Még maradtak

Irdatlan mennyiségű munkán vagyok túl, és bár még nincs vége, azért az alagút túloldala már felfénylett picit.

Rengeteg dolgozatot kijavítottam, ingáztam iskolák között, és, hát igen, ezt a digitális marháskodást is próbálom rendesen csinálni. Rendesen, azaz mindig bejelentkezve, még ha feladatot is adok ki, akkor is. Hogy hallják a hangom. Persze lehet, hogy ez csak hiúság meg illúzió, hiszen egyre kevésbé szól hozzám bárki is... Az elmúlt időszak egyik nagy tanulsága (nekem), hogy minden el tud múlni. A legtöbb csoda, kapcsolat, kapaszkodás  idővel meglazul, akár el is múlik. Persze lehet, hogy utána újrakötődik, nem tudom.

A másik nagy tanulság, hogy szükségünk van a társaságra, még ha csak arra is, hogy figyeljük, ahogy a másik ott létezik vagy beszél. A testekre. 

Még az érettségik előtt kaptunk egy e-mailt a főnöktől, hogy bár most vissza kell térnünk az iskolába, ne csoportosuljunk, ne beszélgessünk, ne időzzünk a munkahelyünkön. A kapcsolattartás további formája ezentúl is legyen a telefon és az üzenetek. 

Érdekes volt látni, ahogy az emberek másfél hónap után egymáshoz viszonyulnak.

A legtöbb emberen se maszk, se kesztyű, páran próbáltak ugyan távolabb maradni egymástól, de egy idő után óhatatlanul közelebb léptek. Mindenkinek volt valami mesélni- vagy mutatnivalója, élményei, kérdései. Hiába nem volt már feladat, még maradtak. Még azok is, akik annyira aggódtak, hogy a testi-lelki ápolatlanságukkal sem látszottak törődni, amikor végül mások elé kerültek. Automatikusan jöttek a mosolyok, az apró életjelek.

Az érettségi nagyon tanulságos volt megint; egyrészt borzasztóan fájdalmas, hogy egy csomó munka ment a kukába, másrészt muszáj volt kozmetikáznom picit, mert mintha mindenki megbolondult volna május elejére. 

Felkészültünk, tehát ilyen pánik nem volt bennem (és aki dolgozott velem, talán abban sem), de valahogy a kontrollhiány (külső vagy belső, mindegy) megmutatkozott ezeken a dolgozatokon. Azt hiszem, évek óta a legpocsékabb érettségi átlagom, amit nem feltétlenül indokol az osztálytípus, amit most vizsgáztattam.

Mindkét szakomon javítottam emeltet is, ami főleg logisztikailag okozott problémákat, a minőségen nem nagyon volt időm keseregni. Nem is tettem volna, névtelen dolgozatok fölött ne pityeregjünk. A szervezéssel kapcsolatban megint rádöbbentem, hogy ebben az országban, ebben a szakmában tényleg mindenki kurvára szorong attól, hogy a kvázi felette álló mit fog szólni, ha egyetlen vesszőhiba is ott marad... most mondom, maradt ott több is. Bizonyára. 

A felettem állók szorongásait (amit persze rám, ránk nyomnak) azért most már igyekszem nem magamra venni. Végül is már nem számítok kezdőnek, szerencsére.

A munkahelyünkről egyébként úgy tűnik, eltávolítják az egyik közvetlen kollégát (munkahelyi szorongások, sokadik fejezet), akinek a feje fölött már évek óta lógott a bárd, de mivel most fel is jelentették, ez tényleg megtörténik. Alapesetben ilyenkor a folyosón megy a suttogás, most pedig inkább online. A munkaközösségemben--valahogy így alakult--mindenki nekem mondja a mondanivalót, kapom jobbról és balról is. És tényleg mindenki szorong valaki vagy valami miatt: az idősebbek elismerése miatt, a szerződése miatt, a munkája minősége, a pénze miatt, stb. 

Én ritkán szorongok a munkám okán, a magánéletem miatt sokkal többet szoktam, és ez (ebben a közösségben) talán kevésbé tipikus. Vagy csak nem mondják, nem tudom.

Ezeknek az érzéseknek a kibeszélése pedig most főként írásban megy, ami mintha nem lenne elég. Múltkor, mikor bent voltam a dolgozatok miatt, olyan csoportokat láttam egybe verődni, amiket korábban soha. Még maradtak egy kicsit, mondhatni, az audiovizuális élmény miatt... A testek miatt.

Hát igen.

Ami nagy újdonság volt két és fél hónapja, most már az is fásult és unalmas.

Én remélem, hogy már nem tart sokáig, és, akármi is következik utána, hamarosan vehetek egy nagy levegőt, mert ez a kitartás és állhatatosság, amiből alig jön vissza valami, már nagyon elfárasztott. 

Itthon, (még mindig), 6. rész

Hát, nem tagadom, hogy a #nagyvilág meg kommentszekció egy kis időre elkedvetlenített, de persze igazságtalan lenne mindent ezekre fogni. 

Az elmúlt hetekben besűrűsödtek a munkák (végzősök zárása, egyéb órák, egyetem, fordítás, stb.), úgyhogy--mivel ezen tevékenységek jó része most digitális környezetben folyik--a szabadidőmben, ha volt is olyan, nem sok kedvem volt ideülni. 

