Csömör, bántás, anyagi gond, elkeser*

*A cím forrása ez.

Ígérem, most egy darabig ez lesz az utolsó bejegyzés munkahely (nem munka!) ügyben.

Megszüntették az emelt magyar érettségire felkészítő csoportomat. Felszámolták. Még pedig azzal az indokkal, hogy nem volt rá elég jelentkező, mert a jogszabály (vagy a KLIK?) szerint csak 12-től lehet csoportot indítani. Igen ám, de eddig meg volt egy olyan jogszabály, hogy kötelező biztosítani az emelt szintű érettségire való felkészítést órarendi keretben a kötelező tárgyakból.

Most ezeket a gyerekeket át akarják irányítani másik iskolába órára. Nem, nem szerveznek nekik szakkörnek nevezett irodalomórát, és nem, nem vonják össze őket a 12-esekkel (akik egyébként csak hatan vannak, de az ő csoportjuk nem szűnik meg!), hanem kipaterolják őket.

A gond az, hogy ezek a gyerekek hozzám akartak járni, azt ugyan még nem tudom, hogy tényleg a vizsga miatt-e, vagy csak úgy, mert szeretnek olvasni meg beszélgetni arról, amit olvasnak. Az osztályfőnökük az igh., aki nem lobbizott az érdekükben. Vagy nem jól. Az ig. és az igh. mindketten közgazdász-tanárok. És ma egy teljesen független ember szájából hallottam azt, hogy de tényleg, ami a humán tantárgyakat oktatók ellen itt folyik, az már felháborító.

Egy jogszabályt lehet így is, és úgy is olvasni. Mármint a legtöbbjük ilyen. Mint tudjuk (irodalom, ugye), az olvasatok pedig függnek az olvasó személyétől, esetünkben az igazgatóétól.
Semmi konkrét bizonyítékom nincs rá, de valószínű, hogy ez az ügy azért kapott pont ilyen olvasatot, mert ezek a gyerekek pont hozzám jelentkeztek. (Bár az érintettek konkrét rosszindulatára sajnos elég sok bizonyítékom van.) Meg mert magyarórára. És nem emelt közgázra. Emelt közgázra egy fő jelentkezett, most kíváncsian várom, őbelőle lesz-e csoport.

Azt is elismerem, hogy ezek a gyerekek végül nem mind vizsgáznak emelt szinten. Sőt, lehet, hogy nem is vizsgáznak jól annyira középszinten sem. De ezek a mostaniak, na, pont ők lettek volna a legjobb csoport. Mert két éve tanítom őket véleményt formálni, együtt gondolkodni, értve olvasni, és ebben a munkában/tanulásban most meg lettünk akadályozva, illetve ők lettek megakadályozva abban, hogy -- a számukra biztosított "szabad órasávban" -- szabadon válasszanak, mit szeretnének tanulni.
És igen, az én hiúságomnak is rosszul esik az, hogy minden jól működő dologra rá kell borítani a talicska szart, és aztán abból várat építeni. Ami bűzlik, ugye, de legalább van. Áll.
Egyre erősebbé válik az a meggyőződésem is, hogy ez az iskola és a vezetése (és már múltkor használtam ezt a szót) a kormány működésének a metonímiája. Egy kis hazugság, rosszindulat, bosszú, addig hatékony dolgok tönkretétele.

Most gondolkodom, hogyan reagáljunk arra hogy másik iskolába kell menniük órára (nyilván nem akarnak), meg hogy milyen módon tudnánk megmenteni a helyzetet.

Az emberi irigység, (szakmai) féltékenység, kicsinyesség és rosszindulat meg határtalan.

Lipót

Pár napja (amióta a Híradó felvetette, hogy esetleg elindul az új tanév) csak híreket olvasok egyfolytában, és egyre erősebbé válik a meggyőződésem, hogy a bezárt Lipót ennek a szerencsétlen országnak a csodálatos metonímiája. Őrültek futkosnak körülöttem. Vegyük csak az évadnyitó Vidnyánszkyt, vagy az évnyitó Hoffmann Rózsát (és az ő nagy titkát). 

