Fészek

Vannak, akik folyton próbálnak meggyőzni arról, hogy máshol sem lenne jobb dolgozni, mint itt, mert alattomosság mindenhol van, stb. De én tudom, amit tudok. Mert a konferenciák arra például nagyon jók, hogy sikerélményhez juttassák az embert, meg hogy -- ha éppen olyan a szellemi közegük -- egy kis többletenergiát juttassanak a fáradt áramkörökbe. Az ember, ha rutinos, akkor már azt is pontosan tudja, kik azok, akiket nem kell komolyan venni, és azokat leszámítva lehet barátkozni, vidulni, okosodni, meg minden.

Teljesen igaz, hogy a mindennapokban azt tapasztaljuk, hogy az összes zugba beférkőzött a rosszindulat, a korrupció, a gyanúsítgatás, az álnokság, és lassan úgy érezzük, nincsenek olyan közéleti terepek már, ahova oda lehet merészkedni, és kinyitni a szánkat. De pedig néha vannak. Perpillanat el sem tudok képzelni jobbat magamnak, mint hogy velem hasonló érdeklődésű emberekkel a saját időm felett nagyjából uralkodva olyasmikről beszélgessek, amik mindannyiunkat érdekelnek.

Ez egy olyan másfél nap volt, amikor csodával határos módon egy szót sem hallottam politikáról, áremelkedésről, aggodalmakról, senki nem anyázott vagy szívta a fogát, pártunk és kormányunk szelleme messzire elkerült mindenkit. Hála isten csak némi szokványos idiotizmussal kellett megküzdeni, kis fennhéjázással és nagyképűséggel, esetleg készületlenséggel és dilettantizmussal, de nem volt vészes. Alapvetően olyan embereket és olyan fiatalokat lehetett látni meg hallani, akik (hihetetlen!) tudják, mi a dolguk, és teszik is azt. Akik akarnak valamit kezdeni magukkal, próbálnak gondolkodni, problémákat felvetni, azokra reflektálni, kisebb-nagyobb sikerrel, de akkor is.
Valami olyan pozitív szellemi tér, amiben fel sem merült bennem a feszültség, vagy az az iránti aggódás, hogy lemaradok, elkések, elrontom, rám szólnak, kikezdenek, stb. Ráadásul kijöhettem és visszamehettem, én dönthettem el, kivel szeretnék beszélgetni, mennyi ideig akarok maradni; nem is emlékszem, mikor fordult utoljára elő az, hogy például leültem egy kávét úgy meginni, hogy nem pattantam fel három perc múlva, hogy sietnem kell.

Szóval tudom miről beszélek, egy olyan helyről, ahol, még ha kell is kellemetlenségekkel szembenéznem vagy utált feladatokat elvégeznem, legalább a legfontosabb dolgokban tehetem azt, és ahogy jónak látom, vagy ahogy örömet okoz. Ahol nem fosztódik meg az ember a jól elvégzett munka miatt érzett örömtől, sőt, ahol megvalósulhat a jól elvégzett munka, átélhető a sikere, stb. Ahol nem liheg valaki folyton a nyakamban, nincsenek ellenőrizve a lépéseim.
Nincsenek illúziók, tényleg, csak most már lefektetném a minimumot, ha lehet.

Für Elise néni

A Für Elisét még akkor olvastam először, amikor megjelent, vagyis 2002 környékén, mert akkor ez nagy divat volt, anyám pedig megvette. Azt hiszem, akkor tetszett, de soha nem gondoltam arra érdemesnek, hogy újraolvassam, ahogy egyetlen más Szabó Magdát sem.

Most iskolai feladatként kikaptuk, mert április elején megyünk egy területi találkozóra, a szokásosra, és ez az irodalmi csapat feladata. Végzősöket nem viszek, mert tanuljanak most már, a csuda vigye el, úgyhogy maradt a kilencedikes osztályom, akik pedig éretlenek, de legalább még csillogó szemmel néznek rám néha. A feladatot kiadó iskola nyilván előnyben lesz, valószínűleg ott ez érettségi anyag, fel is dolgozták szépen év közben, mondtam is az enyéimnek, hogy nyerni nem fogunk, a regény unalmas, de majd lesz valahogy, lényeg, hogy megtegyük, amit tudunk.
Kettőt megbíztam, hogy elolvassa, kettő a vonatkozó irodalmat nézi majd meg, és hárman szerepelnek abban a jelenetben, amit dramatizálni kellett a regényből. Na ez is! Szabadon választott jelenet egyébként, de ki az az elvetemült őskövület, aki egyrészt automatikusan összekapcsolja az irodalmárkodást a színházzal, másrészt aki kitalálja, hogy pont ebből a regényből egy jelenetet... mondhatnám, hogy ennél cselekménytelenebb, dialógustalanabb regényt ritkán olvas az ember, az egész egy emlék, monológ, napló, belső hangra, egy hangra, az a hang is egy öreg hölgy, nem pedig kamaszgyerekek.

