Ostobák

Tort ül az ostobaság, ezt mondanám, ha Ady Endre lennék. De hát nincs is min csodálkozni, mostanában leginkább már csak szégyellem magam, és valami szörnyű apátia kezd úrrá lenni rajtam a közéléletet illetően. De közben meg akarom is tudni, hogy mi történik körülöttem, hogy amikor majd beüt a vég (...), akkor elmondhassam, hogy legalább képben voltam. Tényleg, ezért nézem a facebookot is. A hírek miatt. A melóhelyen szerencsére most éppen nincs letiltva valami szuper versenyzős közgazdasági online játék miatt. Vagy csak lázad a rendszergazda, nem tudom.

Itt van például ez a mai Novák Előd-ügy, a Novák-Dúró páros amúgy is nagy kedvenceim sok minden miatt, például az Alföldi kapcsán tett kijelentéseik okán. Van az a bölcs mondás, ugye, hogy lehet valaki hülye, csak ne legyen aktív. Az a baj viszont, hogy ez a Novák nem csak hogy hülye, de suttyó is, és mindig rátesz még két lapáttal akkor is, amikor nincs igaza, ami pedig a suttyók igazi jellegzetessége.
Jelen esetben a hülyeségre helyezném a hangsúlyt, ami mondjuk funkcionális analfabétizmusban nyilvánul meg. Nincs egyébként azzal semmi baj, ha valaki nem tud olvasni, mert egy jó hentesnek például nem biztos, hogy birtokában kell lennie a Hegel-összesnek, de hát ez az ember politikus. Ott a parlamentben. Odaválasztották valakik, akik annak a közösségnek a tagjai (is), ahová én is tartozom. És itt jön be az én szégyenérzetem, mert hát igen, érzek valami felelősséget ez iránt az egész iránt még akkor is, ha én nem a Novák Elődre szavaztam. Pedig szavaztam. Ebben talán azért bujkál valami hazafiság. Mármint abban, hogy közösen belátom a nemzet hibáit és igyekszem megértő lenni vele, még akkor is, ha a nemzet (egy része) nem látja be azt az én liberalizmusomat mondjuk, és egyáltalán nem szándékozik megérő lenni vele.
De ez a Novák ostoba, mondjuk, hogy speciális nevelési igényű, és nem érti az iróniát, ami még talán a pedagógus énemet is megmozgatja egy kicsit, mert hát én is olvasni-írni próbálok megtanítani embereket. Akik remélhetőleg nem lesznek politikusok.

Egyébként nem is főként ezt a Novák gyereket hibáztatom, mert ház az iskolában is úgy van ez, hogy a buta gyerek nem annyira hibás. Sokkal több felelőssége van annak, aki rossz helyre íratja, aztán otthagyja, helybenhagyja a rossz képességeit, a marhaságaira azt mondja, hogy ez jó, stb. Egyszóval a felelőtlen oktatás-nevelés, ami a fejkvóta miatt csak meglapogatja a gyerek vállát, aztán leveszi róla a kezét, hadd nőjön, mint a dudva. Pont, mint ez a Novák (meg a többi), akinek a tetteiről megmagyarázzuk, hogy de az nem is, meg nem úgy, meg nem azt akarta, meg egyébként nem rossz gyerek, stb.

És itt jön megint a képbe az, hogy igazából nem is csodálkozom. Az iskolában ilyen Novák Előd-sztorik mennek kicsiben, habár nácizás, zsidózás és buzizás nélkül (jobb esetben). Aki szimpatikus, az ötöst kap, akinek nem jár az anyja szülőire, az hármast. Aki szembeszegül, az kettest. Aki besimul, akármilyen elvtelenül is, az ötöst.
Aki nyal, az nagy tudású, jó szakember, aki nem, arról időről időre meg kell kérdezni, szakmailag indokolt-e a jelenléte. Aki bedilizett, annak nem lehet megmondani, hogy te bediliztél, ki vagy rúgva, hanem finomkodva megpróbáljuk rendbe tenni a helyzetet. A dilis pedig négy ügyvéddel fenyegetőzik. Egymásra mutogatnak, hogy ki miatt nem megy a munka. Fröcsög a szenny, de csak a háttérben. Legitimált a sunnyogás, a takargatás, az ál-imázs, a látszat és a semmittevés. Közben dől a panasz. Ezt tanulják tőlünk, ezt tanuljuk egymástól. Meg azt, hogy a szar az jó, a meggyőzően előadott ostobaság okosság, és hogy bármi eladható.

