta módon sajátítottam el, senki meg nem kérdezte annak idején (amikor bekerültem, és kizárólag csak szaknyelvet tanítottam), hogy vannak-e nehézségeim...

A KITEX kereskedelmi és idegenforgalmi-turisztikai szaknyelvvizsga, lényegében tök ugyanaz, mint egy érettségi és egy nyelvvizsga kombinációja. Mivel mindkettőt mívelem, tények szintén elég lenne ismertetni velem a vizsgát meg mondjuk a témákat. De nem, lelkes trénerünk (egyébként orosz anyanyelvű, töri a magyart) részletekbe menően faggat minket a sztenderdizálás csínjáról-bínjáról, azaz arról, mitől tud objektíven értékelhető lenni egy nyelvvizsga. Még véletlenül sem attól, hogy mondjuk a vizsgáztatók tapasztaltak, és értékítéletük megbízható. Sokkal inkább attól, hogy a vizsga forgatókönyvét szó szerint követni kell. Azt a kérdést tehát, hogy Please, choose a picture! nem transzformálhatom át Choose a picture, please!-zé, mert hátha megzavarom a vizsgázót.
Orosz trénerünk tehát lelkesem magyaráz arról, hogyan legyünk empatikus vizsgáztatók, s közben nem érzékeli a helyzet iróniáját, de a kommentárokat sem érti/hallja.
Összesen öten vagyunk egyébként, a tréner, egy csak a Keróból, egy a lektorátusról, még valaki, meg én. H-t egyébként lehet, hogy azért bírom, mert oda járt egyetemre, ahova én, de lehet, hogy csak imponál, ahogy egymásra találunk az ironizálásban. A trénert még véletlenül sem akarjuk megbántani, hiszen alapvetően szimpatikus, de azért a videón látható "szabályszegő" (azaz nem pontosan forgatókönyv-idéző) vizsgázgáztatóról megjegyezzük, hogy nagyon szimpatikus.
Nevetgélve tesszük alá a konyhakész válaszokat a kérdéseinek, ő pedig lelkesen biztat minket. (Az igazság persze az, hogy a két félnapos tréning helyett egy prosival is megelégedtem volna... elolvasom, és annyi.)

A jó hír, hogy a képzés sikerességéhez vizsgát kell látogatni, úgyhogy mehetek Szegedre! (vagy esetleg Keszthelyre) -- hiszen a szisztéma helyben még nem létezik, mi leszünk az elsők. A másik házi feladat, hogy főpróba gyanánt le kell vizsgáztatnunk két saját tanítványt (a dokumentációt pedig e-mailben elküldeni), és nyilván ennek megszervezése sem okoz majd gondot a munkahelyemen.

Summa summárum, habár halálosan fáradt voltam/vagyok (mintha egy búra lenne a fejemen két napja), némileg szórakoztat a helyzet: pl. az, hogy holnapra a prosiban fellelhető KITEX kapcsán felmerülő GyIK-kérdésekre kell megtalálni a választ a kapott anyagból -- természetesen egy sincs benne.
Kíváncsi lennék, mennyit keres egy ilyen tréner, ha eljön egy éjszakára két ppt-vel meg másfél videófelvétellel, és osztja az észt evidens dolgokról.

Anyway, holnap délelőtt folytatjuk, a kerós csak beszervezett két diákot is vizsgáztatást gyakorolni, én majd vállalom azt a részt, hogy felolvassam: Good morning/afternoon. Welcome to your exam. My name is ... My colleague over there will only listen. (valami ilyesmi, most improvizáltam, ami nyilván a sztenderdizálás elleni komoly vétek...)
Sőt, holnap azt is tervezem megkérdezni, hogy egyébként remélhetjük-e, hogy az egyes vizsgákra felkészülünk, mert hiszen mondjuk a lovasturizmusról nem olyan könnyen improvizálok szerepjátékon alapuló szituációt... Akkor már inkább Nietzsche.
Hát, szóval ilyenekkel töltöm az időmet ahelyett, hogy a doktorimat írnám.