Szóval én már látom, hogy jól fogunk szórakozni, pont, mint két évvel ezelőtt, amikor a szavalóverseny zsűrijében voltam, és a kollégák hangsúlyokon vitatkoztak, aztán egy recitáló lány nyert... na jó. Tavaly az angolos csapatban voltam, másodikok lettünk, abban legalább volt humor meg kakaó. Na de ez a Szabó Magda! Csúcs lesz.
Kiválasztottam egyébként egy jelenetet, megcsináltam némajátékban, hogy ne kelljen sok szöveget tanulni, de hát nyilván nem várhatom, hogy 15 éves gyerekek érezzék át a trianoni gyászt meg a családi tragédiát, vagy a 80 éves fejjel átértékelt kisgyerekes sértődéseket, szülő-gyerek feszültségeket például. Nem, nem tudom, és nem is akarom erőszakkal felpiszkálni az érdeklődésüket eziránt a nagy tudású néni iránt, mert bár nekem borzasztóan imponál, nagyon nagy arc szerintem, de most még magamtól is mérföldnyi távolságra érzem. (Az ajtót sem fogom mostanában megnézni.) Ez később biztosan máshogy lesz.

Egy dolgot irigylek viszont (és ezt akkor is irigyeltem, huszonéves fejjel, mikor először olvastam, meg most is). Nem, nem a stílust meg a nyelvi bravúrt, mert be merem vallani, hogy nem tartom Szabó Magdát annyira zseniális stilisztának és nyelvművésznek, azt hiszem, igazából sztoriban erős, de abban meg azért, mert ezt "termelte ki" a saját élete. Amit irigylek, az a tengernyi idő és mérhetetlen lehetőség a befelé figyelésre, a nyugalom, a csönd, ami lehetővé teszi/tette neki azt, hogy egész életében mást se csináljon, csak magával foglalkozzon. Ezt én is el bírnám viselni.

PS. Egyébként rájöttem, hogy a legjobban ez a kiscsoportos foglalkozás jön be nekem, leülni négy gyerekkel, mennyei, nincs hangzavar, nincs gyökérkedés, ásványi szint meg otromba röhögés. Figyelnek, meg én is. Jó a léleknek. Mint valami terápia (még ha nem is feltétlenül IQ-shot).

Lelkiismeretünkről

Még a múlt héten történt (csak aztán vártam a fejleményeket), hogy az uszoda parkolójában véletlenül meghúztam egy baromi nagy sötétkék Honda jobb első lökhárítóját parkolás közben. Tele volt a parkoló, keskeny a hely, jobbra kellett volna kis ívben befordulni, én meg szépen lesúroltam. Keletkezett egy kb. 10-15 centis karcolás.

Még be sem parkoltam rendesen, már kocogtatta az ablakomat egy pasi, és rázta az öklét, hogy a betétlapot majd mindenképp hagyjam ott, mert felírta a rendszámot. (Az, hogy segített volna beparkolni azzal, hogy benavigál, nyilván nem fért bele az idejébe.) Mire kiszálltam, nem volt sehol, hiába kerestem. Bementem az uszodába a dolgom miatt pár percre (meg azért, hogy tollat-papírt kérjek tőlük, mivel nem volt nálam semmi), aztán kijöttem, megnéztem közelről a helyzetet. Térültem-fordultam, egyszer csak megkocogtatja a vállamat egy rendőr, hogy az úr kihívta a rendőrséget, hova tűntem. Hát, mondom, ő hova tűnt, itt lennék, hogy címet cseréljünk, betétlapom nincs, de majd a biztosító nyilván mindent intéz.

