2016. november 27., vasárnap

Színház az egész

Nagy várakozás volt az Én tökéletes vagyok című Metanoia-előadás, ami nem új darab, de én csak most láttam. Főleg azért, mert a másik (Jégdoktrinák) hihetetlenül tetszett, teljesen más volt, mint amiket itteni életem alatt láttam.... El is gondolkodtam rajta, hogy a kultúra állítólagos fővárosának miért nincs egy normális alternatív színházi társulata -- mármint olyan, ami esetleg egy egyetemi társulatból nőtte ki magát, és nem lett a végletekig a kommercializmus áldozata. Oké, itt a JESZ, de már ezer éve nem a régi, talán sohasem volt olyan, mint amilyeneket annak idején Szegeden láttam. Persze az más volt, a társulatokból kiöregedett, de azok munkájában még aktívan részt vevők a tanáraim és a barátaim voltak, rengeteg történetet hallottam tőlük, próbákra, előadásokra hurcoltak alagsorokba, pincékbe, utcasarkokra, sikátorokba, bárhova. Nagyon jó volt, rengeteget tanultam. Na, ennek az időszaknak a mementója számomra a Metanoia.

Nem pontosan tudom, mi történt a társulatban azóta, de azt tudom, hogy aktívak, élnek és virulnak, és nagyjából az egyetlen olyan csapat, aki az utóbbi időben (valamilyen okból) rendre eljön Pécsre. Nem a szokásos helyen vendégjátszanak, hanem a Harmadik Színházban, és érdekes módon nem is az a közönség van jelen, aki Pintér Béláékat vagy a Krétakört nézi. Csupa ismeretlen arc, és ami végtelenül szomorú, hogy egy pécsi színész sincs köztük (igen, ezt már korábban is sokszor megállapítottam, a színészek nem járnak színházba, a tanárok nem olvasnak, szóval pusztulásra van ítélve az értelmiség). Az Én tökéletes vagyok sok szempontból gyengébb előadás szerintem, mint a Jégdoktrinák, sokkal több benne a deklamálás, a hosszú, szöveges részek. Máshogy igyekszik provokálni, talán pont ezekkel a kitartott húsz percekkel. Nehéz, filozófiai szövegekből kellene megérteni a lényeget: hogy az EMBER, bár a felvilágosodás alapvetéseibe beleragadva még mindig tökéletesnek, a teremtés csúcsának hiszi magát, valójában szánalmas kis féreg, mindent elszúr és tönkretesz maga körül. Vörösmartynak volt igaza, bár ő egy kicsit szenvedélyesebben, nem ilyen rideg kíméletlenséggel fogalmazott.
Perovics terei mindig nagyon erősek, a közvetítésben fontos szerepük van, félig képzőművészet ez az egész, hirtelen nem is tudok más rendezőt mondani, aki ilyen jelentőségteljesen operálna a térrel, a jelmezzel, a zenével, vagy aki ennyire egyetlen színészre alapítana előadást. Erdélyi Perovics Andrea a legjobb színész, akit az utóbbi években láttam (ők ketten szerintem ezekben az előadásokban élnek és halnak), egy pillanatra sem engedi el a figyelmet sem testileg, sem szövegileg, hihetetlen a koncentrációja, kissé erőszakos a jelenléte, mert hogy ez egy erőszakos előadás. Nem olyan arcba tolósan, hanem a jelentésrétegeit tekintve, azaz észre kell venni, hogy akar valamit mondani, és nagyon akar valamit mondani.
Bírom a humort is, az ásotthalmi falusi nénike monológja a migránsokról tökéletes, ahogy a jó helyzetérzékkel felvételről beszúrt (archívan hangzó) "az is geci" bekiabálások, különösen abban a pillanatban, amikor a néni kedves vezetőinkről beszél.
Hirtelen felindulásból megszavaztatják velünk azt is, zavar-e minket a határon felhúzott (és hát a közönséget és a színpadon képletesen elválasztó) szögesdrót, a szavazás persze érvénytelen (és érdektelen), de azért 98%-kal releváns választ ad, és ott marad. Az előadás végén szimfonikus zenére a fejünk felett elúszik egy apró tutajmakett, benne a tenger aljára (azaz ránk) bámuló makett migránsok, így lesz már a tárgyak mozgatásából is színház.
Olyan élmény ez az egész, mint egyetemistának lenni, zugszínházakba járni és aztán arról órákig vitázni a kocsmában - csak most hazamegyünk, és lefekszünk aludni, mert másnap munkanap.

