Útinapló

Megint úton.
A menekülésben az a csodálatos, hogy nem tud róla senki, és nincs kinek elszámolni vele. Hogy olyan, mint egy titkos légyott. Csütörtök délután meglépni a városból még munkaidőben - utánozhatatlan érzés. Lehetne lelkifurdalásom, de nincs. Nem volt. Nekem nem (nekem sem) jár semmiféle juttatás, érdem, külön elbánás csak azért, mert sokat dolgozom, és mert jól végzem a dolgom. Az utóbbi hetek gyilkosak voltak. A következők is azok lesznek. Nem jut más, csak az öngyógyítás, végigvezetni a végtelen autópályán, néha megállni, élvezni a szelet és a napsütést, lassan elengedni a stresszt, mindent és mindenkit. Minden és mindenki rosszat.
Aztán megérkezni, inni valamit, és végre gondtalanul nekivágni az éjszakának. Három napig nem gondolni arra, hogy mi van, mi volt vagy mi lesz. Ez olyan régen volt már. Kiélvezni, hogy nem te vezetsz, kiröhögni a sznobokat a Bálnában, aztán idétlenül vihogva keresni a villamosmegállót, majd lehúzott ablaknál az éjszakai hűvösben csodálni a belváros fényeit. Fent lenni késő éjszakáig, rozét inni, és beszélni, beszélni, beszélni, felszabadulni végre. Másnap gondtalanul ücsörögni a Millenáris Parkban és sörözni fél 11-kor, spontánul belecsöppenni és könyvet venni a Nemzetközi Könyvfesztiválon, felbuszozni a Rózsadombra.

Elborzadni a tönkretett színészmúzeumon, amihez nagyon kellemes emlékek kötnek, mert amikor legutóbb (jó régen) ott voltam, a néni, aki körbevezetett, mindent tudott minden kiállítási tárgyról és fényképről. Most pedig a földszint lezárva, Bajor és Gobbi-szoba kipakolva, mert kell a hely az ideiglenes tárlatoknak. De miért pont a Bajor meg a Gobbi-szoba kárára? Csak az emelet látogatható, ennek ellenére teljes árú belépőjegyet számolnak, így múlik el a világ dicsősége. Kapunk ingyen képeslapot Darvas Ivánról, szegény, biztos kiakadna, ha látná, hogy kárpótlás lett.

A Gozsdu Udvar viszont mozgalmas és hangulatos, mint mindig, a legszebb arca a városnak. A kocsmában az új Péterfy Bori-lemez szól, sok a külföldi, néhányan túl hangosak már délután 4-kor, de valahogy nem zavar.
Visszafelé nem sietősen, hiszen még csak szombat van. Jól ki lett ez találva. Este a Mókus Sörkert Óbudán, ami gyalog túl messzinek tűnik, de kézen fogva valahogy még sincs olyan messze. Visszafelé a Kobuciban az utolsó két Besh O Drom szám már ingyen van. És valahogy minden jó. El kell menni néha messzire, nincs mese.

Demonstráljunk

Az az igazság, hogy én nem most lettem forradalmár. Már egyetemista koromban is volt álláspontom a tandíj kapcsán, demonstráltam a Szegedi Balettért, amikor kitolták őket a városból, és itt, Pécsett is elmentem minden tanártüntetésre (ja, és szavazni is) még akkor is, amikor ez nem volt akkora divat, mint most.
Hülyeség persze divatról beszélni a demonstrációk és a munkabeszüntetések kapcsán, mégis néha úgy érzem, hogy ez menő dolog lett valahol. Viszont kiakasztónak tartom azt, amikor csúnyán néznek valakire, aki éppen ott és akkor máshogy gondolja.

A demonstrációellenességnek persze sok formája lehet; van, aki fél, van, aki leszarja, van, aki inkább a saját gesztenyéjét sütögeti (azaz pl. köpönyegforgat), én pedig mondjuk simán elfáradtam. És nem látom értelmét a demonstráció sok/több/néhány formájának. Évek óta azt mondom, hogy ami tényleg becseszne, az egy érettségi időszakban megszervezett szisztematikus munkabeszüntetés. Nincs vizsga, zárt iskolaajtók, nincs felügyelet meg semmi. De ez nem fog megtörténni, egyrészt mert morális kérdés, másrészt mert a vizsgáztatásból származó plusz lóvéra mindenkinek szüksége van. 

