DT, a zsenge

Ez a Deutsch-ügy nagyon remekül szimbolizálja a hazai közállapotokat, már ami a kulturáltságot illeti, de nem is annyira ez érdekel, hanem hogy ez hogyan szivárog le a mindennapokba, és hogyan hat a közbeszédre. Nem is annyira a miénkre (az már rég el van rontva), hanem mondjuk a kiskorúakéra.

Persze egyáltalán nem gondolom, hogy 1) a kiskorúak beszédét csakis a média szennyezi 2) elemi módon szükséges dolog, hogy egy kiskorú híradót nézzen... sőt, azzal is tisztában vagyok, hogy nem DT az ördög, már ami a parlamentalizált káromkodást illeti. (Az imént volt az Aktívban egy színvonalnak megfelelő összeállítás "káromkodó képviselőkről", csak éppen persze azt felejtették el hangsúlyosan lefektetni, hogy az esetek többsége, bár nem esik gyengébb elbírálás alá, de véletlen, óvatlan, figyelmetlen, miközben ez a mostani a legkevésbé sem nevezhető annak.) Részemről például a híres-hírhedt őszödi beszéd hallok nemcsak hogy több "gyurcsányozást", de több "elkúrtuk"-ozást (hogy más példákat ne is mondjak) gyerekek szájából, ami azért is meglehetősen visszatetsző, mert legtöbbször persze azt sem tudják, ki az a Gyurcsány vagy az MSZP. És akkor arról nem is beszélnék, hogy milyen szélsebesen terjednek a Novák Előd-féle mondatok és bizonyos szubkultúrákat érintő szidalmak (bár ezek egy részét foghatjuk a focidrukkerekre is persze)...

A fontosabb konzekvencia azonban egyrészt az, hogy Deutsch egyrészt nincs tisztában azzal, hogy milyen pozícióban van. Azt mondja, a twitter oldalán magánbeszélgetést folytat, és egyszerűen képtelen felfogni azt, hogy politikusként, közemberként bármi, amit mond, minimum közkijelentés, ha nem több. Ez ugyanis vele jár. Elég nehezen hiszem el, hogy a jogi egyetemen nem tanítanak kommunikációt és/vagy diskurzuselméletet és/vagy szociálpszichológiát, esetleg médiaismereteket alapfokon.
Teszi mindezt ráadásul az Interneten, saját névvel.
Minden valamirevaló mezei blogger tudja, hogy amit a virtuális térbe odahány, az nyilvános. A mondatokat elengedjük, és ha nem a felelősség teljes tudatában tesszük, akkor érhetnek minket meglepetések. Biztos sokan azt is megtapasztalták már, hogy az egész sokkal kellemetlenebb, ha az ember kiléte ismert; akkor sokszor még olyan dolgoknak is jelentőséget tulajdonítanak az olvasók, amik mögött nincs is különösebb szándék. Vagy jönnek a közvetlen ismerősök, civil életünk részei, és jól számon kérnek. Esetleg megkérdezik a büfében másnap, hogy "ez meg mit jelent". Felettébb rossz érzés.

Ez az ember, hazánk EU-parlamenti politikusa pedig azt hiszi, hogy a "ki a fasz" meg a "baszd meg", az csupán "ki a fasz" és "baszd meg". Ennyire ostoba, hogy nem tudja, hogy dehogy, mert hiszen az a politikus álláspontja, a párt, a kormány, a jogászdoktorok (aka Dr. DT) és az ország álláspontja is. A 2/3-é ugye. Akire mindig hivatkoznak. Tehát, ha sarkítok, akkor tulajdonképpen az a helyzet, hogy -- és most figyeljenek -- a magyar választói akarat legfaszozta Thomas Meliát. (Ez az értelmezés mondjuk talán még nem is annyira lenne DT ellenére.) Más interpretáció szerint a magyar választók viszont otromba parasztok és kommunikációképtelen bunkók, Deutsch legalábbis ezt tette nyilvánvalóvá rólunk. Köszönjük, Tamás. Örök hála ezért az ergya és sötét pökhendiségért, hogy minderre még büszkének is kellene lennünk, mert milyen jól megmondtuk.

