2018. október 9., kedd

Öko

Tegnap elolvastam ezt a cikket, és rám tört a megvilágosodás.

Abba kell hagyni a pénz és a koleszterinszint miatti aggodalmakat, gyorsan meg kell inni az összes tegnap vásárolt akciós olasz bort (Lidl!), sokat kell szexelni, és a gyerekeket lehetőleg arra kell biztatni, hogy ne szüljenek/nemzzenek, vagy ha mégis, vonuljanak el valami szárazföld közepén lévő hegytetőre lakni. (A 2012-ben láttam, hogy az ilyen helyek pusztulnak el utoljára ha jön a cunami; innen nézve persze már simán túlteljesítettünk, meg hát ha jön a világvége, akkor inkább előbb, mint később.)

M. mondjuk egész jól halad ezzel a jujutsuval, az új barátai hátha átmentik Tibetbe, ha arra kerül a sor. Mi meg itt maradunk, és picit sajnálkozunk majd annak a csajnak a kétségbeesésén pl., akinek a múltkor a közösségi állatkertben nem bírtam elmagyarázni, hogy ha a rózsadombi három gyerekes politikusfeleségek nem fizetnek szja-t, akkor azt lehet, hogy a "nyóckerben" nyomorgó kétgyerekes ápolónőnek kell kitermelni.

A világ megérett a pusztulásra, de szerencsére 2100-ra én már nem leszek, addig mindenkit eltemetek (vagy ők engem, ja nem, mert addigra már a drága, feketepiacon vásárolt élelmiszerekre és gyógyszerre költöttük minden pénzünket), és valahol a semmiben majd együtt fogunk röhögve szánakozni azon, hogy a Trump-, Erdogan- és Orbán-félék utódaiból (mert ők megmenekülnek, ugye) épül a szép új világ valahol a Marson. Vagy a nagy víz közepén.


2018. október 1., hétfő

Hiába

Hiába van már október, én csak nem akarom elfogadni, hogy elindult ez a tanév.
Reggelente alig bírok felkelni, igazi kín felszállni a buszra, bemenni órákra, összekapni magam és rendszerezni, tervezni, megkezdeni a vizsgafelkészítést, stb.
Persze azért teszem a dolgom, és nincsenek is olyan hatalmas lemaradásaim, majdnem időre elkészül minden. De nem mondhatnám, hogy lelkes vagyok.

Talán a hirtelen beütött hideg is az oka, hogy megmozdulni sincs kedvem, csak egy meleg takaró alatt szeretnék gubbasztani, és filmeket nézni egész nap.
Azt mondogatom magamnak, hogy bizonyára csak azért van mindez, mert a tavalyi tanévem hihetetlenül kimerítő volt, nyáron pedig fordítottam, ezért az az igazi dögledezős pihenés elmaradt, és most ezt próbálom lopva bepótolni.
Mégis zavar ez az egész, sosem volt még olyan, hogy ne lett volna erőm itthon is tenni-venni vagy hogy szívesebben csináltam inkább valami házimunkát mint hogy le kelljen ülnöm egy-egy iskolai téma mellé.

Na de most már nincs mese, megírták az első dolgozatokat, bele kell vetni magam a sűrűjébe.

Egyébként mintha ezt az általános kiégettséget tapasztalnám magam körül mindenhol. A diákoknak nincs kedve tanulni, nagyon nehezen kezdenek el lelkesedni bármiért is, kényszernek éreznek mindent, nekem meg bűntudatom van, amiért nincs idő leülni és megbeszélni velük ezt az egész világégést, ami körülveszi őket.
Nyomasztóan gyorsan közelednek a vizsgák, a továbbtanulással kapcsolatos döntési helyzetek, és valahogy senki nem bír ellazulni ebben a történetben.

Múltkor bejött hozzám egy volt diákom (egy évig tanítottam, az iskolában új tanárként az érettségi évében kaptam meg őket, lám, mégis bejött hozzám). Nem vették fel az orvosira, a műszakira pedig nem ment el. Az értetlenkedésemre azt felelte, hogy meg szeretné próbálni még egyszer.
Érzékeny, stresszelős fiú, nagyon kedves és empatikus, fogalmam sincs, mit kívánjak neki, de azt hiszem, inkább azt, hogy ne vegyék fel most sem, mert az a hely nem neki való.
Megkérdeztem, miért ilyen menő most ez a pálya, hiszen annyi rosszat hall az ember az egészségügyről. Azt mondta, az osztálytársai azért mentek oda, mert sok pénzt akarnak keresni. Nem a humán oldal érdekli őket, hanem a lóvé. (Így, hogy utólag belegondolok, értem is a dolgot, nagyon résen kellett lennem itt-ott, hogy szembeszegüljek a jópofizásnak álcázott arroganciával és pökhendiséggel; aztán persze volt meglepetés, amikor a rizsázásra kevés pontot kaptak tőlem, a pici nőtől, nagy, gazdag, magabiztos ifjonc létükre.)

Mondtam neki, hogy szerintem számtalan más terület van, ami neki jobban állna, ahol nincs ilyen gátlástalan hajtás, de nem hallgatott rám, és a természettudományos tanárai és a szülei (!) is az orvosi felé nyomják. Mondtam neki, hogy azért gondolja meg, a műszaki is szép karrier, és talán neki is jobb lenne, ha a valami megfelelőbbet választana a személyiségéhez. Legyen inkább boldog és nyugis élete.
Hasonló a helyzet a mostani tanítványaimnál: a legjobbak mind jogi egyetemre akarnak menni, mert "abban van a pénz".