A buszon ma egy pali hörögve káromkodott, hogy a köztudottan késleltetetten nyíló hátsó ajtók miért nyílnak késleltetve. Felnőtt mondják azt az -- amúgy az anyjuk társaságában lévő kisgyerekeknek -- utcán, "baszd meg, menj már odébb, nem látsz?". Bármit lehet mondani, bármit meg lehet tenni, és nem szólunk egy szót sem.

Költözés

Komolyan megirigyeltem az egyik volt tanítványomat, na nem azért, mert középiskolai érettségivel elvégzett egy mixeriskolát, majd Miamiba közvetítették ki, ahonnan pedig óceánjáró hajón fog dolgozni... Nem, nem hiányzik a twentyfour seven job egy hajón, egyáltalán.

Az hiányzik, hogy nekem is, amikor kedvem tartja, adassék meg a lehetőség arra, hogy elmenjek világot látni, akár Miamiba, akár máshova, és ne kelljen hozzá mixernek lennem, hanem legyenek elegek a diplomáim, tudjak is vinni mindenkit, akivel ezt meg szeretném osztani (mert hogy biztos az első érzésem az lenne annak a miami hotelszobának az ablakában, amiről az előbb láttam fotót, hogy jó, de ezt most kivel osszam meg?!), és az ottlét alatt ne kelljen mást csinálni csak nézni, látni, érezni, hallani.

Nem irigylem ettől a fiútól a sikert (?) -- igen, neki ez siker, mert sosem volt több vagy más ambíciója, majd szépen hazajön a sok pénzzel, alapít egy családot és a felesége neveli a gyerekeket vagy elvesz egy amerikai lányt, és eléldegélnek a mixer fizetésből valahol New Jerseyben mondjuk -- mert mindig szorgalmas és szerény volt, négy évig (amióta ismertem) egy barátnővel, normális családi háttérrel, udvarias és szerény neveléssel (tényleg, láttam a szülők és az ő búcsúfotóját is, ami valószínűleg Ferihegyen készült. Azon a Ferihegyen, amit mi már nem hívhatunk így, hanem másnak kell hívnunk, kitörölve ezzel -- mert erre kényszerülünk -- egy csomó régvolt emléket. Szóval nem irigylem, csak szeretném, ha én is láthatnám Miamit. Meg Amszterdamot. Meg Párizst. Meg egy csomó más helyet. Anélkül, hogy disszidálnom kellene...

Költészet

Ma megkérdezte tőlem az egyik tanítványom, hogy szerintem hogyan tudna ő jó verseket írni. A múltkor ugyanis mutatott párat, amik az apja elvesztéséről szóltak (válás), de nem voltak túl jók, inkább csak érzelmesek és számára fontosak, ámde tök egyszerűek. Nem akartam megbántani, ezért nem mondtam meg neki túl direkt, hogy mi a helyzet, hanem kissé körbefutottam, beszéltem a nézőpontokról, arról, hogy én is írtam verseket, de mégsem lettem költő, arról, hogy milyen fontos verseket írni, stb. Meg hogy egyáltalán milyen fontos írni.
Azóta azzal zrikál, hogy de most akkor tetszenek a versei vagy nem. És hogy hogyan lehetne jó költő.

Valahogy szóba került a napirendje is, hogy délután 1-2-től a gép előtt ül, fél kilenctől valami leckét talán, és 10-kor kell kikapcsolnia a gépet (?!), mondtam, hogy hát, a facebooktól még senki nem lett jó költő.

Azt is csinálja, hogy hirtelen, gyorsan ír pár verset az irodalomórán (az első padban ül), majd az orrom alá tolja, hogy mit szólok, hát nem szólok semmit.

De tudjátok, mit kéne neki mondanom a sokszáz oldalas szentenciák helyett, amiket leírtam neki? Azt, hogy hát Zs., kapcsolja ki azt a rohad komjútert, ha már másra nem tudja használni, csak baromságokra, vegyen a kezébe néhány könyvet. Ne csak Petőfit. Mert csak azt ismeri. Holott már három éve lököm nekik a kortársakat mondjuk. Azt azért megkérdeztem tőle, hogy nem akar-e megváltozni, azt mondta, szerinte nem tudna. Vagy ha megváltozna, megutálná magát.

Erre mondtam neki, hogy írjon egy szonettet. Ó, önjelölt koszorús költők!

Napló X

A szombati munkanapok nagyon utálatosak, például azért, mert pont 24 órával lerövidítik azt az időt, ami alatt ki tudnám heverni a munkát. És akkor magam előtt görgetem a fáradtságot, magam után pedig a lábamat húzom, és úgy érzem, a következő hétnek soha nem lesz vége.
A múlt szombati munkanapon ráadásul érettségiztetni voltam. Ilyen őszi időszakban a nyugdíjasokat hívják általában, fogalmam sincs, hogy az én nevem hogy merül fel mindig, talán azért, mert különleges név, és megakad rajta a szem. A nyári szezon érettségiztetői közül az elnök az egyik "néni" volt, rögtön az első tételhúzásnál el is cseszte, mert rossz tételszámot mondott be (ó, miért akarnak ezek mindent egyedül csinálni), úgyhogy lett egy kis kalamajka. Még szerencse, hogy nem volt semmilyen ellenőrzés, lazán az igazából kihúzott tételből feleltettünk a második feladattól (és persze nem én, hanem ő. Nyáron is bakizott valami ilyesmit - a feladatkiosztás után öt perccel elfelejtette, melyik tételből kell neki vizsgáztatnia, melyikből másnak.
A másik kolléga egy középkorú, ámde emelt vizsgán kezdő tanár volt, félelmetesen sokat hisztizett, mintha most jött volna le a falvédőről. Agyamra mentek. Vizsgáztattam viszont az egyik egyetemi kollégám fiát, mint utólag kiderült, úgyhogy a legjobb az volt a napban, hogy el tudtam neki küldeni a híreket a jó feleletről, és a végén mindenki boldog volt. A csigatempójú bizottság miatt persze négy-fél ötre értem haza, úgyhogy ennyit a szombatról, de legalább ezt sem az iskolában kellett töltenem.

A hét közepén a két kis kínait vittem el a közgázra látogatóba, még én sem voltam ott, nagyon impozáns. Tökre odavoltak, hogy mennyire "bjútiful" meg hogy milyen "hendszámok" a magyar fiúk, mert hogy beültünk egy órára (Change Management), amit ráadásul egy amerikai fószer tartott. Két világ találkozása. A People's Republic of China találkozik az amerikai stílusú oktatással: sok poén, csokiosztogatás, interaktivitás, tartalmi egyszerűség és átláthatóság. Mondjuk mint nálunk a jobb középiskolai órák. Szinte láttam a lelki szemeim előtt a főnökömet, ahogy beájul ettől... Engem, mint rutinos amerikaielőadó-hallgatót ez kissé fárasztott, de hát...
Utána átvittem a lányokat az egyetemi könyvtár aulájába, ami szintén "bjútiful" volt, egy csomót fényképezkedtek, aztán meg hazavittem őket. Ja, és az is fantasztikus élmény volt, hogy beülhettek egy idegen kocsiba egy idegen országban, hát, nem győztem vigyorogni. Na, ennek örömére a lógósabbik másnap nem is jött órára, gondolom, fel kellett dolgozni az élményt.
Egyébként ki vagyok rajtuk akadva, komolyan, Kína néha mintha tényleg a Marson lenne. Kellett írniuk önéletrajzot, és oké, azt még vágom, hogy az amerikai stílusút meg kellett nekik tanítani, de hogy a Word dokumentum fogalmát ne ismernék, azt erősen kétlem. Egyikük csak úgy simán begépelte nekem az e-mailbe. Meg egy csomót problémáztak azon, hogy mi az állandó lakcímük. Főiskolát végzett emberek, de komolyan.

Az iskolában meg megbolondult egy tanár (halál komoly, szerintem most agyalnak, hogyan kéne leépíteni), amit nem is csodálok, mert ma én is közel álltam hozzá, a bukottak ugyanis kezdenek a fejemre nőni, de ez még hagyján, mert az osztály is akadályozzák. Egyáltalán, teljesen elfelejtettem, hogy ennyire kurvára infantilisek a 14-15 évesek, a kaki-pisi poénok szintjén vannak. De az említett évismétlőm is, aki ma azzal volt baromi nagyra, hogy hát mit akarok én, ő tökre jó tanuló. Na mondom, ez már a sokadik esély, úgyhogy akkor majd meglátjuk a következő órán. Gyűlölök keménykedni, de itt már a közösségről van szó, és ha valamiben nehéz velem ujjat húzni, hát az az agymunka... De komolyan, a sértődés határán állok (ez amúgy sem áll távol tőlem), úgyhogy pont ideje tenni valamit, a könnyű munka-sok pénz-gyors külföldi "karrierrel" szemben elég nehéz felvenni a versenyt, de meg kell próbálni.

Aztán átmentem a haveromhoz, aki két hónapja a bepakolt bőröndjeivel él együtt, naponta állásinterjúzik telefonon Angliába, közben meg csinálja itt a kis gondozói állását szakvizsgázott szociális munkásként, volt középvezetőként. Mert valaki valakivel dugott, és őt meg kirúgták. Épp most írt üzenetet, hogy felvették öregeket pelenkázni egy otthonba, úgyhogy vasárnap lehet, hogy mehetek megint... búcsúzni. Van fogalmatok, milyen elszomorító egy félig összerámolt lakás, ahol csak az internetkapcsolat aktív már (meg a Viasat History, mert aktuálhíreket nézni felér egy agyi infarktussal), az is csak azért, hogy Skype-on lehessen bonyolítani az álláskeresést??

Soha nem fogom megbocsátani ennek az kormánynak, hogy sorra mennek el a barátaim.

Én egyébként szamizdatként netről letöltött Heti Heteseket nézek, mert ugye már azt is száműzték marginális csatornákra, a facebookon az ember egyre óvatosabb, és én meg nem tudom hova tenni az ezzel kapcsolatos indulataimat, amikor sokszor szinte felrobbantanak.
A blogolás meg szeretem, de cifrázni (képek, linkek, miegymás) már egyre kevésbé van kedvem, úgysem érdekel túl sok mindenkit, hogy mit írok. Ez van.
Mindegy, azért elmegyek Szegedre az adventre, hátha az még mindig a régi.

Csak ami jól esik

El tudnék viselni még egy ilyen hetet, amikor fél nyolc és nyolc között kell csak felkelni (nem kell, hanem csak úgy), szépen komótosan elkészülni, saját tempóban tenni a tennivalókat, nem konfrontálódni mindenféle barmokkal és baromságokkal, főzni, tanítgatni, tanulni, készülni, délután esetleg szunyókálni, satöbbi. Kérem, hogy mindenki higgye el nekem, hogy nem lazsálok akkor sem, ha nem megyek dolgozni, sőt. Kérem, hogy mindenki higgye el azt is, hogy ez az effektíve őszi szünet, ez nekem csak négy nap volt, mint más 'normális' embernek, mert a hét első felében még dolgoztam. És a hátam borsózik attól, hogy holnaptól megint napi kb. kilenc órában nyomom, minimum három helyen.

Az utolsó (szünet előtti) iskolai hét pokoli volt a szombati munkanappal és a rendezvényekkel együtt, köztük a híres-nevezetes Halloween, amit már mindenki halálra un, de mégis meg kellett szervezni. A nemzetközi szakmai hét végeztével persze kaptam hideget-meleget, hogy miért így és miért most, és egyáltalán minek, de -- és ez az életemben elég ritkán fordult eddig elő -- simán fel tudtam venni a pléhpofát, és mindenkinek megmondani, hogy nem érdekel. A különböző versenyszámok eredményei azóta is az asztalomon a kupac alatt lapulnak, bele sem néztem, majd talán holnap. A dolgozatokba se néztem bele. Ha bármi tanulsága van egy infarktusnak, akkor az az: csak ami jól esik. És amikor jól esik. (Most nyugodtan lehet köpködni, de tényleg rájön az ember, hogy telis-tele az élete ostoba és felesleges dolgokkal, nyűgként viselt felelősséggel olyan dolgok iránt, amikhez valójában semmi köze nem kellene, hogy legyen, és olyan dolgok iránt is, amik a legkevésbé sem érintik.) Hiszen végül is egy olyan helyen dolgozom, ahol egyre kevésbé számít az érték és a tudás (ezt metaforikusan érthetném az országra is, ahol élek, hiszen az update-elt intelligencia cseppet sem számít, csak valami múzeumszerű ismerethalmazt definiálunk tudásként), ahová úgy csábítják a gyerekeket, hogy "gyertek, jó buli lesz ez, menedzsment-szellemű vezetés, sok színes program, haverok, buli, Fanta". Így aztán cseppet sem meglepő, hogy a kilencedikesek őszintén el vannak képedve (november elején!) például azon, hogy tanulni kell. És így válik az ember (meg az ember tanórája) szigetté, ahol szép lassan előröl kezdjük, mi is az a humánum, egymás tisztelete, az értékrend, az alázat és a teljesítményre való büszke rátekintés.

Így esett, hogy bele sem néztem semmilyen munkahelyi dologba. Szépen korrektúrázom a doktorimat, ami az értelem és a valamirevalóság utolsó mentsvára nekem, az önbecsülésem legfontosabb darabja, a kapaszkodó még akkor is (vagy annak ellenére), hogy a világon senkit nem érdekel, hogy (mikor) lesz(-e) kész. Gondolatban a könyvborítót tervezgetem és tiszteletpéldányt küldök szét a könyvváltozatból a barátaimnak meg a nagymamámnak, hogy felvihesse az emeleti szomszédnak dicsekedni. És baromira szarok rá, hogy praktikusan ennek milyen hozadékai lesznek, egyszerűen elhiszem, hogy majd lesz egy jobb munkahely, aztán lesz egy jobb ország is, meg lesz házunk, eljutunk Olaszországba és Görögországba,  és minden telemet a Balatonnál töltöm, meg ilyenek.

Tényleg, erre jó egy infarktus. Hogy elhatározzuk, hogy nem kapunk agyf*szt máskor, ha nem muszáj. (Ez a szinonima egyébként nem is rossz, most, ahogy haladok az év vége felé és az orvosok nem találnak semmit, egyre inkább azt gondolom, hogy csak szimplán besokalltam júliusban, hogy megálljt parancsolt nekem a jó dolgom, és figyelmeztetett arra, hogy ilyeneket -- mint amiket most leírok -- átgondoljak.)
Szombaton egyébként érettségiztetni megyek. Az év hátralévő részében még legalább két szombati munkanap van. Hét hét van a téli szünetig hátra. Ha minden jól megy, az idén fityiszt mutatok a munkahelyemnek. A tavalyi tanévben is ezt gondoltam, de ha most nem ezt gondolnám, holnap reggel fel sem kelnék.