Rest in Peace

A hivatalos karácsonyozásnak végre vége, úgyhogy ma délutántól itthon esz a fene, ezért is van időm írni.
Mondjuk talán korábban is lett volna, de lehet, hogy sárgaságot kaptam a klaviatúrától, miután leadtam az opus magnumot, szóval egyszerűen besokalltam az írástól. Az olvasástól is, nem hiába, hogy az elmúlt fél évben (de lehet, hogy több) egy kiolvasott könyvet sem bírok felmutatni. Egy olvasatlan bunkó lettem.

A karácsonyi családlátogatás érdekes dolog, szeretem is meg nem is, tulajdonképpen lehet örülni, hogy az embert várják, aztán lehet bosszankodni is azon, hogy a végighajtott tanév után nem lehet ledögleni egy heverőre szépen. Hát az utolsó tanítási héten végigszenvedtem a hivatalos karácsonyozásokat, letudtam az iskolai karácsonyi műsort (cuki óvodások léptek fel, megmentvén a főszervező - én - életét), aztán autóba ültünk, és elhúztunk Budapestre, hogy megnézzük ezt a koncertet, meg tartsunk egy kis előkarácsonyt. Minden nagyon jól sikerült, de rá kellett jönnöm, hogy 35+ évesen (közalkalmazottként?) már nem annyira gyerekjárék végigpogózni Péterfy Borit, majd másnap konszolidált arcot mutatni és szocializálódni. Na de nem panaszkodom, ez volt az ajándék.
Aztán haza, villámbevásárlás, villámtakarítás, villámkarácsony, és indult a családlátogatós program, amiben egyébként a vezetés a legjobb.

Annyit még el kell mondanom a téli szünetről, hogy emberemlékezet óta ez az első, amikor nem kell különösebb mamutmunkákat végeznem, hirtelen nem is tudom mit kezdjek az időmmel. Szerintem elolvassuk majd egymás ajándékkönyveit (ezt meg ezt, amiket a "nem ajándékozunk" fogadalma ellenére mégis megvettünk), elmegyünk a koncertre, amire jegyünk van, és végre végignézzük a filmeket, amiket hónapok óta letöltöttem. És nagyokat alszunk délutánonként, amire kb. 8 éve ne volt példa.
Felfedeztem azt is, hogy bár láttam az összes aktuális mozisikert, egyikre sem emlékszem, mert közben valószínűleg mindig lábjegyzeteket vagy bibliográfiát szerkesztettem. A lemezekre ugyanez vonatkozik.

Úgyhogy van mit bepótolni mindenféle érzék(elés)ek szintjén.

Színház és egyéb állatfajták

A héten színházba vittem az osztályomat (meg másik kilencedikes osztályokat is), és már régen akartam írni erről, de éppen a téli depressziót próbálom legyőzni, úgyhogy nem ment.
Az Antigonét néztük, és nem voltam pozitív elvárásaim, de esküszöm, nem azért nem tetszett, mert bedumáltam magamnak.
Fogalmam nincs, kinek az agyából pattant ki, hogy a középiskolásokat operásított előadással lehet megfogni. Most mondhatnátok, hogy lehet, hogy nem ők voltak a célközönség, de a városi tévében hallottam, hogy DE.

Szóval az egész beillett egy színházszociológiai tanulmánynak is, mivel attól paráztak, hogy hogy kell egy színházba felöltözni, mondtam, mindegy. Kényelmesen. Úgyhogy azért eljöttek vagy 15-en, a bandázás végett, de nekem nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy hogy bírnak el egy ennyire szar előadást.
Hát, respekttel.
Egyrészt az operarészek (ld. a kar) nem voltak szövegileg érthetőek, holott aki ismeri az Antigonét, tudja, hogy egész fontos dramaturgiai pontok derülnek ki az ő soraikból. Másrészt a hősnők hisztériáztak (nem tudok erre jobb szót), harmadrészt pedig -- bár ezt csak később, és átgondolva tudtam elmagyarázni -- az egész előadás teljesen tét nélkülinek bizonyult. Pedig manapság olyan szép történetet ki lehetett volna kerekíteni abból, ahogy egy lány egyedül szembeszáll ostoba politikai döntésekkel.

A színpadképet egyébként egész szépen ki tudtuk elemezni később, viszont azon nagyon jókat vigyorogtam, hogy a legnagyobb nézői élmény a szünet várása volt ("T. nő, mikor lesz szünet? Hány perces lesz?"). Aztán amikor eljött a szünet, ott tobzódtak a folyosón. Meg is kérdeztem tőlük, hogy hogyhogy itt vannak, azt hittem, lelépnek. Mondták, áááá, ők nem mernek. Mondtam nekik, hogy akkor ezek szerint még nem végeztem elég jó munkát a véleménynyilvánítás szabadságát kialakítandó. Mivel résen vannak, rögtön levágták, hogy én csak miattunk maradtam, mert egyébként hazamentem volna már, és megbeszéltük, hogy megvárjuk Teiresziászt, mert Uhrik Dóra játszotta, gondoltam, történni fog valami.

De nem történt, bár Uhrikot nagyra tartom.
Ezután már csak az okozott vidám perceket, hogy némely diákjaim a "mikor lesz vége" kérdésekkel tökéletesen lebuktatták magukat, hogy egy betűt sem olvastak az egészből, valamint megható volt azt is látni, hogy a fiúk (és van köztük "árva fiú" is) elővették a legjobb ingüket, és megpróbáltam okosan, minden csibészség nélkül figyelni.

Annak azért örültem, hogy a Cakó homokanimációt mindenki értékelte (másnap volt mi tetszett, mi nem tetszett elemzés irodalomórán), és hogy megismerték ezt a dolgot. Szerintem (meg is mondtam) ez volt az egyetlen értékelhető jelenség az egész előadásban.

(képek forrása: pécsma.hu)

Eltökélt szándékom, hogy elviszem őket a Kaisers TV Ungarnra (itt fognak vendégszerepelni), hogy legyen még esélyük arra, hogy beteszik a lábukat színházba. Majd meglátjuk, sikerül-e megoldani.

Az iskola egyébként kiakasztó, a gyerekek is, és lehet, hogy én is, mert már mindenki alig várja a szünetet. Érdekes, hogy míg a felsőbbévesekkel összevesztem (illetve konkrétan egy sráccal, aki annyira gyermeteg, hogy fogalma sincs, hol kell abbahagyni a cseszegetést, nem csak az enyémet, hanem a környezetében lévőkét is, de hát 18 elmúlt, a lelkizésen kívül mást nem tudok kezdeni vele, és tényleg csak remélni tudom, hogy hatok rá...), a kisebbekben megmozdult valami. Világos, hogy minden jobban érdekli őket, mint a tanulás és a leckeírás, de mivel megfogalmazták a hatalmas elvárásaikat felém, rákérdeztem, hol marad a kölcsönös respekttől az, hogy ők semmit nem csinálnak. Meg még az órát is szétpofázzák. És hogy ez a helyzet kihasználása. Na, látni kellett volna, hogy pisszegték le egymást, és hogy jelentkeztek egész órán, hogy valami okosat mondjanak. (Élen a renitenssel, aki 4-5 tárgyból áll amúgy bukásra, nagyon megható volt.) Hát, szeretném hinni, hogy az értelmes beszéd ezután is így fog hatni rájuk (a lelkükre, nem a szorgalmukra, de hát talán az előbbi a fontosabb).

Szeretném ezt a két hetet még ép ésszel kibírni. Haladás, hogy ma este már nem bőgtem a fáradtságtól annak ellenére, hogy dolgozunk. Diáknap volt, feladatokkal, gyerekmegőrzéssel. És csináltak, aranyosan, még a legbénábbak is. És a nap fénypontja az volt, amikor az egész gyáva népség végül ki mert állni a szar rapszöveggel az egész iskola elé közösen, hogy legalább együtt égjenek le, hát ez.... csodálatos.

Sokminden

Nagyon sok minden történt, amióta nem írtam ide.

Voltunk például színházban. Először ezen. Nagyon tetszett. Ha tehetném, középiskolában mutogatnám fiataloknak. Nem is tudom, miért nem lett belőle utazó iskolai előadás, gondolom, mert csórók a kaposvári főiskolások, csórók az iskolák is, és nem áll össze a dolog. Ha én lennék a kormány, ebbe raknám a pénzt.
Az előadás teljes sötétben játszódik, eszközeit tekintve nagyon egyszerű, zsidó deportáltak visszaemlékezéseit hallgatjuk. Tök sötétben. Van egy kis narráció, de az csak annyi, hogy a sárga csillagtól a táboron keresztül a hazatérésig követi az eseményeket a sok elbeszélő. Nagyon erős zenét is használnak, Kovács Márton a zeneszerző, ő szokott Pintér Béláéknak is zenét írni.
Zsidó viccekkel kezdődik az előadás, olyanokkal, amiken nevetgélünk, aztán már szégyelljük magunkat, mert a kemény, gonosz viccek következnek. Ettől valahogy önironikus az egész, de fájdalmas is. A sötétben a tapasztalat az, hogy hol innen, hol onnan jön a hang. Az ember egy idő után rájön, hogy ez egy marhavagon. Vagy inkább gázkamra. Mikor mi. Színházilag (mondhatni) nulla, hiszen pont a legfontosabb elemet, a látványt veszik ki belőle, de mégis végig leköt. Nem tudom, hogy csinálták, nagyon elszomorodtam tőle, és sokkal hatásosabb, mint egy nagyszabású holokauszt film. Az előadás vége, hogy meggyújtanak egy darab óriási gyertyát a terem közepén, és kimennek. Soha többet nem látjuk őket.

Aztán megnéztük ezt is. (Igen, ilyen előadásokat hoznak mostanában ide. Bár a nagyszínház programja kiakasztó, de a Zsolnayban próbálkoznak.) Szóval ezt egy szárnypróbálgatásnak tudom minősíteni, nem a társulat főembere csináltam, hanem az ügyvezető (aki amúgy rendező), és kicsit túl- illetve alullőtt a célon. Egyrészt az előadás nem volt megírva sem dramaturgiailag, sem szövegileg. Értem én, hogy korrupció, de az olajszőkítés módszertanából színdarabot írni (szövegileg értem) kicsit necces. Mármint nyelvileg. Egy idő után képtelen voltam követni, hogy mi van. Nem is értettem. És nagyon didaktikus lett.
A szereposztás viszont teli találat, Börcsök, Terhes, Bánfalvi Eszter (úristen, mennyire jó) és Koós János. Nem csalás, nem ámítás. Dobtam egy hátast persze, de Koós halál ironikus, bár klisés, de nagyjából másfél órán keresztül nem tudja az ember feldolgozni, hogy őt látja. Elénekli mindenféle dalait, én meg végig azon gondolkodtam, hogy hogy jutott a rendező eszébe meghívni. Valószínűleg kellett neki egy elhasznált arcú, kicsit kéjenc hatást keltő vén pasi. Aki édeleg. És bejött.
Az előadás 120 perc szünet nélkül, ami elég sok. Didaktikából ez mindig sok.

Aztán Szegeden voltam az Örkény-kiállításon, ami egyszerűen szuper. Az első részben interjú formában mesélik el az életét (kérdés, felelek, sok kép), majd át kell menni egy tükrön (Arról, hogy mi a groteszk - ez van rajta), és ott van az igazi kreáció. A Tótékból ismert kartondobozokkal van kirakva a tér, rá vannak nyomva a novellák, kis illusztrációkkal. Vannak tévék meg videóinstallációk, és ott a budi! A budiban pedig szintén van egy tévé, ahol a budis jelenetet lehet megnézni a Tótékból.
Ezt nem tudom jobban elmesélni, a fotók beszédesebbek. A vendégkönyv egyébként egy írógép. Igazi, kattogós. A folyosón meg ott van a poéta-telefonfülke.

