2011. november 28., hétfő

Dac

Most, hogy kiderült, hogy a túlóráink az újfajta elszámolás miatt effektíve mennek a levesbe (hiszen simán kompenzálódnak mondjuk a nem tanítással töltött munkanapokkal, mint például egy egész napos értekezlet), megint azt érezhetjük, hogy a szellemi munkával töltött időt tulajdonképpen seggtörölgetésnek nézik. Passz. Akkor dolgozol, ha valaki azt mondja, hogy az munka. Máskülönben nem.

De legalább lenne egy olyan főnökség, érted, aki empatikus intézkedésekkel, szimpatikus hozzáállással kompenzálja a felülről jövő hülyeséget, kedéllyel hat a hangulatra, és nem ugyanazt a valódi szellemi attitűdnek álcázott ostobaságot pumpálja lefelé, mint a felsőbb körök.

Na de nem is erről akartam írni, hanem hogy összeült a doktori tanács, megalakult a bizottságom, nemsokára úgy kiveszem tehát a tanulmányi szabadságot, mint a sicc, még akkor is, ha mindnyájan tudjuk, hogy az egész csak egy kedélyes beszélgetés lesz, miközben majd úgy teszünk, mintha értenénk, hogy mit mond a másik. Ez a jobbik eset, rossz esetben azt próbáljuk majd felidézni, hogy ki honnan ismeri a másikat (vagy honnan kellene, ha éppen nem ismeri). Azt pedig jóindulatúan elhallgatjuk, hogy le sem szarjuk a másikat, sem a személyét, sem az eredményeit, a gondolatait és az ambícióit. Kölcsönösen.
De hát ez az én kib. dacolásom ezzel a rosszkedvű téllel, ezzel a süppedéssel, ezzel az általános elkeseredéssel. Ahogy oldalról oldalra összeáll valami. Rohadtul nem érdekel, mi lesz azután. Teljesen tisztában vagyok a szellemi erőfeszítések gyakorlatiatlanságával, haszontalanságával és a szobafilosz szánalmasságával is. Most az van, hogy mindenhol szar, mindenkinek. De nekem nem az, mert nem vagyok hajlandó lefolyni sem a közoktatás lefolyóján, de az egyetemeken zajló smúzolás sem érdekel. Lehet, hogy ki kell jelenteni, hogy az outsiderség a lehető legjobb megoldás. Still, you have to say something.

Érdekes módon a gyerekek is megnyugodtak, amikor ma három év után, többszöri nekifutásra, megint adtam egy közönyös szaktanárit (három évenként adok kb. egyet, higgadt vagyok, és igazán nehéz ezt elérni nálam) -- mellesleg a diák beleegyezésével. A stratégia pillanatnyilag jól működik. Csak én számítok. A rendszer meg kapja be.

2011. november 15., kedd

Ebadó



Olvasom, hogy kormányunk megszavazta az ebadó bevezetését, ami kb. hatezer forint lesz, "veszélyes fajtáknál" akár 20 ezerre is rúghat, mentesülnek viszont a munkakutyák (a házőrzés nem számít annak) és az őshonos magyar fajták, mivel azok hungarikumnak számítanak.

Kutya, mint hungarikum. Értem.
Ennek analógiájára szerintem be lehetne azt is vezetni, hogy a "nem őshonos" honfitársak (akik nem számítanak hungarikumnak) többet vagy másképp adóznak, aki viszont törzskönyvvel tudja bizonyítani a pedigrét, annak nem kell. Vagy nem annyit.

Nem tudom, hogy lehet majd bizonyítani az "őshonos magyar fajtaságot". Nyilván törzskönyvvel, ami viszont az alföldi juhászoknak a pulira nem biztos, hogy lesz, ellenben Paris Hilton csivaváját -- jó sok pénz ellenében -- simán törzskönyvezhetik mondjuk kuvasznak. Legfeljebb majd ráfogják, hogy egyéni az öltözködése és alacsony növésű.

A munkakutyák közé -- nagyon helyesen egyébként -- a vakvezetőket, mentőkutyákat, stb. sorolták, de nem tudom, hogy a terelőkutyák, szánhúzók, miért is ne lennének oda sorolhatók.
Veszélyes, magasabb adókategóriába azok a kutyák sorolandók, "amelyek a múltban már okoztak, vagy a jövőben okozhatnak fizikai sérülést" -- sajátos definíció. Olyan ez, mint amikor a Különvéleményben előre börtönbe zárnak valakit azért a bűncselekményért, amit a desztillált vízben lebegő posztmodern sorsistennők megjósolnak.

