2019. szeptember 11., szerda

Asszertív

Az évkezdésre már nem is emlékszem, úgy beindultak itt a dolgok; sodorják egymást az események, én meg csak kapkodom a fejem. Tényleg olyan az egész, mintha nem is lett volna nyári szünet.

Nem, nem az aktuális munkakedvről van szó, hanem arra gondoltam (és az idén most már tényleg és komolyan), hogy esetleg valami mást kéne csinálnom. Az utóbbi időben sok szó esik a pályaelhagyásról meg a küldetéstudatról, e kettő összefüggéseiről, és lassan rájövök, hogy bennem semmilyen (klasszikus értelemben vett) küldetéstudat nincs. Nincs misszióm, viszont csak egyetlen életem van.
Ez (gondolom én) azzal is összefügg, hogy lassan rádöbbenek, bármit is teszek, a környezet erősebb nálam, és annál a pár embernél, aki még belül úgy érzi, tenni akar valamit. 
A rendszerről meg szót se ejtsünk, mert egyrészt (érzelmileg) zsarol, másrészt kizsákmányol; tényleg olyan, mint valami bántalmazó társ. A feletteseid nyomás alá helyeznek (mivel ők is nyomás alatt vannak), győzködnek, olykor könyörögnek, majd amikor elhallgatsz a bizonytalanságtól, azt igennek veszik. 

Hallgatom a hülye szólamokat az értekezleteken, és egyre kevésbé hiteles ez az egész. Próbálják eladni a bulit, mert máshogy tényleg összeomolna a rendszer, de nem sikerül, olyanok ezek az iskolaigazgatók, mint a rossz porszívóügynökök. Ha meg épp nem ügynökösködnének, nagy, közös sírás lenne a vége.

A gyerekek is egyre érdektelenebbek és butábbak (én nem gondoltam, hogy valaha ki fogok mondani ilyesmit); nem azért, mert nem tudják felsorolni a magyar uralkodócsaládokat a kezdetektől napjainkig, hanem mert nulla, azaz zéró érdeklődést és nyitottságot tapasztalok in most of the cases. (Btw. most az idei évről beszélek, majdnem minden csoportom új, és annyira, de annyira hiányoznak a tavalyiak, akik--bár az ő életük is szar volt ebben a rohadt kaszárnyában--legalább pici dolgokért tudtak lelkesedni.)

Ma a Petőfi-órán Szendrey Júliáról, az emancipációról, a nőirodalomról és a szüfrazsettekről beszéltem. Lányoknak. És semmi. Megmagyaráztam a fogalmakat, ajánlottam filmeket; semmi. Tavaly és régebben legalább néhányan felírták, amiket mondtam, de most már nem. Vállrándítás, padon fekvés, hallgatás. Nem, nem mélyanalizáltuk a forradalmi verseket vagy bármit, mondom, a nők helyzetéről beszéltem (volna) 18 éves lányoknak. A végén rájuk szóltam, hogy ne hallgassanak, mert zavarba jövök most már. Tudom én, hogy ez azért is van, mert senki mást soha nem érdekelt a véleményük eddig, és még idő kell ehhez, de én elszoktam ettől a kibaszott nagy unalomtól.
Hogy lesz ez így egy jobb hely, hm?    

Úgy döntöttem, jövőre most már beadom a derekam, és megírom a portfóliómat én is. Elgondolkodtam, mit is írnék bele, mert bár nagyon sok mindenhez értek és rengeteg dolgot csinálok, az univerzalizált rendszer számára ez szinte semmi. Nem köpöm a módszertani szakszókincset, nem járok továbbképzésekre, alig vagyok benne az iskolai projektekben, nincsenek szakmai kapcsolataim a közoktatásban, nem érdekel a rendszer szintű kompetenciafejlesztés (hiszen nem érdekel a rendszer maga sem), stb. stb. Nincs módszerem, és rendszer által felkínált lehetőségekkel élve nem is akarok ebben fejlődni.
Én beszélgetni és kérdezni szeretek, erre meg pl. nem lehet mesterprogramot építeni. (Egyébként a franc akar ezek között mester lenni, de hát valamit muszáj lesz csinálnom, nem mehetek 200 ezer alatti nettóval nyugdíjba... Hogy hova? - kérdezi a vállamon a kisördög.)