Erre kiderült, hogy nem is a pasasé volt a Honda, csak látta az esetet, és mivel neki rosszul esett volna, ha az ő kocsijával történik ez, én meg elhagytam a helyszínt, hát kihívta a járőröket. Az adatait, mint szemtanú, kissé nehezen adta meg, és szabadkozott, hogy a jövő héten nem lesz elérhető, mert külföldre utazik. A zsaru egyébként valamivel intelligensebb lehetett az ügybuzgónál, mert rögtön levágta, hogy nem akartam lelépni, csak egyszerűen azt hittem, hogy az ügybuzgó a tulaj, és lassan kapcsoltam, hogy mit is kellene csinálni. A rendőrnek aztán javasoltam, hogy hagyok cetlit az elérhetőségeimmel az igazi tulajnak, de azért ő, a biztonság kedvéért még telefonálgatott egy fél órát, hogy kiderítse ugyanezt.
Hagytam is cetlit, és már épp indultam volna haza, amikor csörög a telefon, és hív a Hondás. Értetlenkedik, hogy mit is kéne csinálnia (de legalább szóltam, ugye); egy alacsony, bambaképű fószer, a mondatait alig értem, mert nem függnek teljesen össze. Próbálom neki elmagyarázni, itt van minden, tegye meg a kárigényét a biztosítómnál, és minden rendeződik. Kint volt viszont a rendőrség, mondom, valószínűleg tőlük is kell valami papír majd.
Este visszahív, hogy akkor most mit is csináljon, hol van helyileg ez a biztosító és ügyfélszolgálat. Meg hogy eljön a hét végén, írjak alá egy papírt, hogy vállalom a felelősséget. Mondom neki rendben, de az a rendőrségi jelentésben is ott van valószínűleg. Megállapodunk, hogy majd keres és/vagy jön, ha nem pénteken, akkor utána, azaz ezen a héten.

Idő közben megnézem a biztosító pontos elérhetőségét, megtalálom a formanyomtatványt, amit neki kell kitölteni és benyújtani, nekem csak alá kell írni, hogy én okoztam a kárt.
Ma este telefonál, eléggé feldúlt stílusban számon kéri, hogy miért nem hívtam a hét végén, huszonötödször is felteszi a kérdést, hogy ő most mit csináljon. Megadom a biztosító elérhetőségét, beszélek a formanyomtatványról, az internetes letöltési lehetőségről, stb. Azt a mondatomat, hogy "de hát Ön tud intézkedni, Ön a károsult", úgy fordítja le, hogy szerintem ő okozta a saját kárát. Dühöng, hogy szétcsesztem a kocsiját. Meg hogy ha nem jelent föl (sic!) a másik pasi, biztos lelépek. Utána azon pattog, hogy én hivatali időben dolgozom, és nem tudok vele bemenni a biztosítóhoz. Ajánlkozom, ha nagyon ráér, hozza ki a papírt, aláírom, aztán ágyő. Vagy hogy a jövő héten esetleg be tudok menni. (Egyébként utánanéztem, több hónap az ügyintézés.)

Így állunk tehát. Tök tisztességesen (bár elismerem, kissé tapasztalatlanul) járok el, cseszeget ez az időmilliomos impotens balfék, egy másik rámeresztette a rendőröket, ahelyett, hogy segített volna, mindenki a lelkiismeretemre (bűntudatomra?) apellál, kriminalizálnak a mondataikkal, kiállítják a bizonyítványomat, lelkiismeret-őreim lettek, vigyáznak rám, pedig kösz, nem rám kell. Rosszindulatú város, gyanakvó ország ez. Hahó, itt még mindig én vagyok a normális! Csak épp (legközelebb isten bizony, megyek még három kört inkább, ahogy máskor is szoktam) szarul parkolok kis helyen.

Retró hazafiság

Lassan menetrendszerűen mély depresszióba zuhanok az iskolai ünnepségek láttán-hallatán, pedig minden egyes alkalommal megfogadom, hogy átsiklok felette és nem érdekel. De főleg most idegesít, mert még az óvodákba is kiküldték, hogy a derékig érőkkel is méltón kell megünnepelni még a nemzeti összetartozásnak vagy minek a napját is; most pedig sűrű sorokban vonuljanak a kokárdákkal, a csákókkal meg a zászlókkal a térre, és tűzzék azokat bele a nemzeti virágágyásba. (A barátnőm persze nem ment, hanem helyette babzsákdobálós Habsburg-magyar szabadságharcot játszott a szőnyegen, hajrá magyarok, stb., azt nem tudom, ki nyert, de a végén kibékültek a felek, és közösen felköszöntöttek egy szülinapost és megették a sütit nagy egyetértésben.)