Nem tehetek róla, de ha ilyet hallok 18 éves gyerekektől, falnak tudnék menni.
Nem mondom, hogy nem lenne néha jó, ha több pénzem lenne vagy ha egyről a kettőre tudnék lépni (főleg, hogy le akarom cserélni a kocsit, mert az agyamra megy, és épp most találtuk ki, hogy öreg korunkra elköltöztünk a Káli-medencébe valami kis falvacskába; na mindezt a nullára, érted?!), de ha valami multiban kellene emiatt smúzolnom, biztos meghalnék. (Mondjuk mostanában speciel így is, ld. a poszt eleje, de mindegy.) És komolyan nagyon nehezemre esik bármi értelmeset is mondani a félénkebb, bizonytalanabb gyerekeknek, akik nem annyira gátlástalanok, hogy a pénz miatt akarjanak orvosnak menni...

Úgyhogy arra jutottam, megpróbálom kialudni magam, a többi időben pedig valami sztoikus derűállapotra koncentrálni. Esetleg alapítok egy vallást. Majd teázunk, meditálunk és filmeket nézünk.

2018. szeptember 6., csütörtök

Te mit választanál...

... a testképzavart vagy az énképzavart?

Amikor anyám a múlt héten felhívott a születésnapomon, a második kérdése az volt, hogy sikerült-e már lefogynom. Mondtam neki, hogy nem tudom, nincs itthon mérleg.

A kérdésnek persze van előzménye: nyár lévén elmentem laborvizsgálatra, mert egy pár évvel ezelőtt történt agyi érprobléma miatt úgyis folyon ezzel csesztetnek, hát, gondoltam, most ráérek, megcsinálom.
Minden oké volt, a vércukorszintem kissé magas.
Nem annyira, mint az év közben készült vérképen (minek is vesznek vért de. 11.30-kor, amikor tök stresszes vagyok attól, hogy nem érek vissza a munkahelyemre?!), 6,27 (a határérték a lelet szerint 5,9).
Egyszer volt már, hogy majdnem cukorbetegnek diagnosztizáltak hasonló eredmény miatt (és vérnyomásos betegnek alkalmi magas vérnyomás miatt), most szemem se rebbent, de, mivel orvos családból származom, elvittem a leletet anyámnak, aki azon a bizonyos felhőtlen nyári délutánon, miközben a többiek gondtalanul fröccsöztek, hosszas eszmecserébe bonyolódott velem a súlyomról.

A teljesség igénye nélkül:

- És sportolsz valamit? (persze sokszor meséltem már neki, miket sportolok, heti 3-4 edzés, nyáron több)
- Persze, járunk spinningre.
- Akkor ki kéne iktatni a cukrot és a szénhidrátot. (egyiket sem eszem)
- Nem eszem ilyesmit.
- Süteményt? 
- Azt sem.
- És mit szoktál reggelizni?
- Zabkását és müzlit, olajos magvakat.
- Jézusom, azokban rengeteg szénhidrát van.
-  [...]
- Hát tudod, nekem is van két hely, ahonnan nem tudok lefogyni, a hátam és a hasam itt. De hát már hatvan éves vagyok ugye, és hát még így is én tudom a legkönnyebben megcsinálni a Pilates-gyakorlatokat...
- [...]
- És akkor nem is jársz biciklivel?
- [...]
- Amikor én egyszer annyira lefogytam, akkor csak nyers zöldséget ettem és natúr csirkemellet. (rosszul emlékszik, csalta az apám és több évig voltak válófélben, attól fogyott le, miközben én a dugi cigijét szívtam [sosem dohányzott, de akkor tartott otthon bagót])
- [...]
- És miket szoktál enni? (= ezen a ponton már végképp nem láttam értelmét a párbeszéd folytatásának, viszont végig kellett hallgatnom... egyébként ők a szívbeteg férjével mangalicakolbászt esznek és oldalast... fent idézett látogatás alkalmával palacsintát sütött...)

Mondtam neki még, hogy egyáltalán nincs arra berendezve az életem, hogy kalóriákat számolgassak, ráadásul ez kurvára untatna is. (- De nincs más mód.) És egyáltalán, nincs annyi időm a testemre, mint Sarka Katának meg Rogán Cilinek, mert náluk én sokkal elfoglaltabb üzletasszony vagyok, ráadásul sajnos csak úgy érzem igazán jól magam, ha néha csak úgy ledöglök és olvasok. Vagy megnézem az Almodovár-összest.
Olykor persze elgondolkodom azon, hogy félmaratonokat futok és minden este edzőterembe járok ezentúl, mint egy-két kollégám, de akkor: vagy neki kell állnom szponzorokat keresni, vagy az ötvenes éveimben járó kapuzárási pánikos férfinak kellene lennem, akinek vagy nincs felesége, vagy az naphosszat otthon van és kisüti (szűz olivaolajban!) a natúr csirkemellet estére.

Szóval!
Sosem voltak illúzióim az alkatommal kapcsolatban; egy olyan családban, amibe beleszülettem, ez nem is lett volna lehetséges.
Emlékszem, a 8 éves unokatesóm nem ehetett még egy szeletet a saját szülinapi tortájából, mert az anyja megtiltotta neki (akkor minek volt habostorta, bazmeg?), a drága potrohos nagymamám pedig, akit amúgy tényleg nagyon imádtam, minden balatoni strandszezon első napján azzal volt elfoglalva, ki mennyit hízott az elmúlt télen. (Persze amikor a tesóm egyetemistaként inkább bulizott, mint evett, akkor ő sovány volt, amikor úsztam, nekem túl széles volt a vállam, stb., ezek voltak a régi szép idők, amikor a testfasizmus meg a body shaming fogalmát még hírből sem ismertük. > olvasnivaló itt és itt magyarul itt.)
Anyám és apám között a súly kardinális kérdés volt: apám hedonista, anyám óvatosabb (vagy inkább hiúbb ), és kétségtelen, hogy neki volt igaza, hiszen a súly komoly rizikófaktor, ezt nem kell magyarázni. Híresen nagy fogyása hátterében persze nem ez állt, hanem inkább a bánat és az életközépválság. Aztán amikor újra férjez ment, visszanyerte az eredeti alkatát.