tramplik

Ilyen trampli lelkűekkel vagyok körülvéve igazából.
Ma azt kellett teljesen diplomatikusan és hideg fejjel (és vérrel) megértetnem a diákjaimmal, hogy az, hogy van olyan tanáruk, aki bakfisként vihorászik olyasmin, hogy "t.nő, tépett már be életében?? mert most pont úgy néz ki, mint aki szívott" meg hogy "mondja má' meg, ezt mi a fasznak tanuljuk?!", nem jogosítja fel őket semmire, hiába is életkori sajátosság náluk a határok próbálgatása... Mert az ilyen helyzetekben, amikor a másik mindent megenged, magamnak kell hogy határt szabjak abban, hogy meddig mehetek el. A szélsőséges példám az volt, hogy az illető akár azt is megengedhetné, hogy belerúgjanak, mégsem teszik, remélhetőleg, mert működik a belső gát. Addig jó, míg működik.

Nem mellesleg teljesen megértem őket (mondtam is), hiszen ez az életkor arra való, hogy kipróbáljuk, mit bír el a világ. Azt már nem tettem hozzá, hogy az ostoba tramplilelkűek lehet, hogy azt is megérdemlik, hogy dervistáncot járjanak a fejük tetején, és még lehet, hogy akkor sem veszik észre.

Nagyon bocsánat az erős és trágár hasonlatért, de némely munkatársnőmről az jut eszembe, hogy vannak olyan nagyon kiéhezett, és a pasivadászatban minden büszkeségüket és tartásukat elvesztő nők, akik már annyira várják, hogy valaki jól megb....a őket, hogy az adott pillanatban csak ostobán és bambán vihogva tűrik, amíg valaki rájuk mászik. (Nem, nem a magánéletükről beszélek, hanem a diákokkal való interperszonális viszonyukról.)
Irritál a rikácsolásuk, az ostobaságuk, a trampli lelkük, meg hogy tönkreteszik a munkámat.

Ahogy a Horn Györggyel készült remek interjúban olvastam a múlt heti MANCS-ban (online egyelőre sajnos nem olvasható), az ilyesfajta emberek személyes sérelmeiből állhatott össze az új közoktatásitörvény-tervezet. Hol adnak nekik diplomát? Hova tették a szemüket, akik felvették őket? És mi a faszt várok egy olyan iskolában, ahol a Rózsával megjelent interjú fénymásolatát mindig kiteszik a faliújságra A3-as méretben?

téli vendég

Az idei téli depresszió nagyon alattomos, ugyanis nem is vettem észre, hogy maga alá gyűrt, csak amikor már hónapok óta nem kaptam levegőt se. Diákok mondták kivételes alkalmakkor, hogy "végre mosolyogni tetszik" meg hogy "mindig lehajtott fejjel jár, mint akit nem érdekel a világ" (hát, nem is, mondtam erre én), és még más is, aki fontos, mondta, hogy két hónapja egyáltalán nem nevettem... szerintem több.

Alapvetően tisztában vagyok a depresszióval, várom is, minden január végén, de most elfelejtettem, hogy eszembe jusson, ezért aztán nem is vártam. És nem is vettem észre sem. Csak most, nem is annyira utólag a nagy-nagy bánatot, a halálos fáradtságot, a súlyokat, a felhorkanó igazságérzetet néha, és az éppen hogy pislákoló életösztönt. Éppen hogy.
A görcsös tenni akarást, ami elterelő gesztus, és nyilván semmi jóra és hasznosra nem vezet. A sokasodó sebeket meg a szétrágott szám szélét. Hogy hiába az összes illúzió, teljesen tehetetlen vagyok. És hogy ez már nem mehet így sokáig tovább, mert megdöglök.

Vezető

Hogyan legyünk antipatikus vezetők?