Nekünk tegnap egyenruhában kellett persze menni, mert ez táplálja a hazafias érzelmeket nyilván, a matrózblúz meg a szoknya (igen, a házirendben a lányoknak még mindig a térdvalameddig érő szoknya az előírás). Egyrészt öröm nézni, hogyan kerülnek elő szünetről szünetre a hátizsákokba belegyömöszölt matrózok és ingek, hogy hogyan kígyóznak a sorok a vécé előtt, hogy átöltözhessenek. Az évnek ez az egyik olyan szakasza, amikor kiugróan megnövekszik az osztályfőnöki figyelmeztetések és intők száma, és persze óriási vitákat generál, hogy ki mire ad ilyet (a sportcipő, a sötét farmer fiúknál oké-e, matróz helyett fehér blúz, szoknya helyett elegáns nadrág oké-e, stb.). Egyetlen egyszer próbáltam felvetni, hogy ha már ugatunk az uniformis miatt, akkor mi is öltözzünk normálisan vagy egyszerűen változtassuk meg a házirend erre vonatkozó részét -- ebből persze csak az első felvetést hallották meg, és azóta ránk is ferdén néz a diri, ha nem vagyunk szoknyában. (A szoknya már csak azért is vicces, mert a tornateremben egyébként egyáltalán nem adottak a kulturált műélvezet feltételei, vagy a szőnyegen kell ücsörögni, vagy állni kell a bordásfal előtt, míg a karzaton megy a műsor, ez utóbbi esetben remekül be lehet látni a szereplő lányok szoknyája alá például.)

Személyes pszeudo-osztályfőnöki véleményem az egészről egyébként az (és sajnos ezt nem is titkolom), hogy igenis fel kell szépen öltözni, de a szoknya és a magassarkú elvárása konkrétan faszság, szóval ilyenkor viseljük méltósággal az osztályfőnöki intőt.
De azt is gondolom persze, hogy ha értelmes és élvezhető műsorok lennének, akkor nem a kiöltözés nyűge lenne a legnagyobb probléma.

Hát, az idei műsor a szokásos panelekre épült: események felidézése, sok, hosszú szöveg, a Tolcsvay-féle Nemzeti dal meg A költő visszatér, ezek már akkor is történelemnek számítottak, amikor én voltam gimnazista. Az iskola önjelölt üdvöskéje elszavalt 3-4 Petőfi-verset, ezeket dramaturgiailag gondolom ő vágta meg, drámai színésznőnek készül az eszemadta, de kb. annyi tehetség van benne, mint Fásy Ádámban, amikor énekel. (Az írói-költői pályáról azt hiszem, én térítettem el egyébként, amikor még a magyartanáraként megmondtam neki, hogy túl fellengzős a stílusa. Úristen, mint tettem a magyar színjátszással....)
Szóval volt feszengés, dumálás, nyavalygás, röhögés, mezítlábazás, szoknyában pucsítás, mobilozás a sorok között, stb., és már az sem moderált senkit, hogy a bosszúszomjas igazgatónő beállt a tömeg legsűrűjébe. Hétfőn lesz adok-kapok megint.
Részemről megállapítottam, hogy az ifjúság elfelejtett rivallani. Komolyan, ennyi unott, zeneietlen, lelkesületlen arcot ott a kórusban, hát gáz. Az egészet azzal magyarázom, hogy bármennyire is nagy a pofájuk manapság, amikor igazi érzelmeket és átélést kellene vállalni, persze megfutamodnak. Rejtőzködnek. Álcáznak. Ezért is utálnak verset tanulni, kiállni szerepelni, vagy csak leülni beszélgetni, mert nincs arcuk, vagy ha van, szégyellik. Egymásét pedig leszólják.
Persze nem csodálkozom rajta, elég nehéz olyasmi közvetítésével ünnepelni, amit nem éreznek a magukénak. Évekkel ezelőtt, amikor én csináltam a műsort, szerettem volna egy "mezítlábas", közvetlen megemlékezést csinálni, ami csak félig-meddig tudott megvalósulni, de (hogy ne álszerénykedjek) tegnap is mondták még páran, akik erre emlékeztek, hogy az sokkal jobb volt. Oké, a matrózt nem tudtam kiiktatni, és a közös Himnusz-éneklést sem, de (az akkori énektanár legnagyobb felháborodására) a Szózatot igen. És azt sem tudtam megakadályozni, hogy egy Kárpátia-dal is elhangozzék az egyébként tökre felhasználóbarát és élvezhető műsorban. Mindenki gratulált, aztán a következő évtől ment tovább a szokásos rendszer.
Aztán egyszer (kissé didaktikusan talán) megírtam az álláspontomat a tanáros blogomba, amiből majdnem botrány lett, mert kikerült egy közösségi oldalra is, és természetesen személyes támadásként értékelték az illetékesek. Azóta befogom a pofám. Ez volt az:

Mivel úgyis megkérdezik a véleményemet a március 15-i műsorról (sőt, volt aki már meg is kérdezte), elmondom, hogy az iskolai ünnepeltetést több szempontból is aggályosnak találom, de nem azért, amiért sokan.
Röviden: magyarnak, de jó hazafinak is sokféleképpen lehet lenni. Még akkor is, ha teljesen tisztában vagyunk a hibáinkkal és a gyengeségeinkkel és úgy is, ha jól ismerjük a minket körülvevő világot. Világokat. A másfajta világokat. Én hiszek az értékközvetítésben meg abban is, hogy sok mindent kell tudni és megtanulni csak azért, mert az az átlagműveltséghez hozzátartozik. De abban is hiszek (ó, nagy szavak ezek!), hogy nem szabad lemaradni a kor kihívásaitól és az újabb és újabb kifejésmódoktól, eszközöktől. Ha lemaradunk, végünk. Múzeumi tárgy lesz belőlünk.
Mindig arra buzdítok mindenkit, hogy találja meg a saját hozzáállását, értelmezését mindenhez - egy szál virághoz, egy jó kajához, egy vershez vagy az ünnephez. Problémásnak tartom azokat a műsorokat, amik kész jelentést tolnak az ember orra elé: jó magyarnak lenni, szép Magyarország, tehetségesek a magyarok - jobbak és szebbek vagyunk, mint bárki más. Ez a kép egyoldalú. És mint minden egyoldalú kép, hamis is. A félkész Széchenyi tér nem szép. A mocskos utcák sem azok. Amikor az utcán összeverik egymást az emberek, és aztán megússzák, akkor nem olyan jó itt élni. Vannak máshol is tehetséges népek, Móricz, Ady, Petőfi kizárólagos emlegetése nem reprezentatív példa. A magyar kultúra vagy a nyelv szépsége, gazdagsága semmit sem ér, ha nem ismerjük a többit is. Tudják, a rossz ismerete nélkül nem tudhatjuk, mi is a jó.
Szóval nem járunk közelebb az igazsághoz, ha leszűkítjük a képet és életidegen, múltbeli dolgokat próbálunk a fejünkbe gyömöszölni. Az nem úgy van, hogy csak a múltunk értékes, a jelen ócska, és hogy a feladatunk az értékek átmentése. Frászt! Értékek a jelenben is, itt is, most is keletkeznek, csak észre kellene őket venni. Mások persze, mint a régiek, ahogy minden más, ami volt, hiszen ami most van, az most van, ami meg volt, az már elmúlt. És még valami. Nem akkor szeretünk jól bárkit vagy bármit, ha érdemtelenül vagy érdemeit elferdítve agyondicsérjük, hanem akkor, ha látjuk és láttatjuk a hibáit is. A hazával is így van ez. Sokkal többet teszünk, ha inkább teszünk valamit, országimázs ide vagy oda.