Pár éve volt egy krízisem, nyárra esett főleg, és amikor visszamentem dolgozni a szabadságról, senki sem kérdezte, valami baj van-e, hanem megdicsértek, hogy szép vagyok, hogy csináltam. Anyám persze azon a nyáron egy szót sem szólt, bezzeg most. (Konklúzió: inkább legyél idegroncs, de sovány.)
Ezek után persze nem voltk kedvem levetkőzni előtte, pedig akkor látta volna, hogy sima a bőröm, vannak izomtónusaim, és nem lehet belecsípni a fenekembe. Ha egyszer is megölelt volna úgy kb. 15 éve (lehet, hogy sokkal több, nem emlékszem), nyilván érezné, hogy amit viselek, az jórészt izom; persze nem mondom, hogy nincs rajtam súlyfelesleg meg puhaság itt-ott, de ki a picsának van kedve megtagadni magától egy szezámmagos kiflit (nem, nem franciakrémest, tényleg tökre nem szeretem az édességet!), ha épp úgy tartja kedve? Vagy egy lángost?

Úgyhogy arra jutottam, hogy a dokik egyrészt képtelenek a vérképnél jelentkező (apróbb?) eltéréseket leválasztani a testsúlyproblémáról, másrészt nekik nyilván nincsen hasonló tünetük, mert preventíve szedik a (1) vérnyomáscsökkentőt (2) koleszterincsökkentőt (3) véralvadásgátlót (4) vércukorszabályozót.
Az isteni útmutatás még mindig a testtömegindex, holott számtalan kutatás igazolta, hogy ez az érték önmagában egyáltalán nem mindenható.
Hát köszi, de nem. Eszem ágában sincs laborokban és patikákban tölteni a hátralévő életemet.
Tudom, hogy van mit dolgoznom magamon, hogy jobb legyen a közérzetem, ezért például kurvára szeretnék már nyugdíjas lenni, mert akkor nem a napi 12 óra munka után kell elkezdenem foglalkozni magammal és mindig ki tudom aludni magam.

Még egyszer mondom, nem elhízásról beszélünk, és egyáltalán nem vitatom, hogy az valóban veszélyes.
Arról beszélünk, hogy az egészségért való ún. aggódás okán (vagy csak úgy) az ember rendszeresen dehonesztáló megjegyzéseket kap a külsejére olyanoktól is, akik elvileg közel állnak hozzá. Hogy nem egymás biztatásán és az önbizalomépítésen dolgozunk, hanem azt keressük, hogy a másikban mi a hiba meg a deformitás. Mindezt ráadásul úgy tesszük, hogy gondosan szelektálunk ("de hát ő már elmúlt 60", "ja, de hát ő szült három gyereket" [értsd: neked viszont nincs mentséged]).

Szóval belenézek a tükörbe, és szépen eldöntöm, tetszik-e, amit látok.
Ha nem tudok felmenni a másodikra lihegés nélkül, az gáz.
Ha kifulladok pár perc rohangálástól, az is gáz. Szeretem, ha gond nélkül végig tudom csinálni az edzést, de ha nem, akkor elfogadom, hogy kurva hosszú napom volt, ez meg pont a vége.
Nem zabálok szénhidrátot meg cukot ész nélkül, sok nyers zöldséget eszem, sok vizet iszom.
A stresszel egyelőre úgysem tudok mit kezdeni, mivel a középosztály (haha!) többsége, főleg, ha nő, 2-3 munkahelyből tudja előteremteni azt a fizetést, amiből kényelmesen kulturálódhat és megveheti a fitnessbérletet, a rozskenyeret meg a chia-magot. 
Amikor megkívánok egy kenyérlángost valami kibaszott fesztiválon, akkor megeszem. A sült krumplit is. Majonézzel.
És eszem a szülinapi fagyimból is, tejszínhabbal. A többit meghagyom a növésben lévőknek meg az édesszájúaknak.
Aztán holnap megint répát és brokkolit, nem azért, mert muszáj, hanem mert szeretem, és jól esik.
A szépség fogalma (és amúgy az egészségességé is) egy történetileg változó társadalmi konstrukció.

Ha a keresztényiség nevében nem lobbiznának a haladó társadalomtudományok ellen, ez is világosabb volna.
És akkor talán nemcsak hogy több egészséges test, de több egészséges 'én' is lenne.



2018. augusztus 21., kedd

Körút

Igen, elmentünk nyaralni is, már amennyire az én mikroközösségemben megvalósuló ilyen jellegű kezdeményezéseket nyaralásnak lehet titulálni.

A szlovák-lengyel körút állítólag az én ötletem volt, mert már többször voltam arra, azt is megígértem, hogy megfinanszírozom (biztos így volt), aztán persze hiába jött el az augusztus, a pénzeimet nem küldték (igen, van ez a magyar (?) sajátosság, hogy kidolgozod a beled, hogy legyen pár nyugis heted, aztán senki nem utal, detebezzeg ha egyetlen napot is csúszol a határidővel, akkor már).
Hát jó, valahogy összejött persze minden, és csodálatos volt az egész.