Túlélsz, pöcök.

Az égnek...

... címzem már ezt a posztot, mert most már tényleg.

Őrült egy hét ez, leginkább remete szeretnék lenni. Mert naná, hogy a legnagyobb finis kellős közepébe durrant bele egy csomó minden, a beteg mama, aki tagad és vádol, ezáltal idegesít (de most már kiveri a biztosítékot lassan), az iskolából kiiratkozó neurotikus diák, a követelőző kamasz(ok) meg az érzelmi (és anyagi) zsaroló munkaadók.

Ebből most csak az utolsót fejteném ki, mert ma Dubai-élményem volt egy iráni plasztikai zsebésszel, na nem, nem operált meg, csak szerette volna, ha tanítom az aspiráns iráni orvostanhallgatókat. A háttér az, hogy egy csoportját elvállaltam (részint a konkurencia nyomására, ahol több kínai, brazil, ujgur, török hallgató tartozott hozzám, most meg átküldtek ide, hogy megmutassam, hogy is kell ezt jól csinálni, magyarán kölcsönadtak...), de ő többet akar. Elhívott egyeztetésre, ahol annyi pénzt vett ki a tárcájából, amennyit rég láttam együtt ("adok egy kis előleget"), majd azzal riogatott, hogy felakasztja magát, ha nem vállalom a másik csoportot (meg a harmadikat) is. 
A fenyegetés persze nem komoly, jól keres meg jóképű is, csak hát végre talált egy embert, akiről úgy véli, befolyásolható és megvehető (ez vagyok én). Tulajdonképpen örülhetnék, hogy két nemzetközi orvosis felkészítő program vitatkozik azon, hogy megszerezzen ENGEM, aki nyilván minden idők legremekebb tanára vagyok, de az egész inkább idegesít, mert egymásra licitálnak, hogy megfogjanak. Időben, lelkileg, pénzzel és mindenhogyan. Arra is büszke lehetnék, hogy mindez a hallgatók nyomására alakult így, akik (tényleg nem tudom, arab országokban milyenek a tanárok) majdnem celebként kezelnek. Szerintem egyébként csak azért, mert nincsenek hozzászokva, hogy egy tanár viccelődik órán.

E vita hevében felmerült ma, hogy esetleg felmondhatnék. Mert mondjuk segíthetnék kidolgozni a nemzetközi diákok felkészítő oktatási programját (gyűlölök oktatásszervezni). Vagy ha ezért nem, hát kereshetnék bruttó félmilliót egy hónapban (megbízásival, persze, tehát lehet, hogy ez nem is lenne mindig ennyi). Meg még néhány ilyesfajta érv.

Mikor az ember, aki tényleg, csak normálisan meg akar élni, kezdi magát árucikknek érezni, akkor tényleg, a legjobb módszer, ha leül gyorsan írni valami felettébb fölösleges irományt, például egy bölcsészdoktorit. Mert hogy a tütübe nem bírja senki felfogni, hogy OKÉ, hogy mindenki imád sokat keresni, de én -- próbáltam -- nagyjából idegösszeomlást kapok három hónapon belül, ha az igeidőket kell tanítanom heti 30 órában. Rendben van, hogy ez az imidzsem (lásd fent), nem érdekel tényleg, úgy írogatom a kis színháztudományi-bölcsész cuccocskáimat, hogy még véletlenül se keltsek feltűnést annak a szemében, akinek angolt tanítok, de akkor legalább azt fogná fel a rám mászó programmasiniszta, hogy ha minden tanár ukmukfukk felmond, mert a wellnessre akar gyűjteni, akkor ki fog az ő bölcsész lelkű gyermekéhez két értelmes-érzékeny szót szólni? Tudom, tudom, hogy egy romantikusba oltott ostoba tyúk vagyok, de tényleg olyan kevés dolog van az életemben, amivel intellektuálisan örömet okozhatok magamnak.

Hát mert nekem tényleg megborsózik a karom, amikor valaki okosat mond a magyarórán. Tudom, barom vagyok, de ez van. És egy tapodtat sem akarok tágítani amellől, ami érdekel. Iszonyú sok munkám van abban, hogy úgy legyek bölcsész, hogy közben pénzt is keressek, a földön maradjak két lábbal, és ne szoruljak rá senkire ahhoz, hogy a "kis hobbijaimmal szórakozzak" (ez egy régi sztori, majd később visszakeresem a linket. Hobbival szórakozás = gondolkodás, bölcsészet, írás, tanulás - egy kardiológus szerint. Nem az én kardiológusom volt. Nekem nincs. Még.) Mindemellett kurvára örülök, hogy nem vagyok bankár, közgazdász, orvos, politikus, hanem ilyen értelmetlen dolgot művelek, mint a művészetek és a kultúra.
Úgyhogy ha most az jutott eszetekbe, hogy barom vagyok, amiért nem mondok fel bruttó 500 ezerért, akkor jusson eszetekbe, hogy ha az ilyesfajták, mint én, nem lennének, a kölyköknek csak hoffmannrózsi jutna.

Legjobb, ha mindenki békén hagy, úgyis mindig változást akarok, de én, én, én döntöm el, hogy milyet és mikor.

Szünet

Kitört az őszi szünet. Hónapok óta először nem vagyok idegbeteg vasárnap este, hogy másnap dolgozni kell menni, mert nem kell menni.
Izgalmas hetem volt. Nemzeti ünnep, ahol leginkább azon kellett izgulnom, hogy az osztályom felveszi-e a matrózblúzt és a vasalt nadrágot. Persze voltak, akik nem. Nekem mindenesetre szakmai kihívás volt úgy kommunikálni a házirendet (vö. egyenruhát), hogy maradjon bőr a képemen. Egy lánynak, aki hosszan lamentált azon, miért kell szoknyát húzni, végül azt mondtam (kicsúszott a számon): "maga szerint én nem kapok a fejemre, hogy nadrágban vagyok?"
Aztán persze megdicsértem mindenkit, aki igazán csinosban volt.
És gondolatban sokszor felidéztem az ig.nő szavait, amikor "felkért" az osztályfőnökségre, miszerint csak egyet kér, hogy szigorúan tartassam be a házirendet. Hiába, a látszat kurvára fontos. A külcsín és a belbecs, ugye.

Egyébként imádom a gyerekeket. Ez az egész helyzet a szívügyem, pont ezért nem akartam osztályfőnök lenni, mert tudtam, hogy ez lesz. Tudtam, hogy elalvás előtt, vagy amikor éjjel felébredek, az osztály dolgai fognak eszembe jutni. A várandós kislányt nagyon jól fogadják, együtt nézegetik az ultrahang-fotókat, hordják neki a házit, segítik. Ő meg szorgalmas, hetes hiányzások után simán ő az egyetlen, aki készül. Mondjuk a többiek is rendesek, és igazából a linkekre sem tudok haragudni. Kiosztogatom az egyeseket, de nem haragszanak.
Új kihívás: pityergő anyuka megnyugtatása, akinek a kisfia reggel pánikrohamot kap, és nem hajlandó iskolába jönni. Izgalmas kérdés, hogy egy határozottabb hangvétel, netán egy pszichológus hiányzik a gyereknek, aki általános iskolában sztár volt, most meg meg kéne ezért küzdenie az új helyzetben - valószínűleg mindkettő.

Mindennél jobban leköt az opus magnum. A finomításoknál tartok, és még pont 1 hónapom van, illetve 1 hónap múlva ilyenkor már önfeledtem olvasom majd a regényeket, amiket halomba pakoltam, isten sütiket fogok sütni, uszodába fogok járni és zongorázni. Közhely: néha szarnak, néha remeknek érzem az egészet. De az mindkét lelkiállapotra igaz, hogy baromira elegem van. És úgy fogok bosszút állni a rosszindulatú főnökömön, hogy az iskola minden felületére, ahol a nevem szerepel, ki fogom íratni a dr.-t.

Közös programon voltunk, társaságilag. Nagyon jó volt. Én izgultam, de akkor is.

Új sorozatot nézek. Terápia. Egy csomó minden eszembe jut róla. A saját életemből. Is. Egyébként kurva jó sorozat, nézzétek.

Eszék

Most csak ennyit tudok mondani.

Nagy

Az az igazság, hogy baromira nem azért fogok elmenni tüntetni szombaton, mert nem nőtt a fizetésem. Igenis nőtt. És? 35 éves vagyok, a tavalyi tanévben havi 103 és 108 ezer között kerestem. Mindjárt ledoktorálok. Két diplomám van. És? Az az emelés, amit ehhez most hozzáraktak, arra lesz pont elég, hogy hó végén ne kelljen azon gondolkodni, hogy veszek-e gyümölcsjoghurtot a Spárban vagy nem.

Nem a fizetés miatt fogok kimenni tehát -- hiszen emelkedett a fizetésem még annak ellenére is, hogy úgy érzem, simán szívatják az adózással a nem három gyerekeseket és a nem házasokat -- hanem mert zsigerileg ellenzem az egész napos iskolát, az erkölcstant, a kötelező hittant, a megnövekedett munkaterheket, a rengeteg adminisztrációt, a kreativitás megölését, az időm ellopását. És legfőképpen azért, mert kilencedikes osztályom van, és pontosan látom, hogy mennyi többletterhet ró rájuk az új rendszer a heti 35 órával meg a nyári gyakorlattal együtt, hogy egyszerűen nincs idejük fiatalnak lenni az iskola miatt. És nekem sincs, mert folyton azzal kell foglalkoznom, hogy mit csinálnak.

Továbbá -- bár nem rendelkezem ezer százalékig a középiskolai tanárok öntudatával, vagy legalább is folyton azt mondom magamnak, hogy ez számomra csak egy átmeneti állapot -- abból is elegem van, hogy folyton kiosztanak a netes fórumokon, a tantestületi értekezleteken, a sajtóban, a híradóban és a parlamentben. Mindenki kapja be. Az a nagy büdös igazság, hogy ha nem lennének olyanok, mint én, mint mi, már rég eláshattuk volna az összes iskolát a szarkupac alá, ami mindannyiunkat amúgy is beborít.

Villámok

1. Novemberben leadási határidőm van, és be vagyok szarva, nagyon. Ráadásul minden porcikám mást kíván csinálni, mint azt, amit kell.

2. Viszont bevettek egy pályázatba, és ha nyerünk, könyvet kell írnom egy jó nevű, híres mai alternatív magyar színházi társulatról. Az lenne az első könyvem. Vagy ha a doktorimat kiadja a JATEPress, akkor a második. Első, második, első, második, első, második...

3. Hiányzik a napfény. Érzi a bőröm is. A lelkem még nem annyira, de ez is csak idő kérdése...

Igen

Megcsináltam egy 12 hetes edzésprogramot.
Rendesen, nem sumákolva, végig. Mondjuk kicsit módosítottam, de azt tisztességesen. Kalóriákat nem számoltam, nem vagyok teljesen hülye.

Mivel ma pont túljutottam egy kisebb nőgyógyászati kálvárián is, ahol minden rendben lévőnek bizonyult (sőt, még az ingyenesen szolgáló esztékás doktorok se voltak rossz fejek), úgy döntöttem, most egy jó időszak jön. Sokat fogok keresni, rendesek lesznek a gyerekek, szép ősz lesz, és anyám nem bosszant fel vasárnap, amikor majd a parkolóban megint találkozom vele.