Elképzelem ezt a minősítő eljárást, ahol kiégett, unott, megfáradt tanárok olvassák majd a portfóliómat és jönnek ki megnézni az órát, amiben kell majd találniuk valamit, amire levonhatják a pontot, de attól még persze meglesz majd, és meg is dicsérnek. Az eredményeimet tekintve meg azt látom majd a szemükben: szép, szép, de mire mész itt ezzel? És a végén még én fogom őket megsajnálni, mert annyira igyekeznek, engem pedig akkor sem fog érdekelni az egész.
És tényleg, mire megyek ezzel? Csakis arra használom a munkán kívüli időmet, és az abban végzett munkát, hogy A MUNKÁT könnyebben elviseljem. 

Közben egyébként megint tanítok angolt, ami tök jó, mert kevesebben vannak, érdeklődőbbek és az elsősök ott még aranyosak is - csak hát ott van most ez a hülye nyelvvizsgakényszer, ami miatt az élvezetesebb, élőbb, normálisabb dolgok helyett gyárthatjuk és írathatjuk a teszteket. (Mert hogy az iskoláktól, főleg a gyakorlóktól stratégiát kértek, de baszki, alkossák meg a stratégiát azok, aki kitalálták ezt az egészet. Na mindegy, az iskolák most lelkesen gyártják a stratégiát.)
Az angolos kollégáim egyébként tökre hülyék; mármint hogy imádják egymást, iszonyú menők, kávéznak, teáznak, és kurva jó a hangulat, csak épp senki nem szeret dolgozni. Nekem azért odaadtak két "futottak még" típusú csoportot, mert új vagyok (haha, persze), de rögtön kerítenem kellett egy szintfelmérőt is. Nyilván az utóbbi 40 évben nem volt ilyesmire szükség (ja, de). 
Amúgy erre is magasról teszek, szereztem magamnak könyvet (vö. "Jaj, hát sajnos a te példányod még nem jött meg" és/vagy "Nem tudjuk, honnan szerezhetnél" és/vagy "Sajnos nem tudunk kölcsönadni sem"!) meg névsorokat és várom, mikor akarják majd, hogy én legyek az aduász, ui. a munkaközösségben nekem van egyedüliként belső tapasztalatom kapásból két nyelvvizsgarendszerről is.

De hát itt mindenki egyetemi (!) alkalmazott (az ugye én is vagyok), mestertanár, módszertan szakértő és szakvezető, én meg csak dolgozom, olykor helyettük is, mert ők olyan nagyon elfoglaltak. Azért ezen szerencsére nagyon sokat tudok röhögni, főleg akkor, amikor a rendszer anomáliáin boronganak; azon a rendszerén, amit ugye ők is vastagon és erőteljesen fenntartanak. Én is fenntartom, hiszen még a pályán vagyok, de legalább nem teszek úgy, mintha nem lenne ettől mocskos mindenem, és a gyereknek sem hazudom azt, hogy ez mennyire remek így. 

A növekvő számok iránti vonzalmam okán (vö. a számolás joga öröme) egyébként counter appot tettem a telefonomra, ahol különböző dolgokat számolgatok, pl. hány nap telt el már az iskolából, hány napot sportolok egy hónapban, hány olyan nap van, amikor nem iszom alkoholt, hány napig tart egy szar könyv kiolvasása, stb. stb. stb. Nem bonyolult, minden nap kattintasz egyet a különböző színű és elnevezésű rubrikákra, a számok pedig egyesével növekszenek. Fejleszti a türelmet.

A türelemre amúgy is szükség van elég sok mindenhez. Remek tulajdonság.
Én például most belevágtam egy hosszabb távú spórolásba (nem mintha lenne miből), és elkezdtem számolni azt a 15 évet, aminek a végén majd elhúzhatok - valahova.
A pasas az irodában azt kérdezte, nem várnék-e a nyugdíjig. Azt mondtam, nem, annyit azért nem várhatok.  