Mindenképpen baszogassuk sokat a beosztottainkat, de a jó eredményeikért sose dicsérjük meg őket. Feltétlenül adjunk sokat a külcsínre, természetesen a belbecs rovására. Valamint egy teljesen kevéssé hatékony szombati munkanapon még véletlenül se mondjuk azt (külön kérésre se), hogy rendben, mivel jól dolgoztunk, mindenki megérdemli, hogy ma rövidített órákkal szintén érvényesen, de hamarabb befejeződhessék a nap.
Majd pedig széles mosollyal hatékony marketing fogásként jelentsük be, hogy na jó, a fél 2 utáni órákat már el lehet hagyni (tudván azt, hogy fél 2 után a túlnyomó többségnek már nincs is órája, hiszen értekezletet szoktunk tartani).

Ezek után nyilván alig páran fogják azt gondolni, hogy egy magányos, száraz, meggonoszult némber vagyok, akit senki nem vár haza szombaton, ezért az a perverzióm, hogy másokat is a legképtelenebb időpontokban fogjak munkára (este és hétvégén; amit persze én mindig csak hozzávetőleg, hányaveti módon, mondjuk a határidők semmibe vétele mellett végzek el), és hogy tanítási szünetek előtt úgy köszönjek el: jó pihenést és jó munkát kívánok!
Anyád!
Ha maradt is volna bennem bármilyen minimális pozitív érzelem ez iránt a munkahely iránt, ez a garnitúra biztos, hogy kiöli belőlem.

Március 15.

Nem tudom, örülhetek-e. Nem tudom, igazából van-e minek (most nem úgy értem, hogy...). Nem tudom, lehet-e felszabadultan létezni, amikor ez folyik itt, amikor rendszeresen az ember pofájába hazudnak, amikor azt mondják, mindenki fogja be a száját, és hogy aki mást mond, az nem igaz. Amikor azt állítják, az emberekből megszűnt a szorongás, hogy napról napra kell élni, s ezt a sikert a politika könyvelheti el magának.

Nem örülök. Tudom, hogy kint kellett volna ma lennem, és hogy már réges régen kint kellene lennem, de be vagyok ide szorítva ebbe a kicsi térbe, és valahogy érzem, hogy már a számon az a mondat, már a fejemben az a megoldás, de valahogy mégsem alakul mondattá, mégsem körvonalazódik tetté, mégsem szólok, mégsem ütök, mégsem, mégsem, mégsem. Az a fránya ráció. Be vagyok ide zárva.

Gyerekkorom óta, nem nagyon kiabáltam és mondtam ki semmit (azóta némileg jobb a helyzet), de ha bármitől undorodtam fizikálisan vagy pszichoszomatikusan, az kétféle módon vált rajtam láthatóvá: vagy herpeszem lett, vagy makacs vörös pattanások a nyakamon. Szerek nem használtak, csakis a megnyugvás.
Most hetek óta pattanásaim vannak a nyakamon megint, pedig már nem vagyok kamasz. Valami tehetetlen ingerültséget érzek, feszültséget, amit nem tudok már megint kimondani vagy kimozogni.

[fotó nincs, a verset pedig lenyúltam]

Akkor volt a legjobb, mikor a legrosszabb:
amikor nem látszott sehol se part,
amikor nem voltál senki de senki,
mikor az a senki mindent akart.
Sós a verejték, sós volt a tajték,
sós volt a vér a szád peremén,
körben az ének: a szél s a szirének,
amikor csak én volt, nem te meg én.
Kellett a mély ellenében a ballaszt,
súly volt a szívben, nem szerelem,
szakadt vitorla vítt a viharral,
vitt nagy üres kék tengereken.

Akkor a legrosszabb, amikor a legjobb,
amikor az ember a révbe beér,
amikor az ember leveti a horgonyt,
akkor szűkül be végleg a tér.
Védett öbölben sehol egy hullám,
locsog csutka, halfej, kólásdoboz,
ki kéne pakolni végre, amid van,
amit az a híres hajód hozott.
Nincs odalent már semmi de semmi,
a beígért áru nincsen sehol,
nincs tűzijáték, szál gyufa sincsen,
csak egy teli láda van: a puskapor.