A körülményekről annyit mondanék: jól gondoljátok meg, hogy vállaljátok-e az 1700 km-t egy 115 kilós férfiember mögött a hátsó ülésen, mert hiába zajlik (mérsékelt) sikerrel a nyári fogyókúra- és hajlékonyítóprogram, azért összeszedtem egy akut derékfájást, a gyaloglástól bedagadt bokának pedig kifejezetten hátrányos, ha még annyi helyed sincs, hogy magad alá húzhasd a lábaidat.

Na igen, maholnap 40 leszek, úgyhogy most már gátlások nélkül beszélhetünk a lábdagadásról, bár a témához kevésbé szorosan tartozik. (Amúgy terveztem egy posztot a testképzavarokról [hogy legyen vidám téma is], de a csodálatos fordítási munkám miatt Lakatos Levente írásművészetén kívül--hogy összeszedjek némi szókincset, nem titok--sajnos semmiben nincs időm alaposan elmélyülni.)
Lényeg az, hogy tavaly óta tapasztalom a jelenséget, azóta persze kitanultam mindenféle kúrálási módot (anyám nyilván azt mondaná, fogyjak le 30 kilót), de ezeket napi 10-12 óra gyaloglás mellett kevés sikerrel alkalmaztam. Azért megvagyok, köszi, a héten már edzésre is mennék, ha nem lenne szabin az edzőm (bizalmi pozíció, introvertált sportoló, máshoz nem megyek, ugyebár).

Az út nagyon szép volt, meglepődve tapasztaltam, hogy Szlovákia sokkal jobban tetszik, mint Lengyelország, és egészen komolyan azon kezdtem el gondolkodni, milyen lenne, ha mndez még az országhatárunkon belül lenne, aztán gyorsan arra gondoltam, jobb ez így, mert Mészáros Loló még a hegyeket is megvenné.
Mindenhol eszméletlen mennyiségű turista volt (spec. Zakopane, Krakkó, auschwitzi emlékhely), de azért sokat röhögtünk, meg néha jól össze is vesztünk; egyrészt, mivel öt ember fizikai és lelki igényeit nehéz egyeztetni, másrészt mert volt, aki simán bevállalta, hogy most már elfáradt, másban meg még rezgett a Duracell.

Most, hogy megvoltak a hegyek, én nagyon szeretnék legközelebb délre, a tenger felé menni.
De legjobban egy nagyobb autót szeretnék.

Képek (nem sorrendben, ízelítő, több kép lejjebb):

Besztercebánya

Selmecbánya

Zólyom

Zakopane

Körmöcbánya

Krakkó


Árvaváralja
Bártfa
Kassa

KÉPEKÉRT KATT IDE.

2018. augusztus 8., szerda

Nem Hivatalos Fesztiválbeszámoló (amiben csúnyán is beszélhetnék, de minek is)

A fesztiválra immár kb. 9 éve járunk azzal a nem titkolt szándékkal, hogy jó színházakat nézzünk. Bár az esetek zömében sajtójeggyel vettem részt a rendezvényen (ld. előző bejegyzés), emiatt nincs bűntudatom, hiszen tisztességesen megírtam a beszámolókat (sokszor kettőt is), volt, hogy ingyen is dolgoztam a promón hivatásos hírverőként és privát vonalon egyaránt.

De most nem is ez lenne a lényeg, hanem hogy (ahogy már tavaly is) elgondolkodtatott néhány dolog.
Egyrészt egyre határozottabban érzem, hogy a hazai fesztiválok korosztályra gyúrnak, ez a korosztály pedig zömében a gimnazista, esetleg fiatalabb főiskolás generáció. Kevéssel beérik; legyen zsíros kenyér, olcsó pia, sátor, este koncert, aztán csáó. Tegnap beszéltem a tesómmal, aki szerint már lassan a Sziget is ilyen (na jó, az olcsó piát leszámítva) zömében olyan fellépőkkel, akiket én például egyáltalán nem (vagy alig) ismerek. Hiába, lemaradtam. Amikor utoljára a Szigeten jártam, még ki tudtam fizetni a napijegyet, és egyáltalán nem sajnáltam az időt és a sörpénzt, hogy ott hesszeljek.

Most persze lehet mondani, hogy megöregedtem, meg ez a fesztiválozás egy ilyen generációs kérdés, de szerintem nem csak erről van szó.
Az világos, hogy muszáj profitot termelni (vagy legalább is nullára kijönni), és nem lehet mindenhova alter- meg magasművészetet vinni, de azért kell lennie egy lélektani határnak a jófejkedés meg az igénytelenség között. Még akkor is, ha buli van. (Jó, öreg vagyok, tudom.)

Ez a fesztivál amúgy mindig is arra volt büszke, hogy nullára hozza ki a költségvetést, nem nyerészkedik (azt most hagyjuk, hogy némely kormányközeli borbirodalmak mekkorát kaszálnak egy ilyen programsorozatból), itt nincs határvonal művész és közönség között, nincs backstage, stb.
Úgyhogy el is határoztam, hogy kipróbálom az egyenlő esélyeket (vö. átlagos fesztivállátogató), és a sajtóbelépőn túl semmilyen más protekciót nem veszek igénybe. Persze lehettem volna ebben vagányabb is, de ennyire azért mégsem az én pályám a rakendról.