Get extreme.

 (Ja, az alsó sor hiányzik, de tényleg 12 hét volt...)

Gyerekmunka, 21. század

Most szembesültem a számokkal: az ágazati kerettanterv szerint ügyvitel szakirányon például kilencedik évfolyamon a nyári gyakorlat ideje 70 óra. Tizedik évfolyamon 140 óra. Ezt a két évet a mi iskolánk az intézmény keretein belül oldja meg. Fogalmam sincs, milyen tartalommal fogja megtölteni, abba meg bele se merek gondolni, hogy ki fogja megtartani ezeket a foglalkozásokat, hát persze, hogy mi. A szabadságunk ideje alatt, ami kilencedikeseknek napi 7 óra/két hét, tizedikeseknek a duplája. Ha több párhuzamost évfolyam fut, és van legalább négy szakirány, lehet, hogy nem is megyünk szabadságra?!

Hallottam, igen, hogy régen szakközépiskolákban kellett menni nyári gyakorlatra, ám azt nem az iskolában töltötték, hanem cégeknél, benne az életben. Az oktatáspolitika ettől az évtől gondolom fokozott mértékben szeretne ügyelni arra, hogy nehogy lézengjenek a gyerekek nyáron. Azt nem tudom pontosan, hogy az, hogy ezt az időt a gyerekek az iskolában töltik, a mi döntésünk-e vagy sem. De utánajárok.

És akkor még nem is beszéltem a közösségi szolgálatról, ami 50 óra, szóval szépen tendálunk afelé, hogy a gyerekeknek egyáltalán ne legyen nyári szabadsága. (S ha a gyakorlati időt az iskolában töltik, nekünk se.) Ráadásul ezeket a munkákat és gyakorlatokat mind ingyen végzi majd, mintegy a tanulmányai részeként, azaz pont azt fogja megtanulni, hogy az állam ingyen dolgoztathat bárkit, és nem, nem kell kiállni a jogos fizetségéért és követelni azt. Mert idejét, életét és vérét kell adnia, szolgálat gyanánt. (Vö. a pedagógiai  munka szolgálat, életforma.) Átnevelés folyik.

Minél mélyebben belelátok ebbe a rendszerbe, annál erősebb a hányingerem.

Ofő junior

Tulajdonképpen mindenki hálát adhat a sorsnak, akinek már kikerültek a gyerekei az iskolarendszerből, mert ami most felmenő évfolyamokon megy, az egyszerűen őrület. A kilencedikes osztályomban heti 35 óra az alap, de ehhez jönnek majd még a korrepetálások, a plusz órák, a kiegészítő foglalkozások, amit a tanároknak be kell osztani, hogy nekik is meglegyen a 22-26 feltölthető, ugye.
Háromszor van nyolc órájuk egy héten, nem tudom, átgondolta-e ezt valaki, hogy egy fél négykor végző bejárós gyerek mikor ér haza, mikor ebédel (nálunk nincs menza) és mikor tanul. Ma a hetedik (ofői) órában könyörögve néztek rám, hogy engedjem ki őket a büfébe, és azért is nagyon hálásak voltak, hogy ehettek az órán. (Amit, ha a főnök egyszer megtud, majd jól elagyabugyál, mert megszegem a házirendet, és "nem képviselek egyforma, egységes értékrendet". Hogy kivel? Hát vele. Aki még életében nem gondolkodott el a 14 évesek biológiai és pszichés igényein.)

Ma megkérdezték, miért van ennyi órájuk, mondtam, hogy hát mert rossz időben születtek sajnos.
Úgyhogy mindezek okán el is durrant az agyam, amikor az osztályban tanító töritanár önkényesen kitalálta, hogy a heti kettő mellé beiktat plusz egyet, mert különben nem tudja megtanítani a (előző évekhez képes kibővített) kilencedikes tananyagot év végéig. Igaz, hogy az ő feladata a kilencedikesek felzárkóztatása lenne, de ezt úgy értelmezte, hogy abban az osztályban, ahol tanít, 35 embernek fog tartani még egy töriórát, ami a héten a negyedik darab nyolcadik óra lenne. Fél nap alatt vágtam alá a projektnek, ami miatt most valószínűleg mérges rám (jó, hogy ő is egy idióta, de a főnök is, aki azt se tudja, mit engedélyez). De hát ez a harmadik hét, és már négyen betegek, valamint én sem vagyok a toppon, igen, megérzem, hogy a 22 óra nem annyi, hanem 25, de csak azért nem 26, mert egyet le lehet csalni. És igazán kíváncsi vagyok, hogy értette a főnök, hogy nem tudja, mi bajunk, eddig is ennyi volt a munka. Hát az lehet, de az arányok erősen megváltoztak azzal az ideológiával, miszerint én csak akkor csinálok egyáltalán valamit, ha bemegyek egy osztályterembe, ami tele van diákokkal...

Aztán rögvest kiderült az egyik lányról, hogy terhes, majd - egy reggeltől délutánig tartó intervallum alatt - az is gyorsan eldőlt, hogy megtartja a babát. 15 éves. A véleményemet persze nem kérte ki (két hét után fura is lett volna), de elmondta, hogy tanulni szeretne, meg még fiatal ehhez az egészhez, le is akar érettségizni -- de aztán jött a család, főleg az anya, meg a családvédelmis, és jól ráijesztettek. Áprilisra várja, azt hiszem. Amilyen kis naiv, most még úgy gondolja, hogy majd addig iskolába jár, gyorsan megszül, aztán ősszel jön vissza a tizedik osztályba, és majd az anyja (a nagymama) lesz otthon a gyerekkel. Aki egyébként nem ment bele az abortuszba. Az apa (tehát a nagypapa) belement volna, de végül ő sem. Az én óvatos feminista dumám pedig teljesen hiábavalónak bizonyult, igazándiból tudtam is, hogy így lesz, de valahogy nehéz lett volna azt mondani, hogy menyire örülök. Hát most majd megpróbáljuk becélozni az érettségit, rajtam nem fog múlni. Illetve hát nem rajtam fog.

Hát így. A sok óra mellett mondom a gyerekeknek, rangsorolni kell. Nekem is.

Nem lehet...

Ezt az országot nem lehet ép ésszel elviselni, de komolyan. Fogalmam sincs, mi a megoldás. Ha a miniszterelnököt követem, akkor vagy iszom, vagy eszem, vagy... Tényleg, mégis mond valamit ez az ember. Mindenesetre árulkodó, hogy már ő sem tudja a saját országát elviselni.

Ami halálosan kiakasztó, az a robot, a megbecsülés hiánya, a kicsinyesség, a pénztelenség - ezek szánalmas dolgok. Vagy, ahogy már korábban írtam, hogy kénytelen vagy minden tekintetben relatívan gondolkodni. Mármint úgy, hogy "nekem még mindig nem a legrosszabb, mert...." vagy "X, Y, Z-nek sokkal rosszabb, mert....". Igen, igen, lehet így, aztán az ember szépen titokban elkezdi szedni a nyugtatókat, az infarktusmegelőzőt (ami lehet, hogy már védekezés), veri a gyereket, piál hétvégenként, szidja a kormány anyját, és a nyugdíjas éveit tervezgeti valahol külföldön.

Én például most kitaláltam, hogy Hollandiában leszek nyugdíjas. Mert ott legális a fű, úgyhogy kipróbálhatom.... Mondjuk addigra már lehet, hogy nem lenne okom rá. Úgy tervezem, hogy azért még dolgozom is ott, tulajdonképpen én lehet, hogy egész életemben dolgozni fogok, ami nem is baj, mert tán ott lesz értelme. Itt, ahol még az ighá is azt mondja, "nem baj, ha nem tartod meg az órád" vagy ahol a doktori iskolákban úgy mennek át dolgozatok (az eljárási díj okán), hogy azt az ember még szemináriumi dolgozatnak is szégyellné leadni, minden szándék és ambíció hülyeség.

Közben meg azért arra gondolok, hogy ha egyedül lennék, most frankón leinnám magam elkeseredésemben, így meg azért működik a ráció, a felelősség és a kontroll. De az azért figyelemre méltó, hogy az én diákkoromban még nem volt ennyi tizenéves alkoholista, ami nyilván abból jön, hogy ennyi alkoholista felnőtt/szülő sem volt, mint most, de hát mit is tehetnénk, ha már a mi miniszterelnökünk is....

"Azért küszködünk, mert meghalni félünk!"
"Élni se túl jó...." - mondja a rajzfilm, amit éppen nézek.

Mindenesetre A. azt mondta, ma már nem dolgozhatok, nem írhatok többet (mert csak árt nekem), hanem meg kell hogy nézzek vele egy bármilyen filmet. BÁRMILYET, érted?! 

Józsibácsi

Torgyán Józsi bácsitól azt tanultam, ha az ember stresszes munkát végez, vagy egyen, vagy igyon. Én az evést választottam. (Orbán Viktor, Blikk)

Mi ennek a mondatnak az üzenete?

Üzenet 1: Nekem stresszes munkám van, tehát ihatok, ehetek.
Üzenet 2: Olyan vagyok, mint ti, a miniszterelnök is emberből van.
Üzenet 3: Aki nem eszik és nem iszik rendesen, az nem is férfi, sőt, nem is magyar férfi.

Ez csak néhány értelmezés a sok közül. Most arra nem térnék ki, hogy mi lehetett a funkciója annak, hogy Orbán rögtön a lánya lagzija után beül a Blikk-olvasóknak nyilatkozni, de arra sem, hogy mindent mondott a többi Blikk-olvasónak, akik karcosabb dolgokat kérdeztek. Maradjuk csak ennél a mondatnál, mert ez most különösen aktuális abból a szempontból, hogy például az iskolákban -- az infrastruktúrahiány ellenére -- idén még több évfolyamon vezették be a mindennapos testnevelést, vagy hogy a kormány családpolitikája alapvetően azt a felfogást vallja, hogy aki nem érdemli meg, annak az egészségét ne támogassuk. Vagy vegyük ugye például a dohányzásról való leszoktatást, ami szintén népegészségügyi cél.

Mennyivel rosszabb tehát mondjuk a bagózás, mint a mértéktelen pacalzabálás? Arról nem is beszélve, hogy aki eszik, az nagy valószínűséggel iszik is, nem keveset. Jó, tudjuk, "megfontoltan, tervszerű adagokban", persze, a szalonna-vörösbor-füstöltkolbász kombó mellé.

Szóval vajon mit szól a Magyar Kardiológusok Társasága például ahhoz, hogy a miniszterelnök stresszlevezetésként az evést (és az ivást) propagálja? Amikor a szív- és érrendszeri megbetegedések száma így meg úgy?

Persze érteni vélem ezt az ideológiát, Orbán, az igaz magyar családapa testes is, zsíros is, maradi is, urambátyámozó is, sok gyereke van, nem sír az esküvőn, azt az asszonyokra hagyja, cigányzenekart rendel, igazi példakép. Ja, és a focit ki ne hagyjam, ami az apai kötelesség mögött a második, néha kicsit rúgja a bőrt, de csak olyan nagypapásan most már, és csak a pacal után. Szinte látom a képet, ahogy pár év múlva Orbán az unokáját tanítja majd focizni, és ezzel lesz tele a bulvársajtó. Vagy ha lány lesz, akkor fejét ingatva nyilatkozik majd arról, hogy ház az igazi első unoka mégis csak egy fiú lett volna.