[Szabó T. Anna: Tengerészdal]

Busók

Bahtyin a Rabelais and his World-ben (a magyar címe most nagyon hosszú, bocsánat, hogy nem írom ki) a hivatásos irodalomra/kultúrára nagy hatást tevő népi nevetéskultúra három alapformáját határozza meg, úgymint 1) szertartások, színpadi formák 2) komikus nyelvi alkotások 3) a familiáris beszéd különböző formái és műfajai (pl. a káromkodás). Ezek közül a karnevál-típusú ünnepségek az első kategóriába tartoznak, és olyan színpadias (azaz dramatizált) alkalmakat jelölnek, amikor a résztvevők nem színészek ugyan, de jelmezt öltenek, és annak megfelelően, hogy egyszerűen fogalmazzunk, magukat másnak kiadva játszanak el egy csak alapjaiban megadott forgatókönyvet, és tarkítják azt sok-sok improvizatív elemmel, rögtönzéssel.

A busójárás ebbe a sémába illeszkedik, ráadásul a témája a télűzés, akárcsak a középkori karneváloknak. S mint ilyenre (azaz konkrétan farsangszerű eseményre), igaz rá az összes karnivalisztikus jellemző: a meglévő világrend felforgatása, a rend és rendszerek semmibe vétele, a hierarchia iránti teljes tiszteletlenség. A karnevál ugyanis -- mondja Bahtyin -- a művészet és az élet mezsgyéjén helyezkedik el, össznépi jelenség, nemcsak nézzük, hanem megéljük, bevonódunk. Az elmúlással, a pusztulással (vö. télbúcsúztatás) egy időben tematizálja az újjászületést is, egyszerre örömteli és csúfos-gúnyolódó, ünnepi és profán.

A maszk pedig személytelenít és eltakar, azaz a használata révén minden lehetségessé és megengedetté válik, hiszen a valódi identitásra nem derül fény - de ugyanakkor ez az az állapot, amikor felszínre kerülhetnek a valós, felszabadult, őszinte és autentikus, nyers-erős személyiségjegyek és vonások. Az arc elszemélytelenítése a figyelmet egyértelműen a testre irányítja, arra a testre, ami elnagyolt, valótlanul óriási, groteszk és formátlan.

Ezek az alkalmak nemcsak a hosszú télbe való belefásultságot oldják, de megteremthetik -- nézőnek és jelmezesnek egyaránt -- annak a közösségi élménynek az átélését, amit annak idején (illetve bizonyos társadalmakban ma is) a rítusok adhattak meg, és amit a nyugati kultúra időről időre újult erővel keres és próbál beemelni a művészetébe és/vagy a társadalmi aktusaiba. Ez az, amit sokak szerint nem talál a színház vagy a pedagógia, de a saját egyszeri életében az egyszeri ember sem.

Dhaka over - Orsi levele

Kaptam...

"Búcsúzkodom Dhakától, és mivel elképesztő mennyiségű élményt és tapasztalatot kaptam, már-már nosztalgikus vagyok. Mondjuk, ahogy most gyorsan átszalad a szemem az ablaktalan szobámon és hirtelenjében 3 csótányt számolok, és az utcai dudák tülkölése gyakorlatilag a dobhártyámat veri füldugó nélkül, sírni talán mégsem fogok. Szerda az utolsó napon a Centerben, csütörtökön irány Kalkutta, amiről azért, mert pusztán 200 km-rel arrébb van, nincsenek habos elképzeléseim; a hindukban bízom kicsit.