2019. szeptember 4., szerda

Szülinapi történet

Hadd osszam meg veletek ezt a csodálatos születésnapi történetet.

Szeptember 2-án hajnali 4-kor arra ébredek, hogy a lakótelepen valaki fojtott hangerőn dzsesszt hallgat. Instrumentális dzsesszt, még hozzá. Trombita.
Milyen remek ízlése van itt valakinek, gondolom magamban félálomban, és a lassú fordulatszámú agyi kapacitásommal morfondírozni kezdek, ki lehet az itt a bányász panelekben, aki szereti az ilyesmit.
Aztán mivel visszaaludni nem tudok, kimegyek az erkélyre, hogy megnézzem, merről jöhet a hang. Nem tudom megállapítani, ezért elkezdek arra gyanakodni, hogy esetleg agydaganatom van (?) vagy álmodom. 
Visszafekszem, tovább figyelem a zenét, egyre éberebb vagyok.
Lassan arra is rájövök, hogy Dizzy Gillespie játszik, na, nem azért, mert ekkora pro vagyok, hanem mert egész héten egy Gillespie-lemezt hallgattam -- a kocsiban.

A csodálkozásom egyre erősödik, de még mindig túlságosan korán van, túlságosan pizsamában vagyok, és túlságosan nem értem az egészet. 
Aztán mégis kapom magam, felhúzok valamit, és (hajnali 4-kor, mondom) lecammogok a kocsihoz.
És tényleg, a zárt ajtók mögött ott szól a cédém.

Mégis mennyi véletlenen múlt, hogy nem merült le az aksi?
Pont az ablak alatt álltam, pont jó a fülem, pont felébredtem, pont max. 20 perccel korábban kapcsolhatott be a magnó, hiszen az autó utána simán elindult. Pont olyan zene szólt, aminek hallatán gyanakodni kezdtem; ha a Retró Rádió szól, biztos nem megyek sehová, legfeljebb bosszankodom egy sort. 
Sikeres önnyomozás tragikus végkifejlet nélkül, egy optimista görög sorsdrámacsökevény.

Magyarázat persze nincs, de az biztos, hogy az istenek figyelnek rám.



2019. augusztus 28., szerda

Trouble

Mondták már, hogy a blogger ritkán szól, de akkor jókat mond - nos, most felrúgva a minőség és mennyiség elvét, megpróbálok inkább többször írni, mert (önző módon) attól bizonyítottan jobban érzem magam, és még az írást sem felejtem el. Nem akarom elfelejteni ugyanis.

Eddig egy napot dolgoztam az iskolában, mert tegnap és ma kirándulni voltunk egy új osztállyal. Az új ofő bemutatkozós osztálykirándulásba szervezett be, Diósvölgyben voltunk. Nos, nekem öt éve nem volt kilencedikes osztályom, már-már kezdtem elhinni magamról, hogy én inkább idősebb gyerekekhez passzolok...
... ami igaz is, mert a kamaszlány (és fiú!) vihogás rövid idő alatt kivett az észből. Elszoktam attól, hogy a 15 évesek gyakorlatilag bármin képesek kontrollálatlanul vihogni, hogy minden ciki nekik (vagy égő), hogy minden második szavuk valami angol gamer szleng, és hogy fogalmuk sincs, hogy kell a felnőttekkel viselkedni.

Azért jól összejöttünk, az ofő elfogadja, amilyen vagyok, sőt, még tán hálás is, hogy nem pörgök sokezres fordulatszámon, mert erre ott van ő. 
Tapasztalatok: az első dolog, amire meg kell tanítani a gyerekeket, az a "jó napot kívánok" és a "viszontlátásra". Utána az, hogy szóljanak egy egyenrangú partnerhez (mindegy, hogy diák vagy tanár). Már kialakultak a klikkek persze, sajnáltam is a kicsit leszakadó, vagy bármilyen szempontból furcsa és kilógó versenyzőket, de talán majd ők is találnak barátokat valamikor. Fokozottan figyelni kell a bullyingra, meg arra is, hogy a rögvalósággal ezeknek a gyerekeknek gyakorlatilag semmilyen kapcsolatuk nincs. Pl. meglepődnek, hogy egy nomád sátorhelyen bogarak vannak, hogy csípnek a szúnyogok, életükben nem láttak tábortüzet, megrakni se tudják, nem esznek a nekik rendelt reggeliből (mert nem éhesek, persze 5 perc múlva meg igen), és még sorolhatnám.