Tényleg, nem is értem, ez az Orbán annyira szimpatikus ember volt annak idején. Kinek akar most imponálni? És tényleg azok vannak többségben, akiknek imponálni akar?
Félreértés ne essék, senkinek a túlsúlya nem érdekel, a sajátomon kívül.
A pálinka se gáz, végül is lagzi volt.
Enni én is szeretek.
De az oktatási reformon és a trafikmutyin kívül még ezek a farizeus izék azért tudnak zavarni.

Rockpor

Gróf Zrínyi Miklós (1508-1566)

Egyik tanítványom hosszas unszolására elmentem, és megnéztem egy viszonylag új rockoperát itt, a környékbeli kisvárosban, ahol a várban állították színpadra a darabot pár évvel ezelőtt. A meghívás előzménye egy vita volt, amit a színikritikusok felelősségéről, feladatáról folytattunk. Summázva az volt a véleménye, hogy a kritikusok csak fanyalognak, és nem érzik át azt a fergeteges katarzist, amit egy ilyen produkció kivált az alkotókból. Szóval menjek el, és majd meglátom. Mert aki nem érez semmit, ha ezt megnézi, azzal valami nagy baj van.

Hát, mondanom sem kell, nem éreztem semmit. (Most gyűjtögetem a gondolataimat, hogy mondjam ezt el neki, mert persze véleményt vár.) Volt rockoperás korszakom egyébként gimnazista koromban, sőt, a műfajjal sincs alapvetően semmi bajom. De ezeket az új darabokat mind B-kategóriásnak tartom több okból. Egyrészt vacak a zene, négy negyedes, egyforma "szintipop" közhelyes szövegekkel, kötelezően lírai betétdalokkal, hősies szólamokkal, amik miatt sokszor az az ember érzése, hogy ez már a finálé. Sok a finálé. Aztán vacak a dramaturgia is. Egyszerű jellemek, romantikus-hősies főszereplő, semmi önirónia és humor (itt kb. egy óra után gondoltak arra, hogy kéne pár poén is, akkor előlépett egy szakácsnő, ő volt a "szubrett"). Jelen darabban ráadásul rengeteg szereplő volt (az egész stáb kb. 130 fő), és néhányuknak tényleg csak 1-1 dal jutott, de akkor meg minek.
Aztán persze ezeket - gondolom - eleve úgy írják meg, hogy vesznek egy rockmusicalsztárt, és kitalálják, hogy ő lesz a főszereplő. Írnak neki dalokat, amiket el tud énekelni. El is énekli, meregeti a szemeit, mellé pedig felsorakoztatnak kevésbé ominózus más énekeseket, hogy hősünk kitűnjön. Mindig van szerelmes duett, mindig vannak ismétlődő dallamok, mindig van összkórus és finálédal, amit a meghajlásnál a közönséggel együtt lehet énekelni - háromszor.

Annak idején katartikus műfajnak találtam ezt az egészet. Közösségi élménynek. Ma meg úgy látom, hogy ilyen egyszerűen nincs. Nincsenek hősök, nem lehet arra egy történetet felhúzni, hogy valaki ennyire tuti csávó, rendes a feleségével, önfeláldozó, jó vezető, stb. Ráadásul ez a konkrét történet azt a hülye sztereotípiát erősítette megint, hogy a magyar nép történelme során áldozat, hogy mindig azért szívunk, mert kijátszanak és becsapnak minket, pedig mi mindent megteszünk az ügy érdekében. Szegény, szerencsétlen nép.
Ezt a sztereotípiát felettébb károsnak tartom, viszont az emberek meg imádnak ebben dagonyázni, ahogy Alföldi István a király-rendezése kapcsán ez remekül kiderült. Mert hogy az ugyebár mást sugallt, konkrétan azt, hogy töketlen nép vagyunk, és hát ez sokaknak baromira nem tetszett.

Szóval adott volt egy humortalan, reflektálatlan, önkritika nélküli, nemzeti-népi közhelyeket felvonultató, rossz dalszövegekkel és unalmas zenékkel felszerelt színpadi produkció, ami mintha csak azt a célt szolgálta volna, hogy színpadot adjon a főszereplő talpa alá. Aki maga a magyar őserő, a délceg hagyományőrző, a szittya férfiasság non plus ultrája.

Amikor a darab végén a közösség felállva tapsolta harmadszor vissza a finálét, elgondolkodtam. (Azon is egyébként, hogy négyezer forint a jegy, de láthatólag sokan többedszer látták.) Baj-e, hogy ilyesmiért rajonganak. Mondhatnánk, hogy legalább nem a tévé előtt ülnek, de nem vagyok biztos benne, hogy komoly minőségi és esztétikai különbség lenne mondjuk a Jóban-rosszban és eközött. Másrészt már megint a színház komoly felelősségét (meg a felelősségvállalás hiányát) látom abban, hogy egy picit sem tud árnyaltabb lenni az ízlésünk.

Napok

Minden nap, amikor hazajövök az iskolából, kényszert érzek, hogy azonnal igyak valamit. Úgyhogy inkább nem tartok itthon semmit.
Ha nincs itthon pia, a legjobb megoldás egy minimum fél órás etap a lépcsőzőgépen meg mondjuk Gossip vagy Kiscsillag. De ezt is meg lehet unni. Mármint az ilyesfajta stresszlevezetést. Úgyhogy ilyenkor veszek valamit.

Hamarabb jött meg az ősz, mint gondoltam. Azt hittem, még tudok egyet úszni majd. És napozni.
Eddig sikerrel szedtem a nyugibogyót agyban, de ma már nem bírtam.
Még mindig nem tudom, mit fogok tanítani és kinek. És mennyiért, de ez mellékes.
Az egyéb munkák is döcögnek.
Mivel egy ideje hajlamos vagyok azt hinni, hogy hosszú távon minden okkal történik, gondolom, ez is. Hogy befejezzem a dolgozatot. Mint ahogy ennek a sok orvosi vacaknak meg az az értelme, hogy eljussak azokra a szűrővizsgálatokra is, amikre tulajdonképpen már évek óta el kellett volna mennem.

Igazából nem itt akarok lenni, és nem ezt akarom csinálni.
Nem, nem, az új osztályommal nincs semmi baj.
De elfáradtam a hírolvasásban nap mint nap, a töketlenkedésben és a késlekedésben. Meg abban, hogy senki nem tud semmit. Meg abban, hogy senkit nem érdekel semmi.
Fesztiválokra akarok járni, írni akarok, olvasni akarok, és végül is tanítani is akarok, csak nem akarok ezt az egész kontextust.

fotó: Bill Jones

Csömör, bántás, anyagi gond, elkeser*

*A cím forrása ez.

Ígérem, most egy darabig ez lesz az utolsó bejegyzés munkahely (nem munka!) ügyben.

Megszüntették az emelt magyar érettségire felkészítő csoportomat. Felszámolták. Még pedig azzal az indokkal, hogy nem volt rá elég jelentkező, mert a jogszabály (vagy a KLIK?) szerint csak 12-től lehet csoportot indítani. Igen ám, de eddig meg volt egy olyan jogszabály, hogy kötelező biztosítani az emelt szintű érettségire való felkészítést órarendi keretben a kötelező tárgyakból.

Most ezeket a gyerekeket át akarják irányítani másik iskolába órára. Nem, nem szerveznek nekik szakkörnek nevezett irodalomórát, és nem, nem vonják össze őket a 12-esekkel (akik egyébként csak hatan vannak, de az ő csoportjuk nem szűnik meg!), hanem kipaterolják őket.

A gond az, hogy ezek a gyerekek hozzám akartak járni, azt ugyan még nem tudom, hogy tényleg a vizsga miatt-e, vagy csak úgy, mert szeretnek olvasni meg beszélgetni arról, amit olvasnak. Az osztályfőnökük az igh., aki nem lobbizott az érdekükben. Vagy nem jól. Az ig. és az igh. mindketten közgazdász-tanárok. És ma egy teljesen független ember szájából hallottam azt, hogy de tényleg, ami a humán tantárgyakat oktatók ellen itt folyik, az már felháborító.

Egy jogszabályt lehet így is, és úgy is olvasni. Mármint a legtöbbjük ilyen. Mint tudjuk (irodalom, ugye), az olvasatok pedig függnek az olvasó személyétől, esetünkben az igazgatóétól.
Semmi konkrét bizonyítékom nincs rá, de valószínű, hogy ez az ügy azért kapott pont ilyen olvasatot, mert ezek a gyerekek pont hozzám jelentkeztek. (Bár az érintettek konkrét rosszindulatára sajnos elég sok bizonyítékom van.) Meg mert magyarórára. És nem emelt közgázra. Emelt közgázra egy fő jelentkezett, most kíváncsian várom, őbelőle lesz-e csoport.

Azt is elismerem, hogy ezek a gyerekek végül nem mind vizsgáznak emelt szinten. Sőt, lehet, hogy nem is vizsgáznak jól annyira középszinten sem. De ezek a mostaniak, na, pont ők lettek volna a legjobb csoport. Mert két éve tanítom őket véleményt formálni, együtt gondolkodni, értve olvasni, és ebben a munkában/tanulásban most meg lettünk akadályozva, illetve ők lettek megakadályozva abban, hogy -- a számukra biztosított "szabad órasávban" -- szabadon válasszanak, mit szeretnének tanulni.
És igen, az én hiúságomnak is rosszul esik az, hogy minden jól működő dologra rá kell borítani a talicska szart, és aztán abból várat építeni. Ami bűzlik, ugye, de legalább van. Áll.
Egyre erősebbé válik az a meggyőződésem is, hogy ez az iskola és a vezetése (és már múltkor használtam ezt a szót) a kormány működésének a metonímiája. Egy kis hazugság, rosszindulat, bosszú, addig hatékony dolgok tönkretétele.

Most gondolkodom, hogyan reagáljunk arra hogy másik iskolába kell menniük órára (nyilván nem akarnak), meg hogy milyen módon tudnánk megmenteni a helyzetet.

Az emberi irigység, (szakmai) féltékenység, kicsinyesség és rosszindulat meg határtalan.

Lipót

Pár napja (amióta a Híradó felvetette, hogy esetleg elindul az új tanév) csak híreket olvasok egyfolytában, és egyre erősebbé válik a meggyőződésem, hogy a bezárt Lipót ennek a szerencsétlen országnak a csodálatos metonímiája. Őrültek futkosnak körülöttem. Vegyük csak az évadnyitó Vidnyánszkyt, vagy az évnyitó Hoffmann Rózsát (és az ő nagy titkát). 

A pumpám amúgy is két napja az egekben (l. előző bejegyzés), ráadásul, mint mondottam, olvasok és híreket nézek. Nem vagyok normális. A pont az i-re ez az interjú volt Szunyogh Szabolccsal, tegnap olvastam este, lefekvés előtt. Utána azon gondolkodtam, mit fogok csinálni, ha nem sikerült elaludnom.

Ez mind közvetlenül azután történt, hogy a híradóban elmondták, eztán délután 4-ig lesz kötelező általános iskolai foglalkozásokat tartani, de -- mondta Rózsa -- ha a gyereknek különórája lesz vagy más elfoglaltsága, és a szülő kikéri, bizonyára az igazgató el fogja engedni. Elképzelem az általános iskolai igazgatókat, amint most a fejüket verik a falba, hogy hogy oldják meg nyolc (de legalább is négy [5. 6. 7. 8.]) évfolyam délutáni elhelyezését. Hogy a 14 éveseket milyen eszközzel tartsák az iskolában. Matekóra délután háromkor?