  
És hát persze megnéztük Pintér Béláékat is, szerintem a Fácántánc nem a legújabb előadásuk, és, mint annyi mostani produkciójuk, kicsit helyben hagyott engem. Az aktualitást mindig valami társadalmi ügy adja, itt is, de nem pontosan derül ki, hogy melyik: talán az oktatásban (és mindenféle intézményrendszerben) leképeződő kétszínűség, hatalomorientáltság, nárcizmus és köpönyegforgatás.
A korábbi előadásoknál jobban el tudtam fogadni a történelmi korokkal való játszadozást, itt is érteni véltem, hogy a nevelőintézeti történet miért a török korba van helyezve (muzulmánok, ééérteeeed?!, európai kultúrfölény, váágoood?!), bár  poénokon túl a sztori szempontjából ennek semmi jelentősége nem volt. Egy darabig jól működött a diktatórikus, diákgyalázós, kollégamegalázós plot, átláttunk a kétszínű karaktereken, ráismertünk saját életünk szereplőire, aztán amikor Erzsi nénit, a matrónát kigolyózzák az igazgatói székből, és besorozzák az állományba (azaz nevelt/diák lesz), és helyette a korábban megalázott kolléga lesz a diri, na, ott tulajdonképpen abba lehetett volna hagyni az egészet. Tök fölösleges volt még egy török menekült, II. Szelim helikopteres belépője, mindenki legyilkolászása, de még a záró metálőrület is, ami persze azt jelképezte, hogy semmi sem változik, minden kezdődik előröl.
Én nagyon kedvelem Pintért, ahol lehetett, meg is védtem a színdarabjait mindig, recenziót írtam a kötetéről, stb., de fogalmam sincs, miért kell belekeveredni ilyen dramaturgiai katyvaszokba. Azt is értem, hogy szórakoztató színházat láttunk, még szeretem is a triviálist és az abszurdot, mint stíluseszközt, a ráismerés és ráismertetés fontos rendezői eszköz, hiszen a közönségből ezáltal alakul közösség. De itt most valami nagyon nem smakkolt, valahogy szint alatt volna minden. És nagyon furcsának találom, hogy ezt egyetlen kritika sem tette szóvá.

A színészek persze szuperek, bár Csákányi Eszter mintha kissé szégyellte volna magát, Thuróczy Szabolcs meg kicsit olyan volt, amilyen máskor, akárcsak Stefanovics Angéla, de azért őket mindig öröm nézni. A társulat most Tokai Andreával (temesvári színésznő) bővült, aki nagyon karakteres és erős, és ezt is nagyon bírom Pintérben, hogy iszonyú jó színészismerete van, mindig megtalálja, akit kell.
Persze nálam leginkább az oktatással, oktatáspolitikával kapcsolatos poénok ütöttek be, meg hát Erzsi néni retorikája eléggé hasonlított az én főnökömére, akárcsak a fejére applikált szimbolikus fácánfejdísz (ami akár páva is lehetett volna) meg a manírok, a nyájasság, a mesterkéltség is. Az ilyen vezető titokban persze a velejéig romlott, vagy ha nem is az, legalább is eltévelyedett, éjjel titokban Allahhoz imádkozik, trükközik az iskolakasszával, és az egyébként folyamatosan megalázott neveltjeit tartja számon saját gyermekeiként. Csak hát az ilyen (politikai elittel is jó kapcsolatot ápoló) vezető, amikor pozícióját veszti, nem felvágja az ereit a vécében, hanem kap valami sokkal magasabb állami pozíciót. Az élet mifelénk így oldja meg a dolgokat, nem úgy, mint Béla, akinél egy Shakespeare-t is meghazudtoló gyilkos tombolásba fordult a történet vége.
Sajnálom, nem kafkai mélységekre számítottam, csak jobban átgondolt hangsúlyokra, mert a régebbi előadásokban ezt szoktam meg.



2016. november 8., kedd

Celebnetszörny

Kép: Jef Murray
... avagy trollkodásom igaz, majdnem hiteles története

Valaki nagyon bökte a csőröm egy ideje, ezért megoldást kerestem arra, hogyan leckéztethessem meg, aztán egy több szempontból is tanulságos történet kerekedett a dologból.