Szépen végére értem a dolgoknak, amikből csak annyit profitáltam, hogy immár újakba foghatok. Nem akarok hipokrita lenni, nem bánom a munkát, annak meg külön örülök, hogy lesznek olyan dolgok is, amik miatt most majd ki kell mozdulnom. 

Mivel az érettségit újrakalibrálták (és valószínűleg sokan lemondták a munkákat), holnaptól emeltet javítok, péntektől a másik szakomon is, és itthon vár még néhány középszintű dolgozat is. Erre a hétre délutáni tanítást rendeltek el nálunk (nem is értem, a tanítás nélküli munkanapok elillantak a ködben), amit ügyes feladatkiosztással oldok meg - vagy azzal sem, mert most már mindenkinek rengeteg lemaradása van.

Ebben egyébként megint nincs konszenzus, mert a) ne terheljük túl a gyerekeket, inkább csak motiváljunk és pozitívan értékeljünk b) ám ha nem teljesíti a csekély elvárásokat és feladatokat sem, akkor azért írjuk be a megfelelő érdemjegyet, ami egy orbitális nagy karó (...).

Nyilván mindenki szarul van és tele a hócipőnk ezzel az egésszel, mégis, nekem dilemmát okoz az, hol húzzam meg a határokat. Sose voltam az, aki egy csodálatosan okos gimnáziumban nem képes egyeseket beírni (sőt, szerintem ott kell néha igazán), de persze van bennem empátia és megértés.

Más kérdés, hogy a nagy tolerancia és jóhiszeműség odáig vezetett, hogy majdnem balhéba keveredtem egy végzős magántanuló miatt, akit (mivel nem akartam osztályozóvizsgáztatni, mert az macera, ráadásul a vezetői kérés is az egyszerűbb megoldások felé mutatott) négyesre zártam le, holott szerinte ötöst érdemelt volna.

Fura szerzet ez a magántanulói jogviszony (csecsemőnevén egyéni tanrend), sok szempontból mindenképp szerencsés, de amúgy egy #pain-in-the-ass, és sok könnyítésre ad okot, ha olyan a hozzáállás, a legkevésbé sem igazságos.     

A fordítást végül időre befejeztem, és közben sok mindent megtudtam a brit katonai galambokról, a hírszerzésről és a 'blitzről' is, bár azt továbbra sem értem, hogy amerikai lektűrszerzők (jelen esetben egy történelemrajongó ex corporate executive, na hagyjuk) miért érzik szükségét, hogy a szereplőik minden egyes mozdulatát és szempillarezzentését megörökítsék. Bár a galambos narratívát élveztem, a könyv tele van teljesen felesleges mellékszálakkal, motívumokkal és jelenetekkel, és ahogy fogyott a szufla, úgy rövidültek a fejezetek, és úgy laposodott a sztori persze.  

A járvány körüli cécó továbbra is bosszant persze. 

Még mindig nem tudom eldönteni, hurrázzunk-e a miniszterelnöknek vagy ne.

Anyám az első hetekben azt mondta, utálja Viktort, de ezt most jól csinálja.

Így a sokadik héten, hogy értelmezhetetlen szabályokkal újranyitották a szakrendeléseket, már nem ezt gondolja. Most inkább azt, hogy nem akar hibázni, mert ha csak egy hajszálnyi bakit is vét, úgy gondolja, belebukik. (Én mondjuk kurvára remélem, hogy ez mindenképp így lesz.)

Én szurkolok, hogy holnap, amikor is először megyek érettségire ügyelni, senkin ne basszam fel az agyam túlzottan. Arról már kaptunk e-mailt tegnap a főnöktől, hogy bár ő tudja, nekünk most mennyire traumatikus lesz újra átlépni az iskola küszöbét, azért ne örüljünk túlzottan egymásnak, és ne rendszeresítsük a beszélgetéseket. Továbbra is telefonáljunk és cseteljünk inkább.

Ugyanezen a napon azt is megírta, hogy a 2021/2022-es tanévre osztályfőnököket keres, mert lehet, hogy ősszel is még itthon dekkolunk, és akkor online nyílt nap (???) lesz. 

Biztosan velem van a baj, hogy mindenben az ésszerűséget keresem. Mert az ilyenekben tényleg azt keresem. 

Persze tudom, nehéz OV intézkedései mellett ép ésszel elmenni, aki a járvány tetőzésekor (?) elrendeli az érettségit, kinyitja a teraszokat, ellenben kvázi bezárja a nyarat. Repülőgépek indulnak 16 országba, de nem lehet szóbeli érettségi tartani.

Még annyi, hogy megnéztem a The Portrait of a Lady on Fire-t (a francia címet bonyolultabb lett volna kiírni). Most, hogy napok óta gondolkodom rajta, ellentmondanék a korábbi véleményemnek, ami kicsit degradáló volt (és rövid); voltaképpen egy tök szép és érzelmes film, úgyhogy még az itt-ott modorosságot is meg tudom neki bocsátani. Igazság szerint pont kellett már egy ilyen, csak hát az van, hogy az ember nem akar pont most elgyengülni, amikor úgyis pattanásig feszülnek az idegei. (Azért persze sikerült, de jól titkolom.)

Tessék, filmzene. Tökéletesen visszaadja azt a finom őrületet, ami gondolom, nemcsak bennem munkál többször, mint kéne. Újra is néztem a filmet is.