Persze mikor boruljon ki az ember, ha nem karácsonykor. (És persze milyen hülye társadalmi konvenciókra inherens módon hajazó mondat már ez.)
Mindenféle teákat, egészséges étrendet próbálgatok. Továbbá sportot, meditációt/relaxációt (mindjárt rám rontanak az ezoterikusok, de ez egyáltalán nem működik, biztosan türelmetlen vagyok), gyógynövény alapú nyugtató bogyókat.
A szabadban tett sétáról lemondtam, mert halálra idegesít a gondolat, hogy a ködös-nyúlós maszatban mászkáljak, ráadásul olyan helyeken, ahol már ezerszer jártam.
Talán többet kellene háborgós contenteket és politikát posztolnom különböző social media felületekre, vagy egyszerűen csak agyon kellene csapnom valakit...
Persze az ember mindig próbál racionalizálni, relativizálni, logikusan meggyőzni magát arról, hogy a jelen helyzet nem a legrosszabb, ami történhet (mert hogy nem is az). Hogy oké, szar a bezártság, de legalább nem vagyunk betegek, van fűtés, tele a hűtőszekrény, nem kell koszban élnünk, és különben is, mindjárt itt a karácsony, stb.
Tegnap, amikor a reggelem azzal indult, hogy megnéztem Novák Katalin videóját, megint rájöttem, hogy ez az "örüljünk (inkább) annak, ami van" tényleg mennyire irritáló gondolat. Pedig én igazán igyekszem. Hajnalban kelek, és kihasználva az időt, hogy nem kell buszoznom, híreket olvasok, podcastokat hallgatok, lyukasórában ebédet főzök. Munka közben, előtt és után ügyelek a tanítványaim lelki épségére, próbálom nem túltolni a digitális oktatást. Jó, tudom, lehetnék szórakoztatóbb, és a szabadidőmben megtanulhatnék még néhány száz applikációt használni, készíthetnék oktatóvideókat az óráimról, és minden órában posztolhatnék valami tanácsot az onlinemagyartanár csoportba.
Délután és estefelé online előadásokat hallgatok és színházi előadásokat nézek. Szívből örülök, hogy olyan rendezvényekre is eljutok így, amikre amúgy nem tudnék. Tegnap például az SZFE doktori műhelykonferenciáján voltam, igaz, csak az első két szekción, mert nem vagyok éjszakai műszakhoz szokva.
Ezen kívül nagyon szívesen nevetgélek és ironizálok bármin, jó barátom a szarkazmus, akár a gúny is, de most már egyszer többször érzem, hogy nem tudok röhögni. Nem tudom, az év vége, a decemberi köd vagy a giccses angyalkák és elárvult köztéri karácsonyfák miatt van-e, de Novák Katalinon például azonnal ezer lett a vérnyomásom, és ez azóta sem múlt el. Persze én vagyok a hülye, minek olvasok el minden szart (ma például ezt), aztán meg még én csodálkozom, hogy ki akar ugrani a szívem a mellkasomból, és nyúlok a youtobe-ra meditációs videók után. (Igen, igen, nem kell röhögni, megtörtént.) Csak hát tényleg, amikor egy kétdiplomás, szakvizsgázott jogász (akivel a nívós gimnáziumban, ahova jártunk egészen jóban voltam) oldalán látom, hogy a Tények(ponthu)-t hiteles forrásnak véve nem tud alapszinten sem szövegérteni, és hitelt ad egy kontextusból kiragadott fél mondatnak, akkor azért megrendül a világképem picit. Főleg, ha ezt odatesszük Novák Katalin mellé.
Vagy amellé, hogy az iskolaújság indításának ötlete az egyetem médiairodájában köt ki, mert egy pályára alkalmatlan (vagy munkaterhelést nem bíró) ex magyarszakos bizonyára médiahatóság médiairodailag jobban tudja majd ellenőrizni az ideológiailag veszélyes karácsonyi ünnepségekről szóló cikkeket és tininovellákat. Nem viccelek, az irodavezető asszony személyesen fog szakmai tanácsokat adni és minőségirányítani, valamint a kilencedikes diákokat bevezetni a médiajog rejtelmeibe.