A pumpám amúgy is két napja az egekben (l. előző bejegyzés), ráadásul, mint mondottam, olvasok és híreket nézek. Nem vagyok normális. A pont az i-re ez az interjú volt Szunyogh Szabolccsal, tegnap olvastam este, lefekvés előtt. Utána azon gondolkodtam, mit fogok csinálni, ha nem sikerült elaludnom.

Ez mind közvetlenül azután történt, hogy a híradóban elmondták, eztán délután 4-ig lesz kötelező általános iskolai foglalkozásokat tartani, de -- mondta Rózsa -- ha a gyereknek különórája lesz vagy más elfoglaltsága, és a szülő kikéri, bizonyára az igazgató el fogja engedni. Elképzelem az általános iskolai igazgatókat, amint most a fejüket verik a falba, hogy hogy oldják meg nyolc (de legalább is négy [5. 6. 7. 8.]) évfolyam délutáni elhelyezését. Hogy a 14 éveseket milyen eszközzel tartsák az iskolában. Matekóra délután háromkor?

Gyűlölöm a napközit. A saját gyerekkoromban még nem gyűlöltem, mert volt Teri néni, igaz, néha terrorizált, de legalább jól el tudta magyarázni a matekot. Kati néni (később) meg még jobban. Amikor beteg volt, a lakására jártunk matekozni napközi helyett, délutánonként.
Most meg mi van? Se férőhely, se tanár. Könyörgöm, a gyerekeknek már arról is igazolást kell vinni, ha háromnegyed nyolc előtt bemennek az iskolába, mert nem férnek be az aulába, és a felügyeletüket sem tudják biztosítani. 
Ha egyszer lesz időm, csinálok egy Excel-táblát arról (ha már ez a fontos), melyik gyereknek rendezettebb a házija és a tudása: annak, aki a napköziben rohad, vagy annak, aki otthon csinálja.
Értem, persze, hogy van gyerek, akinek rossz otthon és jobb a suliban, de akinek jobb otthon, azt vajon miért kell ettől az élménytől megfosztani?

Úgyhogy ma reggel (miután eldöntöttem, ma innom kell) ismét komolyan megfordult a fejemben, hogy külföldre kéne mennünk. Ennek egyetlen akadálya van: az én stresszem és az indulótőke hiánya. Lehet, hogy mire rendeződne az élet az újrakezdés után, háromszor bevinne a mentő.
Úgyhogy még várok kicsit, minél kisebb az emigrálók létszáma, annál kevesebb a stressz talán.

Azt mindenesetre mondtam itthon, hogy most egy darabig nem veszünk újságot.

A week before

Kedves X!
Ma voltam bent, de Y-nal volt megbeszélésetek, és nem szerettem volna zavarni.
Z-nek (a helyettesnek) szóltam, de gondoltam, Neked is írok, hogy aug. 26-án (héftőn) reggel 8-ra van egy ultrahang időpontom, úgyhogy valószínűleg egy fél órával később érkezem reggel. Remélem, nem kések sokat, sietek.
Köszönettel:
G.


Kedves G!
Kérem, hogy a jövőben az orvosi vizsgálatok időpontjai ne ütközzenek a munkaidővel. Különösen a munkára jelentkezés első napján és az írásbeli javítóvizsgák időpontjában. Távolmaradásodat engedélyezem, amennyiben a leveled erre vonatkozó megkeresés.
Üdvözlettel: X.


Kedves X!
A jövőben természetesen, amennyiben mód van rá, nem fognak ütközni az időpontok, ha pedig igen, orvosi igazolást fogok kérni.

Ezt az időpontot a háziorvos kérte nekem, és mivel a különböző kivizsgálásokhoz szükséges várakozási idő hosszát talán Te is tudod, örültem, hogy ilyen hamar sorra kerülök. 