És hát igen, ez a pénz nagy kérdés. A jelen rendszer tökéletesre fejlesztette a zsarolási módszereit, a sakkban tartást, az anyagi szorongatást. Nem tudom megvetni azokat, akik azért nem demonstrálnak, mert hiányozna nekik az az egynapi bér is. Igazából azokat sem, akik az állásukat féltik. És azokat sem, akik azért álltak be a mesterpedagógusnak és írtak portfóliót, mert elhivatott pedagógusok, és végre esélyt láttak arra, hogy a munkamennyiségüknek megfelelő fizetést kapjanak. Hogy el tudjanak menni lelkiismeret-furdalás nélkül egy moziba vagy színházba.

Amióta az eszemet tudom, spórolni próbálok, de így sincs semmink. Kettőnk nevén van két bicikli, meg egy tragacs, aminek a szervízdíjaiból már kitelt volna egy másik. Negyven éves leszek, és fogalmam sincs, hol és miből fogok megöregedni. Minden észrevétlenül megdrágult, és tényleg csak az a mázlink, hogy van egy mesterfizetés. A tengert ennek ellenére nagyon rég láttam, külföldre is csak akkor megyek, ha ösztöndíjat nyerek vagy valaki meghív, sosem voltam a Riviérán mondjuk, a hosszú hétvégéken is inkább berúgok, és nem utazom el távol a várostól, és ma stornóztuk a pizzázást, inkább itthon sütöttem. A nagykamasznak nincs jogosítványa, és majd akkor lesz, ha megkeresi rá a pénzt maga. Ilyenek. Ami plusz van, az könyvre meg kultúrára megy el, és nem nyafogunk. Volt már rosszabb. És az sem volt igazán rossz. Viszont nem hivalkodtam a helyzetemmel, és senki nem kérdezte, mi van.

Ezzel az egésszel csak azt akarom mondani, hogy tán könnyebb úgy forradalmárkodni, ha az embernek kevesebb a vesztenivalója. Ha van mögötte háttér. És ha nincsenek napi gondjai, ezért minden felesleges pillanatát kitöltheti a társadalmi hasznosság.
Ezt az egészet most azért tartom egy kicsit álságosnak, mert közben meg semmi érdemi nem történik a mikroközösségek szintjén sem. Én (11-es osztályfőnökként) péntekre általában annyira kiütöm magam, hogy vasárnap reggelig magamhoz sem térek. Még hétvégén is a kötelező köröket rójuk, hetek óta nincs kedvünk kirándulni, biciklizni, elmenni bárhova, hanem inkább lerohadunk egy film elé. Mindez pedig azért van, mert a terhelhetőbbek közé tartozom, oda sorolt a munkahelyi hierarchia, úgyhogy kapom, ami kifér a csőből. Nem tehermentesítenek, nem kérdezik meg, hogy bírom, akarom-e, ahogy a többi terhelhetőtől sem. És azzal, hogy elfogadjuk, hogy vannak, akinek a hátára többet lehet tenni, mint máséra, tulajdonképpen lefekszünk a rendszernek, a kicsinek meg a nagynak is. Mert én például (bár túlképzett vagyok) az alulfizetett tanárok közé tartozom, csak azért, mert nem vagyok elég öreg. Vagy mert mást is csináltam az életemben, nemcsak ezt. Biztos nem véletlenül van ez így, nem vagyok tanártípus. Nem adom életemet és véremet, és mindig is láttam, hogy így teszem jól.