Az utóbbi években nem kértek fel, hogy csináljak műsort. És ez után az eset után pár kivételtől eltekintve nem tartom a kapcsolatot a kollégáimmal a közösségi oldalakon. Az ünnepekről viszont legtöbbször elbeszélgetünk órákon, még ha rivallani nem is tudom őket megtanítani már.
És várom, hogy az eljövendő években hogyan lesz még katasztrofálisabb a helyzet az erkölcstannal, a nemzettudatra neveléssel meg a többivel. Bár most, hogy Kovács Ákos Kossuth-díjas lett, biztosan ír majd valami szép nemzeties-ünneplős (de! modern hangszerelésű, a korszellemnek megfelelő) dalt.

a többi néma

Tudni vélem, mi okozza a blognihilt, ami persze viszonylagos, hiszen vannak örökké csevegő bloggerek, akik a telefonkönyvből is tudnak bejegyzést írni. De idő közben sokan elhallgattak, nekem speciel legjobban a drc szokott hiányozni. Lehet, hogy rosszul látom és/vagy nem figyelek eléggé, de mintha megszűnt volna az a sokszínű és nyitott intellektuális pezsgés, ami a blogszférát jellemezte általában. Maradtak a politikai bloggerek, de az ember úgy van velük már, mint a hírportálokkal: ha nem akar teljesen elkeseredni, inkább nem olvassa el őket.

Én is kevesebbet írok, aminek az oka azt hiszem az, hogy nem akarok panaszkodni. Nem akarok ego-posztolni arról, hogy mennyit emelkedett a tej ára, meg hogy megint miket szemétkedett a főnököm, hogy nem tudom, minek örüljek. Hogy kétségbe ejt az áremelkedés, a NAT, a munkahiány, a felsőoktatás helyzete, vagy hogy a múltkor, amikor hazajöttem a boltból, konkrétan sírógörcsöt kaptam.
Pedig tudom, hogy nem nekünk a legrosszabb. Nem vagyunk nagyon eladósodva, van tető a fejünk fölött, viszonylag csekély mínuszokat produkálunk a hó végére, a hiteleinket szépen törlesztgetjük, maximum azt kell olykor megideologizálni, hogy miért nem tudunk megvenni valamit, vagy hogy miért nem tudunk elmenni évek óta sehova, hogy miért örökölt cuccokban járunk, hogy miért nem tankolunk, stb.

A környezetemben is teljes elkeseredettséget tapasztalok, ami cseppet sem dob fel. Fogalmam sincs mi a módja, illetve azt hiszem néha, hogy emberfeletti kreativitást igényel időnként az, hogy az ember örömöt találjon a hétköznapokban, amikor minden, de minden ellene dolgozik. Mert végső soron, akármennyire romantikusak is vagyunk lelkünkben, mindenfajta boldogságérzet a biztonságérzetből fakad. (Kivéve persze a szerelem, de arról most nem fogok írni.)
És már azt sem hiszem, hogy a gyerekek boldogok, mert pontosan érzékelik a felnőttek perspektívátlanságát, és vagy átcsapnak vad lázadásba, vagy pedig szívszorítóan empatikusak. Ember és tanár legyen a talpán, aki kezelni tudja ezeket. És ember legyen a talpán, akinek az optimizmusa és a lelki ereje generál annyi energiát, hogy klaviatúrát ragadjon.
Azt mondják, az embernek segít, ha kiírja magából, mik bosszantják vagy bántják. Én hétről hétre rengeteg ilyesmit halmozok fel, aztán nem írom meg őket. Például:

Aggaszt, hogy miből fogok elmenni a tesóm esküvőjére augusztusban, megfordult a fejemben, hogy hitelt veszek fel, esetleg egyedül megyek (azt könnyebb kigazdálkodni, meg amúgy is problémamentesebb). Ezt eddig bizonyára azért nem írtam le, mert bizonyára nem nagy probléma, aztán meg úgyis lesz valahogy, ráadásul még sokára is lesz.

Utálom, hogy folyton koncentrálnom kell a boltban, mit veszek, hogy a lehető legolcsóbb, de a még tűrhető minőség kategóriájába tartozzon, hogy például a múltkor otthagytam valami akciós izét, mert valami mást kellett vennem helyette: és hogy egyáltalán, az alapvető szükségletek felemésztik az örömöt.