Az egészségem rendkívül fontos számomra, biztosan Te is így vagy ezzel.
Köszönettel még egyszer: 
G.

Vége a szép napoknak, kedves olvasóim.

(TIA, hipertónia)
 

Szúrós nézés - István, a király

Dúlnak az indulatok az új István, a király-előadás kapcsán. Az indulatok egy része persze politikai eredetű, és várható is volt: ekkora médiafelhajtással kísért dolog kapcsán ez evidens. A médiafelhajtás még Alföldi Nemzetis igazgatósága alatt kezdődött, az onnan való távozásával felerősödött, és az, hogy augusztus 20-ra Istvánt rendez, rátett három lapáttal. Az, hogy az RTL Klub (a gonosz, kizsigerelő nyugat médiuma) közvetítette is az előadást, hab volt a tortán.

Ez az írás a tévés közvetítésen alapul, tehát kéretik levonni belőle azokat a helyzeti hátrányokat, hogy halk volt, totálban láttam a szereplők izzadt arcát (ami amúgy nem minden előadásnál hátrány, sőt), szúrós szemét, és a totális látvány viszont hiányzott.
Az előadás nem azért volt rossz, mert Alföldi rendezte, nem is azért, mert "modernizált", és nem is azért, mert nem énekesek játszották a főszerepet, mint annak idején. (Feke Pál persze kivétel, de erről majd később.)

Szerintem azért volt rossz, mert Alföldi ezt nem művészi elhivatottságból vállalta, nem azért, mert megmozgatta az agyát, hanem azért, mert nem lett volna illő visszautasítania, meg mert esetleg szorongott, hogy kevés lesz a munkája a Nemzeti után (ezt el is mondat több interjúban, hogy sokat vállalt, terápiás okból). A másik pedig az, hogy a darab fölött egyszerűen eljárt az idő. Pont úgy, ahogy az Illés-koncertre is nosztalgiázni megy a szüleim korosztálya (vagy esetleg az enyém is, ha ebben nevelkedett), ez is egy nosztalgikus élmény sokak számára, ezért nagyon nehéz frissességet belekomponálni. Szerintem nem is sikerült, és az sem véletlen, hogy a nézők nagy része az első előadáshoz hasonlítja ezt a mostanit. (Direkt nem mondom, hogy eredeti, színházban ilyen nincs, minden értelmezés elsőnek és eredetinek kell, hogy hasson, a Shakespeare-darabokat sem az 1600-as évekbeli előadásokkal szoktuk összevetni.)

A másik probléma, hogy dramaturgiailag nem lehet nagyon hozzányúlni egy rockoperához. Nem lehet sorokat kivenni, dalokat kihagyni, prózát beleírni, stb. Szóval ha egy dramaturgia vacak, akkor vacak is marad, maximum ki lehet képpel, csenddel, koreográfiával tölteni az "üres" részeket, és itt próbálkoztak is ezzel: kérdés, hogy hatnak a nézések például egy olyan óriási térben, mint a szegedi Dóm tér. (A tévében, mint mondtam, borzalmasan hatottak, az volt az érzésem, hogy a szúrós nézés az egyetlen színészi eszköz, amit használni tudtak a szereplők, na jó, még Stohl az izzadt arcát és a beesett szemeit, de arról viszont nem voltam meggyőződve, hogy ez tudatos színészi eszköz, minden percben attól féltem, hogy szívrohamot kap, és összeesik, és úgy tűnt, mintha iszonyatosan meg lenne rémülve.)