A terveim szerint hétfőig maradok Kalkuttában és környékén majd onnan Katmanduba, Nepálba repülök, ahol egy monostorban részt fogok venni valami meditációs kurzus-féleségen, ahol annyi biztos, hogy én is a békét fogom keresni az elképesztő dhakai celeb éltem és Kalkutta szuper zsúfoltsága után. Kisimult idegekkel és végre oxigénnel feltöltődött tüdővel várom majd Micket, aki a kurzus végére meg is érkezik.

Az utolsó hetemen fantasztikus dolog történt Bangladessel. A Bengáli Tigrisek sikeresen megverték Írországot, így nem esetek ki rögtön a VB második hetében. Legutóbb, amikor sikerült, az egyébként igen erős pakisztáni csapatot megverniük, akikkel ugye nem is olyan rég még egy ország voltak, a miniszterelnök asszony a győzelmet történelmi mérföldkőnek nevezte és a Tigriseket a saját vállán hozta haza a nemzet Idegenből. Az Írek ellen vívott 7 órás meccs helyszíne a szállodánktól látótávolságban lévő stadion volt. A győzelem után 26 ezer éneklő, könnyező ember igyekezett kifelé a stadionból, ahová viszont a nyomornegyedekből már-már ámokfutóként rohanó, mindent legyaluló hadsereg képét festő tízezres tömeg indult meg méteres bangladesi zászlókat feszítve az úttest fölé, hogy együtt ünnepeljen a nemzet. A győzelem divatot is teremett egyben, meg valószínű egész életre szóló áldást is jelent az egy év alattiaknak. Másnap reggel az összes karon ülő csecsemő homlokát Banglades színeiben pompázó kétujjnyi fejpánt díszítette, ami engem menthetetlenül a Macskafogó Pokyo partjánál tanyázó macskájára emlékeztetett.

A meccshez én igen érzékenyen kötődöm. Mert mit kerteljek, százharminc fős családi ebédmeghívásomra Mohammedékhez, melyen a részvételem a családfőnek és nekem egyforma megtiszteltetést jelentett, a-béke-nagyassszonya-stílusban készültem. Hullasápadt bőrszínem garancia is volt jó belépőhöz. És ekkor a Bengáli Tigrisek elhajították első krikett labdájukat Írország ellen. Négy óra hosszán keresztül szerényen meghúzódva ültem a rokonságból egy 15 éves, igen túlsúlyos kislány mellett, aki teljes rózsaszínben és gyémántcsillogású kövekben pompázott, és először részletesen elmondta, hogy miként néz ki egy bengáli muszlim esküvő majd vizsgáztatóbiztos szigorságával ellenőrizte Hollywoodi filmeken alapuló tudását a nyugati esküvőről, különösen sokat időztünk az új asszonnyá válás és éjfélkor történő átöltözés vallási és ideológiai háttere felett. Értettem én, hogy ez okoz némi zavart, mert ugye MI lehetünk együtt a Férjünkkel, meg nem csak azzal, a házasság előtt is, de nagyon nehezen lavíroztam ezen az intim terepen. Amúgy meg, eszembe jutottak az angol bajnokság vasárnapi meccsei vagy egy jó foci vb, amikor is legkevesebb, hogy csenddel fejezzük ki a tiszteletünket az erősebbik nem iránt. Nem igaz? Rend van a világban errefelé is és ez megnyugtató.

Hétfőn ülésezett a Grameen Bank ügyvezetősége. Volt nagy izgalom, meg fennforgás, hogy mi lesz Yunus bácsival. Mi, hátunk mögött tudva a PR kommunikációs krízis csapatot, ültünk a csörgő telefonok mellet, és nem vettük fel. Nem nyilatkozunk. Másnap reggel, amikor katonai sorfal, frissen felállított mágnes kapu és motozás fogadott egy pillanatig nem gondoltam, hogy ez nem Yunusnak szól. Pedig csak az angliai Anna hercegnő érkezett jótékonykodni. Mondjuk, azt itt éppen lehet. Yunus bácsi meg még van, és mi drukkolunk neki.