Elszomorít, hogy semmi sikerélményem nincs a munkámban szinte, mert jobb esetben fegyelmezett érdektelenséggel találkozom (azaz kussolnak), rosszabb esetben üvöltöznek, és a másik orrából folyó takony is érdekesebb, mint hogy én éppen fejen állok az óra közepén például. Pedig ha ez működne például, akkor az sem érdekelne, hogy a társadalmi megbecsülés, a fizetés, meg a többi.
A hétvégén komolya lelkiismeret-furdalást kezdtem érezni amiatt, hogy nem vállaltam el a tanfolyamot az ezer forintos óradíjjal, mert, bár szart se keresnék, de legalább azt érezném, hogy teszek valamit. Így meg csak ülök itthon minden délután, és a gombóc a torkomban arra predesztinál, hogy semmi értelmeset ne csináljak.

És ami a legjobban bosszant, az a munkahelyemen uralkodó légkör, ami tökéletesen leképezi a nagypolitikát kicsiben: hozzá nem értés, kapkodás koncepciótlan döntések, látszatra játszás, erőfitogtatás. Ma például egy komplett iskolatanulmányozó team szállt meg minket, akik a töri szakos kollégákat akarták meginterjúvolni 45 percben - ám erről a vezetőség elfelejtette őket értesíteni. Párdon, a vezető, már ez nálunk egyszemélyi. Aki szerint az, hogy a tantestület nem akar több napos kirándulást vállalni az idén, háromnegyed részben "csak hiszti".
És aki (eddig úgy tűnik) nem engedett el a két napos szakmai konferenciára,     mert szerinte okvetlenül ott kell lennem a végzősök fél órás záró értekezletén. Egyszerűen nem tudom még, mit csináljak, egy két napos programnak csak akkor van értelme, ha az ember végig ott van. Meg különben is. És aki mostantól elvárja, hogy az ember már a szándékairól is referáljon neki. Gondolatrendőrség, nagy testvér.
Lenne még, de időközben elment a kedvem, ahogy mindig szokott.

Tudnék persze örömöket is sorolni: hosszú hétvége, napsütés, miegymás.
És akkor most választanom kéne, miről írok posztot, a pillangókról vagy a valóságról.

Impro

Megjött a hasizomcucc, úgyhogy nagyon fain tavaszi edzésprogramba fogtam, egyszer még zumbáztam is, de arra, azt hiszem, nem fogok rászokni, mert -- ahogy mondani szoktam -- csak lelkileg van jó mozgásom. Mindenesetre az egész nagyon jól esik, bár még mindig úgy érzem, hogy valami elhagyatott tengerparti házba kellene elköltözni pár hétre ahhoz, hogy jól vegyem a lendületet ehhez az előttem álló tavaszhoz-nyárhoz.
Munka továbbra sem nagyon van, de a pánikroham már szerencsére elmúlt, úgyhogy most éppen türelemmel várom, hogy mit dob a gép, és el is hiszem, hogy úgyis mindig dob valamit.
Éjjel azt álmodtam, hogy zongorakoncertre kell mennem, én fogok fellépni, de egyrészt nem találom a kottában a megfelelő darabot, másrészt fogalmam sincs, hogy oda fogok-e érni... Régebben mindig egy vonat lekéséséről álmodtam, szóval ez az el- és lekésődés, úgy látszik, visszatérő motívum.

Befejeztem az improvizációról szóló fejezetet is egyébként, valami olyasmi lett a konklúzió, hogy muszáj az életben improvizálnia az embernek, azaz néha eltérnie a tervtől meg a megszokottól, hogy ne bolonduljon meg, hogy az életünk ne váljon valami minket teljesen eluraló szabályrendszerré, hogy fenntartsuk az irányítást a játék felett. Ez szerintem tök jó argumentum, kár, hogy a tudományhoz túl életszerű és túl érthető, ezt fogják majd gondolni róla és mondani rá. Remélem, mire odáig jutok, le fogom tudni szarni ezt az egészet.

A hét végén két családtagommal is telefonáltam, és mindkettővel arra jutottunk, hogy az élet egy nagy rakás szar, és hogy igazából fogalmunk sincs, mikorra fogunk kikecmeregni ebből. Az ismerőseim sorra disszidálnak, akár Kertész Ákos, már az egyetemista gyerekeik se látják a karrier lehetőségét itthon, az annál kisebb gyerekeket meg eleve mindenki arra trenírozza, hogy tanulják a nyelvet, menjenek külföldre. Vezérünk már nem látja sikeresnek a gazdaságpolitikát, és bezárt a Gigapedia.
Legszívesebben én is ezt tenném.