A másik észrevétel pedig az (némileg idehozva az Orbán-féle stílust is a sallerekkel meg a kiosztott pofonokkal meg az egész nyugatot érintő attitűddel), hogy DT úgy viselkedik, mint egy tizenhárom éves pubi, aki akkor és attól érzi magát kannak, ha a "nagyok" jelenlétében ki mer mondani olyan szavakat, hogy "fasz" meg "kurva anyád". Az ember aztán a kiskamasznak igyekszik türelmesen elmagyarázni, hogy a kakasviadalokat a haverokkal kell megvívni, nem pedig a mamával és a boltos nénivel, és arra gondol, hogy ugyanaz a gyermek, amikor éppen nem zubognak benne a hormonok, mennyire kedves, aranyos, előzékeny, okos és intelligens tud lenni. Unlike DT. És én kérek elnézést minden ezt olvasó tizenévestől, hogy összevetettem velük doktor dajcsot.

Independent scholar

Az ilyen független kutatók helyzetében (egy ideje így hívom magam, mégis csak jobban hangzik, mint a lúzer munkanélküli okostojás) az a legsiralmasabb, hogy nem lehet rendes(en) könyvtárhoz jutni. Mert nagyon jól hangzik, hogy van itt egy tudásközpont, de egyrészt nevetségesen szánalmas, hogy nincs benne semmi, másrészt állítólag az infrastruktúra is ócska; nem lehet rendesen fénymásolni, drága, stb. Az idegen nyelvű szakirodalmat nem is említeném.

Ráadásul tőlünk picit nyugatabbra teljesen normális az is, hogy a könyvtárrendszerek csatlakoztak mindenféle online folyóirat-adatbázisba (mint pl. a JSTOR), ahonnan némely esetben pénzért (ez volt az egyetlen problémám a British Library-vel, ott ráadásul csak nyomtatni lehetett), de azért sok esetben ingyen lehet korlátlanul letölteni.

Mindez csak onnan jutott eszembe, hogy nagyon szép dolog, hogy a Cambridge Journals korlátlanná tette a hozzáférést a 2009/2010-es adatbázisához hat hétre (mondjuk ezt sem értem, miért kell lekorlátozni pont erre a két évre - nyilván nekem egy 2008-as anyag kellene), de a többi cikkért 20 fontot kérnek darabonként.
Mondjuk fogalmam sincs, mennyibe kerül egy folyóirat pontosan, de az abebooks.com-on 6 dollárért megtaláltam az egész számot, amiben a keresett cikk szerepel. Még postaköltséggel együtt is olcsóbb, mint 20 fontért letölteni. Arról nem is beszélve, hogy egy könyvet is vettem 4 dollárért, postaköltséggel együtt csak kb. 3500 forint volt az egész.

Világ csóró értelmiségijei egyesüljetek.

Viewpoints vary

A következő a helyzet: egy családban mondjuk több tékozló is megfér. (Mondjuk, ami a kispolgári életet mibenlétét illeti, lássuk be, viewpoints vary - a nézőpontok változóak.)

Nemrég -- két év után -- volt egy beszélgetésem a testvéremmel (az öcsém), aki amúgy jó gyerek, és mindig nagyon szerettem. Tényleg. Az elmúlt időszakban én azért nem kerestem, mert meg voltam győződve róla, hogy új, mentes életet akar, és ezt szerettem volna tiszteletben tartani. (A beszélgetés során egyébként ő is azt mondta, hogy nem nagyon szolgált támpontokkal a kapcsolattartást illetően, valóban...) A két évnél régebbi pár évvel ezelőtt egyszer csak a fejébe vette, hogy disszidál Ausztráliába, ezért féktelen gyűjtésbe kezdett, majd egy hóbortos éjszakán eltapsolta az egészet. A saját pénze volt. Nem sajnáltam tőle. A pénzért megvett élményeket sem.
Majd egy hosszabb bűnbánó időszak során kiderült, hogy több tartozása is van (bank, hitelkártya, fizetetlen számlák, stb.), amit a szüleim -- szerencsére jó módúak -- kisebb vívódás után kifizettek az utolsó petákig. Egyrészt hogy nyugodtan aludjanak (mondták), másrészt, azt gyanítom, bűnbánatból, hiszen a dorbézolás és a 'deviancia' nem utolsósorban zaklatott ifjúkorunk (egyik, bár nem feltétlen) következménye lehet.