Az a helyzet, hogy én a színházi előadások miatt járok ide főleg, lévén, hogy a nemzeti színházba nincs gusztusom betenni a lábam. Eddig az uborkaszezonban is egész jól elvoltunk, de amióta itt is előadásokat tiltanak ki és be, fokozottan fontosnak éreztem, hogy a helybelieknek legyenek lehetőségeik, és hát egy ilyen "alterfesztivál" végül is erre is alkalmas kellene hogy legyen. Nyilván nem az fog beállni egy színházi sorba ugyanis, aki Budapesten (vö. a kultúra centralizációja) is láthatja ugyanezt.

Ja, hát igen, itt a színházért be kell állni a sorba.
Évekkel ezelőtt, ha nem volt bejutós számod, még elég volt 1 óra.
Idén a szintidő 2,5 óra volt. Igen, fesztiválbérlettel, esélyegyenlőséggel, stb.
Volt, hogy úgy zárták be az ember orra előtt az ajtót, hogy bent még volt legalább tizenöt hely, miközben a várakozók orra előtt sétált be egy fél stábnyi ember "csak úgy" (mert backstage az tényleg nincs, csak haverok).
No mindegy, ez nem is annyira érdekes, csak hát az ember idejéből értékes órákat vesz el az, ha egy ilyen helyen várakozik, és immár nem tartom romantikusan hippisnek az ilyesmit.

A legtöbbet (szintén hippisen és romantikusan) promózott előadás volt egyébként számomra a legfurcsább: azon túl, hogy egy túlbuzgó önkéntes miatt a hosszú várakozási idő után a fél társaság kint maradt (mert a hegyoldalba épített nézőtéren "leszakad a löszfal"), ilyen felületesen összegányolt katyvaszt már régen nem láttam.
Én egyébként feltétlen drukkere vagyok ifjabb V. A.-nak, szerintem nagyon tehetséges, csak hát a hirtelen jött elismerés és a lehetőségek egy hangyafasznyival több szerénységre is késztethették volna, mint hogy rögtön az élet és halál metszéspontjában szakralizálódó bölcsességekről akarjon előadást csinálni 90 percben. És mivel független színház, ugye, összefüggés nélkül bele volt szuszakolva minden, de tényleg minden: akrobatika, monstre díszlet, néptánc, szép, lírai monológok, zene, közönségbevonás (jajj, csak azt az öt percet tudnám feledni, ahogy a közönség boldogan körbe-körbe rohangál [a leszakadó löszfal tövében] a díszlet körül), pantomim, filozófia, hosszú, elmerengő nézések. A leghosszabb táncbetét, lemértem, 14 perces volt (a Sinnerman és egy Benjamin Clementine-szám egymás után vágott elegye), lényegileg csupán annyi, hogy izzadt meztelen férfi felsőtesteket nézegessünk, amiken az eső és a veríték keveréke csorog lefelé.

De ami a legjobban felcseszett (kezdek csúnyán beszélni, tudom), az Mari néni hangjának a szerepeltetése volt. Értem én, hogy kellett egy húzónév az előadásba (jóhiszeműbbe mondhatnám, hogy tisztelegni akartak az idős művésznő nagysága előtt), de komoly etikai aggályaim támadtak, miközben azt az Apokrifot hallgattam. Van az az állapot ugyanis, amikor az ember nem teljesen ura a saját beszédtempójának, kiejtésének (tájszólásának), hangsúlyainak, szüneteinek, stb.Meg kell állni, vizet kell kérni, muszáj nyöszörögni, hogy rossz helyről jön a fény, muszáj elérzékenyülni meg ilyenek. Kiszolgáltatott helyzet, amiben nem biztos, hogy az ember ilyenkor mutatkozni akar, de pláne nem akar egy nagyszabású rendezvény önbizalomteli színházi előadásának reklámarca lenni.
Ami a legcikibb szerintem, az az, hogy nem volt egy idősebb és bölcsebb valaki (pedig volt, ő csinálta a felvételt a szombathelyi kórházban), aki azt mondta volna, srácok, ezt ne. Hagyjátok már békében meghalni szegényt.

Na, hát ezen is kidühöngtem magam, úgyhogy most már vidáman írhatok a koncertekről.
Volt ez a nagyon lázadó nevet viselő zenekar, akik, úgy érzem, a névadásba az összes kreatív energiájukat beleadták, úgyhogy másra már nem nagyon maradt. Nagyon remek kis hangverseny volt (you know, a word hibajavítója a koncert szó helyett mindig a hangversenyt javasolja), világslágereket adtak elő ordítozva és egyre hamisabban, viszont nagyon lelkesen. (vö. amikor az első szám verséjének harmadik soránál már jön a "kezeket a magasbaaaa!!!") Hiába is akarnám, nem tudnám szemléletesen leírni azt a képet, ahogy ott ülünk a padon a csápoló főiskolások (zömében színész, gondolom), akik majdnem leöntenek a hosszúlépéssel, és azon röhögünk, hogy az énekesfiú izzadó fejjel a Dolly Roll Windszörny című örökbecsűjét ordítja a mikrofonba. Rokkosítva, ugye. Mondjuk tök érdekes, biztos én is így festhetek, amikor fejemen a fejhallgatóval mosogatás közben Aretha Franklint énekelek, és őszintén hiszem, hogy ez tök vagány és muzikális. 

