Az ideológia...

... tökéletes működését mutatja, hogy a mai szemináriumon egy lányt teljesen lesokkoltam azzal, hogy Shakespeare esetleg biszexuális volt. Nem én hoztam fel, de mivel a szonettekről beszélgettünk, óhatatlanul előkerült néhány dolog, köztük például az, hogy az első 126 szonettet (a 154-ből) egy fiatal férfinak írta. Ebből 17-ben arról van szó, hogy a költő győzködi a fiatalembert, hogy nősüljön meg, nemzzen gyereket, hogy az örökkévaló szépsége fennmaradjon.

Ezek után megkérdezte, hogy ez a homoszexualitásra utal-e, mire azt válaszoltam, hogy ha így akarja valaki olvasni a verseket, akkor lehet. (Ő nem akarja így olvasni - mondta.) Elmagyaráztam pár dolgot a szonettekről, a szonetthagyományról, a lírai hagyományról általában, meg arról, hogy minek a megítélése hogyan változik a történelem során, valamint arról, hogy egyes fogalmak bizonyos kulturális periódusokban ezt, máskor meg azt takarták. Felidéztem Nyáry Krisztián Kölcsey-ügyét pro és kontra, majd hozzátettem, hogy ez is olyasmi, amit soha nem fogunk megtudni. De talán annyira nem is fontos.
Erre azt mondta, hogy reméli, Shakespeare nem volt olyan. Arra a felvetésemre, hogy ez talán nem fontos, nem válaszolt semmit, ellenben a csoport, amikor megkérdeztem, új területre tévedtünk-e, egyöntetűen rázta a fejét. Mindenki hallott már arról, hogy a karikás fülbevalós William esetleg... izé.

Elég jókedvűen jöttem haza, nem azért, mert jól megbotránkoztattam őt, hanem mert valószínűleg nem haszon nélküli felborítani valakinek a jól berendezett kis világképét, mire jó az egyetem például, ha nem erre.
Ami viszont igazán meglepő a sztoriban, az az, hogy a ciszterciek szerint (ez a lány ott végzett), úgy tűnik, nemcsak hogy homokosok nincsenek, de arról sem tudnak, hogy a reneszánszban még nem volt szerelmi házasság, hanem az egy társadalmi intézmény volt, érdekszövetség, és a szabadidejében mindenki azt csinált, ami akart - de főleg a férfiak. A lányt ez is meglepte, sőt, az is, hogy olyan, hogy félrelépés, egyáltalán létezik. Remélem, jövő hétig megemészti.

Nem, nem őt hibáztatom, de világosan emlékszem rá egyébként az (emelt) érettségijéről, ahol a házasság kontra együttélés témát húzta, és nyolc perces lamentben védte a házasság szentségét nagyon meggyőzően, max. pont.
Nem is az a problémám, hogy a középiskolai tanároknak nincsenek kimerítő információik a jelenkori Shakespeare-kutatásokról.
Azt viszont kifejezetten károsnak tartom, hogy úgy hiszik, a burokban nevelés a legmegfelelőbb eszköz fiatalok világképének kialakításához. Mert ha nincs házasságtörés, vagy ha például fel sem merül, hogy egy szentesített kapcsolat akár rossz is lehet, akkor onnan egyenes út vezet a problémák elhallgatásához, az oktalan tűréshez, az elhallgatáshoz és a meghunyászkodáshoz. Kíváncsi lennék, az adott tanerő hogy magyarázta például Rómeó és Júlia házasság előtti "nászéjszakáját" (nyilván erre ki sem tért), ne adj isten, Szapphót (gondolom, őt meg átlapozták).

Most már tényleg érdekel ennek a lánynak a sorsa, mert amúgy okos és tehetséges, vajon képes lesz-e elfogadni, hogy az ő eddig megszokott perspektíváján kívül másfélék is vannak, mert ez erről szól igaziból.
Meg arról, hogy végre praktikusan el tudom magyarázni a domináns ideológiák és a hegemónia működését a másik órámon.