A dolgok rendeződtek, az öcsit visszavetették (igen, a szüleink keze bizonyos körökben messzire elér) az egyetemre, amit félbehagyott.... aztán ő nem folytatta mégsem, hanem elment inkább dolgozni -- és igen, lett állása, mert a húgom keze is messzire elér, bizonyos körökben.

A családi szennyes szépen kimosódott, a dolgok elsimultak. Ő pedig mindenki életéből felszívódott, azokéból is, akik, kívülről és bennfentesként nézve sem érdemelték ezt meg talán. Azt mondja, "így érzi".

Az az igazság, hogy mindenki azt szeret, akit akar. Az érzelmekben teljesen felesleges udvariaskodni. Úgy is lehet mondani: az érzelmeknek nincs relevanciafaktora vagy igazságtartalma (ezt a pszichológustól tanultam), mindegyik helyénvaló. És mindegyik meg is változhat.
Nem gondolkodom túl udvariasan és píszí-módon az ilyesfajta kérdésekről (mondhatnánk azt is, hogy radikális vagyok), de azt azért meggyőződéssel hiszem, hogy aki barátságos gesztusokat tesz felénk, az megérdemli a viszonzást, pláne ebben a rohadék világban. Aztán ha az illető elbánik velünk, akkor persze odébb kell állni, akár szoros a biológiai kötelék, akár nem. A felnőtt kornak megvan az az előnye, hogy sok dologban (bár nem mindenben) szabadon dönthetünk, még akkor is ha ez a normák felülírását is jelenti bizonyos szempontból. És egyúttal azt is el kell ismerni, hogy sem a "barátságos gesztus", sem a "másokkal való elbánás" nem objektív terminusok...

Magyarán: egyrészt ne hagyjuk, hogy szarakodjanak velünk, másrészt ne szarakodjunk azokkal, akik nem ártottak nekünk. Mindennek a mércéje az emberség, persze éppen az a probléma, hogy ez mindenki számára mást jelent. Hihetetlen, de képesek vagyunk két, irántunk teljesen hasonló szándékú embert abszolút más elbírálásban részesíteni az előzmények, a körülmények meg a kontextus miatt. Sőt, képesek vagyunk megkímélni a rosszindulatúakat, sőt, a saját kárunkra gólhelyzetbe juttatni őket - mondjuk mert ilyenek vagyunk.

Érdekes látni viszont, hogy miközben a racionalizmus jegyében várjuk el az irántunk való megértést sok helyzetben, a döntéseink java részét emocionális indíttatásból hozzuk. Kellemetlen...

PS.: Arról most nem írok, hogy milyen alapon esnek más és más megítélés alá az egy almon belül előforduló különböző normák és abnormák.

Katonák voltunk

Igazam volt a háborús filmek kapcsán. Még mindig az Acéllövedék áll az első helyen.

A Katonák voltunk felvonultat mindent, amit a háborús filmekben nem szeretek. Egyoldalúan eltökélt hazafiság, a végtelenbe elgyalogoló katona, az életét a "zembereiért" beáldozni kívánó parancsnok (aki a végén természetesen sírva fakad, hogy nem halt meg a csatatéren a bajtársaival), sőt a Mel Gibsonra oly tipikusan jellemző keresztény-katolikus világkép. Kedvencem két jelenet: az egyik, amikor furcsán értetlenkedve néz a kislányára, mikor az kijelenti, hogy "én metodista vagyok, mint a mami", a másik pedig, amikor a bevonulás előtt imádkozik, kéri istent, hogy az ellenség imáit azért ne hallgassa meg annyira...

Az operatőri munka is igazán jellemző; az elején próbálnak lesokkolni minket a toroklövéskor lassítottan kifröccsenő vérrel, aztán van sok szintén slow motion csatajelenet fájdalmas tekintetekkel és családias-testvériesen együtt érző hazaszeretettel. Amikor Mel kijelenti, hogy a 'halál völgyéből' nem menekülhetnek el, vállalniuk kell a végső ütközetet, már tudtam, hogy az egész úgy lesz dramatizálva, mint a Hazafiban vagy a Braveheartban a döntő scéna... és persze mindig van egy életben maradt szereplő, aki a hősöknek emléket állítva keretszerűen narrálja az eseményeket.