Alapvetően korrekt, de végtelenül kiszámítható előadás volt az István, a király. Helyükön voltak a motívumok, "lejöttek" a szimbólumok, benne volt az aktuálpolitika, szóval összességében kiszolgálta szépen a közönséget a produkciót. Más kérdés, hogy én például nem akarom, hogy kiszolgáljanak, azt akarom, hogy lepjenek meg. Most viszont kétségeim vannak, ez az anyag alkalmas-e arra, hogy meglepjék vele az embert.
Feke Pál szerintem rémesen irritáló volt, körülbelül annyi karizmája van, mint egy marék lepkének, viszont el van hízva. Lehet, hogy koncepcióból kifolyólag volt ilyen tutyimutyira véve a figura (igen, igen, erősen macbeth-i meg hamleti alaphelyzet ez az erős anyafigurával), de olyan volt, mintha véletlenül alakult volna így. Mondja már meg valaki a Feke Pálnak, hogy attól, hogy jól (?) énekel, még nem lesz jó színész. A Stohlnak és az Udvarosnak pedig a fordítottját kéne megmondani; attól, hogy jó színészek, még nem tudják jól elénekelni ezeket a szerepeket. Bár megjegyzem, Stohl volt a második legerőteljesebb figura az előadásban, viszont jócskán lemaradt Szemenyei Jánoshoz képest (Laborc), akit már régebben kivívta az elismerésemet. Ő volt a legjobb, énekesi és színészi szempontból is, kár, hogy viszonylag hamar megölik a darabban (ekkor majdnem úgy döntöttem, hogy átkapcsolok).

A trabantos poént is értettem, jópofa volt, de ennél nem több az a pillanat, amikor Sarolt a lépcső tetejéről gyorsan száműzi a 80-as évek iránt nosztalgiázó Vargát és Nagy Ferót, azok meg ijedtem visszaülnek a Trabantba. (Mondjuk Ferónak mindez amúgy jól állt, Vargából meg az önirónia szikrája is hiányzik, kíváncsi lennék, hogy tudták rábeszélni erre a jelenetre...) Értettem azt is, ahogy a keresztekkel bezavarják a korábbi lázadókat a koronába, majd a végén az egész társulatra rácsukják a koronát, ami ketrecre hasonlít... Aztán elénekelték a Himnuszt, amit szintén értettem, és valami egészen különösen szomorúan hatott - nekem például azért, mert csalódtam az előadásban.

Szóval a probléma baromira nem az, hogy máshogy nyúlunk egy nyersanyaghoz, a probléma az, hogy nincs ötletünk, és mindenféle standard és kiszámítható modernizáló törekvéssel megpakolunk egy előadást (pl. villanygitár, gépfegyveres királyemberei, bőrdzseki, katonai egyenruha, szmoking, több liter vérben fürdés, stb.), mert attól ez még nem lesz egy kortárs előadás, csak összezavarodik a dolog szemiotikája. És ha mindehhez az társul, hogy rohangálnak, izzadnak, gesztikulálnak és ordibálnak, az meg még unalmas is. Most azon gondolkodom, hogy a darabban illetve a rockoperában eredetileg volt-e ennél több, vagy csak mert szerettük, csak mert a lázadást és a rockerkedést szimbolizálta annak idején (!), meg mert a kor sztárjai énekeltek benne (és ezért a zenerajongók végre elmentek színházba) megbocsátottuk neki minden hibáját.

Remélem, Alföldinél elmúlik a para, kicsit visszavonul gondolkodni, nem kapkod tovább, és nem vállal el minden vackot. (De hát még biztos nem, mindjárt indul az X-faktor...)

(fotók: szegedma.hu)

Bícsbadi

Ez egy uncsi fitnessz-poszt lesz.

Csak el akarom mesélni, hogy a nyolcadik héten tartok egy tizenkét hetes edzésprogramban. Komolyan.
Büszke vagyok magamra. Makacs lány vagyok.

Elég sokáig kerestem egyébként, mi lenne jó, mert már baromira untam az összeset, amit kipróbáltam. Végül ezt találtam, bícsbadi, vicces, és nagyon élvezetes, és az edző, Chalene is egész jó fej. Na jó, persze ezeket az amerikai fitnessznőket meg kell szokni (bocsánat Life-Balance experteket...), de tulajdonképpen tök jó, ahogy boostolják a népet, meg az is elég szimpatikus, ahogy a tökéletes testű csajok helyett mindenféle korosztályt bevesznek a programba, vannak idősebbek is, ők a könnyített verziót végzik, vannak pasik meg az átlagnál gyengébbek.