Doktor Plágium

Nemrégiben egy tematikus folyóiratba le szerettem volna adni egy írást, és az az ötletem támadt, hogy előveszek egy régebbi szöveget/témát, amiről akkor úgy gondoltam, hogy jó, megéri, és megnézem, mit lehet belőle újra kihozni. Tettem ezt azért, mert egyrészt kb. 10 éve jelent meg, akkor is egy egyetemi kiadványban, és szerintem senki soha el nem olvasta, pedig jól sikerült, és érdekes is volt. Igaz, akkor még nem volt akkora divatja sem a feminizmusnak, sem a "más" kategóriájával (otherness) való foglalkozásnak, mint most.

Elővettem a cikket, olvasgattam, nézegettem, és végül újraírtam, javítgattam, belehúztam, hozzátettem, stb. Új megállapításokra is jutottam, hiszen azóta történt egy s más, olvastam is egyet s mást.
Aztán ahogy közelgett a leadás határideje, elkezdtem kételkedni, hogy helyes dolgot cselekszem-e. Hogy újra lehet-e írni valami régit. Ahogy az olvasmányaimra visszagondoltam, számtalan olyan szerzővel találkoztam, aki itt-ott leközölt könyvfejezeteket a később megjelent könyvéből, és ebből semmilyen etikai aggálya nem támadt, jelölte lábjegyzetben, és kész. Végül belefutottam az önplágium fogalmába, és számtalan írásba, ami ezt legalább akkora morális vétségnek tartja, mint a másoktól való lopkodást.
Annyira elkenődtem, hogy becsuktam a szöveget, és nem küldtem el.
Aztán aludtam rá még egyet, és elküldtem egy rövid e-mail társaságában, amelyben megírtam a szerkesztőknek, hogy mi a helyzet a szöveggel, és azt is, hogy azért tartom ismét publikálásnak érdemesre, mert anno nem kapott elég nagy közönséget, és mert érdekes. Hozzátettem, hogy ha a fentiek okán visszautasítják a cikket, a döntést maximálisan elfogadom.

Hogy miért is döntöttem így.
Gondolkodóba ejtő ez az egész önplágium-dolog. Értem én, hogy a saját ötletek sokszori felhasználása problematikus, de hát ha az ember egy bizonyos témával foglalkozik, ez óhatatlanul előfordul. A szakdolgozatunkban idézünk a korábbi dolgozatainkból, a doktorinkba meg mondjuk beidézzük az egész szakdolgozatunkat. Ja, hogy ezek nem jelennek meg minden esetben. Jó, de a doktorink egyes fejezeteit publikálhatjuk cikkek formájában, majd ha esetleg a doktorit is publikáljuk, ugyanazok a gondolatok ott is ott vannak.
Az én tanáraim közül például többen is ismételték magukat itt-ott. Van, aki minden konferencián ugyanarról beszél. Az nem önplágium?
A másik érv, hogy ártunk a kiadónak, ha máshol is leadjuk ugyanazt (vagy majdnem ugyanazt) a szöveget. Jelen kiadó, ahol az én írásom megjelent, egy -- minden bizonnyal -- senki által nem olvasott kötet. A belső oldalakon nincs is ott, hogy minden jog fenntartva, ráadásul ingyen írtam nekik is, meg ebbe a mostaniba is.
A harmadik érvem pedig az (és ez részben fedi az elsőt), hogy a jónak tűnő gondolatmeneteinket óhatatlanul felhasználjuk és beépítjük később is. Akkor mi a különbség? Az, hogy más mondatokkal "adjuk el" őket?