Ami még különösen gáz az ilyen filmekben szerintem, hogy hogyan próbálnak emberarcot adni az ellenségnek (itt: a vietkongoknak) különböző ismerős és családias-romantikus jelenetek beiktatásával (itt: a szerelmes vietnámi katona naplóírása ill. halála, miután megpróbálja leszúrni az abszolút amerikai főszereplőt). Teszik ezt persze úgy, hogy közben azért az opponencia idegenül beszél (nem is feliratozzák, nehogy véletlenül megértsük) -- na de ami feltette a pontot az i-re, az az a jelenet volt, amikor a túlerő (végül vesztes) vietkong vezére a csatatéren a helyén hagyja az amcsik által kitűzött győzelmi zászlót elismerő pillantások közepette.

Hogy a nemek eloszlása egyenlő legyen, a film másik cselekményszála az otthon várakozó feleségek subplotja, élükön persze Mel feleségével (Madeleine Stowe), aki, átvéve az ártatlan taxistól a kellemetlen feladatot, felvállalja, hogy begyűjti az összes -- férjek halálhírét hozó -- sárga táviratot, hogy aztán kíméletesen ossza ki azokat. Megható...

Na mindegy, utoljára ma még megnézem Az őrület határánt, hátha, aztán átnyergelek mondjuk a politikai krimikre....

kánikula

A lakásnak gyakorlatilag egyetlen pontján lehet megmaradni, és az a ventillátor előtti max. két méteres távolság. Ha forgóra van állítva, az már nem jó, mert akkor a huzatnak csak a töredékét kapja az ember.
Gyakorlatilag úgy élünk, mint a vámpírok, mert csak napfelkelte előtt és után megyünk ki, de azt is csak akkor, ha nagyon muszáj.
Próbálom a dolgot ironikusan felfogni (mondjuk nagyrészt sikerül is, ez javulásomat mutatja), és a fogyókúrára gondolok.
Ma először dolgoztam is (irónia No. 2, mert ma volt a legmelegebb), és rájöttem, hogy nem kellene annyira szigorúnak lenni, hiszen még csak egy hete vagyok szabin tulajdonképpen(haúgyvesszük).

A macska taktikáját mondjuk nem értem, mert az egész napot az erkélyen tölti (aminek az ajtaja zárva van, hiszen dől be a meleg), meg éjszaka hozzám bújik, ahelyett, hogy a hideg kövön aludna, de az állatok okosak, úgyhogy biztos tudja, mit csinál.

Holnaptól viszont délutánonként megint ki kell mennem, sőt, órákat is kell tartanom légkondicionálatlan termekben, úgyhogy nem lesz olyan sállálá.

(A felgyülemlett düh és agresszió levezetésében pedig biztos sokat segített, hogy egymás után megnéztem tegnap A szakaszt -- két képkocka erejéig felfedeztem benne az ifjú Johnny Deppet! -- és A szarvasvadászt, meg letöltöttem a Katonák voltunkat... és csodálatos, hogy végre megtaláltam azt a műfajt, ami aktuálisan nem idegesít halálra... de még akkor is azt gondolom, hogy az Acéllövedék a legjobb ebben a zsánerben....)

Ha lenne kertem, most ott ücsörögnék a nemrég a Praktikerben kinézett akciós medencében valami lájtos, de azért ártalmas élvezeti cikkel, mint mondjuk egy Heineken.

Hülyeség

Őszintén tudom utálni azt, aki nem tudja tiszteletben tartani más örömét. Ez lennék olykor én.
Őszintén tudom utálni azt is, aki nem tudja tiszteletben tartani más bánatát. És be kell vallanom, hogy ebben sokkal jobb vagyok.
A bánatban sokkal jobb vagyok, mint az örömben. Ez már egészen fiatal koromban megállapíthatóvá vált. "Te nem tudsz semminek örülni." "Te nem tudod kimutatni, ha neked valami jó." "Te nem tudod éreztetni, ha valakit szeretsz." [...]

Ha már az őszinteségnél tartunk: őszintén irigylem azokat az embereket, akik úgy tudnak kapcsolgatni az életünk különböző státuszai/periódusai/időszakai között, mint valami kibaszott remote controlon. Tél van: oké, most hízunk, síelünk, karácsonyt díszítünk. Nyár van: oké most strandolunk, sörözünk, heppinyami.