Gyűlölöm a napközit. A saját gyerekkoromban még nem gyűlöltem, mert volt Teri néni, igaz, néha terrorizált, de legalább jól el tudta magyarázni a matekot. Kati néni (később) meg még jobban. Amikor beteg volt, a lakására jártunk matekozni napközi helyett, délutánonként.
Most meg mi van? Se férőhely, se tanár. Könyörgöm, a gyerekeknek már arról is igazolást kell vinni, ha háromnegyed nyolc előtt bemennek az iskolába, mert nem férnek be az aulába, és a felügyeletüket sem tudják biztosítani. 
Ha egyszer lesz időm, csinálok egy Excel-táblát arról (ha már ez a fontos), melyik gyereknek rendezettebb a házija és a tudása: annak, aki a napköziben rohad, vagy annak, aki otthon csinálja.
Értem, persze, hogy van gyerek, akinek rossz otthon és jobb a suliban, de akinek jobb otthon, azt vajon miért kell ettől az élménytől megfosztani?

Úgyhogy ma reggel (miután eldöntöttem, ma innom kell) ismét komolyan megfordult a fejemben, hogy külföldre kéne mennünk. Ennek egyetlen akadálya van: az én stresszem és az indulótőke hiánya. Lehet, hogy mire rendeződne az élet az újrakezdés után, háromszor bevinne a mentő.
Úgyhogy még várok kicsit, minél kisebb az emigrálók létszáma, annál kevesebb a stressz talán.

Azt mindenesetre mondtam itthon, hogy most egy darabig nem veszünk újságot.

A week before

Kedves X!
Ma voltam bent, de Y-nal volt megbeszélésetek, és nem szerettem volna zavarni.
Z-nek (a helyettesnek) szóltam, de gondoltam, Neked is írok, hogy aug. 26-án (héftőn) reggel 8-ra van egy ultrahang időpontom, úgyhogy valószínűleg egy fél órával később érkezem reggel. Remélem, nem kések sokat, sietek.
Köszönettel:
G.


Kedves G!
Kérem, hogy a jövőben az orvosi vizsgálatok időpontjai ne ütközzenek a munkaidővel. Különösen a munkára jelentkezés első napján és az írásbeli javítóvizsgák időpontjában. Távolmaradásodat engedélyezem, amennyiben a leveled erre vonatkozó megkeresés.
Üdvözlettel: X.


Kedves X!
A jövőben természetesen, amennyiben mód van rá, nem fognak ütközni az időpontok, ha pedig igen, orvosi igazolást fogok kérni.

Ezt az időpontot a háziorvos kérte nekem, és mivel a különböző kivizsgálásokhoz szükséges várakozási idő hosszát talán Te is tudod, örültem, hogy ilyen hamar sorra kerülök. 

Az egészségem rendkívül fontos számomra, biztosan Te is így vagy ezzel.
Köszönettel még egyszer: 
G.

Vége a szép napoknak, kedves olvasóim.

(TIA, hipertónia)
 

Szúrós nézés - István, a király

Dúlnak az indulatok az új István, a király-előadás kapcsán. Az indulatok egy része persze politikai eredetű, és várható is volt: ekkora médiafelhajtással kísért dolog kapcsán ez evidens. A médiafelhajtás még Alföldi Nemzetis igazgatósága alatt kezdődött, az onnan való távozásával felerősödött, és az, hogy augusztus 20-ra Istvánt rendez, rátett három lapáttal. Az, hogy az RTL Klub (a gonosz, kizsigerelő nyugat médiuma) közvetítette is az előadást, hab volt a tortán.

Ez az írás a tévés közvetítésen alapul, tehát kéretik levonni belőle azokat a helyzeti hátrányokat, hogy halk volt, totálban láttam a szereplők izzadt arcát (ami amúgy nem minden előadásnál hátrány, sőt), szúrós szemét, és a totális látvány viszont hiányzott.
Az előadás nem azért volt rossz, mert Alföldi rendezte, nem is azért, mert "modernizált", és nem is azért, mert nem énekesek játszották a főszerepet, mint annak idején. (Feke Pál persze kivétel, de erről majd később.)

Szerintem azért volt rossz, mert Alföldi ezt nem művészi elhivatottságból vállalta, nem azért, mert megmozgatta az agyát, hanem azért, mert nem lett volna illő visszautasítania, meg mert esetleg szorongott, hogy kevés lesz a munkája a Nemzeti után (ezt el is mondat több interjúban, hogy sokat vállalt, terápiás okból). A másik pedig az, hogy a darab fölött egyszerűen eljárt az idő. Pont úgy, ahogy az Illés-koncertre is nosztalgiázni megy a szüleim korosztálya (vagy esetleg az enyém is, ha ebben nevelkedett), ez is egy nosztalgikus élmény sokak számára, ezért nagyon nehéz frissességet belekomponálni. Szerintem nem is sikerült, és az sem véletlen, hogy a nézők nagy része az első előadáshoz hasonlítja ezt a mostanit. (Direkt nem mondom, hogy eredeti, színházban ilyen nincs, minden értelmezés elsőnek és eredetinek kell, hogy hasson, a Shakespeare-darabokat sem az 1600-as évekbeli előadásokkal szoktuk összevetni.)

A másik probléma, hogy dramaturgiailag nem lehet nagyon hozzányúlni egy rockoperához. Nem lehet sorokat kivenni, dalokat kihagyni, prózát beleírni, stb. Szóval ha egy dramaturgia vacak, akkor vacak is marad, maximum ki lehet képpel, csenddel, koreográfiával tölteni az "üres" részeket, és itt próbálkoztak is ezzel: kérdés, hogy hatnak a nézések például egy olyan óriási térben, mint a szegedi Dóm tér. (A tévében, mint mondtam, borzalmasan hatottak, az volt az érzésem, hogy a szúrós nézés az egyetlen színészi eszköz, amit használni tudtak a szereplők, na jó, még Stohl az izzadt arcát és a beesett szemeit, de arról viszont nem voltam meggyőződve, hogy ez tudatos színészi eszköz, minden percben attól féltem, hogy szívrohamot kap, és összeesik, és úgy tűnt, mintha iszonyatosan meg lenne rémülve.)

Alapvetően korrekt, de végtelenül kiszámítható előadás volt az István, a király. Helyükön voltak a motívumok, "lejöttek" a szimbólumok, benne volt az aktuálpolitika, szóval összességében kiszolgálta szépen a közönséget a produkciót. Más kérdés, hogy én például nem akarom, hogy kiszolgáljanak, azt akarom, hogy lepjenek meg. Most viszont kétségeim vannak, ez az anyag alkalmas-e arra, hogy meglepjék vele az embert.
Feke Pál szerintem rémesen irritáló volt, körülbelül annyi karizmája van, mint egy marék lepkének, viszont el van hízva. Lehet, hogy koncepcióból kifolyólag volt ilyen tutyimutyira véve a figura (igen, igen, erősen macbeth-i meg hamleti alaphelyzet ez az erős anyafigurával), de olyan volt, mintha véletlenül alakult volna így. Mondja már meg valaki a Feke Pálnak, hogy attól, hogy jól (?) énekel, még nem lesz jó színész. A Stohlnak és az Udvarosnak pedig a fordítottját kéne megmondani; attól, hogy jó színészek, még nem tudják jól elénekelni ezeket a szerepeket. Bár megjegyzem, Stohl volt a második legerőteljesebb figura az előadásban, viszont jócskán lemaradt Szemenyei Jánoshoz képest (Laborc), akit már régebben kivívta az elismerésemet. Ő volt a legjobb, énekesi és színészi szempontból is, kár, hogy viszonylag hamar megölik a darabban (ekkor majdnem úgy döntöttem, hogy átkapcsolok).

A trabantos poént is értettem, jópofa volt, de ennél nem több az a pillanat, amikor Sarolt a lépcső tetejéről gyorsan száműzi a 80-as évek iránt nosztalgiázó Vargát és Nagy Ferót, azok meg ijedtem visszaülnek a Trabantba. (Mondjuk Ferónak mindez amúgy jól állt, Vargából meg az önirónia szikrája is hiányzik, kíváncsi lennék, hogy tudták rábeszélni erre a jelenetre...) Értettem azt is, ahogy a keresztekkel bezavarják a korábbi lázadókat a koronába, majd a végén az egész társulatra rácsukják a koronát, ami ketrecre hasonlít... Aztán elénekelték a Himnuszt, amit szintén értettem, és valami egészen különösen szomorúan hatott - nekem például azért, mert csalódtam az előadásban.

Szóval a probléma baromira nem az, hogy máshogy nyúlunk egy nyersanyaghoz, a probléma az, hogy nincs ötletünk, és mindenféle standard és kiszámítható modernizáló törekvéssel megpakolunk egy előadást (pl. villanygitár, gépfegyveres királyemberei, bőrdzseki, katonai egyenruha, szmoking, több liter vérben fürdés, stb.), mert attól ez még nem lesz egy kortárs előadás, csak összezavarodik a dolog szemiotikája. És ha mindehhez az társul, hogy rohangálnak, izzadnak, gesztikulálnak és ordibálnak, az meg még unalmas is. Most azon gondolkodom, hogy a darabban illetve a rockoperában eredetileg volt-e ennél több, vagy csak mert szerettük, csak mert a lázadást és a rockerkedést szimbolizálta annak idején (!), meg mert a kor sztárjai énekeltek benne (és ezért a zenerajongók végre elmentek színházba) megbocsátottuk neki minden hibáját.

Remélem, Alföldinél elmúlik a para, kicsit visszavonul gondolkodni, nem kapkod tovább, és nem vállal el minden vackot. (De hát még biztos nem, mindjárt indul az X-faktor...)

(fotók: szegedma.hu)

Bícsbadi

Ez egy uncsi fitnessz-poszt lesz.

Csak el akarom mesélni, hogy a nyolcadik héten tartok egy tizenkét hetes edzésprogramban. Komolyan.
Büszke vagyok magamra. Makacs lány vagyok.

Elég sokáig kerestem egyébként, mi lenne jó, mert már baromira untam az összeset, amit kipróbáltam. Végül ezt találtam, bícsbadi, vicces, és nagyon élvezetes, és az edző, Chalene is egész jó fej. Na jó, persze ezeket az amerikai fitnessznőket meg kell szokni (bocsánat Life-Balance experteket...), de tulajdonképpen tök jó, ahogy boostolják a népet, meg az is elég szimpatikus, ahogy a tökéletes testű csajok helyett mindenféle korosztályt bevesznek a programba, vannak idősebbek is, ők a könnyített verziót végzik, vannak pasik meg az átlagnál gyengébbek.

Ez első látásra egy sima súlyemelgetős cucc, napi kb. 30 perc edzés, két nap kardió, meg két szünnap. Persze megvariáltam, egyrészt nem tartottam szünnapot, csak ha nem voltam itthon, másrészt a kardiót utáltam, mert túl ugrálós, úgyhogy azt kicseréltem másféle kardióra. Meg persze nincs is ennyiféle és ilyen nehéz súlyzóm. És hát az étrendet sem tartottam persze, mert - nincs ezen mit szépíteni - szeretek enni, nyár is van, a sört is szeretem, és különben is sanyargatom magam éppen eleget más vonatkozásban.
Úgyhogy nyilván hatásosabb eredményeket érhettem volna el, ha natúr párolt csirkét eszem brokkolival, de hát ma például tök baró pizzát sütöttem... Jó, azon volt brokkoli.