Volt ez az ügy Slavoj Žižekkel, aki állítólag önmagától plagizált (meg aztán mástól is), de ő az előbbivel kapcsolatban úgy nyilatkozott, nem érti a problémát. Elhiszem neki egyébként, mert az az önplagizálás egy újkeletű para lehet, amit az ilyen élemedett korú és tekintélyes filoszok nem akarnak tudomásul venni. Részben megértem őket, mert az esetükben elég nehéz nem idézni saját magukat. Én meg személyesen úgy gondolom, hogy az ilyen idegeskedés meg körülmények miatt való folyamatos aggodalom az írás örömétől veszi el a kedvet. Azt is gondolom, hogy az ilyesmi azt feltételezi, hogy a szerző a publikációs listája bővítése érdekében akarja duplikálni a munkáját, nem azért, mert még gondol valamit arról a témáról. Pedig az utóbbi is lehetséges, sőt.

Hát, nem tudom. Most várom, mit írt vissza a dániai lapszerkesztő.
 

Uszodai szülők

Nem egy délutánt meg kora estét ültem már végig az uszodában, és volt szerencsém többször ehhez a prototípushoz. Az óvodás gyereküket járatják úszni a lehető legdrágább tanfolyamra (a város legdrágább uszodájába), rögtön pertuban vannak az edzővel (Laci, Feri, stb.), úgy szólítják meg, hogy "te, figyelj", és közben rágóznak.

Az a nálam 5-6 évvel fiatalabb generáció abból űz sportot, hogy a lehető legtöbb szakköre beíratja az óvodás gyerekét, dzsúdóra, úszásra, táncra, zenére, minden délután van valami, sokszor egyik edzés után jön a másik. Az első edzésre természetesen az óvodából (vagy ált. isk. alsó tagozat) érkeznek, szerencsétlenebb esetben a kisebb testvér társaságában (út közben valahol őt is összeszedik). Nincs, aki otthon maradjon vele ugyanis, apu sokáig (és sokat) dolgozik. Egyébként néha felbukkan, általában valami menő bizniszmen, az okostelefonját nyomogatja, mikor este beugrik a családért, és várnia kell 3 percet. Olyan is van, hogy beugrik, de aztán elmegy. Megnézi a gyereket az ablakon keresztül, és utána nem ér rá.

Ahogy telik az idő, a kistestvér ingerültebb és fáradtabb lesz, és egy áldatlan pillanatban üvölteni kezd a csendesen várakozók nagy örömére. Anyuka általában lekiabálja, másra nem ér rá, mert 1. az okostelefonját nyomkodja 2. a többi anyukákkal pletykál 3. az ablakon át nézi a nagyobbik gyereket, és egyfolytában integet neki a szabad kezével. Meg beszél hozzá, mintha az üvegen keresztül hallani lehetne. "Figyelj a Ferire, fi-gyelj a Fe-ri-re!!" (aki persze a gyereknek sem Feri bácsi). A másik anyukákkal aztán megbeszélik, hogy milyen ügyes a gyermek, néééézd, fááázik, meg hogy na, most meg mi az istent csinál -  a kisebb meg közben a háttérben már fél órája a járólapon fetreng és/vagy csúszik-mászik.

Ezeket még valahogy el lehetne viselni, de aztán olyan hangerővel bírják megbeszélni a körmöst és a fodrászt, meg a New Yorker akciókat, hogy az ember a saját gondolatait sem hallja. A könyvét vagy a munkáját jobb, ha elfelejti, hiába használná ki azt a kb. 70 percet. Másik asztalnál meg persze nincs hely, de ha lenne is, oda is áthallatszana az idegtépő mobilcsörgés (valami technó vagy elektró persze, esetleg Magna cum Laude, mert arról azt hiszik, hogy entellektüel rétegzene), meg az ordító beszélgetés (mert az uszodában nagy a zaj), amikor meghallgathatod még egyszer a körmöst meg a fodrászt, és a New Yorker akciókat. Meg hogy hol voltak wellnesselni a nyáron.