(Hogy miért kell valakit megleckéztetni? Hát, mert néha nehéz azt bírni, hogy az ember mindig csak bölcsen hallgat és azt mondja, "majd az élet visszaadja neki" vagy "majd rájön magától". Nem, nem jön rá magától, és az élet csak lehet, hogy sokkal később adja vissza neki, és lehet, hogy azt sem veszi észre. Hogyan lehet valakit megleckéztetni? Hát például úgy, hogy mások előtt maradjon szégyenben azokkal az egyértelmű dolgokkal, amiket tagad vagy másként mutat, esetleg amikre idegesítően rájátszik; magyarul a leleplezéssel. Általában egyébként nem önvédelemből leckéztetek meg másokat, hanem mert olyasvalakit piszkálnak, akit nem kéne. Tanmeséket gyártok a fejemben, szervezek meg és játszatok el, hátha beválik egyszer.)

Szóval áldozatunk, Csicsike, amellett, hogy iszonyatosan fenn hordja az orrát a külseje miatt, önjelölt multitálemtum is. Művészlélek, kreatív elme, fest, rajzol, táncol, énekel, és hát ír és költ ő. Másokat persze lenéz, de ha az észrevételei mögé lesünk, azt látjuk, hogy végső soron azok mindig csak a külsőségekre vonatkoznak.
Egyszer olvastam néhány sorát, és mivel azzal dicsekedett, hogy egy "amatőr művészeti lap" megjelenteti az írásait, hát nyomozni kezdtem. Nem volt nehéz megtalálni a szájtot, nagyon dizájnos, amolyan fantasys csávók és vámpíros csajok írogatnak oda. A művészethez (bármilyen tágan is értelmezzük ezt) persze köze nincsen.

Alapvetően nincs bajom az internetes költészettel, és mivel amúgy is érdekel már egy ideje ezeknek az oldalaknak a pszicho- és csoportdinamikája, hát olvasni kezdtem őket. Aztán regisztráltam. Aztán elkezdtem írogatni az oldalra.
Hihetetlen barátságos egy ilyen hely, mindenkit befogadnak. Általában egy 4-5 fős szerkesztőgárda van (akik egyben szerzők is), ők válogatják és publikálják az oldalra a műveket. Semmiféle képzettségük nincs (szerintem az olvasottság nem feltétlenül számít annak, de még a grafománia sem), viszont válogatnak, a válogatási szempont pedig persze nem a minőség, hanem (most figyelj!) a személyes szimpátia és a haverság. Tehát: ha a haverom vagy, és megdicsérted, amit írtam, beteszem a versed, ha nem kedvellek, kiszelektálom. Indoklás nincs. Értékelés sincs. A témák nem túl változatosak, szerelem, baszás, vámpírok, gyilkosok, horror, önsajnálat, kínlódás, szenvedés. Öncélú és énközpontú szövegekről van szó (nem, E/1. személyes névmásokat nem számoltam), a világ meg az élet sokrétű problematikája nyomokban sem fedezhető fel. Kicsit olyan ez, mint a diákok versei, csak hát ők valóság elől menekülő felnőtt emberek, akik abban lelnek vigaszt, hogy idegen emberek kicsit körbeudvarolják a művészetüket. Ezzel nincsen amúgy baj, azzal annál inkább, hogy a "valódi" irodalmat lenézik, és hogy magukat igazán nagy művésznek szeretik látni és láttatni (vö. irodalmi farkasvakság? ez a hülye hasonlat jelen esetben úgyis megy a tematikához).

Ugyanezen önös elvek mentén megy a fórumozás is persze, csak dicsérni szabad, kritizálni nem, mert az utálatot vonhat maga után. Az írásokat érintő kritika számukra személyeskedés, pedig ez a kritika nem is megy túl mélyre, csak tesz néhány észrevételt. (Mielőtt kommenteltem, persze tanulmányoztam a kommentkultúrát, aztán nagyon kellett vigyáznom, hogy ne lógjak ki.)
Azt is megfigyeltem, hogy a kissé komplexebb stílust, tematikát felmutató szövegekre nem ír senki semmilyen észrevételt. Az jutott eszembe, hogy esetleg ezeket nem is értik, többszöri olvasást igényelnek, eleve elgondolkodtatóbbak. (Ne, itt most ne gondolj szépirodalmi magaslatokra vagy posztmodern asszociációkra, ezekben a szövegekben egyszerűen csak hosszabbak a mondatok, és kevesebbszer szerepel bennük a "tőr", "vérző szív", "halott virág", az "üres koporsó", a "magányos éjszaka", meg ilyen közhelyek.) Előszeretettel kommentelnek viszont a régi, visszatérő szerzőknek "jaj de szép", "jaj de jó", "ez nagyon ott van"-típusú megjegyzéseket. Amire persze "köszönöm, de aranyos vagy, ez olyan jól esik, szmájli" a válasz.