Jobb vagyok a bánatban, mint az örömben, holott igyekszem máshogy csinálni. Az érzést, ami uralkodik, fogalmaztam már meg úgy, hogy olyan, mint egy túszdráma poszttraumatikus élménye, de úgy is, mint ha az ember arcát és érzékeit egy óriási polip fedné (mint Davy Jones-nak, csak nem annyira inkluzívan, és sokkal fojtogatóbban).

Egyet mondhatok, az alkohol nem jó stresszoldó. A jó stresszoldás egy hét tengerpart lenne, némi kultúrhozadékkal, de legfőképpen minden este masszázs és latin smooth dzsessz. Semmi könyv, semmi betű, semmi retorika és stilisztika.
Hiába kapcsoltam rá a sportra (szépítően így is mondhatjuk a fogyókúrát), csak ideig-óráig segít.

A realitások mutatói egészen mások. Éppen hogy bezártuk az iskolát, elvállaltam egy intenzív csoportot heti 3X4 órában, plusz van egy maradvány csoportom a hét közepén. És igen, igaza van (legalább is rám nézve) annak a régi kedves kollégának -- mert voltak ilyenek is, ó istenem -- aki azt mondta, hiába csak másfél óra a szabi alatt, egész másképp állsz neki a napnak, ha tudod, hogy kötelesség vár azon a bizonyos ponton. És hát a magam elé kitűzött célok... az előrelépés... az ambíciók...

Ez hát a kritikus pont, jól mondta. A kötelességérzés. Az a nyomasztó, részint öngeneráló, de feszítő drive a hátsó agyban. (Nekem talán egyébként nincs is "hátsó", itt burjázik az egész csökevény a homlokomban...)
Be kellene fizetnem egy kötelességtudat-mentesítő, nyáriszünetérzés-generáló tanfolyamra. Ha lenne pénzem.

És akkor lehet, hogy nem lennék most mindig magányos, amikor bárki más örül és felszabadul. Because I am not able to... Hülyeség.

Film: Hanna

A héten félig-meddig (vagy egészben) végignéztem néhány romantikus-kosztümöst, úgyhogy most már tényleg vágytam valami jó kis sci-fire (már elég régóta vágyom) vagy valami lendületes akcióra, úgyhogy megnéztem a Hannát. Nem túl jókat olvastam róla ugyan, de hát a kritikusok hülyék (...), úgyhogy ez most sem zavart.

Azt nem mondhatom, hogy önálló filmről lenne szó, és a rendező (Joe Wright - Büszkeség és balítélet, Vágy és vezeklés) nem emelt volna be néhány akciós klisét, de ami még ennél is szembetűnőbb, az ismert női hősök (Nikita, Milla Jovovich és Angelina Jolie-összes, vagy most már Lisbeth Salander, ugye, vagy abszolút kedvencem, Uma Thurman a Kill Billben) jó pár jellemzőjét... Mégis, egyrészt az ember ilyesmit sokadszorra is szívesen nézi, másrészt a főszereplőben (Saorise Ronan) van valami vonzóan porcelánbabás és brutálbarbie-s.

A gyengeség szerintem a sztori: a tökéletes katona (azaz a génmódosított gyilkológép) toposza már a Jean-Claude Van Damme filmben is citromdíj-gyanús volt. De az üldözési jelenetek, az akciók, a kergetőzések izgalmasak, a figurák is. Kedvencem a marokkói travibárban tanyázó hidrogénszőke homokos bérgyilkos (elég vérfagyasztó, komolyan), meg persze Cate Blanchett a fogfehérítés-mániás főgonosz szerepében (az ő alakjában meg mondjuk, mintha lenne egy kicsi Nina Sayersből, azaz a fekete hattyúból).

Az egészet egyébként mélyebbé lehetett volna tenni a Hanna körüli érzelmi szálak pontosabbá, feszesebbé húzásával. De nekem így is tökéletes ellenpontja volt most a rizsporos romantikának. Jó a szürke-kékes színvilág is, a(z kelet-)európai atmoszféra, és a zene (a The Chemical Brothers munkája).