2013. július 23., kedd

Pont

Pont egy éve történt, hogy úgy ébredtem fel egy reggel, hogy nem tudtam beszélni. Ez úgy derült ki (de ezt már megírtam), hogy felhívott a futár, akitől könyvet vártam aznap, és hiába vettem fel a telefont, nem tudtam beleszólni. Egy darabig kergettük egymást (letettem, újrahívott, letettem, újrahívott), mert csak nyögni bírtam a telefonban, mire kapcsoltam, hogy valami baj van.

Na de ezt már megírtam, de mi történt azóta...

Semmi.
Talán annyi, hogy tegnap reggel hatkor csörgött a telefon. A futár volt. De most tudtam vele beszélni.

Amúgy szedem szépen a gyógyszeremet, és úgy néz ki (bár többször fellázadtam ez ellen), szedni is fogom életem végéig. Aug. 13-ra van időpontom felülvizsgálatra. Ja, nem, azóta persze már elvégeztek rajtam mindenféle vizsgálatot a nyaki ultrahangtól a genetikai vizsgálatokon át, de nem találtak semmit. Értsd: semmi szervi magyarázatot arra, ami történt. Tulajdonképpen szerencsés vagyok, és nemcsak azért, mert a kórházba kerülésem után pár nappal már meg tudtam írni azt a bejegyzést, amit itt az első mondatban belinkeltem. Azért is, mert baromira makacs vagyok, és hiába döntött az agyam a reboot mellett, és hiába volt lassú a "visszatérés", azért mégis viszonylag maradéktalanul sikerült. Az okokra továbbra sincs objektív magyarázat, saját elméletem persze van arról, hogy egyszerűen túl sok mindent próbálok a fejemben tartani, túl sok dologra koncentrálok, és rengeteg felé szakad szét a gondolkodásom. Ez egyébként azóta sem változott. Ami változott, az talán az, hogy könnyebben mondom dolgokra, hogy nem érdekelnek. (Na nem, nem a fontos dolgokra, azok továbbra is túlságosan érdekelnek.) Emberekre is. Problémákra is. Kevesebbet sírok. Edzek. Fogytam. Igyekszem igényes lenni magamra mindenféle szempontból, és többször mondtam nemet is, mint azelőtt.
Anyám hívogat, aminek nem tulajdonítok különösebb jelentőséget. Hiszen ő nem változott, az én agyamból meg eltűnt az a kis elzáródás...

Ami nem változott még, az a munkaterhelés, igaz, már nem esténként nem vagyok itthon, hanem délután érek később haza. Az este nyugisabb. A súly kb. ugyanannyi, de sajnos úgy látom, ez nem is lehet kevesebb, legalább is az én életemben biztosan nem. Munkahelyet váltanom nem sikerült, sőt, osztályfőnök leszek, életemben először. De nem érdekel ez az egész munkahely-para most.
Otthagytam a freeblogot.
A bonsai, amit a bébistroke-om emlékére vettem, szépen fejlődik.

2013. július 20., szombat

Mohácsi Hyppolit

A Mohácsiék-féle Hyppolitra azért vettem jegyet, mert Mohácsi-féle Hyppolit, aztán az első fél óra után villámgyorsan támadt fel az az érzésem, hogy ez itt a pénzről szól, mint sok nyári színházi előadás, meg mint az a Mohácsi-féle, ami a legutóbb okozott baromi nagy csalódást (és nem csak nekem). Mindegy, tulajdonképpen el tudom fogadni, hogy mindenkinek élni kell valamiből, nyáron is, az ilyen idényszakmák esetében is, mint a rendező, a színész, meg a tanár (én is kurvulok mindenféle helyeken tanítást mímelve, hogy legyen lóvénk a nyáron). Mondjuk azt becsülöm, hogy ez a produkció sem csúszott át (számomra) a vállalhatatlan kategóriájába, bár nagyon is látszott, hogy sok múlt a színészeken meg a jó nyersanyagon (vö. a Hyppolitot mindenki ismeri), szóval hogy Kulkáék szépen rá lettek engedve a szövegre meg a humorra.

Azt egy csomó elementary szintű kritika kiemeli, hogy az előadásnak semmi köze nem volt a filmhez, de ez engem nem is zavart, mert eleve nincsenek emlékeim a filmről (bár biztos láttam), meg kritikusként különben sem érdekel az előzményekkel való összevetés. Összességében úgy látom, hogy az adaptáció jó, az intertextek és a szöveg is azok (persze nem mindenhol tudtam szétszálazni a dramaturgiát meg az improvizációt), a figurák zöme is. Érteni véltem, hogy Hyppolit valami fél-szupernaturális életrendbetevő, aki vissza tudja tekerni az eseményeket, nem annyira elegáns és kimért (csak látszólag), az a típus, aki, miután helyrehozta a dolgokat, eltűnik, mint Nanny McPhee vagy Mary Poppins. Kulka egyébként is sármos meg szép, működött a figura, mondjuk a koncepció alapján nem is lehetett túljátszani.