Na de aztán itt ez a másik szintén nagyon "mezítlábas" zenekar a Magyar Telekom (amerikai-magyar) volt vezérigazgatójával az élen. Ezt úgy képzelem különben, hogy a pasinál beütött az férfiklimax, előkapta a sufniból a gitárt, csinált gyorsan egy zenekart, amivel feldolgozta a fiatalkora nagy slágereit olyan kisvárosi amerikás sztájlban. Igen ám, de mivel nem bírt mindent elénekelni (sajnos így is túl sokat énekel a produkcióban), felkért néhány magyar színészt és énekest. Hm, hát, Gryllus Dorka lett Cindy Lauper (no comment), Zséda pedig Axl Rose és Janis Joplin, gondolom, mert neki van meg a megfelelő tüdeje és hangterjedelme a Sweet Child of Mine-hoz és a Piece of My Hearthoz. Ha ez az ő produkciója kutyakeverék lenne, frissen trimmelt középuszkár-pitbull lenne, amiben a pitbull persze AR és JJ emléke a fülünkben.

Hajj-hajj, itt már nagyon szomorú voltam, de aztán persze később láttam néhány remek színházat is, amikről itt nem írok, mert annyira meg nem voltak jók, csak péntek estére egyrészt már úgy kellett az abszurd humor, mint egy falat kenyér, és már untam a sok puffogást magamban.

Utolsó este meg elmentünk a halál;orgazmus koncertre (bevallom, magamtól sosem mentem volna oda), aztán egyszer csak azon kaptam, hogy hihetetlenül szórakoztatnak a szövegek, és amikor a frontember előkapta a Mizse típusú mentes vizet a dobszerkó mellől, teljesen lemerevedtem. Végre volt viszont egy tényleg mókás élményünk, mondtam én, hogy ez lesz a legjobb koncert, mondta Z., majd elcammogott, hogy meghallgassa a nagykoncert végét felszedje a csajt, akit egy órával korábban kinézett.*  
Szóval leszelávíztem magamban, hogy ide se megyek többet, mert vihogás ide vagy oda, azért én mégis mindig csak a meszidzset keresem. Az meg itt alig volt, az pedig, hogy nemvagyunknormálisak, nekem nem elég. És én különben is normális vagyok.
 



* nem jött össze

2018. július 16., hétfő

Fék news

Előrebocsátom, hogy nem vagyok újságíró. Az újságírás külön szakma, és én bizonyos műfajokra biztosan soha nem vállalkoznék.
De az is tény, hogy szoktam írni, a foglalkozásomnál fogva az elemzési készségem az átlagosnál szerintem fejlettebb, és mivel elemző szövegek írását is tanítom, van ebben némi gyakorlatom is.
Ettől még persze nem állítom, hogy minden meglátásom mindig helyes, vagy hogy minden esetben tudok objektív lenni. Természetesen van ízlésem, vannak érzelmeim és kulturális preferenciáim is, de igyekszem objektív, nyitott, nem ítélkező lenni, és próbálok tanulni, fejlődni, gyakorolni.

Mostanában különböző fórumokon sok vita megy arról, hogy a különböző nagy büdzsével működő médiumokat és az ott megjelenő szövegeket komolyan kell-e venni. (Itt most linkelhetnék mindenféle műsorokat, ahol ismert médiaszemélyiségek ismerik el, hogy homofóbok, ahol musicalelőadásokat tartanak provokatívnak és "ferde hajlamokra" serkentőnek, ahol iskolai diáknapra fogják rá, hogy kormánybarát politikai rendezvény, vagy ahol művészeti eseményekről állítanak bődületes baromságokat.)
Kommentárral ellátva általában én is meg szoktam osztani ezeket a cikkeket, de sokszor azt gondolom, pont ez a cél, hogy aztán (általunk) ezekkel legyen tele az internet és a közösségi oldalak. A negatív hírverés is hírverés, ugyebár. Ez kicsit hasonlít ahhoz, mint amikor dilettáns politikusok véleményén pörgünk hetekig ugyanabban a körben, ugyanazokkal a felebarátokkal, aki magasról tojnak az egészre.

Persze tisztában vagyok azzal, hogy kezdeni kell valamit az egyoldalú kormánymédiával, ami a pénz okán remekül megtalálta a maga útját a választópolgárok zöméhez. Nálunk a megyében a helyi lap házalgat, külön felkeresik az előfizetést lemondó olvasókat, és visszacsábítják őket. Kedvezményeket adnak, bónuszkártyát, amivel állítólag még a benzin is olcsóbb (... mondta a mama, amikor a kezembe nyomta a sajátját. A helyi lap 9-10. oldalán egyébként mindig migránshírek vannak. A migránshírek miatt a mama múltkor egy egyszeri telefonbeszélgetés alapján azt vizionálta, hogy amikor a lányáék hazaindultak Hollandiába, lezárták az osztrák-magyar határt--a migránsok miatt--, ezért csak valami nagyon veszélyes hegyi szerpentinen lehetett átjutni Ausztriába. A valóságban az történt, hogy a holland-német határátkelőt zárták le felújítás miatt, ezért a GPS egy másik útvonalon vitte át a lányáékat a határon. Ezek persze apró differenciák, és a mama igazolva érezte a miniszterelnök szavait, ami konvergál a saját véleményével.)

Nem gondolom, hogy a mamához hasonló embereket érdekli az, mit ír bármelyik kormányszócső egy budapesti musicalről vagy a pride-ról. Azt sem gondolom, hogy eljutnak hozzájuk a mi megosztásaink a közösségi oldalon, mert ha interneteznek is, receptoldalakat meg vicces cicás videókat néznek, és valahol tökre igazuk is van.
A választások után olvastam néhány kezdeményezésről, amiknek az lett volna a célja, hogy megpróbálják bomlasztani a vidéki médiát úgy, hogy ingyenes újságokat terjesztenének kisvárosokban és falvakban. Persze ehhez vállalkozók és tőke is kell. És nem tudom, mit várhatunk egy olyan ellenzéktől, ami a kistérségekbe be sem tette a lábát a választási kampány ideje alatt, és azóta is remekül elvan a parlamenti székében.