Szóval igazi hős vagyok, kb. másfél órát aludtam, mert az éjszaka többi része (a legnagyobb jóindulat mellett) azzal telt, hogy a fiúk ordítozva ingáztak a farakás és a (már majdnem kialudt, és nem mellesleg a két tanárnő által megrakott) tábortűz között, amit persze alig bírtak újjáéleszteni. (Erről jut eszembe egy másik eklatáns probléma, a káromkodás, aminek láthatóan se helyét, se idejét vagy megfelelő alkalmát nem tudják belőni.)
Most mondhatjátok, hogy ez nem hősiesség, de részemről az, ui. én egyáltalán nem vagyok ez az együtt fekszünk/együtt kelünk típusú tanár; dolgozom, aztán odaadom a teret és az önállóságot, és ezt én is elvárom. 

Vittem persze könyvet, és jól elképzeltem, hogy hajnalban majd kiülök a felkelő nap fényébe, és folytatom valamelyik könyvemet, miközben áhítatos csend vesz körül (cirip, cirip!)... na persze! Mire a hőzöngő tűzugrók végre kidőltek, addigra felébredtek a lányok, akiket meg felvert a zaj. Úgyhogy hiába fantáziáltam én egy fél órácska nyugalmat, ezek folyamatosan jöttek-mentek, jöttek-mentek, jöttek-mentek... És hát mindenki ismeri azt a kollégatípust, aki folyton beszél...

Azért épségben hazahoztunk mindenki, sehol egy pia, sehol semmi szemét, max. kóros kialvatlanság, remélhetőleg ez így is marad (nem). Na mindegy, délutánra kidőltem picit, és ettől picit alter lett ez az első munkahét. 
Holnap például a közjegyzőnél kezdek (érdekérvényesítés ON), aztán bemegyek dolgozni, majd lelépek, amit lehet. Ahogy a hazai közoktatási helyzet tanévnyitó viszonyait látom, óriási a káosz mindenütt, a kollégák csak arra várnak, hogy megérkezzenek végre a gyerekek, aztán lehessen bezárkózni az osztályterembe. Tanárhiány, felmondások, bizonytalanság mindenütt. 

Ez is egy csodás tanévnek ígérkezik.


2019. augusztus 23., péntek

Volt egyszer egy

Megnéztem én is az új Tarantino-filmet, a Volt egyszer egy... Hollywood címűt, és volt bennem egy kis félelem, bevallom. Tartottam a hosszától is (öreg vagyok én már a 160 perces művészethez), és attól is, hogy a túltolt marketing miatt kialakult magas elvárások mennyire váltják be a mozihoz fűzött reményeket.

Ha így nézem, a film jól teljesített, tetszett, a 160 perc fel sem tűnt.

Miközben néztem, azon gondolkodtam, miért is vannak ilyen kevesen a moziban, aztán rájöttem, hogy egyrészt péntek 14.10 van (a fene akar este nyolckor kezdeni egy három órás filmet), másrészt pedig (reklám ide vagy oda) ez nem kifejezetten közönségfilm. Mert míg a rabszolga tematikáról (Django elszabadul) vagy a nácikról (Becstelen Brigantyk) vagy a sima bosszúfilmekről mindenkinek van valamilyen alap tudása, a 70-es évek Hollywoodja kifejezetten távol áll a mi valóságunktól, ráadásul az úgynevezett szerzői filmek mindig eléggé személyesek is.

