Kis magyar akadémia

A kis magyar akadémia úgy működik, hogy valakik hatalmas pályázati összeget nyernek egy bizonyos nagy projektre.

A projekt már eleve vitatható, mert mondjuk egy teljesen átláthatatlan kulturális témát próbál fogyasztható, olvasható formába önteni egy olyan érában, amikor már senki nem olvas hosszú és bonyolultan szerteágazó irodalomtörténeteket. Meg amikor tudományosan már különben is másfajta szelek fújnak.

A projektre van mondjuk 5 év.

Na, a bölények (persze csakis 50 fölötti férfiak) összeülnek, hogy megbeszéljék az irányelveket és a részleteket. Budapesten, hol máshol.

Aztán az elkövetkező 4 évben még többször összeülnek. Iszogatnak (gondolom), cigizgetnek, andekdotázgatnak. Esetleg szidják a politikát meg az akadémiát megbénító intézkedéseket. A pártokat. A feleségüket, a fiatalságot, a hallgatóikat.

Aztán egyszer csak eszükbe jut, hogy ehhez a mostre projekthez kellenének szerzők is. 

Ekkor emlékeikben felkutatják, kit is ismernek. Kikkel szoktak konferenciákon összefutni.

Random kiválogatnak néhány témát, ami trendi és/vagy tetszik nekik. A többit szétosztják a nekik kedves doktoranduszok, kollégák között. "Neki szerintem ez jó lenne"-alapon.

Mindeközben az adott témákon 20-25 éve dolgozó szakembereknek nem szólnak. Mondjuk adnak nekik ezt-azt hasraütéses alapon. 

Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy persze mindenki ingyen dolgozik, kivéve azokat, akik szerkesztik ezt az egészet (van, aki 5 évre fizetést kap a pályázati pénzből, pedig még doktorija sincs). 

Eltelik pár hónap, év, a szerzőkkel senki nem kommunikál. A határidők változnak. Az irányelvek is. Illetve azok nincsenek. Egyszer csak közeleg a határidő, és a bölények sorra küldik az e-maileket egyre szívhez szólóbb megszólításokkal ("kedves kollégák"). Értitek, 4 évig eszükbe se jutsz, most meg kedves kolléga vagy.

Aztán elkészül valami, amit most már muszáj benyújtani elbírálásra. Hiszen mégis csak nagy pénzekről van szó. Amikből akár tanszékek technikai felszereltségét is lehetne fejleszteni. Ez persze nem történik meg, jó, ha némelyik intézet kap egy-egy laptopot. A többi pénz...? Költői kérdés.

A bírálat megsemmisítő. Hogy profánabbul fogalmazzak, halál ciki. A szignózó bíráló igazi szaktekintély a maga területén, ráadásul nő. És jól megmondja, ahogy kell. "További elbírálásra alkalmatlan". "Alapvető szerkesztési hibák." stb. Persze mélyen elássák, senki nem olvashatja el. Titok.

A projekt kap még másfél évet korrigálásra.

Ám láss csodát, megint nem történik semmi. 

Viszont hirtelen meghal a szerkesztőbizottság feje. 

Jó szakember, nagy veszteség, minden irónia nélkül. 

Csak hát egy despota bölény.

A fizetett szerkesztők, akik az ő diákjai voltak valaha, immár nem szerkesztenek. Öt évig kaptak fizetést, az letelt, ki is kérhetné számon, mit végeztek. Lehet, hogy már árkon-bokron túl járnak. A keresztapa halott. A többiek meg kussolnak.

A legutóbbi e-mailben azt kérik, mindenki szerkessze meg inkább a maga anyagát egy nyilvánossá tett dokumentumban (#nocomment). 

És hogy (én) volnék-e szíves elvállalni még egy pici fejezetet jövő hétre, ja jó, nem, akkor őszre. Please.

Az akadémiai világ valahol megérdemli, amit mostanában kap. Pont ugyanaz a hierarchia alapú, patriarchális elveken működő elnyomó rendszer, mint az oktatás vagy az aktuálpolitika. Egy omladozó templom.

És közben a romokat pici, törékeny, szorgalmas emberek tartják a vállukon, aki semmilyen erkölcsi, na de főleg anyagi elismerésben nem részesülnek, sem rokonai, sem ismerősei senkinek. Csak dolgoznak, mert szeretik, amit csinálnak. Mert hisznek valamiben. És valamiért még mindig itt vannak.