Mindezt egyébként a gyerekek is tökéletesen látják és érzik. És valahogy óriásit változott a világ. Míg nekem morális dilemmát okoz a munkabeszüntetés, mert nem tudom befejezni a 12-es anyagot és nem érzem kielégítőnek az érettségi-felkészítést, mentegetőznöm kell a diákjaim előtt azért, mert megtartok órákat. Pontosabban magyarázkodnom. És nem örülnek annak, hogy ilyen lelkiismeretes vagyok, hanem bosszantja őket, hogy be kell jönni.
A héten meghívtam egy osztálytermi színházat, amiről már korábban ejtettem néhány szót, és meglepően jól sikerült a foglalkozás (a jó és rossz tanárokról beszélgettek). Először azt gondoltam, kimegyek, aztán rájöttem, hogy mindegy, úgyis tudom az összes sérelmet tokkal és vonóval, nevekkel, adatokkal. A gyerekek meglepő pontossággal látják azt, melyik tanáruk alkalmatlan a pályára. A foglalkozás után leírattam velük a véleményüket, és valaki megfogalmazta, hogy mindez szép volt és jó, jó volt a beszélgetés, de mindannyian tudjuk, hogy úgysem fog semmi változni.

Én is pont ugyanezt érzem. Pontosan tudom, melyik kollégám tüntet azért, hogy ne kelljen tanítania. Hogy melyik nem tüntet azért, mert kényelmes, és mert nem a tanári fizetéséből él, hanem mondjuk abból, hogy összevásárol egy csomó fesztiválbérletet olcsón, a nyitás előtt (amikor már jegyhiány van) pedig dupla áron eladja. Vagy hogy melyikük a szolgalelkű, aki már mindent rutinból csinál, és a próbaérettségi tesztet is úgy elcseszi, hogy a fal adja a másikat - nekünk, akik javítjuk. Pontosan tudom, hogy az alkalmatlan tanárokkal csak udvariasan elbeszélgetnek, aztán nincs semmi. Lehet tovább rombolni meg kártékonykodni, kéz kezet mos. És csak remélni tudom, hogy a legtöbb gyerek nem keserű szájízzel távozik ebből az iskolából, mert időközben valahogy megtanult a jóra koncentrálni.

A pénteki tüntetőlistát nem írtam alá, mert épp úgy éreztem, hogy mindenki cserben meg magamra hagyott és elárult, és mert ebben a kontextusban (értsd: iskolánk és rendszerpárti, szervilis főnökünk) nem láttam értelmét. A szerdait aláírtam, és az aznapra esedékes 12-es dolgozatot előrehoztam keddre. Ez lesz az utolsó előtti hetük ugyanis. Szerdán bejönnek a gyerekek, a tantestület nem egységes, lesz, aki tanítani fog. Aki nem tanít, az morog ezen. Én nem morgok ezen, szerintem tiszta a lelkiismeretem, akárhogy is érzek éppen. A lelkiismeret más dolog.

Amerikai-magyar

Képek innen.

Megnéztük a Macska a forró bádogtetőnt Zsótértól, a kecskemétiekkel.
Teljesen elfelejtettem a jegyvásárlás óta, hogy ez Zsótér, és pont gondolkodtam is hazafelé az autóban, hogy ki ez az állat - mire felvilágosítottak, hogy hát ő. És akkor minden sarokkő a helyére került.

Zsótérral az első találkozásom Zalaegerszegen volt, gimnazista voltam, diákbérlettel, és szerettem az ottani színházba járni. Erről az emlékezetes találkozásról a következőt olvastam egy interjúban.

Zsótér Sándor: [...] Például előfordul velem, hogy egy megyében kísért az emlékem. 

Elmeséled az esetet? 

Zsótér Sándor: A Zalaszentivánéji álmot? Még a múlt században, 93-ban Halasi Imre hívott Zalaegerszegre, hogy csináljam meg a Szentivánéji álmot. A darab címét a Zalaegerszeg előtti megálló ihlette. A Barátok közt későbbi sztárjai voltak a főszereplői. Sajnos a mesteremberek kimaradtak. Hal Imre megnézte, kikészült. "Azt javaslom, rakjál alá zenét, nekem Ruszt mindig ezt javasolta" - mondta Imre. Gaál Erzsi (a 90-es évek úttörő jelentőségű rendezője, Zsótér Sándor egykori kollégája, barátja, élettársa, a szerk.) lejött, kívülről ránézett, tett öt egyszerű javaslatot, én pedig megpróbáltam rendet csinálni az előadásban. Akkora volt a gáz, hogy összehívták a színház művészeti tanácsát, egy színésznő, Palásthy Bea kiállt értem. Utólag köszönöm. Meghalt Antall József, gyászolt az ország, a premier gyásznapra esett volna, így nem volt bemutató. Hétfőn délután ötkor nyugdíjas bérletbe került az első előadás. Vérszegény bérletben játszották néhányszor. És most jön a poén. Egy mai funkcionárius nevem hallatára elkékült. „Zsótér. Ki?! Aki a Zalaszentivánéji álmot rendezte? Ide be nem teszi a lábát.” Zsenge próbálkozásom emléke ma is él. (szinhaz.hu)