Szóval, mint mondtam, hogy ne tűnjön fel a trollkodásom az oldalon, egyrészt magam is publikáltam, másrészt eléggé megalázó megjegyzéseimet összetett mondatokba burkoltam. (Nem, nem értették.) Mindezzel valami olyasmi volt a célom, hogy még inkább kiugrasszam a nárcizmus nyulát a bokorból. Ez sikerült is, Csicsike is odavolt értem, akármekkorát is böktem a művészetén. Nem, őt a saját maga számára valójában nem lepleztem le, de engem egyre nagyobb elégtétellel töltött el, hogy immár jól látszott, mekkora Mickey-egeres rózsaszín lufi is ez. (Direkt nem Coelhót mondok, az ehhez képest James Joyce.) Esetében ment az önfényezés, és mindenkinek azzal dicsekedett, hogy az ő műveit milyen nagyra tartja ez az "amatőr művészeti lap", amit persze -- a titokzatosság és a sejtelmesség jegyében -- senkinek soha nem nevezett meg.

Történt aztán, hogy néhány verse megjelent a nyomtatott lapban is. Vidéki kiadás, házi nyomtatás, de nyomtatás. Amolyan eklektikus számok ezek, vannak bennük vámpírok, vérfarkasok, egy kis turulos hagyományőrzés, celebritások. És "irodalom". "Amatőr művészet." Na, a nárcizmus bomba robbant, aki nyomtatásban publikál, az már ugyebár, igazi szerző. Sőt, SZ-E-R-Z-Ő! Ilyenkor a honlap is felizzik, elragadtatott nicknevek hálálkodnak, amiért a szerkesztőbrigád beválogatta a műveket, bennük hagyva persze az összes helyesírási és stilisztikai hibát.
Ekkortájt nálam már kicsit érvényét vesztette az álnéven történő ál-irodalmi álnevelés, de azért a pdf-ben letölthető magazinon napokig röhögtünk.

És most jön a slusszpoén....
..... a következő számban én is megjelentem!! (Ide most tennék három eszelősen röhögő szmájlit, ha nem utálnám a blogban használni az ilyesmit).
IGEN, beválogatott a nagytiszteletű művészeti szerkesztőbizottság a vámpírok, véres tőrök, a húsba hatoló fájdalom, és a koporsóban életük utolsó szeretkezésében gyötrődő szerelmesek közé....

Nem tudom, hogy ez most öngól-e, vagy a leleplezése annak, hogy mekkora igénytelenség van már az interneten irodalom "irodalom" ügyben például azért, mert szerzők megkérdezése nélkül tesznek bele lapokba szövegeket, igaz, szar szövegeket. (És most nem a vámpíros regények meg a gótok ellen beszélek.)
Másrészt érdekes a történet, már csak azért is, mert mindez rímel azokra, amiket mostanában a netes nárcizmusról meg annak határairól olvastam, és ami tényleg egyre fenyegetőbb méreteket ölt az online térben úgy, hogy közben az alanyok teljesen összekeverik a valósat a virtuálissal, legyen szó beszélgetésekről, identitásokról, érzelmekről (vö. ennek a blognak a mottója).
 
Szóval talán legközelebb lehet, hogy inkább pofán vágom azt, aki piszkál.

2016. november 4., péntek

Víz

Az öregkoromat úgy képzelem, hogy a víz mellett lakom majd, egyedül töltöm a napokat.
Szép időben (tavasztól őszig) minden nap úszom, amikor meg már nem lehet, azért lesétálok a partra. Esőben is, hóban is.
Minden nap megnézem a vizet, de a horgászokhoz nem szólok, csak a kóbor macskákhoz beszélek egy pár szót.
Teát és vörösbort iszom, és néha meglátogatom a nagymamát.