Ez első látásra egy sima súlyemelgetős cucc, napi kb. 30 perc edzés, két nap kardió, meg két szünnap. Persze megvariáltam, egyrészt nem tartottam szünnapot, csak ha nem voltam itthon, másrészt a kardiót utáltam, mert túl ugrálós, úgyhogy azt kicseréltem másféle kardióra. Meg persze nincs is ennyiféle és ilyen nehéz súlyzóm. És hát az étrendet sem tartottam persze, mert - nincs ezen mit szépíteni - szeretek enni, nyár is van, a sört is szeretem, és különben is sanyargatom magam éppen eleget más vonatkozásban.
Úgyhogy nyilván hatásosabb eredményeket érhettem volna el, ha natúr párolt csirkét eszem brokkolival, de hát ma például tök baró pizzát sütöttem... Jó, azon volt brokkoli.

Eleinte furcsa volt volt ez a sok súlyzózás, baromira nem értettem a logikáját a muscle burns fat-nek (ez ugyanis a mottó), de végül rájöttem (meg éreztem is), hogy - nagyon szakszerűtlenül megfogalmazva - tök mindegy, hol vagy hogyan emeled a súlyt, az a testrészed fog fájni, amit éppen mozgatsz, miközben tartod. Ez pedig egy lassú edzés, igazából a feszítés-lazítás fontos, nem a tempó, és pár nap után meglepődve fedeztem fel, hogy izzadós és izomlázas is lehet a dolog. Kicsi súlyokkal is.

Mindegy, az eredményt majd megítéli, aki akarja, én elégedett vagyok, és a sport különben is tök jó, mert például nem bolondultam még meg a határidők szorítása meg a sokfajta nyomás miatt, meg abban, hogy a szabadság is mindig munka. Sokat ad az önbecsülésnek, nyolc hét az nyolc hét. Kánikulában is.
Menő vagyok. Vagy nagyon makacs, nem tudom.

"Worrior"

Most már szinte bizton tudom, hogy minden bajaim forrása az aggodalom. Krónikus aggódó vagyok, hiába veszem körül magam (tudatosan) olyan emberekkel, akik pont ellentétes természetűek.
Ráadásul racionális aggódó vagyok, ami azt jelenti, hogy teljesen logikusan meg tudom magyarázni a kívülállóknak, hogy éppen miért is aggódom. Annyira jól csinálom, hogy rögtön elhiszik/megbocsátanak/elnéznek mindent, sőt, ami a legrosszabb, igazat is adnak. És akkor én büszkén aggódhatok tovább.

Most pl. az van (nincs semmi egyébként), hogy bizonytalan az évkezdés, bizonytalanok az őszi keresetek, másodállások, tanítványok, a dolgozatom leadásának időpontja, szóval kb. minden, ami éppen tényező az életemben. Önreflexív megjegyzés: hülye vagyok persze, ez minden ősz kezdetével bizonytalan, minden év ugyanígy indul. Emlékszem a tavalyira, akkor vettem az első macskagyökér-tablettát. Aztán minden rendeződött, voltam konferenciákon, írtam cikkeket, befejeztem a tanévet rendesen, alig csesztetett a főnök, a Káva meghívott előadást tartani, mert megtaláltak az interneten (!), megvolt a próbavédésem, volt sok vizsgázóm, aztán nyáron is munkám, fesztiváloztunk, nem annyira kellett számolni a forintokat, mint korábbi nyarakon, stb.