Ma reggel

Ma reggel, miután alig bírtam kimászni az ágyból, elgondolkodtam rajta, hogy esetleg itthon maradok.

Egy napra. Két napra. Háromra, négyre, egy hétre.

Aztán a buszon, miközben az épp aktuális (nem túl felemelő) könyvből fel-felnéztem, végigmértem a depressziós, szürke tömeket a buszon, azon gondolkodtam, mi értelme a hétvégének, ha az ember úgyis végigdolgozza. Mi értelme a pihenőnapoknak, ha voltaképpen szinte ugyanazt csinálja, mint amit a többi napon.

Vasárnaponként mostanában nem alszom túl jól. Próbálok mindent; inkább délután sportolok, gyógyteákat veszek magamhoz, vasárnap nem iszom alkoholt, kiszellőztetek, stb., de akkor is hihetetlen nyomasztással telnek a vasárnap éjszakák. Ha el is alszom, a teendőimmel álmodom. A színházjegyeket ne felejtsem el kiosztani. Mikor fogom kihajítani azt a kupac dolgozatot, hogy aztán a halom helyében egy újabb teremjen. Mikor fogom elolvasni a vizsgára az újabb könyvet, amit magamtól biztos, hogy éppenséggel egyelőre kézbe nem vennék, mikor fogom elvinni a kocsit a szerelőhöz, nehogy a seggem alatt essen szét, mikor kezdek készülni a konferenciára, stb. stb.

Aztán arra jutok, hogy nem való már ez nekem. Ez a pörgés, mármint. 

Aztán arra is jutok, hogy ez igazából nem is pörgés, ez csak egy tevékeny élettempó, nem fontosságtudatból csinálom, hanem mert nincs más lehetőségem, ha legalább így akarok élni, ahogy most. Ha legalább mindazt akarom, ami most van. És ez tényleg nem sok, basszameg.

Pénteken iskolai bál volt, amire nem mentem el, nemcsak azért, mert utálom a bálokat, hanem mert úgy döntöttem, jobb helyet is találok a belépő árának. A támogatójegyet sem vettem meg, én a munkámmal támogatom az iskolát ugyanis.

Olyan jól csinálom ezt a munkával támogatást, hogy miközben minden jövőre kilencedikes osztályfőnök felkért, hogy az ő osztályába tanítsak (nyilván lesznek tehát sértődések), de úgy tűnik, a fakultációt is én kapom jövőre. És angolórám is lesz ismét. 

Durván elképesztő, milyen hamar felismerik, ha pakolhatnak a hátadra. 

Közben elnézem a kis gyakornokot, aki ezen a héten már nem mer táppénzre menni, mert akkor alig kap fizetést; és a 25 éve tanító kollégákat, akik meg a minősítés miatt görcsölnek. 

Én az utóbbin nem görcsölök, viszont nagyon szeretnék elmenni a tengerpartra. Vagy egy egy hetes wellnessre. Vagy csak szeretném, ha egy hétig nem kellene kimozdulnom a lakásból, és egyetlen embert sem látnék magam körül.

Mert az azért mégsem jó, ha amiatt sírom el magam majdnem, hogy (mintegy isteni útmutatásként) a kijavítandó dolgozatokat az iskolában felejtettem. 

A világ persze ettől még nem áll meg, a sorosozók tovább sorosoznak, én meg a volt osztálytársaim mauritiusi képeit bámulom a facebookon (ott süt a nap), és a kiadó még mindig nem fizetett a nyári fordításomért, de nekem van bűntudatom, amiért nem adtam le az új munkát még mindig, mert elhatároztam, hogy akkor most az egyszer nekem is jelzésértékűek lesznek a határidők.

Csak az a baj, hogy javíthatatlan vagyok.

Egy Péter

©Kristina Wagenbauer

Ma William Blake A tigrisét tanítottam elsőéveseknek, jobban mondva egy fiú tartott felvezető prezentációt róla. A mini-prezikhez az volt a kérésem, ne legyenek szájbarágósak, adatolósak, hanem fogalmazzanak meg néhány fontos szempontot, esetleg beszéljenek a szerzőről, tegyenek fel kérdéseket, mozgassák meg a hallgatóságot, stb. Hát, ez nem sikerült a legjobban (bár a srác elég jól felkészült), de legalább a végén feltett egy kérdést: Szerintetek mennyire releváns ez a vers manapság?