A fenti okok miatt most eltekintenék attól, hogy kibogozzam a film számtalan rétegét, intertextuális utalásait és egyéb referenciáit, ráadásul ezt már megírták a kritikák is. (Aki lelkeset akar olvasni, itt és itt talál, aki kritikusabbat, az nézze meg ezt.)
Ehelyett inkább azt mondom, hogy DiCaprio és Pitt remek színészek, kettőjük között nagyon jól működik a kémia, miattuk még Margot Robbie-t is el tudtam viselni. A történetben is van fantázia szerintem, ez a "mi lett volna, ha" vagy ez az alternatív valóságrajzolás mindig izgalmas, és nyilván (szinte) semmivel sem fiktívebb, mint a Manson-gyilkosságokról azóta kialakult legendák és szóbeszéd. 

Értem azt is, hogy ez egy Hollywood-kritika, amit én (laikusként) nem feltétlenül értek és látok maximálisan, maximum sejteni tudom, mi minden változott és amortizálódott a hőskor óta. A film tehát kritikus, szarkasztikus, a kelleténél viszont talán kicsit kevésbé önironikus, és bizonyos pontokon még mintha kicsit pökhendi és ítélkező is lenne (ld. hippik, lengyelek, Bruce Lee). Ez persze nem meglepő Tarantinótól, csak azért visszás kissé, mert egy ilyen szándékoltan "nagyot mondó" filmben (vö. Hollywood válsága, generációváltása) azért eléggé hülyén mutat.

De, mint mondtam, Pitt és Leo nagyon jók, már látom a mémeket a tévéantenna-szerelős jelenetről meg a betrippelt kutyaetetésről. És tényleg, alig várom, hogy ezekkel a tapasztalatokkal gazdagodva megint komoly drámákban láthassam őket. 

Közben végig azon gondolkodtam egyébként, hogy az USÁ-ból "kitiltott" (kétes múltú) Polanski vajon mit szól a filmhez (hiszen pl. a Bruce Lee-jelenet kapcsán lehetett hallani észrevételeket), de csak annyit találtam, hogy nem emelt különösebb kifogást.

Szóval összességében azt gondolom, a film jó, kompex, agyalós, van benne szufla, de azért Quentin csinált már ennél jobb és patentabb filmet. És most egy darabig nem szeretnék hosszasan autót vezető napszemüveges férfiakat látni. De azért nézzétek meg, remek a zene.


2019. augusztus 9., péntek

Addig se

Két hete nem iszom semmilyen alkoholos típusú italt, mert megint megláttam magam a tükörben, és inferiority complexem által (=házi kedvenc) szadizva és gyötörve elhatároztam, hogy még ennél is alterebb életmódra váltok. 
Mondjuk a nyáron eddig is főleg tököt, cukkinit, zöldbabot meg olívabogyót ettem, de egy fesztivál például már becsúszott (igaz, csak 1 napra), és ott nem volt más, csak röfiburger meg borok.
Jó drága fesztivál volt, legközelebb már tapasztaltabbak leszünk, és hátizsákban visszük a szotyit meg a kólát sört vizet. 
A zene azért jó volt nagyon, még meg is örvendeztem, hogy egy ilyen kiégett szarkasztikus alaknak, mint én (akinek a hobbija a barátaival együtt, hogy ekéző bajnokságot rendeznek gyakorlatilag bármilyen témából) egyáltalán tetszhet még valami. Ez tényleg igazán nagy örömmel töltött el, mert mostanában alaptevékenységem az elégedetlenkedés (mondjuk erre mondta egyszer egy barátom, hogy aki manapság itt elégedett vagy boldog, az biztosan féleszű). 

Visszatérve az én kis házi kedvencemre (lásd fentebb), az a bajom, hogy egyre inkább apámat látom, mikor a tükörbe nézek, és ez egyáltalán nem tetszik. Félreértés ne essék, a faterom nagyon aranyos pasi, imádja a gyerekeit, amikor ledoktoráltam, szerintem százszor koccintott az egészségemre, hogy "végre van még egy doktor a családban". (Persze én nem orvos lettem, ők meg a címet megkapták azzal, hogy elvégeztek egy egyetemet, de ez most mindegy...) 
Feleim azzal vigasztalnak, hogy á, nem is hasonlítasz apádra, te inkább anyád vagy.
Hát, ez még sokkal jobb, mondhatom és gratulálok. Nekik, és magamnak is.