Biztos úgy van ez, tényleg, hogy az intézmény jóhírét veszélyeztetnénk néhány beszámolóval az online oktatással kapcsolatos élményeinkről; úgyhogy én inkább kiszálltam, pedig elég erős nyomásnak vagyok kitéve. De komolyan kezd elegem lenni. Nem is csak a novákkatalinokból, hanem a közvetlen környezetemből is. Értem például, hogy miért akar egy osztályfőnök csütörtök este ötkor közös online kakaózást a gyerekekkel (ahol nekem is ott kellene lennem), de én ebben inkább azt látom, hogy a legjobb lenne addigra már kikapcsolni mindent, és egy könyvvel ücsörögni valami ernyős olvasólámpa alatt. Vagy főzőműsort nézni. Vagy a családdal beszélgetni.
Mint a poszt elején mondtam, csodás napokat élünk, csak hát picit összemosódott a munka- és a szabadidő, és hát mindkettőt a kütyükön műveljük.
Még szerencse, hogy a meditációs videókhoz nem kell a képet nézni, csak a monoton suttogást hallgatni (találtam egy nagyon kellemes hangú csakraszakértőt, tényleg), csak hát, ilyen az én formám, ez a nő is azt kéri itten tőlem, hogy koncentráljunk a pozitív dolgokra, lássuk meg a helyzet előnyeit.
Látok mindent, bármire megesküszöm, de karácsonyra hadd menjek már el valami hegyi kunyhóba az erdő közepére, amit aztán belep a hó.
Nem vagyok nagy sorozatnéző, de most, hogy itthonról dolgozom, a munkába járáshoz szükséges időt (ami ugye most nincs) pl. jól ki tudom tölteni ezzel (plusz ott az unalmas házimunka, ami közben bármit is lehet nézni), és megfogadtam, hogy bepótolok néhány kultikus szériát, amiről amúgy mindenki beszél, én meg nem láttam. A címben foglalt sorozat egyébként nem ilyen, életemben nem hallottam róla, a youtobe-on találtam rá teljesen véletlenül. Az első négy évadnak van magyar szinkronja is, szóval talán leadta valamelyik tévécsatorna.
A Sötét árvák kanadai produkció. Véleményem szerint remekül kombinálja a kaland-, krimi-, sci-fi és disztópiaelemeket (és mellesleg nem csoda, hogy rákattantam, hisz épp az utópiákat tanítom.) A sztori röviden annyi, hogy a Sarah nevű zűrös csaj (aki a főszereplő) hazatér (valamelyik kanadai nagyvárosban vagyunk, nem tudom), és a vasútállomáson véletlenül találkozik egy nővel, aki pont ugyanúgy néz ki, mint ő. Megismerkedni nincs idejük, mert Beth (az alteregó) a vonat alá veti magát. Sarah egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapja a táskáját, és az igazolványai segítségével belehelyezkedik a személyiségébe, és ezzel iszonyatos bonyodalomsorozat veszi kezdetét.
Sarah-ról és Beth-ről kiderül, hogy klónok, és egy csapásra (na jó, a többedik évadra) egy globális és mesterséges biogenetikai összeesküvés (nem tudom, van-e ilyen szó) közepén találjuk magunkat, amiről később bebizonyosodik, hogy nem is annyira fennkölt és bonyolult motivációk mozgatják, mint amennyire azt az elején hinnénk.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy pontosan értettem a tudományos hátteret, pedig nagyon érdekel (majd nyugger koromban újranéztem az egészet csakis emiatt). Ami viszont tényleg megfogott, a dramaturgia, a kulturális utalásrendszer és az alakítások.
Egyrészt elég ritka az a sorozat (de cáfoljatok meg, ha mégsem, mert a tapasztalatom tök kevés), amikor még az ötödik évadnál is a körmödet rágod, és olyan fordulatok kerülnek elő, amikre nem számítasz. Ez persze picit azzal is jár, hogy egy idő után teljesen más cselekményt fedezünk fel ahhoz képest, ami elindult: itt például látjuk, ahogy Sarah belekeveredik a saját múltjába és egyre jobban öntudatára ébred (magyarul: felnő), de ahogy haladunk előre az időben, ez a múlt egyre szövevényesebb és lényegtelenebb lesz, simán túlmutat a klónokon. A fősodor mellett pedig szerintem remekül működnek az egyes szereplők élettörténetei/epizódjai, szóval mindig volt egy olyan rész, ami sikeresen prezentált valami háttérnarratívát az éppen kedvenc szereplőről. Az mondjuk eléggé zavart, hogy volt pár elvarratlan cselekményszál: pl. (pici spoiler!) nem derül ki, mi lesz Sarah gyerekének apjával (akivel közben újra egymásra találnak, ám egyszer csak eltűnik), hogy az időközben felbukkant transz klón (Tony) honnan jön és hogy boldogul a továbbiakban, vagy hogy Helena gyerekkorába miért nem úgy néz ki, mint a többi gyerekklón.