A Világ legélhetetlenebb városában - ez hivatalos, megmondta az Economist is - 13 millió ember zsúfolódik össze, sokaknak semmijük nincs; még a riksa sem az övék, amit napi 20 órában hajtanak. A többség ott alszik, ahol épp az álom éri. A város káoszában naponta 3.2 millió munkaóra veszik el; ezt nevezik itt közlekedési dugónak. Ez éves szinten 1.4 milliárd dollár kiesést jelent, ami a totálisan kimerült nemzet fejlesztési költségvetésének harmada. És hogy én hova keveredtem? Hétfőn éjszaka együtt mulattam azokkal, akik sikeresen halásznak zavarosban.

Amikor behuppantam a krémszínű bőrüléses luxus dzsipbe és Lady Gagát hallgatva átszáguldottunk a nyomornegyedek felett a karácsonyfa-izzókban úszó város hirtelen már nem is tűnt olyan szánalmasnak. Dhaka legelitebb szállodájának 23. emeleti lift ajtajának túlsó oldalán olasz pizzéria, koktél bár és 70 négyzetméteres panoráma terasz fogadott márványborításban, szoborcsoportokkal, pontfogásos üvegekkel, mértékletes személyzettel, akik tegnap látott ismerősként köszöntötték vendéglátóinkat. A két építészmérnökkel Chittagongban szerzett újdonsült ismeretségünket ünnepeltük itt brazil kollégámmal, no és persze engem búcsúztattunk Dhakától. Ez egy amolyan zárt klub, ahová a dhakai szürkegazdaság jár mulatozni és a nyugat-gyönyöreit élvezni, ami számukra ivászatot és könnyűvérű nőket jelent. A vallási alkoholtilalom kellős közepén itt csak úgy szakadtak ki a dugók a MUM pezsgőspalackokból, jégen szolgálták a Jack Daniel’s-t és gyöngyözött a Heineken a csapolóból. A szálloda szuper kortárs dizájnjáról még annyit, hogy én a harmadik pisilésem alkalmával sem jöttem rá, hogyan kell lehúzni a WC-t. Az olasz pizza felett, amikor is a mini bangla pincérünk felém állt a vele egyméretű firssenőrlő bosszóróval azért már kezdett mosolyra gördülni a szám, különösen, mikor Akmal nyugati jártasságát fitogtatva Tabasco szószt is rendelt. És a kulturális mix itt vette csak igazán kezdetét. Három thai ruganyos húsú hölgyemény pattant fel a dobogóra kezükben mikrofonnal engem egyedüli nőként hagyva az immáron közönséggé vált férfitömegben. Karaoke jelleggel csendült fel az első lassú tempójú nóta a Roxette-től, Listen to Your Heart, majd Beyonce If I Were a Boy lírai eposza következett. A lányok dekoltázsa gyakorlatilag a csípőcsontot épp fedő szoknyájukig ért, amit aluról a comb középig erő bőrcsizma igyekezett megtámogatni, és ahogy hajladoztak és a magas hangoknál óriásira tátott szájjal markolták a szívük felett a levegőt, és ujjaik pedig csak úgy csiklandozták a mikrofonállványt, nem hittem el többé, hogy ők híres előadóművészek. A bemelegítő számok után A-pörgős-blokk következett. Shakira-csípőmozgás, akár csak a videoklipekben. A Bony M Babylon-ját már összekapaszkodva énekeltem a helyi vállalkozókkal, és azt hiszem Bony Taylor-nál sem okoztam csalódást. De azt már elmondani nem tudom mit érzetem, amikor a Bangles Walk Like an Egyptian slágerére a három thai lány, Dahkában, egy valószínűtlen luxus hotel teraszán egyiptomi táncot járt. Látva önfeledt állapotomat, jött is hozzám a pincér papírral és tollal, hogy kérjek számot, de ekkor felcsendült Bon Jovi It’s My Life-ja, amely igazán méltó távozást ígért."

[...]