Eleinte furcsa volt volt ez a sok súlyzózás, baromira nem értettem a logikáját a muscle burns fat-nek (ez ugyanis a mottó), de végül rájöttem (meg éreztem is), hogy - nagyon szakszerűtlenül megfogalmazva - tök mindegy, hol vagy hogyan emeled a súlyt, az a testrészed fog fájni, amit éppen mozgatsz, miközben tartod. Ez pedig egy lassú edzés, igazából a feszítés-lazítás fontos, nem a tempó, és pár nap után meglepődve fedeztem fel, hogy izzadós és izomlázas is lehet a dolog. Kicsi súlyokkal is.

Mindegy, az eredményt majd megítéli, aki akarja, én elégedett vagyok, és a sport különben is tök jó, mert például nem bolondultam még meg a határidők szorítása meg a sokfajta nyomás miatt, meg abban, hogy a szabadság is mindig munka. Sokat ad az önbecsülésnek, nyolc hét az nyolc hét. Kánikulában is.
Menő vagyok. Vagy nagyon makacs, nem tudom.

"Worrior"

Most már szinte bizton tudom, hogy minden bajaim forrása az aggodalom. Krónikus aggódó vagyok, hiába veszem körül magam (tudatosan) olyan emberekkel, akik pont ellentétes természetűek.
Ráadásul racionális aggódó vagyok, ami azt jelenti, hogy teljesen logikusan meg tudom magyarázni a kívülállóknak, hogy éppen miért is aggódom. Annyira jól csinálom, hogy rögtön elhiszik/megbocsátanak/elnéznek mindent, sőt, ami a legrosszabb, igazat is adnak. És akkor én büszkén aggódhatok tovább.

Most pl. az van (nincs semmi egyébként), hogy bizonytalan az évkezdés, bizonytalanok az őszi keresetek, másodállások, tanítványok, a dolgozatom leadásának időpontja, szóval kb. minden, ami éppen tényező az életemben. Önreflexív megjegyzés: hülye vagyok persze, ez minden ősz kezdetével bizonytalan, minden év ugyanígy indul. Emlékszem a tavalyira, akkor vettem az első macskagyökér-tablettát. Aztán minden rendeződött, voltam konferenciákon, írtam cikkeket, befejeztem a tanévet rendesen, alig csesztetett a főnök, a Káva meghívott előadást tartani, mert megtaláltak az interneten (!), megvolt a próbavédésem, volt sok vizsgázóm, aztán nyáron is munkám, fesztiváloztunk, nem annyira kellett számolni a forintokat, mint korábbi nyarakon, stb.

Jó igaz, éppen most próbálják beállítani a vérnyomáscsökkentőmet.
Jó, igaz, ki fognak vizsgálni hipertóniára.
Jó, igaz,  ofő leszek, aztán szívhatok itt év elején, ahelyett/amellett, hogy a finisre meg a védésemre koncentrálhatnék.
Mindegy.
Sokszor azért elgondolkodom azon, milyen lenne egy aggódásmentes élet. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ehhez elég lenne, ha nem kéne kifillérezni a menzapénzt meg a bérletpénzt. Meg ha végre lenne valami saját ingatlanom. Esetleg egy icipici ház, mert ez igazán nem nagy luxus más, normális országokban, én viszont imádok napozni, akár egy icipici kertben is... Szóval nem vagyok biztos benne, de valamiért úgy sejtem, hogy akkor nem kéne azon agyalni (+1 téma az amúgy is túlterhelt és kisüléseket elszenvedett agyamnak), hogy meg kéne tanulni a meditációt vagy az agykontrollt. Legalább.

Medical

Nemcsak az irodalmi és zenei tájékozottságom, de a szociális kapcsolataim is leépülnek lassan itt a nyárban, amiért tényleg elnézést, de a doktori finisében vagyok, tudom, ez egy végtelenül készülő doktori, de majd alkalom adtán lesz egy külön bejegyzés arról, hogy hogy is van ez...
.... mindenesetre a néhai szociális alkalmat ma például az szülte, hogy elmentem a neurológiára az első gyógyszeres felülvizsgálatra, ha nyár, akkor kórház, eztán így lesz már.

Volt ott két szőke nő, az egyik azzal a belőtt kleopátraparóka-féle frizurával, a másik meg egy rövid, tépett, nem jó fejek, de kedvesek és polgáriak, sok (hamis) arannyal. A kleopátra kikérdezett, meg mondta, hogy bocs, sokáig tartott a leleteim előhámozása a gépből, és hogy hogy vagyok. Mondtam, szuperül. Aztán blablabla, meg hogy mi a foglalkozásom. Hát, mondom, tanár vagyok.
Na, erre sápítozás, egészségügy és oktatás közötti párhuzamvonás, sajnálkozás a mai fiatalok miatt, sopánka, stresszfaktor összemérése, meg hogy a mai történelemtanítás... Mondom neki, én magyar-angol szakos vagyok. Akkor nekem még szerencsém van, mondja erre. Meg hogy az ő fia már Kossuthot se tisztelte, mint nagy magyart, és ilyeneket mondott, hogy 'elhúzott az országból' miután 'megcsinálta a balhét', még az is lehet, hogy 'felmarkolta a suskát' is. Hát így. Tényleg, ez a mai történelemoktatás, szegény pedagógusok.
Azért én persze beszélgettem, mert utálok orvosnál lenni, és jól tudom ezzel oldani a feszültséget. Szeretek elmerülni abban az illúzióban, hogy én érdeklem az orvosokat... Pedig...

Aztán vérnyomást mértünk, és volt sápítozás meg szemek meregetése. 143/99. Hát, ezt karban kéne tartani, mert. Mert hogy az 'egészség három fontos komponense' esetemben: koleszterin, vérnyomás, gyógyszer. Kérjek a szülinapomra vérnyomásmérőt. (Anyád...)
Kérdezte, szoktam-e mérni, mondtam, hogy természetesen nem, különben is, valószínűleg fehérköpeny-szindrómám van. Hát, erre most lehet, hogy hipertóniám. Vagy legalább is hajlamom.
Mindenesetre az orvosok agya egy rugóra járhat, mert anyámtól nem is kellett kérni. Ahogy ismerem őket, holnap hozza a posta.

Holnap megyek a háziorvoshoz a papírral, és úgy néz ki, 35 éves koromra hirtelen megnő a gyógyszeradagom (szóval napi 4), lehet, hogy a névnapomra egy nagyobb gyógyszerkasznit kell, hogy kérjek (tudjátok, az a szar, amibe be tudod rakni napra készen, hogy mit kell szedni, de az enyémben túl kicsik a  fiókocskák). Hát így. Még gondolkodom, hogy az Orbán-rendszer áldozatának tekintsem-e magam, vagy a pedagóguspályáénak, vagy a kettőének együtt.
Esetleg a lépcsőzőgépének most, hogy így kiderül(het) rólam a magas vérnyomás.

Katlan 2013

Az idei Katlan is nagyon jó volt, sőt, mondhatni, jobb, mint a tavalyi. Mondjuk megint vezetnem kellett a falvak között jó sokat, ez kicsit stresszelt, ugyanúgy, ahogy a sorszámozásos mizéria is, de volt egy pillanat, amikor eldöntöttem, hogy ez nem számít, lesz, ami lesz. Na, onnantól kezdve sikerült bejutni minden olyan előadásra is, ahova nem is volt számunk.
Megszerettem ebben a fesztiválban most idén azt is, hogy egyáltalán nem kivételezik a sajtóval, amire tudtak adni számot, arra adtak, aztán egyszer csak közölték, hogy ennyi (persze sok újságíró fel sem vette a sorszámait, úgyhogy jutott pluszba is néhány végül).

Általában újságíróként veszek részt egyébként, most is így volt, csak sokkal több szabadságot kaptam, mint korábban, és ez is könnyebbség volt. A hőség viszont szívás, ahogy tavaly is, kezdem azt gondolni, hogy ez valami nomen est omen ezen a fesztiválon, hogy 50 fok van, de tényleg. Voltak párakapuk, betonlocsolás, ingyen vízosztás, meg légkondis tornaterem (a színházi előadások idejére, de mivel zajos volt, egy csomószor nem működött).

A programokkal nagyrészt ki voltam békülve, viszont most már tényleg elmennék valami jó kis dzsesszkoncertre, mert folyton underground zenekarok koncertjeire kellett fuvaroznom a társaságot (jó, a Quimby szerintem már eléggé mainstream, Péterfy Borit meg én is szeretem, a 30Y-t meg továbbra sem, bár annak azért örülök, hogy a tinirajongók ide járnak, és nem Fluor Tomira - és a szövegeik is elég jók). Legjobban Sena tetszett, de beszédes tény, hogy erre egyedül kellett elmennem, mert egybeesett a Rájátszás koncerttel (ami talán szintén érdekelt volna, ha...). A Rájátszás teamben egyébként jelen van az egyik volt évfolyamtársam, aki - megdöbbenve vettem észre - nem ismert meg... Hát, a nagy emberek, ugyebár.

Idén végre láttam a Mulatságot is, ami tetszett, viszont a kritikusok által legújabban agyonhype-olt előadás egyáltalán nem. Értem én, hogy fizikai színház, meg hogy ez most egy új kísérlet, és összehangolni a kétfajta reprezentációt, stb. stb., de jó lenne szólni ezeknek a remek táncosoknak, hogy attól, hogy szép szöveget mondanak 130 percen keresztül, az attól még nem lesz izgalmas. Dramaturg és beszédtanár. Ez kéne. Akit érdekel, találhat kritikát az interneten. Ami viszont nagyon tetszett (és a kritika úgy általában lehordta), az ez volt. A második részben, amikor a Nemzetszaporulati Bizottság hergelt, meg a klinikai szülést karikírozták, konkrétan elakadt a szavam, hogy mennyire gyűlöletes ez az egész issue a nemzeti gyerekcsinálási projekttel meg a szülész-nőgyógyász lobbival. Ráadásul hihetetlen jó színészek voltak, komolyan, az idei évad legjobb előadása volt ez ott nekem, mert most épp tojtam a trendekre, és csak a megérzéseim érdekeltek meg az, amit ez az egész cucc kiváltott belőlem.
És volt persze Parasztopera, amit már százszor láttam, most viszont nagyon örültem, hogy meg tudtam mutatni a többieknek is.

A Requiem meg megbőgetett kicsit, biztos a környék miatt is, meg a csillagok, a szalmabálák, a horvát határ, meg hogy egy hétig nem olvastam se híreket, se facebookot, se semmi mást. Írni sem kellett, most viszont kell, úgyhogy nézegessétek a képeket a további érdeklődésetek okán (ha még van).

Pont

Pont egy éve történt, hogy úgy ébredtem fel egy reggel, hogy nem tudtam beszélni. Ez úgy derült ki (de ezt már megírtam), hogy felhívott a futár, akitől könyvet vártam aznap, és hiába vettem fel a telefont, nem tudtam beleszólni. Egy darabig kergettük egymást (letettem, újrahívott, letettem, újrahívott), mert csak nyögni bírtam a telefonban, mire kapcsoltam, hogy valami baj van.

Na de ezt már megírtam, de mi történt azóta...

Semmi.
Talán annyi, hogy tegnap reggel hatkor csörgött a telefon. A futár volt. De most tudtam vele beszélni.