Az őszi félévről maradt néhány követőm, akik közül páran most is ott ülnek az órán (fene tudja, miért, talán tetszik a frizurám vagy a humorom), bár nem tudom, az angol szakon is egyáltalán minek ülnek, valószínűleg még mindig nem sikerült rájönni, hogy ez egy 'irodalom és kultúra' szak, azaz nem itt kell angolul jobban megtanulni, ha mégis így lesz, az egy járulékos elem.

Na szóval egy Péter azt találta mondani: semennyire.

Nincs ezzel baj egyébként, nálam aztán tényleg mindent lehet mondani, persze alá kell támasztani a megfelelő érveléssel és meg kell magyarázni, azért ülünk ott (értsd: azért szopok ezért a kevés pénzért), hogy legalább egymás agyát kicsit megbirizgáljuk. 

Viszont a kérdésemre azt mondta, mert ez valami egy régi cucc, és annyi új van, amivel foglalkozni lehetne.

Tudom, hogy nem vagyok valami akadémikus, amikor olyanokat kérdezek, hogy na, szerintetek mégis, mi ennek a versnek a lényege (angolul ui. meg lehet ezt nagyon szofisztikáltan is fogalmazni, mintha nagyon is tudományos lennék); hát most is megkérdeztem, amire egyébként tök okos dolgokat mondtak: a teremtésről, a jóról/rosszról, a bűn mibenlétéről, a létezés értelméről.

Na, mondom, ezek vajon nem kurrens témák manapság?

Dehogynem, csak hát nyilván nem 18. századi válaszokat adunk rájuk, hanem a 21. századi agyunkkal próbáljuk megérteni, miért ilyen ez az egész itt körülöttünk. Van, aki a természettudomány módszereit, van, aki a filozófiát, a művészetet, mondjuk a zenét használja erre. Teljesen mindegy.

Szívesen mondtam volna Péternek--de nem mondtam, mert addigra már túlvoltam Ady szifiliszén, a népiesnek titulált pogány mitológián, az Ady-Brüll-Diósy hármasszexen, Ady pedofíliáján meg egy csomó minden máson--szóval szívesen mondtam, volna, hogy Péter, nem az a nagy baj, hogy téged nem érdekel Blake meg a tigris, hanem az, hogy téged semmi nem érdekel. Hiába jössz nekem itt azzal, hogy olvassunk modern cuccokat, mert te akkor sem olvasol, ha betűkön meg mondatokon fut végig a szemed világa. Látod, hogy mi van oda leírva, érted is a szavakat, de ha az olvasottakról való beszélgetésre kerül a sor, a legcizelláltabb reflexiód az, minek ezt mind belemagyarázni. Pedig nem magyarázunk bele semmit, magunkat akarjuk megérteni, mármint mi, mert te nem, nyilván. Te azt hiszed, már mindent tudsz, mindent ismersz, és nincs olyan tudás, amire neked még szükséged lenne a túléléshez, a boldoguláshoz vagy ahhoz, hogy jobban tedd a dolgod, hogy valahova eljuss, mert azt hiszed, te már ott vagy.
Te az ősszel tárgyalt Michael Jackson-klipet és számot se akartad megbeszélni (pedig az milyen modern volt), mert az csak úgy van, nem akart vele az alkotója semmit. Pedig aki kinyitja a száját, akárhogyan is, az mind akar valamit. Neked akar valamit mondani, hogy azt megértsd, de hogy te hogy érted meg, az rajtad is múlik.

Hogy miért kell megérteni a lehető legtöbb dolgot a világból, annak a szükségességét én nem tudom megmagyarázni. Csak mert kell. 

De Péter, ha neked nem is kell, akkor is szimplán csak tök jó érzés felismerni mondjuk egy Blake-sort egy Jim Morrison-számban vagy a referencákat a U2 két, nem olyan rég megjelent albumában, esetleg a Red Dragonban vagy a Hannibálban. 

Szimplán tök_jó_érzés.

Exit

A hétvégén Veszprémben voltam a Magyar Anglisztikai Társaság konferenciáján. A legutóbbin (Egerben) nem voltam, és valószínűleg a következőre sem megyek. Ide is a régi barátokkal való találkozás reményében jelentkeztem, ami végül (az influenzajárvány miatt) felemásra sikerült.