Egyébként tök jó ez a nyár, de ahogy múlik az idő, egyre több idő kell regenerálódásra.
Nagyjából augusztus elején (azaz kb. most) érzem azt, hogy nem feszülök (mint a hegedűhúr) minden szar miatt, már nem hetente fakadok sírva, csak 2-3 hetente, jobban alszom és nincs (vagy nem mindig van) titkon üvölteni kedvem, mert nem bírom az utcazajt. Minden nap tudok edzeni, és még azt is élvezem, hogy csorog rólam a veríték. 

Szép lassan a munkák is összeálltak, elkészült a recenzió, meglett a vizsgáztatói végzettség (most várom a papírokat). Megkaptam az érettségi pénzt is, just in time, már majdnem pont úgy volt, hogy hitelből megyek az idei 4 napos nyaralásomra. 
Most egy tanulmányt fordítok, ami egyébként rémes: a szabványok szövegében szerepelő funkcionális metaforákról és metonímiákról szól. Egyetlen előnye ennek a munkának, hogy sokat megtudok a kognitív nyelvészetről (na, ennyi keresőszóval már biztos megtalálja a szerző ezt a posztot, de hát whatever... b@ssza kecske...), meg mellesleg azt sem tudtam, mi az a szabvány.
Viszont őszintén elgondolkodtat, ki a frászt érdekel ez (jó, oké, a minor 16. századi angol szerzők sem sok mindenkit, lássuk be), másrészt pedig én szégyellem magam ennek a szövegnek a minősége miatt, és erőszakkal kell visszafognom magam, hogy ne írjam át egy fokkal jobbra. 
Arról az aprócska tényről pedig nem is szólnék, hogy akinek a cv-jében felsőfokú angol nyelvtudás van megjelölve (és vélhetőleg még a terminológiát is ismeri), mi a bibas fityfenéért nem tudja maga angolul megírni a kib@szott szövegét.
Jó, persze ha nem lennének lusta és tehetségtelen, de pénzes emberek/egyetemek/szerzők [szabadon behelyettesíthető], akkor nekünk, okosoknak (akiknek még a seggében is agya felye van) nem lenne munkánk.

Egyrészt tök gáz mindent szekundér forrásból idézni, másrészt nem ártana ismerni a citációs rendszereket (ha már...), harmadrészt egy nyelvésznek tudnia kellene magyarul fogalmazni. Nem győzöm irtani a "tény azonban, hogy...", "megjegyzendő, hogy..." típusú szófosást, nem értem a random lábjegyzeteket, és sajnos néha a mondatokat sem.
Kár, hogy ilyen kiművelt és alapos vagyok, lehettem volna valaki más (de a más az valaki más lett), és akkor biztos nagy karriert csinálok valami egyházi egyetemen én is. 
Nem, nem a szőlő savanyú egyébként, köszönöm szépen, van állásom; inkább attól vagyok elszomorodva, hogy ezek a gány munkák teljesen aláássák a magyarországi tudományt. Voltam egyházi egyetemen konferencián egyébként, láttam, hogy dől a pénz, jók voltak a kaják. Sok remek kollégának adtak ott állást, akik átmentek az állami helyekről, mert ott biztos több a cafeteria és biztosabb a szék a seggük alatt. (És akadnak kevésbé remek kollégák is, ezt a linket feltétlenül nézzétek meg itt, na ő egy nagyon kedves nő, már könyvet is írt meg minden, de azt szeretném mondani, hogy tehetséges fiatal doktoranduszok csapolnak sört Írországban és hagyják félbe a doktori képzést, mert itthon szarban vannak az egyetemek.)

No mindegy, jobb is így, hogy a névtelenség szürke mocsarába süllyedek, és csak ez a blog van, ami világhírűvé tesz, legalább nem szidnak ismeretlen netes megmondóemberek, milyen szar tanulmányt írtam ide meg oda.*
A címről meg annyit egyszerű lenne arra a Bödőcs-könyvre asszociálni, amit természetesen még mindig nem olvastam, de nem erről van szó, hanem a metaforás tanulmány utolsó 10 sorához nincs már egy hangyafasznyi türelmem se...