Amúgy szedem szépen a gyógyszeremet, és úgy néz ki (bár többször fellázadtam ez ellen), szedni is fogom életem végéig. Aug. 13-ra van időpontom felülvizsgálatra. Ja, nem, azóta persze már elvégeztek rajtam mindenféle vizsgálatot a nyaki ultrahangtól a genetikai vizsgálatokon át, de nem találtak semmit. Értsd: semmi szervi magyarázatot arra, ami történt. Tulajdonképpen szerencsés vagyok, és nemcsak azért, mert a kórházba kerülésem után pár nappal már meg tudtam írni azt a bejegyzést, amit itt az első mondatban belinkeltem. Azért is, mert baromira makacs vagyok, és hiába döntött az agyam a reboot mellett, és hiába volt lassú a "visszatérés", azért mégis viszonylag maradéktalanul sikerült. Az okokra továbbra sincs objektív magyarázat, saját elméletem persze van arról, hogy egyszerűen túl sok mindent próbálok a fejemben tartani, túl sok dologra koncentrálok, és rengeteg felé szakad szét a gondolkodásom. Ez egyébként azóta sem változott. Ami változott, az talán az, hogy könnyebben mondom dolgokra, hogy nem érdekelnek. (Na nem, nem a fontos dolgokra, azok továbbra is túlságosan érdekelnek.) Emberekre is. Problémákra is. Kevesebbet sírok. Edzek. Fogytam. Igyekszem igényes lenni magamra mindenféle szempontból, és többször mondtam nemet is, mint azelőtt.
Anyám hívogat, aminek nem tulajdonítok különösebb jelentőséget. Hiszen ő nem változott, az én agyamból meg eltűnt az a kis elzáródás...

Ami nem változott még, az a munkaterhelés, igaz, már nem esténként nem vagyok itthon, hanem délután érek később haza. Az este nyugisabb. A súly kb. ugyanannyi, de sajnos úgy látom, ez nem is lehet kevesebb, legalább is az én életemben biztosan nem. Munkahelyet váltanom nem sikerült, sőt, osztályfőnök leszek, életemben először. De nem érdekel ez az egész munkahely-para most.
Otthagytam a freeblogot.
A bonsai, amit a bébistroke-om emlékére vettem, szépen fejlődik.

Mohácsi Hyppolit

A Mohácsiék-féle Hyppolitra azért vettem jegyet, mert Mohácsi-féle Hyppolit, aztán az első fél óra után villámgyorsan támadt fel az az érzésem, hogy ez itt a pénzről szól, mint sok nyári színházi előadás, meg mint az a Mohácsi-féle, ami a legutóbb okozott baromi nagy csalódást (és nem csak nekem). Mindegy, tulajdonképpen el tudom fogadni, hogy mindenkinek élni kell valamiből, nyáron is, az ilyen idényszakmák esetében is, mint a rendező, a színész, meg a tanár (én is kurvulok mindenféle helyeken tanítást mímelve, hogy legyen lóvénk a nyáron). Mondjuk azt becsülöm, hogy ez a produkció sem csúszott át (számomra) a vállalhatatlan kategóriájába, bár nagyon is látszott, hogy sok múlt a színészeken meg a jó nyersanyagon (vö. a Hyppolitot mindenki ismeri), szóval hogy Kulkáék szépen rá lettek engedve a szövegre meg a humorra.

Azt egy csomó elementary szintű kritika kiemeli, hogy az előadásnak semmi köze nem volt a filmhez, de ez engem nem is zavart, mert eleve nincsenek emlékeim a filmről (bár biztos láttam), meg kritikusként különben sem érdekel az előzményekkel való összevetés. Összességében úgy látom, hogy az adaptáció jó, az intertextek és a szöveg is azok (persze nem mindenhol tudtam szétszálazni a dramaturgiát meg az improvizációt), a figurák zöme is. Érteni véltem, hogy Hyppolit valami fél-szupernaturális életrendbetevő, aki vissza tudja tekerni az eseményeket, nem annyira elegáns és kimért (csak látszólag), az a típus, aki, miután helyrehozta a dolgokat, eltűnik, mint Nanny McPhee vagy Mary Poppins. Kulka egyébként is sármos meg szép, működött a figura, mondjuk a koncepció alapján nem is lehetett túljátszani.

Bezzeg Csákányi túljátszott, akárcsak a színészek zöme, gondolom, tét nem nagyon volt, mert ez nyári színház, meg vígjáték. Mindez egy darabig szórakoztató volt, kb. az első felvonás végéig, mert addig még be lehetett fogadni a közhelyes aktuálpolitikai utalásokat, a "mohácsi vész"-poént (bruhaha) meg a tipizálható élethelyzetek megjelenítését. De a figurák egyszerűen nem voltak koherensek, a Terka-András szerelem nem hihető, fogalmam sem volt, hogy kerül a képbe Márta/-i/-ika meg a Mikulás, és azt végképp nem tudom, a végén hogy lesz happy end. Szóval igen, a dramaturgia. Aztán egy idő után mindenkinek a gegjei irritálóak, még Csákányiéi is, pedig nagy fan vagyok, és ezt az egészet (meg hogy lekéstük az utolsó buszt) csak ezért tudom neki megbocsátani (meg a Mohácsiéknak is). Viszont akkor is azt gondolom, hogy pénzkeresés ide vagy oda, Mohácsinak lenni felelősség. Szóval végül úgy éreztem, hogy kidobtam erre a pénzt, na. És nem, nem azért, mert nyári színház, mert volt már, ami maradandóbb élményt okozott.

Európa-érzés

Az északnyugati trip nagyon jól sikerült, csak sokat kellett vezetnem, ami gyakorlásnak jó, pihenésnek kevésbé.
Hegykőre érve a legdöbbenetesebb az volt, hogy mennyire lepukkant az országrész turisztikailag, sehol egy étterem délután kettő előtt, jó, a boltok nyitva, de üresek az utcák, még Fertődön is (a kastélyt nem néztük meg). A szoba, ahol laktunk, egy sokgyerekes család beépített tetőtere volt, elég jól megcsinálták, és látszott, hogy borzasztóan rá vannak szorulva a pénzre annak ellenére, hogy milyen szép nagy házuk volt amúgy. A prospektusban (interneten) beígért dolgok fele sem volt igaz persze, de az árért rendben volt, amit az ember kapott, és két éjszakát bárhol ki lehet bírni. Esténként csavargás volt, mert amúgy Hegykőn nincs túl sok látnivaló, tán csak a fürdő, meg a Vasfüggöny Emlékhely, amit végül sajnos nem láttunk.

Nem láttuk Fertődöt sem, mert inkább Nagycenk volt az egyik nap úti célja, bár a Széchenyi-kastélyban is pofátlanul sokat kérnek (szerintem), azért megérte. (A Mauzóleum is, ahol végül nem fotóztam, pedig ki van állítva Széchenyi koponyadarabja is, amit kivitt a pisztolygolyó...)

Az egész út egyébként inkább túra jellegű lett, mármint ez a természetjárós vonatkozás nekem jobban tetszett, a városban csatangoláshoz túl meleg volt, bár még sosem láttam Sopront, Kőszeget igen, de elég régen. A legjobb Fertőrákos volt a cölöpházakkal meg a tóval, de végül nem ott fürödtem (ez volt az egyetlen kívánságom ugyanis), hanem Podersdorfban, Ausztriában. A Podersdorfi bícsnek Balaton-fílingja van, a part úgy néz ki, mint a drágább hazai tavi strandok, viszont sokkal több a lehetőség, és rendezettebb a kép. A rossz idő miatt kicsit kevesen voltak, a vízben meg kábé csak én, meg még néhány ember, aki hidegebb klímákhoz szokott eleve (gondolom). És akkor ott éreztem, hogy ezt tudnám egész nyáron csinálni, ülni egy olyan kis magasított stégen közvetlenül a víz mellett, bambulni vagy olvasni, mit tudom én, hallgatni a hullámokat meg nézni a vizet, és nem brazilokat meg kínaiakat tanítani.
De hát aztán vége lett, és visszajöttünk, elmúlt a nyaralás-érzés és az Európa-érzés. Lelkileg is, meg az utakon végigvezetve szintén.

Kicsit aztán visszatért arra a pár kilométerre, amit Soprontól Kőszegig (Ausztrián keresztül) végigmentünk.

FRISSÍTÉS: Az égtájak elcseszése okán, az agykárosodásomra hivatkozva elnézést kérek....

Helló

Sziasztok, ez az új blog.

Tartozom egy köszönettel a bloggernek, hogy ilyen remek sablonszerkesztője van.
És RIP freeblog. Mindig szeretni foglak.

Felesleges ember

A múlt héten két esti programon is voltam, és meg is állapítottam, hogy a kultúrát nem a munkásosztálynak találták ki, és hogy nyelvlógatva várom a hosszú hétvégét ("- De minek húzza azt a kötelet maga után? / - Kötelet? Azok a beleim."). Mindegy, azóta megírtam a cikket, a könyvet is majdnem megrendeltem, meg megcsináltam egy félkómában elvállalt fordítást (vállaljunk színházaknak munkát, mert imádjuk a színházat), amit majdnem elfelejtettem, mert csak a törkölypálinka miatt voltam nagylelkű és önzetlen.
Nem doktoriztam, és egyáltalán nem vagyok hajlandó belegondolni a helyzetbe, mert ha minden igaz, Áder aláírja az alkotmánymódosítást, és onnantól kezdve egy csomóan a környezetemben nem lesznek család, a srácok/tanítványok sorsa, ha netán ingyen egyetemet végeznek (isten ments! hiszen onnan meg mindenkit kirúgdostak), a munkanélküliség, elhurcolhatják a hajléktalanokat, akik nyilván csak isznak még egyet, és kurvára röhögnek ezen az egészen, mert legalább addig sem kell az utcán aludni, amíg leülik a büntetést...
... ellenben nagyon remélem, hogy a kereskedelmi médiában betiltott kampány ellenére jól elküldik ezt a bagázst a h.... f....-ra, mert nem tudok már mást gondolni, hiába is gondoltam eddig, hogy Orbán intelligens, hogy meg van zakkanva az egész banda. Hogy az ottan egy őrült, akinek senki nem meri megmondani, hogy pucér a segge.

Az Erdős Virág estre egyébként eljöttek páran a tanítványaim közül, és igazából ez kellene, hogy számítson, mert igen, igen, van köztük olyan, aki még a Magyar Hírlapbeli ügyéről is tudott, de a többiek is legalább felfedeztek annyit, hogy ez itt közélet és költészet, és mondhatom, ma az egyik legfontosabb feladatom az volt, hogy elmagyarázzam, hogy mitől tetszhetett volna nekik jobban egy ilyen irodalmi program, és megértették. Viszont igen, volt olyan is, aki bánta, hogy nem tudott eljönni, és páran azt is megtudták, mi kellene, hogy a kritika lényege legyen.

Sok, sok, sok, sok dolog van még, mert mondjuk az Anyegint is néztük ma, és képtelen vagyok elhinni, hogy nem tudnak a saját kis korlátolt 21. századi látásmódjukból kitekinteni 18 éves létükre, és felfogni azt, hogy miért van a szerelmi párbaj meg a barátok közötti viszály... persze lehet, hogy csak azt az egy megjegyzést kellett volna észrevennem, amelyik azt mondta, "Mit izéltek, ez ma is így van, ha valaki táncol a csajoddal, balhézol." És tényleg.
De akkor is, miért kell lebiszexezni Anyegint, aki (jó, kicsit hatásvadász módon) sírva fakad a lelőtt Lenszkij holtteste fölött; és: a lélek annyira bonyolult, és hiába feszülök rá, hogy ezt érzékeltessem vagy elmagyarázzam, sokszor nem sikerül, és ledöbbenek, hogy kik ezek, pedig hát semmi különös, csak az apjuk-anyjuk előbb folytja sörbe a lelkét, csak nehogy kiderüljön, mi van ott.