Jó igaz, éppen most próbálják beállítani a vérnyomáscsökkentőmet.
Jó, igaz, ki fognak vizsgálni hipertóniára.
Jó, igaz,  ofő leszek, aztán szívhatok itt év elején, ahelyett/amellett, hogy a finisre meg a védésemre koncentrálhatnék.
Mindegy.
Sokszor azért elgondolkodom azon, milyen lenne egy aggódásmentes élet. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ehhez elég lenne, ha nem kéne kifillérezni a menzapénzt meg a bérletpénzt. Meg ha végre lenne valami saját ingatlanom. Esetleg egy icipici ház, mert ez igazán nem nagy luxus más, normális országokban, én viszont imádok napozni, akár egy icipici kertben is... Szóval nem vagyok biztos benne, de valamiért úgy sejtem, hogy akkor nem kéne azon agyalni (+1 téma az amúgy is túlterhelt és kisüléseket elszenvedett agyamnak), hogy meg kéne tanulni a meditációt vagy az agykontrollt. Legalább.

Medical

Nemcsak az irodalmi és zenei tájékozottságom, de a szociális kapcsolataim is leépülnek lassan itt a nyárban, amiért tényleg elnézést, de a doktori finisében vagyok, tudom, ez egy végtelenül készülő doktori, de majd alkalom adtán lesz egy külön bejegyzés arról, hogy hogy is van ez...
.... mindenesetre a néhai szociális alkalmat ma például az szülte, hogy elmentem a neurológiára az első gyógyszeres felülvizsgálatra, ha nyár, akkor kórház, eztán így lesz már.

Volt ott két szőke nő, az egyik azzal a belőtt kleopátraparóka-féle frizurával, a másik meg egy rövid, tépett, nem jó fejek, de kedvesek és polgáriak, sok (hamis) arannyal. A kleopátra kikérdezett, meg mondta, hogy bocs, sokáig tartott a leleteim előhámozása a gépből, és hogy hogy vagyok. Mondtam, szuperül. Aztán blablabla, meg hogy mi a foglalkozásom. Hát, mondom, tanár vagyok.
Na, erre sápítozás, egészségügy és oktatás közötti párhuzamvonás, sajnálkozás a mai fiatalok miatt, sopánka, stresszfaktor összemérése, meg hogy a mai történelemtanítás... Mondom neki, én magyar-angol szakos vagyok. Akkor nekem még szerencsém van, mondja erre. Meg hogy az ő fia már Kossuthot se tisztelte, mint nagy magyart, és ilyeneket mondott, hogy 'elhúzott az országból' miután 'megcsinálta a balhét', még az is lehet, hogy 'felmarkolta a suskát' is. Hát így. Tényleg, ez a mai történelemoktatás, szegény pedagógusok.
Azért én persze beszélgettem, mert utálok orvosnál lenni, és jól tudom ezzel oldani a feszültséget. Szeretek elmerülni abban az illúzióban, hogy én érdeklem az orvosokat... Pedig...

Aztán vérnyomást mértünk, és volt sápítozás meg szemek meregetése. 143/99. Hát, ezt karban kéne tartani, mert. Mert hogy az 'egészség három fontos komponense' esetemben: koleszterin, vérnyomás, gyógyszer. Kérjek a szülinapomra vérnyomásmérőt. (Anyád...)
Kérdezte, szoktam-e mérni, mondtam, hogy természetesen nem, különben is, valószínűleg fehérköpeny-szindrómám van. Hát, erre most lehet, hogy hipertóniám. Vagy legalább is hajlamom.
Mindenesetre az orvosok agya egy rugóra járhat, mert anyámtól nem is kellett kérni. Ahogy ismerem őket, holnap hozza a posta.

Holnap megyek a háziorvoshoz a papírral, és úgy néz ki, 35 éves koromra hirtelen megnő a gyógyszeradagom (szóval napi 4), lehet, hogy a névnapomra egy nagyobb gyógyszerkasznit kell, hogy kérjek (tudjátok, az a szar, amibe be tudod rakni napra készen, hogy mit kell szedni, de az enyémben túl kicsik a  fiókocskák). Hát így. Még gondolkodom, hogy az Orbán-rendszer áldozatának tekintsem-e magam, vagy a pedagóguspályáénak, vagy a kettőének együtt.
Esetleg a lépcsőzőgépének most, hogy így kiderül(het) rólam a magas vérnyomás.