(* Egyébként meg írtam párat, és azok nem szarok, nyomozzátok csak ki.) 


2019. július 27., szombat

Vidéken az élet

Kép forrása itt.
A napokban nagy port vert fel a hír, miszerint egy nagyon jó hírű vidéki gimnázium (ahová én is jártam) igazgatóját 26 év után nem engedik többé iskolát igazgatni. A hírt az igazgató úr is kitette a saját facebook-oldalára (erre alapoztak az országos sajtóorgánumok), pillanatok alatt zárt facebook-csoport szerveződött, amibe én is beléptem; szóval jó magyar szokás szerint megindult a közösségi médiában az őrjöngés.

Nem sokkal később a polgármester ("szabadságát megszakítva a rendkívüli helyzet miatt") nyilatkozatot adott ki, miszerint félreértés történt, az igazgató úr mégis maradhat. Mint azt írta, eljárási hiba, félreértés történt, az igazgató valóban nem kaphat további öt évre kinevezést, hiszen 2,5 éve van a nyugdíjig, ellenben ebben az időszakban továbbra is ő vezetheti az intézményt, celebrálhatja a közelgő jubileumot, lesznek felújítások, stb. stb. Erről az igazgató eddig azért nem értesülhetett, mert ez egy "másik jogi eljárás, egy másik értesítési forma" (muhaha!).
A poszt alatt pillanatokon belül felszaporodtak a hálálkodó kommentek, hogy milyen remek a városvezetés és a polgármester, hogy ilyen gyorsan megoldotta az ügyet, az igazgató pedig levette oldaláról (de legalább is láthatatlanná tette) az eredeti posztot.

A Pesti Srácok nem sokkal később reagált az ügyre "balliberális gittegyletnek" titulálva a méltatlankodó kommentelőket, volt gimnazistákat, aki között persze elvétve megtalálhatók voltak a helyi ellenzék mostani és régebbi képviselői is. 

Részemről, miután két napig kommenteltem és vitáztam különféle oldalakon (de minek), elhatároztam, hogy tévedéseimet, jóhiszeműségemet, túlzott érzelmességemet, indulataimat belátva hagyom az egészet a francba. Miért is?

Először is a titkos fb-csoportot szervező "stuttgarti művészt" (ld. a Pesti Srácok cikkét) nem sikerült meggyőznöm arról, hogy ez az egész nem a közösségi összefogás érdeme, hanem csupán annak eredménye, hogy a közelgő önkormányzati választások előtt senkinek nem állt érdekében egy balhé, és/vagy a polgármester félti a pozícióját. NEM azért fordult visszájára a dolog, mert megijedtek néhány ezer lájktól és kommenttől, valamint egy titkos (!) csoporttól, hanem mert egyszerűen túl kicsi a város és a városvezetés, hogy ezt a balhét elbírja most.
Amit példátlan (ellenzéki) összefogásnak értékelnek, az nem más, mint sok-sok névtelen üzenet (én is kaptam néhányat volt osztálytársaimtól, akik publikusan nem mertek megnyilvánulni) és egy tényleg zárt csoport, aminek tagjai csak egymás számára léteznek, ha valaha, valamikor nyilvánosan ki kellene állni, elpárolognának, mint a pisi 40 fokban a járdáról. 

Az ügy tehát elült, a beígért demonstrációk elmaradtak (szerencsére, mert jó nagy égés lett volna az a 10 bátor ember). Másrészt kár is egyébként, mert számtalan ok lenne tüntetni már évek óta. 
Már arra sem nagyon kapta fel a fejét senki, hogy míg az igazgató teljes mandátumvesztésről beszélt (azaz hogy még egy évvel sem hosszabbítják meg a megbízatását), a polgármester tényként közölte, hogy a következő időszakra mindenképpen jár a bizalom, ez nem is volt kérdés. Valaki, valakik hazudnak megint. 