Két hét múlva egyébként részeg színészekről fogok előadást tartani. Biztosan ez sem véletlen.

Képezzünk agyakat

Elmentem próbavédésre Szegedre, aztán volt egy pont Bátaszéken, amikor meg kellett állnom... sírni. Hát igen, egy parkolóban, mint a giccses-melankolikus amerikai filmekben. Mert hogy úgy éreztem, hogy most van elegem. A hajtásból, a betegségből, a filléreskedésből, az anyagi kötéltáncból (ezt loptam, de elég jó kép), a kamaszokból, abból, hogy széllel szemben próbálok érvényesülni, hogy valahova jussak, hogy a főnök folyton keresztbe tesz, én meg nem tudok diplomatikusan viselkedni, sőt, nem is tudok igazán viselkedni ebben a helyzetben, hogy mennyi, de mennyi munkám van, hogy nem tudok már éjszaka fennmaradni, és nem is akarok, hogy egy csomó plusz munkát vállalok, ami elveszi az időt mástól, de muszáj, stb. stb. stb.
Aztán végül is minden jól sikerült, csak elfáradtam. Inkább lelkileg. És oltári a munka. És ha a gyakorlati hasznát nézzük, semmi értelme, de ha feladnám, utálnám magam. Amiért feladtam. Meg mert -- hát ez van -- nárcisztikus vagyok, és muszáj közzé tennem a gondolataimat.

Mától aztán ismét dolgoztam, és a főnök megkérdezte, nagyon beteg voltam-e. Közvetlenül azután kérdezte, miután szólt, hogy nincs meg a hét év alatt megszerezhető továbbképzési kreditem. Közben picit ennek utánakérdeztem, mert rögtön beparáztam persze, és hát lehet, hogy már év elején kellett volna szólnia.... De nem szólt. Most pedig keressük a számomra megfelelő továbbképzést, hát ki nem fogja találni a kedves olvasó, hogy mivé fognak átképezni?!

Igen, erkölcs- és etikatanárrá.

Erre gondolt a főnök. Hogy én. A barátnőim persze röhögőgörcsöt kaptak, mikor elmeséltem, én meg rögtön arra gondoltam, hogy milyen gazdag bloganyag lesz ez. A továbbképzés egyébként király, távképzés, minden online megy, még a vizsga is (szabadon választott évfolyamra és témára kell óravázlatot írnom, jujj, csak bírjak magammal...), úgyhogy ki se kell mozdulni. Sőt (na most figyeljetek), a legjobb eredményű képzett visszakapja a tandíjat.
Szóval hajszolnom kell most a főnököt ezért, ha már ilyen figyelmesen rám szólt, hogy "én vagyok az egyetlen", akinek nincs kreditje, nehogy tovább feledékenykedjen itt nekem. Különben is, egyéb gonoszságokat is tervezek, például szeretettel meghívom a március végi konferenciára, hadd hallgassa csak meg, mitől félt engem annyira. A Zsolnay-negyedben lesz. Pucc.

Amúgy meg vigyázzatok, mert én leszek itt a legerkölcsösebb hamarosan, lehet, hogy a tantestületet is nekem kell kiképezni...

Nyavalyáink

20 napja írtam bejegyzést. Viszont valahányszor itthon vagyok/maradok valamiért, mindig megállapítom, hogy a munkám megöli a kreativitásomat. És minden energiámat felemészti az, hogy ez ne így legyen.

Hetek óta helyettesítettem, mert amióta a Klebelsberg Központ lett a munkáltatónk, már nem kell az önkormányzatnak spórolni, hanem nyakra-főre dolgozhatunk, nem tudjuk ugyan, ki lesz-e fizetve, de ha nem, akkor is, szidjuk nyugodtan a KIK-et, a közvetlen feljebbvalóság úgysem tehet semmiről.
Illetve azért erről-arról tehet, például idén nem vagyok elengedve "csak úgy" szakmai konferenciákra, hanem szabadságra kell mennem, ha menni akarok valahova. Ezt nem tudom pontosan, hogy úgy kell-e érteni, hogy fizetés nélkülire, vagy hogy fizetettre, és akkor majd nyáron behívom napokra ügyelni. Elképzelem, ahogy édes kettesben ügyelünk az iskolában. És egymás képét méregetjük, hogy ki mennyire nem kedveli a másikat. (Jóakaróimra hallgatva egyébként igyekszem inkább sajnálni.) Szóval végül is értem, hogy az én szakmai ambícióim nem vágnak ennek az iskolának a profiljába, de azt fel nem foghatom, miért nem tudja ezt az intézmény sikereként értékelni. Múltkor például megjött az egyik ilyen konf programja, és én visszaküldtem, mondván, hogy nem X iskola a munkahelyem, hanem Z. Ha már fel akarják a nemzetközi programban tüntetni, hogy Z Secondary School... Lehet, hogy fénymásolok a főnöknek egy ilyen programot, és odateszem az asztalára, hogy lássa, hogy a faszságai ellenére nem töröltettem ki a titulusomból ennek a csodás intézménynek a nevét.

Szörnyen problematikus ez az egész egyébként, mert bár ismerem már, mint a tenyeremet, mégis mellbe tudnak vágni ezek a dolgai. És még így, 39 fok lázasan is azon gondolkodom, hogy mikor menjek vissza dolgozni, hogy nehogy rám kenje, hogy azért hiányzom, mert pénteken van a próbavédésem. Ahova egyébként elengedett. Kivételes kegy, így februárban. Fejben a felmondásomat fogalmazgatom, és most a betegség ideje alatt se tudtam jól aludni azért, mert azon agyaltam, hogy mit csináljak. Ha fatalista lennék, mondhatnám egyébként, hogy mindig akkor betegszem meg, amikor ez a nő kibaltázik velem.

A magas láz pedig kicseszés. Egyrészt úgy nézek ki, mint a halott menyasszony, másrészt teljesen lever, mert három napja tart. Pénteken egy helyettes orvos volt, aki nem csinált velem semmit, és nem is írt fel semmit. Magamra vagyok bízva. Hát rendben. A dilemma tényleg az, hogy elmenjek-e dolgozni, vagy nem, ha nem megyek, akkor legalább pénteken megkapják a helyettesítő pénzt a kollégák. Ha elmegyek, kevesebbet leszek táppénzen, és a büdös kölykökön szorosabban tudom fogni a pórázt (most úgy csinálok, mintha érdekelném őket, pedig nem). A próbavédésre persze jobb lenne nyugisan felkészülni, mert némi hang sem ártana a torkomban, van 2 TDK dolgozat, ami a bírálatomra vár, meg némi fordítás.
Vettem némi nyugibogyót macskagyökérrel, hogy tudjak aludni, és ne járjanak lefekvés után a fejemben mindenféle kelletlen gondolatok. Ehhez hozzásegítene az is, ha tavasz lenne végre, és elmehetnénk kirándulni. Például.

Értelmes

Van ez a kényszerem, hogy minden nap muszáj valami "értelmeset" csinálnom, nos, az utóbbi időben gyakran van, hogy sportolok mondjuk, mert szellemi teljesítményre képtelen vagyok. És akkor ezt elnevezem "értelmes" tevékenységnek.

Lelombozóak a környezeti tényezőek manapság. A front miatt mindenki hülye, legfőképp a gyerekek, illetve hát ők nem hülyébbek, mint más, csak kevésbé disztingválnak, és beleengedik a nagyvilágba az indulatokat és az ösztönöket. Lehet, hogy igazuk van. Mondom, LEHET, de aztán ez meg néha olyan haragot eredményez, amit egymás ellen fordítanak, én meg alig győzöm kapkodni a fejem, hogy kit hogyan vegyek a védelmembe. (Állítólag egyébként nem kellene, de hát én már csak ilyen vagyok, protektív.) Idegesít az agresszió meg az erőszak(osság), hiába próbálom elfordítani a fejem, nem nagyon tudom.

Nem kaptunk időben fizetést. Ez számomra (egyelőre) szerencsére csak egy apró bosszúság, köszönhetően néhány szerencsés körülménynek, mint például hogy csak az iskolákat államosították, más oktatási intézményeket nem, vagy hogy az egyetem rendesen utalt. De azért elkeserít az, hogy másokat egy hogyan érintett. Vagy az még jobban, hogy a főnök egy cseppet sem szolidáris. Igazából észre sem vette, hogy nem jött fizetést - ahogy ez a pénteki szalagavatón kiderült. Persze lehet, hogy ő így vigasztal, "majd hétfőn vagy kedden", és hogy "tegnap ő is befizetett 72 ezer forintot csak számlákra" (január 31-én, csak mondom). Így vigasztal, ilyen szerencsétlenül, és így barátkozik.
Rajtam viszont sajnos, ahogy öregszem, egyre jobban látszik, ha utálok valakit, főleg, ha mellettem ül. Pontosabban már egyre kevésbé próbálok úgy tenni, mintha nem utálnám. Nyár óta, amióta egy hetet töltöttem a kórházban, ha nem is nagyon, de kicsit jobban el tudom engedni az arcizmaimat.
A szalagavató egyébként rohadtul érdektelen volt, és ez volt az első, amikor alig éreztem valamit ott belül. Pedig eddig mindig éreztem olyan tanáros érzéseket, hogy a búcsúzkodó gyerekek, miegymás. Most nem. A tavalyi eset után ugyanis annyira erős volt a cenzúra az idén, hogy semmi személyeset nem sikerült produkálni sem a táncokban, sem az osztályvideókban. Persze az is lehet, hogy ez egy ilyen személytelen évfolyam. The lost generation. Akiknek minimum két osztályfőnöke, igazgatóhelyettese és igazgatója volt. Gyökértelenek.
És akkor rájöttem, hogy most kellene nagyon vigyáznom azokra, akiket egyáltalán még szeretek ebben az iskolában, mert mindenkire homokot lapátol a kétségbeesés és a bánat. Ki kell ásni egymást.

És nemcsak az iskolában, hanem igazából mindenhol -  ki kell ásni egymást és magunkat, valahogy.
Március 1-jén lesz a próbavédésem, de fogalmam sincs, a bírálóim felül tudnak-e emelkedni a felsőoktatási helyzetet érintő káoszon, és tudnak-e velem érdemben foglalkozni. És fogalmam sincs, hogy én tudok-e érdemben foglalkozni ezzel az egésszel, amikor én sem biztos, hogy felül tudok emelkedni a középszintű oktatásban eluralkodó káoszon. Hétfőtől indul a mókuskerék, már előre utálom, de pénz beszél. Közben pedig elvállaltam olyan feladatokat is, amik örömet okoznak, mert különben lehet, hogy megbolondulok. Így viszont most lehet, hogy azért fogok megbolondulni, mert a kötelező feladatok miatt az örömteliekre kevés/kevesebb idő marad.

Mikor lesz már vége ennek az egész szarnak. Pénteken, hazafelé jöttömben a hóesésben megláttam az úttesten vonulni az éhségmenetet, és sírva fakadtam a kocsiban.

Szeretnék itthon ülni és írni meg olvasni, mert bár ide is beszivárognak a külvilág förtelmei, de legalább nem kell úgy tenni, mintha nem keserednék el.