Ami a kulturális refenciákat illeti; ha ez nem amolyan boomer sorozat lenne, szívesen használnám a görög mitológiához. A lány klónvonalat ugyanis Lédának nevezik: Léda pedig az a spártai királynő (egyes mítoszok szerint a világ első női lénye), akit Zeusz (hattyú alakban) elcsábított. Léda azonban, félvén férje haragjától, még aznap a férjével is hált, a nászok végén pedig két tojást hozott a világra: az egyikből született másodmagával a halhatatlan Heléna (aki ugye a trójai háborúért felelős sztori női princípiuma), a másikből pedig Kasztór (Castor) és Pollux (a nevek különböző írásmódjaitól most eltekintek). A különböző mitológiai történetek vegyesen szólnak arról, hogy Kasztór milyen képességekkel bírt; mindenesetre ő a mítosz egy kritkus pontján--habár testvére, Pollux mindent megadott volna azért, hogy életben tartsa--életét veszti.
A sorozat története, bár kicsit zavarosan, de azért szépen végigvezeti a mitológiát: a férfi klónvonalat Castornak hívják, és ők valóban mindent megtesznek egymásért, ám a sorsuk végül sejthetően alakul. Az egyik legfontosabb női klón Helena névre hallgat (erről mindjárt), a női klónvonal neve pedig Léda, na, ők--nem árulok el nagy titkot--szinte mindent túlélnek. Non plus ultra, hogy az egyik Léda ivadékot (aki, úgy tűnik, megmenti az egész dinasztiát) Kírának hívják. Ráadásul az ötödik évadban (megint egy kis spoiler) elhangzik a "The Future is Female" szlogen, ami a 21. században persze sok árnyalatot kaphat, de ne felejtsük el a eredetit követő, de immár posztmodern kontextust se; persze, ez már egy másik mitológia.
Ami az alakításokat illeti; nos, nem kizárólag az nyűgözött le, hogy Tatiana Maslany (ukrán, legyel, német, osztrák, román felmenők, atyavilág, micsoda multikulturális fertő!) mennyire szép, hanem az is, hogy az általa alakított összes klónt olykor milyen nehéz megkülönböztetni a képernyőn. Van Beth, a drogos és meghasadt rendőr; Sarah, a 'semmiresejó' anya, aki olykor betép és alkalmilag szexel; Alison, a külvárosi családanya; Cosima, a tudós; Krystal, az összeesküvéshívő manikűrös; Helena, az ukrán vadóc; MK, a finn mangahősnő; Rachel, a perverz domina, aki beépült a felsővezetésbe; valamint Tony a transz (és még sokan mások). Biztos a maszkosok és jelmezesek is nagyon kitettek magukért, de amit sorozatszerepből ki lehet hozni, nos, az itt szuper.
Az egyik legjobb karakter Helena, aki egy ukrán zárdában nevelkedett, majd később örökbe fogadta egy vallási fanatikus, hogy megölesse vele az összes klónt, akik a 'nem eredetiek', csak hamisítványok. Elég ironikus, hogy a mitológiai Helénához képest ez a klónverzió egy naturális ösztönlény, mégis ritka módon ő az egyik, aki alkalmasnak bizonyul arra, hogy továbbörökítse a mindenkit meggyógyító gént úgy, hogy persze ikreket szül.
Szót kell ejteni arról is, hogy a főszereplőkön túl van egy sor remek karakter: Siobhan, az ír származású, Londonba, majd Kanadába emigrált szabadságharcos vagy Felix, Sarah fogadott testvére, aki szép lassan a gondjaiba veszi az összes klónt. A felsővezetést most nem fedném fel, elég annyi hozzá, hogy (ellenben a fent idézett szlogennel, és mielőtt túltolt nőcentrikussággal vádolná bárki a sorozatot) éppen elég nő bukik bele a küldetésbe itt is.
Szóval all in all, szépen összerakott sorozat ez; kulturálisan beágyazott (nekem ez fontos, sznob vagyok, tudom), erős női karakterek vannak benne, amiket kiegyensúlyoznak a remek férfiszereplők, a dramaturgiai feszültség, filmzene, stb. És amikor túlvagyunk ezen az egész génmanipulált és neolucionista őrületen, mégis csak a humán faktor és a sisterhood győzedelmeskedik; ám ha erről többet akartok tudni, meg kell néznetek az ötödik évad végét. Meg persze ami előtte van.