Katlan 2013

Az idei Katlan is nagyon jó volt, sőt, mondhatni, jobb, mint a tavalyi. Mondjuk megint vezetnem kellett a falvak között jó sokat, ez kicsit stresszelt, ugyanúgy, ahogy a sorszámozásos mizéria is, de volt egy pillanat, amikor eldöntöttem, hogy ez nem számít, lesz, ami lesz. Na, onnantól kezdve sikerült bejutni minden olyan előadásra is, ahova nem is volt számunk.
Megszerettem ebben a fesztiválban most idén azt is, hogy egyáltalán nem kivételezik a sajtóval, amire tudtak adni számot, arra adtak, aztán egyszer csak közölték, hogy ennyi (persze sok újságíró fel sem vette a sorszámait, úgyhogy jutott pluszba is néhány végül).

Általában újságíróként veszek részt egyébként, most is így volt, csak sokkal több szabadságot kaptam, mint korábban, és ez is könnyebbség volt. A hőség viszont szívás, ahogy tavaly is, kezdem azt gondolni, hogy ez valami nomen est omen ezen a fesztiválon, hogy 50 fok van, de tényleg. Voltak párakapuk, betonlocsolás, ingyen vízosztás, meg légkondis tornaterem (a színházi előadások idejére, de mivel zajos volt, egy csomószor nem működött).

A programokkal nagyrészt ki voltam békülve, viszont most már tényleg elmennék valami jó kis dzsesszkoncertre, mert folyton underground zenekarok koncertjeire kellett fuvaroznom a társaságot (jó, a Quimby szerintem már eléggé mainstream, Péterfy Borit meg én is szeretem, a 30Y-t meg továbbra sem, bár annak azért örülök, hogy a tinirajongók ide járnak, és nem Fluor Tomira - és a szövegeik is elég jók). Legjobban Sena tetszett, de beszédes tény, hogy erre egyedül kellett elmennem, mert egybeesett a Rájátszás koncerttel (ami talán szintén érdekelt volna, ha...). A Rájátszás teamben egyébként jelen van az egyik volt évfolyamtársam, aki - megdöbbenve vettem észre - nem ismert meg... Hát, a nagy emberek, ugyebár.

Idén végre láttam a Mulatságot is, ami tetszett, viszont a kritikusok által legújabban agyonhype-olt előadás egyáltalán nem. Értem én, hogy fizikai színház, meg hogy ez most egy új kísérlet, és összehangolni a kétfajta reprezentációt, stb. stb., de jó lenne szólni ezeknek a remek táncosoknak, hogy attól, hogy szép szöveget mondanak 130 percen keresztül, az attól még nem lesz izgalmas. Dramaturg és beszédtanár. Ez kéne. Akit érdekel, találhat kritikát az interneten. Ami viszont nagyon tetszett (és a kritika úgy általában lehordta), az ez volt. A második részben, amikor a Nemzetszaporulati Bizottság hergelt, meg a klinikai szülést karikírozták, konkrétan elakadt a szavam, hogy mennyire gyűlöletes ez az egész issue a nemzeti gyerekcsinálási projekttel meg a szülész-nőgyógyász lobbival. Ráadásul hihetetlen jó színészek voltak, komolyan, az idei évad legjobb előadása volt ez ott nekem, mert most épp tojtam a trendekre, és csak a megérzéseim érdekeltek meg az, amit ez az egész cucc kiváltott belőlem.
És volt persze Parasztopera, amit már százszor láttam, most viszont nagyon örültem, hogy meg tudtam mutatni a többieknek is.

A Requiem meg megbőgetett kicsit, biztos a környék miatt is, meg a csillagok, a szalmabálák, a horvát határ, meg hogy egy hétig nem olvastam se híreket, se facebookot, se semmi mást. Írni sem kellett, most viszont kell, úgyhogy nézegessétek a képeket a további érdeklődésetek okán (ha még van).