Bezzeg Csákányi túljátszott, akárcsak a színészek zöme, gondolom, tét nem nagyon volt, mert ez nyári színház, meg vígjáték. Mindez egy darabig szórakoztató volt, kb. az első felvonás végéig, mert addig még be lehetett fogadni a közhelyes aktuálpolitikai utalásokat, a "mohácsi vész"-poént (bruhaha) meg a tipizálható élethelyzetek megjelenítését. De a figurák egyszerűen nem voltak koherensek, a Terka-András szerelem nem hihető, fogalmam sem volt, hogy kerül a képbe Márta/-i/-ika meg a Mikulás, és azt végképp nem tudom, a végén hogy lesz happy end. Szóval igen, a dramaturgia. Aztán egy idő után mindenkinek a gegjei irritálóak, még Csákányiéi is, pedig nagy fan vagyok, és ezt az egészet (meg hogy lekéstük az utolsó buszt) csak ezért tudom neki megbocsátani (meg a Mohácsiéknak is). Viszont akkor is azt gondolom, hogy pénzkeresés ide vagy oda, Mohácsinak lenni felelősség. Szóval végül úgy éreztem, hogy kidobtam erre a pénzt, na. És nem, nem azért, mert nyári színház, mert volt már, ami maradandóbb élményt okozott.


2013. július 15., hétfő

Európa-érzés

Az északnyugati trip nagyon jól sikerült, csak sokat kellett vezetnem, ami gyakorlásnak jó, pihenésnek kevésbé.
Hegykőre érve a legdöbbenetesebb az volt, hogy mennyire lepukkant az országrész turisztikailag, sehol egy étterem délután kettő előtt, jó, a boltok nyitva, de üresek az utcák, még Fertődön is (a kastélyt nem néztük meg). A szoba, ahol laktunk, egy sokgyerekes család beépített tetőtere volt, elég jól megcsinálták, és látszott, hogy borzasztóan rá vannak szorulva a pénzre annak ellenére, hogy milyen szép nagy házuk volt amúgy. A prospektusban (interneten) beígért dolgok fele sem volt igaz persze, de az árért rendben volt, amit az ember kapott, és két éjszakát bárhol ki lehet bírni. Esténként csavargás volt, mert amúgy Hegykőn nincs túl sok látnivaló, tán csak a fürdő, meg a Vasfüggöny Emlékhely, amit végül sajnos nem láttunk.

Nem láttuk Fertődöt sem, mert inkább Nagycenk volt az egyik nap úti célja, bár a Széchenyi-kastélyban is pofátlanul sokat kérnek (szerintem), azért megérte. (A Mauzóleum is, ahol végül nem fotóztam, pedig ki van állítva Széchenyi koponyadarabja is, amit kivitt a pisztolygolyó...)

Az egész út egyébként inkább túra jellegű lett, mármint ez a természetjárós vonatkozás nekem jobban tetszett, a városban csatangoláshoz túl meleg volt, bár még sosem láttam Sopront, Kőszeget igen, de elég régen. A legjobb Fertőrákos volt a cölöpházakkal meg a tóval, de végül nem ott fürödtem (ez volt az egyetlen kívánságom ugyanis), hanem Podersdorfban, Ausztriában. A Podersdorfi bícsnek Balaton-fílingja van, a part úgy néz ki, mint a drágább hazai tavi strandok, viszont sokkal több a lehetőség, és rendezettebb a kép. A rossz idő miatt kicsit kevesen voltak, a vízben meg kábé csak én, meg még néhány ember, aki hidegebb klímákhoz szokott eleve (gondolom). És akkor ott éreztem, hogy ezt tudnám egész nyáron csinálni, ülni egy olyan kis magasított stégen közvetlenül a víz mellett, bambulni vagy olvasni, mit tudom én, hallgatni a hullámokat meg nézni a vizet, és nem brazilokat meg kínaiakat tanítani.
De hát aztán vége lett, és visszajöttünk, elmúlt a nyaralás-érzés és az Európa-érzés. Lelkileg is, meg az utakon végigvezetve szintén.

Kicsit aztán visszatért arra a pár kilométerre, amit Soprontól Kőszegig (Ausztrián keresztül) végigmentünk.

FRISSÍTÉS: Az égtájak elcseszése okán, az agykárosodásomra hivatkozva elnézést kérek....



2013. július 11., csütörtök

Helló

Sziasztok, ez az új blog.


Tartozom egy köszönettel a bloggernek, hogy ilyen remek sablonszerkesztője van.
És RIP freeblog. Mindig szeretni foglak.