Nem tudok nagyon sok jóról beszámolni, csak azokról, amiket már úgyis mondtam nagy ritkán.
Tegnap volt az első szabinapom, villámcsapásszerűen ért a hír délután, hogy még színházjegyem is van, el kell menni. (Spiró: Csirkefej, négyes alá, talán még írok róla.)
Nem tudom, mit írhatnék összegzésképpen, talán csak azt, amit mindig (sokszor) szoktam, hogy próbálom a fejem a vízszint fölött tartani most is. Nem vagyok az a munkába és elhivatottságba beledöglős típus, de azért sok minden megvisel engem is (képzelem, hogy érezhetnek azok, akiknek a tanárság életük-haláluk és hivatásuk), mert ezt már tényleg nagyon nehezen lehet ép ésszel kibírni. Sokáig azzal vigasztaltam magam, hogy majd az idő mindent megold. Most is ott tartok, hogy szerintem repedezik a rendszer, de mélyen szomorú vagyok azok miatt, akik a környezetemben szinte megpusztulnak ebben. Borzasztóan hálás vagyok, hogy van más is az életemben/nem ilyen lelki alkat vagyok/súlyosabb dolgok is történtek már velem (és ezek kombinációja). Volt egy pillanat, amikor azt éreztem, ebbe én biztosan nem akarok tönkremenni. Jó, pályát váltani sem fogok (talán kellene), mert én ehhez értek, ezt csinálom jól. Nem, nem valamiféle földöntúli elkötelezettség visz, csak látom, hogy ez megy jól. Az embernek annyi minden megy szarul, legalább vegye észre, mi megy jól.
Szóval ha van is egy esélyem, hogy ép ésszel kibírom a következő 20-30 évet, azt kellemes dolgokkal akarom tölteni. A stresszt és a sz*rcunamit (a két nagy S) sosem lehet kizárni úgysem, de legalább legyen egy kapu, amit az ember bezár, még ha fejek is hullanak.
Ennek például az az ára, hogy az utóbbi hónapokban én már sehol nem demonstráltam, egyetlen petíciót sem írtam alá, meg ilyenek. Jó, néha odaszólok Németh Szilárdnak meg Varga Juditnak (a nőkre még dühösebb vagyok), de ennyiben kimerül az indulat, mert tényleg szeretnék arra gondolni, aki majd 20-30 év múlva egy takaróba bugyolálva ül a szeles északi parton és nézi a vizet. Ez leszek én.
Ami most azért elég markánsan meghatározza a napjaimat, hogy a Diócica beteg. Sírtam három napig, de aztán hárítom ezt a bánatot is, ahogy szoktam, mert volt egy pont az életemben, amikor meg kellett tanulni, hogy a bánatba nem szabad belesüppedni. Sok szempontból káros lecke ez; az ember lánya demonstrálja az erőt, nem sír, nem szomorkodik. Nem_gyengül_el. Sok a káros következmény, mondanom se kelljen. Pláne úgy, hogy értelmiségiként (és feministaként) világosan felismerjük a káros (női, emberi) mintákat, aztán mégsem merjük elengedni magunkat, inkább izmozunk, mert azt gondoljuk, ez az elvárás, és emiatt magunktól is ezt várjuk el sajnos.
Szóval beteg, ami egyrészt várható és magától értetődő fejlemény volt. Másrészt nem is rossz beteg, tényleg, csak elvétve vannak nehéz időszakok, amikor nem eszik, nyugtalan, virrasztani kell vele, panaszolkodik. A macskák, mint megtudtam, ilyenek, nem sírnak, erősen kitartanak, közben fogynak, mint a holdfény. 17 év, az nagyon sok idő, én már nem is emlékszem arra az időre, amikor ő nem volt. Egyszerűen nem emlékszem. Mindig ott volt, hoztam és vittem, buszoztunk, laktunk két városban, várt engem haza egyedül, aztán már nem egyedül, gyerekeket tanított meg szeretni, gondoskodni. Érezni, úgy egyáltalán. Én tényleg nem tudom elképzelni, hogy lesz nélküle. De azt se tudom elképzelni, milyen lesz a vége, mert ekkora élni akarást nem hiszem, hogy bárki látott. Kis sovány test, nagy ösztönök meg élet. Szeretet, felénk.
Ami a többit illeti, továbbra is próbálok befelé koncentrálni. Sokszor nem sikerül. De vannak feladataim, amiknek értelmét látom (tankönyvet írok, júliusban előadok egy nemzetközi Shakespeare-konferencián), és bármilyen illuzórikusnak is tűnik, szeretnék egy nagyon békés és harmonikus öregkort majd. Tudom, hogy ez a távoli jövő, azt is tudom, hogy ebbe a tervbe nagyon sokan belebuknak, de most úgy érzem, nem maradt más remény, mint ebben hinni.
Nem csoda szerintem, hogy ez a kedvenc karácsonyi dalom.