Nemrég egy ismerősöm írta ehhez a cikkhez, hogy nem kellene úgy tennünk, mintha a dilettánsok véleményével komolyan foglalkozni kéne, mert ezek a nyilatkozatok egyszerűen nem vitaképesek, és csak azt mutatják meg, mi történik, ha idióták vannak döntés- és policy-hozói pozícióban. Ez megakadályozza az érdemi eszmecserét.
Én valahol ott látom a megoldást (ha már...), hogy az idióta cikkeket szisztematikusan le kell bontani, a szerzőikről bebizonyítani, hogy ostobák és avatatlanok, és gyilkos iróniával leleplezni a logikai bakikat. Magyarán szakmai hozzáértésből támadni vissza, mint kb. pl. ez az írás.

Hogy még árnyaltabb legyen a kép, elmesélek viszont egy történetet.
Elég régóta írok egy fesztiválról, ahová mindig szoktam belépőt kapni, két darabot.
A tudósítást annak idején önként vállaltam, mert szeretem ezt a fesztivált, és mert az adott (egyébként nagyon idényes és nem megalkuvó) médium más munkatársainak nem volt alkalma leutazni ide, hiszen a fesztivál nem biztosított szállást, nem volt kapacitása arra, hogy az itt tartózkodáshoz bármilyen segítséget is nyújtson. Olyan év is volt, hogy a sajtóregisztráció fejében ingyen írtam két cikket, bár ez a médium (becsületükre legyen mondva) még nulla állami támogatás mellett is mindig ragaszkodott ahhoz, hogy (időben) kifizesse a szerzőit.
A tavalyi cikkemben talán kicsit több bíráló jellegű megjegyzést volt, mert úgy láttam, a rendezvény kezd egy kicsit kifulladni. Nincs ezzel semmi baj, öregszünk, változik az ízlésünk, változik a közönség is, a nagy konkurenciában muszáj megújulni és innovatívnak lenni, a kritikusnak pedig muszáj megírni az észrevételeit, hiszen a kritikus nem pr-os vagy marketinges, hanem elemző. Aztán a szervezők vagy megfogadnak néhány javaslatot, vagy úgy döntenek, ehelyett az egyetlen darab bírálat helyett inkább a másik huszonnyolcra koncentrálnak.
Az idén már csak egy belépőt kaptam.
Tavaly volt ugyan a követhetetlen jegykiadások miatt volt egy szigorítás, amire rákérdeztem, de akkor még megkaptam a kettőt, mint tisztes visszajáró vendég és mint alapos elemző. Az idén azt hittem, tévedés történt, ezért írtam nekik, és kiderült, most már nem olyan nagy biznisz, hogy megdobnak két belépővel, én pedig írok egy lehúzós kritikát főleg úgy, hogy az általam képviselt portál (aminek a szerkesztési elveibe, tegyük hozzá, semmilyen beleszólásom nincs) nem promózza előre a rendezvényt (hiszen ők semmit sem promóznak, nem ez a profiljuk, ráadásul pont úgy a kulturális élet parkolópályájára vannak téve--ha nem jobban--mint az említett fesztivál).
Félreértés ne essék, tisztában vagyok vele, hogy ez valahol potyázás, hiszen én (mi) nem csak dolgozni jártam erre a fesztiválra, hanem szórakozni is. Emellett azt is tudom, hogy egy ilyen rendezvényen számtalan ingyen jegy kimegy az ismerősöknek, haveroknak, üzletfeleknek. Én nem hiszem, hogy egy nagy látogatottságú fesztivált (még ha csökken is az állami pénz, amiből gazdálkodhatnak) pont ez vinne csődbe, talán inkább az egyre emelkedő fellépti- és bérleti díjak, amiken a bérlet árának emelésével lehetne segíteni.

Nem azért vagyok csalódott, mert megváltozott a policy, hanem azért, mert ezek szerint a vélemény kimondása/megírása szankciókkal jár még egy ilyen "hippibuli" hírében álló rendezvény esetében is. Persze tavaly már feltűnt, hogy nem rakták fel a cikkemet a honlapjukra (ahogy az is, hogy tele volt viszont ömlengő és önismétlő írásokkal), de ebből még nem gondoltam azt, hogy ez odáig vezet, hogy én most egyszer csak elveszítem ezt a fesztivált, csak mert alaposan végeztem a munkám. Pedig elveszítem. Viszlát, városi hippik, álmodjatok szépeket.

Elhiszem, hogy marketing és pozitív reklám az egész világ. Csak sajnálom.
Ahogy sajnálok minden margóra tett írástudót, gondolkodót és arccal bíró fesztivált is.

UPDATE: Egy héttel később megkaptam a másik bérletet is.


2018. július 8., vasárnap

Csak egy hét

Szívesen írnék blogbejegyzést valamilyen emelkedett társadalmi-politikai-kulturális témáról, de csak az jut eszembe, hogy egy hete vagyok szabadságon, és egy egyszerre tűnik nagyon hosszúnak és borzasztóan rövidnek.

Borzalmasan örültem, hogy június második hetétől már nem kellett órákat tartani, de végül ez nem azzal járt, hogy belevetettem magam a többi munkába, hanem teljesen leeresztettem, és ugyan összesen hét napon még elvonszoltam magam vizsgáztatni, de ott már inkább a pénzre gondoltam, és túlélni igyekeztem.