Az ilyen monstre rendezvények nagy hibája, hogy a részletek nem eléggé szervezettek és kidolgozottak. Az hagyján, hogy az első nap jól elhúzódott a sok-sok idióta program miatt, de a többi napon is nem lehetett kiigazodni a sok párhuzamos szekció között. 

Vacak volt a fogadás is; szemérmetlenül sok pénzt kértek el regisztráció címén, ehhez képest a fogadáson még egy nyamvadt pezsgő sem volt, volt ellenben műsor hamis zongorával, egyházi dalokkal és farsangi mulatóssal. 

A magánbeszélgetések legfőbb témája persze az egyetemek (különös tekintettel az ELTÉ-re) és az Akadémia helyzete volt. 

A kérdésről (lévén hogy doktorival ped. 1-ként tolom a közoktatásban 13 éve) elég markáns véleményem van. Nyilván álszentség lenne azt mondani, hogy a leépítés 100%-ban igazságtalan, hiszen a felsőoktatás racionalizálásra régóta szükség volt. Helyesnek gondolom azt is, hogy a 80-as évek elején doktori fokozatot szerzett, azóta semmit előre nem lépő, tanítani is utáló egyetemi oktatókat szanálták.

De! 

A miérteken és a hogyanokon azért sok kifogásolnivaló van.

Azt évek óta látjuk, hogy az egyházi egyetemek (pl. Pázmány, Károli) szépen prosperálnak, faszák az épületek, digitális minden, dől a lé, ámde nincs meg az intellektuális kapacitás. 

A konferencián volt egy nyelvtanári kerekasztal, hát mit látnak szemeim, kedvenc szegedi nyelvészem--már egyszer nyugdíjba ment--most a Károli színeiben képviseli a tudományt. Nekik kellett a koponya, a pasasnak meg a pénz, akadémiai múlttal hát persze hogy beigazol akármilyen szar egyetem programjába, ahol megkapja a pénzt, paripát, fegyvert.

Sok-sok előadást végighallgatva egyébként a következő dolgok tűntek fel: az "agynélküli" új egyetemeken egyszerűen nem tudják a kurrens tudományt produkálni, azaz nincs elmélet, interdiszciplintaritás, önreflexió, csak pl. irodalomTÖRTÉNET, nevelésTÖRTÉNET, azaz lexikális tudáshalmozás, dögunalom. A másik dolog, amit felfedeztem, hogy ha már nincs tét, az önfejlesztésre egyszerűen senki nem szán időt vagy energiát: van állása, kinevezték, vezető beosztásban van, úgyhogy nem probléma, ha a 20 évvel ezelőtti doktori témáját tolja ugyanabban a köntösben azóta is. Nem olvas, nem tájékozódik, nem tudja használni a digitáliát, ebből következik, hogy tojik az utánpótlásnevelésre, a tanításra is. (Van olyan kolléga, akinek a markmyprofessoron az értékelése 1,33 [jó, nem mintha ez reprezentatív lenne, de közben mégis], de most a könyvét promózza, budapesti egyetemen adjunktus és mindjárt habilitál. Az előadása borzalmas volt.) 

Én meg itt vagyok szólóban, és anélkül, hogy erre munkahelyi kényszerem lenne, elmegyek évi 2 konferenciára, a publikációs listám se rövid (vö. rákerestem az egyetemi óraadó gazdáimra a google-n), folyamatosan önképzek; csak hááát, narrow space, mert nem vagyok senkinek senkije. 

Tényleg arra leszek kíváncsi, mi lesz majd, ha kihalnak az öregek, ki fog tanítani ezeken az egyetemeken, ha még lesznek (a kérdés vicc volt, nyilván azok, akik eléggé alkalmazkodóak és megfelelően tudnak kapcsolatot építeni, más nem igazán számít majd). És ami meg a legszomorúbb, az az, hogy sajnos igaz a mondás, miszerint aki korpa közé keveredik, az izé, vagy másképpen szólva: "ha az szarral harczolsz, ha megbírod is, ha megbír is, szaros lészesz" (Bornemissza Péter).

Na mindegy, nézzetek inkább néhány téli képet Veszprémről: