Jó rég írtam személyes dolgokról, amolyan naplófélét.
Már korábban említettem/írtam erről, hogy minden átment a facebookra és más fórumokra.
Én is tartok itt az oldalsávokban néhányat -- ha tudni akarjátok, mit olvasok, mit nézek, miket fotóztam vagy főztem, böngésszetek (a cica mögött pl. ott a tumblr).
Szerintem azért is van ez a csönd, mert ez a digitális iskola kipurgálta az agyát mindenkinek. Részemről hetekig rá sem bírtam nézni a számítógépre. Még volt egy feladatom, egy recenzió, azt nagy kínkeservvel megírtam (szegény Csaba, azért remélem, örül majd neki, mert, még ha a szövegem nem is tükrözi, tök jó könyvet írt), aztán átadtam magam az olvasásnak meg a filmeknek. Meg a sportnak.
(Molnár Gál Péter könyvét olvasom kínszenvedve, A Kossuth tért (teret?) Adam LeBortól, hangoskönyvben A Buddenbrook házat hallgatom, és mindenféle filmeket nézek, majd láthatjátok a júliusi filmlistát. Meg hallgatom a karanténból megmaradt és lementett színházas podcastokat, beszélgetéseket.)
Múlt héten utaztunk is, aminek vegyes érzelmekkel vágtam neki (főleg a macska miatt), persze az agyammal mindig tudom, hogy csak az az igazi kikapcsolódás, amikor elmész máshová, mert ott nem tudod a régi, megszokott és begyöpösödött dolgaidat művelni.
Az egy dolog, hogy a járvány miatt szétparáztam az előkészületeket, az meg egy másik, hogy a majréhírek ellenére gyakorlatilag semmilyen határkontroll nem volt - sem az osztrák, sem a cseh határon. Se oda, se vissza. Értem én, hogy ezek zöld országok, de vajon honnan lehet tudni, ki honnan érkezik pontosan. Rejtély. Illetve hát kommunikáció főleg, mert apparátus nincs.
Az utazás közben rájöttem, hogy ebben is változtam, megváltoztam; egyre fontosabb a minőségi társaság és a mérték (!), azaz mind fizikailag, mind lelkileg kellenek a szünetek. Nem jó, ha erőltetett menetben toljuk magunkba a kultúrát, az meg pláne nem jó, ha mások kiszolgálása a feladatunk nyaralás közben.
Sok szép helyett láttunk (vár, hegymászás, vár, hegymászás, vár, hegymászás), és az én kedvesem, aki most már nagyon okosan tolja, hogy legyen munícióm sok olyan dologra, ami valójában nem is érdekel, beszervezett nekem egy színházi vizitet is. Ez az:
 |
| Fotó: V. M. |
Ez, kérem, egy valóságos barokk színpad egyenesen a 18. századból, tokkal és vonóval. Az előtérben egy tévé látható, igen, ott nézhettük meg a rekonstrukcióról szóló dokumentumfilmet, de nem is ez a lényeg, hanem a színpad alatti (a fotón nem látható) masinéria, ami által az egész berendezés összes panelja mozog. Igen, mozog (főleg a videó végét nézzétek).
Nem nagyon találom a szavakat, amikor azt mondom, hogy az ilyesmi egy teatrológusnak kb. olyan élmény, mint amikor először belép a Globe-ba vagy az epidauroszi színházba. Vagy, nem is tudom, amikor meglátod a piramisokat. A Stonehenge-t. Az északi fényt. Mit tudom én. Elképesztő az a találékonyság, illúzió, kreativitás, amivel kitaláltál ezeket a tereket. Ahogy az is, hogy mindez megmaradjon valahogy a ma embere számára.
Szóval ez klassz volt.
Már csak azért is, mert azt érzem, egyre jobban távolodom a szakmámtól, ami nem túl jó érzés.
Persze lehet, hogy csak én gondolom ezt, lehet, hogy most pesszimistává tesz, hogy hanyatlóban a tudomány, a bölcsészet, a gondolkodás, meg minden, ami vele jár. Jövőre csak egy kurzusra kértek fel, mert nincs pénz, úgyhogy kénytelen leszek a pedagógus karrieremre koncentrálni--minősítés, szakvizsga, #fenetudjami--és közben várni, hogy hátha megüresedik egy hely valahol. A 21. században vagyunk, a fejlett nyugathoz próbálunk igazodni, de valahogy még mindig az a természetes, ha az ember sok-sok ingyen feladatot bevállal azért (aka hanyatt vágja magát és terpeszt), hogy egyszer majd szépen mosolyogjanak rá.
Hát köszi, én már szoptam eleget, és nem vagyok már 20 éves. Nem mintha bánnám.
Az is fura érzés, mikor a szemed láttára derül ki valakiről, akiről úgy gondolod (bár csak az interneten találkoztatok), hogy jó ismerősöd, hogy beteg. Nagyon beteg.
A betegségre ezért vagy azért amúgy is sokat gondolok, pedig talán nem kellene.
Tudom, hogy ez manapság mindenki közvetlen környezetében, rokonságában előfordul, és a statisztikák/számok egyre rémisztőbbek, de azért nem gondoltam, hogy ez ilyen mértékben eluralja a gondolataimat. (Egyszer volt már ilyen, idén télen. És jó, talán nem most volt a legalkalmasabb pillanat, hogy beleolvassak az új Grecsó-könyvbe.)
Korábban már írtam arról, hogy ha jön egy betegség, szerintem minden gondolkodó ember a magyarázatot keresi. Aztán szépen belátjuk, hogy nincs mindenre racionális magyarázat. Aztán eltelik egy kis idő, és megint a magyarázatot keressük. Meg a hitet. Így megy ez.
Ijesztő ez az egész, mindenesetre jó lenne hinni abban, hogy az emberi akarat számít valamennyit. Meg egyáltalán; jó (lenne) hinni valamiben.