Az érettségik rendben lementek, ismét sok tanulságot gyűjtöttem be. Azt gondolom, én reálisan pontozok, szerintem az érettségi egy megmérettetés, és arról is szól, mennyire vesszük komolyan magunkat meg a céljainkat. Az érettségi nem valamiféle közös elnéző összekacsintás és jófejkedés. Szóval volt egy kis konfliktusom emiatt, mivel magas ívben tojtam az iskolastatisztikára és a a továbbtanulási tervekre is (ez így nem igaz, hiszen aki felkészült, annak segítettem). Arra is, hogy ezzel az osztállyal csak nyolc hónapnyi közös múltunk van, mert ezalatt az idő alatt mindent megtettem, hogy felkészítsem őket a vizsgára. De tényleg, nagyon sokat dolgoztam, és azt láttam, hogy ezek a gyerekek egyáltalán nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy valaki ennyit dolgozik, és ennyire konkretizálja, mit vár el.
És aztán az első napon nagyon kevés pontokat adtam, egy fiúval pedig csak azért nem húzattam póttételt, mert ő volt az utolsó, és mert addigra már tényleg kihúztam a gyufát az osztályfőnöknél.
Aztán amikor már majdnem azt gondoltam, elnyiszálom az ereimet, akkor a második naptól jöttek a jobb feleletek.

Összességében jó élmény volt, és pár kollégától megkaptam azt az elismerést is, amitől végül kicsit kevésbé éreztem magam fáradtnak. Volt, aki azt mondta, igazán nagyszerű, hogy ennyi idő alatt ilyen szépen gatyába ráztam a tantárgyat meg a gyerekeket, és hogy a módszeremet fel kéne írni receptre. Hogy némelyek sokkal szebben feleltek, mint más osztályokban. A szülők a büfében folyton kávét akartak nekem főzni, és az egyik kislány megölelgetett a folyosón, egy másik pedig azt mondta a banketten, én, a negyedik tanáruk tanítottam meg őket "magyarul".

Az iskola az utolsó hetekben egyébként egy zárt osztályhoz kezdett hasonlítani, persze, gondolom, más iskola is így van ezzel ilyenkor, de egy ilyen gimnáziumban a szokásos év végi fáradtság mellett még az egók is gigászi módon tudnak egymásnak feszülni. A munkaközösségi megbeszélésen azon veszekedtek, hogy a 30 éve ott tanító kolléga miért nem kaphat magyarórát (azért, mert idegbeteg, és a megalázó módszereit egy 10-12 fős nyelvórán könnyebb kivédeni), hogy a sok kiborulás és táppénz oka nyilván a nyomasztó és ellenséges munkahelyi légkör. Hogy a szemtelen és pofátlan gyerekeket ki kellene innen rúgni, és hogy XY nem hajlandó bemenni Z osztályba, mert csörtéje volt valamelyik kontrollálatlan kamasszal. Hogy többet kéne segíteni egymást, és akkor nem lenne bipoláris depresszió, rosszullét, ideggyengeség és reuma.

Biztos az én képemen túl vastag a bőr, de ekkor szót kértem, és elmondtam, hogy az általuk szorgalmazott differenciált terhelésnek az lesz az eredménye, hogy ki fognak merülni azok is, akik "húznak", és akkor ott vagyunk, ahol a part szakad. Hogy az egyéni családi, szociális és magánjellegű problémákról nem a munkahely tehet. Hogy nagyon szívesen vállalnék plusz feladatokat, mint "fiatalabb kolléga" (mert hogy elvárásként ez is megfogalmazódott, ugye), de ha folyton a tűzoltással kell foglalkozni, sajnos nincs rá időm. Ha én helyettesítek, az nem a 12-14 órámon (vö. szakvezetők, mestertanárok, stb.), hanem a 24 órámon felül jelenik meg.
Szóval itt azt hiszem, kicsit beleállítottam a kést a levegőbe, de ahogy öregszem, egyre kevésbé van kedvem befogni a pofám. A munkaközösségben az átlagéletkor kb. 50, jövőre valaki félállásba megy, egy másiknak kiderült, hogy nincs meg a diplomája (nyelvvizsga miatt), egy harmadik pszichés beteg, és nem tudni, vissza tud-e jönni. Ketten közülük végzős osztályt fognak vinni, azaz ha kidőlnek, 2 osztály felkészülése és vizsgája lóg a levegőben.
Közben pedig az iskola felvett egy magyar-etika szakos pályakezdőt, akit nyilván a magyarórákhoz is tudunk "hasznosítani", ámde (surprise, surprise) a mentorálását senki nem vállalja el, mert "mindenki túlterhelt".
Hát itt tartunk. Nyihognak a feladatok miatt, de az utánpótlást és a segítséget nem szeretnék kiképezni.
Úgyhogy elvállaltam a feladatot én. Nulla tapasztalattal, a hierarchia aljáról. Pedig magasról teszek a módszertanra meg az életpályamodellre. Vicces.

Szerencsére ebben az iskolában nem szokás érzékenykedni, úgyhogy az utolsó értekezlet végeztével mindenki úgy lőtt ki, mintha puskából.

Azóta elmentem egy három napos garden partyra (másfél napig zuhogott az eső), mert megjöttek a holland rokonok. Utána három napig mostam és főztem, majd elmentünk koncertre. Jövő héttől már nem én fogok dolgozni, tehát nekiállhatok pihenni, megnézni a letöltött Hal Hartley-életművet, elolvasni a harmadik Ibsen-drámát, és kijegyzetelni a szakkönyveket.

Hallgassatok zenét.