A híradóban azt mondta egy kutyatulaj, hogy bár az ebadó nyugaton bevett gyakorlat, itthon fogalma sincs, mit fog kutyásként cserébe kapni a pénzéért. És tényleg. Hiszen az kutyatartás egyáltalán nincs megkönnyítve normális futtatókkal, nem is beszélve például az állatbarát szállásokról vagy utazásról meg a pénztárcabarát állatorvosi költségekről.
A minisztériumi államtitkár szerint (azt hiszem, őt hallottam nyilatkozni) az adó célja, hogy például megfékezzék a túlszaporodást. Emellett kötelezik az önkormányzatokat a kutyák nyilvántartásba vételére -- szinte látom a lelki szemeim előtt ugyanazokat a népszámlálókat, amint újra kopogtatnak, csak most a blökit keresik.

Az adóztatás az önkormányzatok számára fakultatív egyébként (lám, milyen jótét lélek a mi kormányuk), úgyhogy már vizionálom a jóindulatú városvezetőket is, amint "eh!"-felkiáltással jótékonyan legyintenek majd, és hagyják az egészet a fenébe.

Egyébként meg várom a macskaadó bevezetését, természetesen szintén szigorúan a túlszaporodást megelőzendő. Aztán a vadászgörény-, az aranyhal- és a tengerimalac adót is, hasonló indoklással.

2011. november 11., péntek

A modelliskolákról

A művészeti egyesületeknek álcázott modelliskolák azért utálatosak, mert művészeti oktatásba ágyazva árusítják ki az oda járó gyerekeket. Nemcsak hogy értékrendet és mintát nem közvetítenek számukra, de még el is hitetik velük, hogy amit csinálnak, az kultúra, táncművészet, netán színház. Holott nem több, mint modellkedés.

Az ilyesfajta intézmények már egészen kicsi korban elhitetik a gyerekekkel, hogy nincsen fontosabb, csak az megfelelő alak, a vékonyság, a hozzáférhetőség és az, hogy soha ne mondjuk nemet a felkérésekre. Ezért lehetséges, hogy az érintettek komolyabban gondolják az Árkád-beli őszi kollekciót népszerűsítő "fellépést", mint mondjuk a magyarórát. Mert igen, ezeket "fellépéseknek" nevezik. A próbákat ugyan "edzésnek", de a szerepléseket "fellépésnek".

A másik pedig az életmód. Ezek a gyerekek ugyanis egészen korán hozzászoknak a náluk idősebbek társaságához, ennek kapcsán egészen fiatalon pasiznak/csajoznak, éjszakai életet élnek, isznak és drogoznak, kimaradnak, és hülyeségeket csinálnak. Gyakran az anyukájuk közreműködésével, aki már szintén nem tud másra gondolni, csak a gyermek alakjára, úgyhogy nem is vesz neki csokit mondjuk Mikulásra, hanem inkább gyümölcsöt.

Az értékrend kapcsán pedig az a legproblematikusabb, hogy egyszerűen nem hiszik el, hogy a számukra "művészetkén" beállított tevékenységükön túl létezhetnek más értékek is. Hogy okosodni és tapasztalatokra szert tenni másképp is lehet, mint hogy a fővárosi élet celebjeivel lespanolnak. Hogy néha olvasni kell. Hogy a színház nem az Operett Színházzal és a Madách Színházzal szinonim.
Szóval hogy sajnos nincs, aki megmondja nekik, hogy az életük nemhogy nem tartalmas és kiteljesült, de még az első negyedénél sem tartanak.

2011. november 2., szerda

normal

Biztos vagyok benne, hogy ez a normális élet:
Felkelni fél nyolckor, kávézni, híreket olvasni, reggelizni, rajzfilmet nézni, dolgozni. Főzni, közben írni, ebédelni, beszélgetni, kicsit pihenni, írni, olvasni, írni, tanítani, sportolni, beszélgetni, gondolkodni, olvasni, megbeszélni, filmet nézni, szeretni.

Nem pedig ez:
Felkelni fél hatkor, rohanni, buszozni, tanítani, értekezni, mérgelődni, dolgozni, éhesnek és szomjasnak lenni. Futni, gyorsan ebédelni, visszamenni, újrajárni, szidni-szemrehányni, este is dolgozni menni, sötétben hazamenni, bambulni, dolgozni, dolgozni, dolgozni, és lekapcsolni a tévét.