A kisgyerek közben katatón állapotba került a padlón, közben megjön a nagyobb is (az óvodás), aki már annyira kimerült és éhes, hogy hisztizik. Nem baj, kap egy kakaós csigát, igaz, hogy egész nap ilyen szarokat evett, de ez legalább kevés, cukros, kalóriadús és egészségtelen. Hátha otthon nem kér vacsorát, mondjuk ne is kérjen, teríteni meg főzni nincs idő, úsztunk. 

Fogalmam sincs, miért kell elcibálni a gyerekeket heti 8+ különórára, és most nem arról beszélek, hogy a sport rossz lenne, sőt. (Már azt is egészségtelennek tartom, hogy egy hetedikes gyereknek kétszer van nyolc órája, és van nulladik órája is.) Ezek a kölykök vajon mikor legóznak, olvasnak, rajzolnak, néznek rajzfilmet? Mikor dögölnek csak úgy otthon? Hogy néz ki a napirendjük? Milyen idegállapotban mennek reggel óvodába (6, fél 7 körül persze) és fognak beülni majd az iskolapadba?

Ezt az utolsót nem kérdeztem, ezt tudom...
   

Meglepő

Az valóban meglepő, hogy a végigidegeskedett hétvége után -- aminek magam sem tudtam az okát, inkább csak afféle feszültség és szorongás volt, a munka előtti vasárnapok gyötrelmes forgolódása -- ma mosolyogva jöttem végül haza a munkából, amit egyébként én sem vettem észre, csak utólag.

Nyilván van bennem egy jó adag romantikus elképzelés a tanítással kapcsolatban, amikor azt gondolom, hogy a tanáraink nagy-nagy hatással vannak az életünkre, nekem legalább is ez így volt, a középiskolában is, de pláne az egyetemen. Sosem akartam középiskolában tanítani, egyetemen igen, mert ott valahogy imponál a szabadság, a partnerség, a megértés, hogy már nincsenek kényszerek, feketepontok, egymás hülyének nézése, hogy tényleg az van, hogy nem küzdünk azért, aki ostoba és motiválatlan, hanem elengedjük barátsággal, és nem akarjuk megoldani az életét minden áron.

Elnéztem ezeket a fiatalokat (elsőévesek), és az jutott eszembe, hogy mennyire boldog voltam az ő korukban, helyzetükben annak idején, hogy végre már csak azt kell tanulnom, ami érdekel, hogy soha többé kémia, fizika, matek, biosz, föci, csak a az tudás, amit én akarok. Ennek a szabadsága aztán az, ami talán áthatja az embert, és később aztán nyit másféle dolgok felé, egyre többfelé.

Ebben a szerencsétlen kicsi országban, ahol tényleg minden elrohad, szétporlik, és szomorúan tönkremegy, itt vannak ezek a kis közösségek, aminek a tagjait most még érdekli valami, és mekkora felelősség az, hogy megőrizzük ezt az érdeklődést. (Nem azt mondom, hogy nem alukált a hátsó sorban egy-két tag itt is, de az most nem számított.)

És ami a legjobb: hogy végre egy hely, ahol saját módszerek, saját tartalmak, saját kreativitás érvényesülhet, ahol nem szólnak bele, mit hogy csinálok, ahol nem vagyok szar ember, mert rondán vezetem a naplóm és gyógyteát iszom az órán, vagy öt perccel hamarabb fejezem be a mondandómat, és ahol nem kell jelentkezni, ha valaki meg akar szólalni, csak mondja, mondja, mondja. Egy hely, ahol a tanítás igazi flow élmény lehet, ahol elvárás, hogy mindenki mindenkire visszakérdez, ahol nem kellenek bűvésztrükkök ahhoz, hogy megszólítsuk egymást. Ahol működik a humor, de az elmerengés is. Ahol nem kell szorongani az ostoba szabályok miatt. És valahogy érzed, hogy ebből még akkor is tök jó fog kisülni, ha néhányszor (vagy többször) elbénázod.

Végre magamra tudtam zárni az ajtót egy kicsit.