Na szóval ott kezdődött a döbbenet, hogy bejött Trokán Nóra egy zárt ajtón, és közölte, hogy teneszí viljemsz, ö ket on a hát szin rúf, aztán becsukta az ajtót. (Ja, sokkal jobb kiejtése volt.) Aztán konstatáltam, hogy újrafordították a darabot, valahogy nem az a szenvelgős, pszichó szöveg, hanem valami sokkal frissebb és maibb. És ahogy telt az idő, egyre idegbetegebb lett a szöveg is és a játék is -- nemcsak, hogy konzekvensen a 70-es évek magyar referenciáival játszatták össze az amerikai 50-es éveket (Tiszaúj, Dunaúj, Kossuth Zsuzsa Szakközép, Petőfi Népe), de a fordítás is szándékolt tótiszandrásos fordulatokat vett fel (sister-in-law = húgom a jogban, Brick [főszereplő neve] = Tégla, Maggie = Maggi [levespor], stb.). Kezdtünk lassan átcsúszni az idegbajba, amit persze az is erősített, hogy a második felvonásban a két főszereplő, Brick és Maggie kórházi köntösben illetve ápolói ruhában léptek színre.

A kecskeméti színészek egyébként szerintem nagyon is jók, és folyton sokkoltak, azon gondolkodtam, a hadaró beszéd vajon rendezői instrukció volt-e. Big Daddy felesége például Oszvald Marikára hajazó orgánumban és stílusban rendezkedett, és a szövegben itt-ott, random módon iszonyatos trágárságok jelentek meg (aka tikkelés?), amelyek semmiképpen sem tekinthetők az ötvenes évek elfedős, leplezős, elhallgatós és jólfésült amerikai retorikájának, hanem... fogalmam sincs honnan jöhetnek.
Szóval az előadás valahogyan (kicsit faramuci módon) megpróbálta összekapcsolni a két különböző idősíkú magyar meg az amerikai valóságot, a szülinapon egyszerre voltak szocialista dalok és akadozó amerikai slágerek (Dream a Little Dream of Me).

Bár a harmadik felvonásról már eljöttünk (hiszen szubverzió ide vagy oda, az ember úgyis tudja a végét, és nagyon hosszú volt), azért igyekeztem jelentést keresni a dolognak, és arra jutottam, hogy az előadás egyrészt abban zseniális, hogy ezt a komolyan veendő, tragikus szöveget és sztorit (ami miatt én mindig is utáltam a hasonszőrű szerzőket) seggbe rúgja, másrészt nemcsak, hogy ezt teszi, de olyan mértékben groteszkbe és/vagy abszurdba viszi át, ami a második felvonástól (főleg a fingós és leszopós "poénok" miatt, amik nyilván azért vannak, hogy felsértsék az udvarias beszéd felszínét) kezd szinte elviselhetetlenné válni. Ennek ellenére megvannak a nagy és komoly/fájdalmas színész alakítások (pl. Szemenyei János, akit nagyon nagyra tartok), és rájöttem (mindennek köszönhetően), hogy tulajdonképpen a szöveg is egész jó, még ha csak mozzanataiban és részleteiben is. Meg hát a metaforikus cím se kutya.

Azon gondolkodtam még, hogy Zsótér kezd egész klasszikussá válni, láttam például, hogy Miskolcon most Edward Albee-t rendez. És azon, hogy mindenki beérik valamifajta "klasszikussá", aki valaha polgárpukkasztó volt. Meg azon, hogy miért is nem olvastam erről az előadásról komolyabb kritikát. (Én csak azért nem írok, mert nem láttam a harmadik felvonást végül.)