Én emlékszem, voltam olyan tüntetésen, ahol csak 20-an voltunk, máskor demonstráltunk kockás ingben kb. nyolcan, miközben a többi kolléga dolgozott helyettünk, ültem a folyóson csakis első tanórára engedélyezett iskolabeszüntetésen, második órától ment a tanítás tovább.
Mégis miről beszélünk?

A másik dolog pedig, hogy az említett igazgatónak korábban (a 26 év alatt) számos lehetősége lett volna a szolidaritásra, de ehelyett inkább meghúzta magát, sőt, ha rosszmájú lennék (az vagyok!), azt mondanám, kicsit dörgölőzött is. Ez akkor volt, amikor mi kockás ingben rajzolgattuk a transzparenseket az iskola folyosóján, és minden arra járó gyereknek elmagyaráztuk, mi történik éppen. Akárhogy is van ez, a dolognak tehát az is tanulsága, hogy előbb-utóbb a sunnyogók, lapítók, dörgölőzők is sorra kerülnek, a NER felfalja a gyermekeit. Ahogy egy hozzászóló írta is, a rendszer szekértolói, akik segítettek felépíteni ezt a tákolmányt, nem érdemlik meg az összefogást és a szolidaritást. Úgyhogy én, átértékelve a helyzetet, ma ki is léptem minden csoportból és fórumról már csak azért is, mert amúgy is sok volt az arrogáns és agresszív social mediából és a megmondóemberekből most már. 

Némely helyiek szerint ez az egész cécó szépen ki lett találva: igazgató látványosan tiltakozik, polgármester reagál, tiltakozás okafogyottá válik, polgármester mennybe megy, a tiltakozókat elküldik a francba, a gimnázium kap pénzt felújításra, szép békésen lezajlik az évnyitó, igazgató hálálkodik a városvezetések, mely kormánypárti többség nagy fölénnyel megnyeri az önkormányzati választásokat októberben. Én (kívülállóként) nem látok ebben ekkora konspirációt, és az első, eredeti posztból inkább a komoly megdöbbenést érzékeltem, hogy ez megtörténhet annak ellenére, hogy 26 évig jól ment a szekér... Igen, megtörténhet, és meg is fog történni.

Szóval az van, hogy a rendszer már kiirtotta és elüldözte a harsány ellenállókat, most a kussolók következnek. Közben középkorúvá vált egy generáció, akik szépen beleülnek a székekbe, és bár nem értenek igazán semmihez, sok pénzük van, és a családi fotóik szépen mutatnak a közösségi oldalakon.

És ma délutánra, hiába került ki néhány leleplező cikk, már újra mindenki tengerpartokat, fürdőző kisgyerekeket és kiscicákat ábrázoló képeket lájkolgat.

2019. július 21., vasárnap

Halálára

Kép forrása: KATT
Heller Ágnes haláláról a nagymama jutott eszembe.

A nagymama egészen sokáig járt le úszni a Balatonra. Amíg a nagypapa élt, és már csak ketten jártak le, a bójánál sosem engedte tovább úszni, szóval a nagymama engedelmesen elúszott a bójáig, aztán vissza.
Azelőtt, amikor még családostól jártunk a városi strandra, rendszeresen kiúsztunk akár a mólóig is. 
Sokszor szembe jutnak azok a balatoni nyarak abban a patinás, jómódú balatoni városban, amit már nagyrészt felvásároltak a NER-oligarchák, és most már biztos minden másképp néz ki, mint annak idején. 
Nem gyakran járok arra. 
Ha mégis arra járok, bemegyek a temetőbe, és viszek valami virágot. Egyszer az egyik halottak napjára egy nagyon szép kézzel készült, horgolt emléket vittem. Gondolom, a kukában kötött ki, mint minden, ami kapcsolódott hozzám abban a városban.

Például miatta nem hagyom, hogy szidják az istent, pedig nem is vagyok hívő, pláne katolikus. Vagy fene tudja. (Mármint az előbbit.) 
A nagymama mindig mondatott szentmisét a nagypapa halálának évfordulóján (ha jól mondom ezt "katolikusul"), és nekem sokszor eszembe jut, a nagymamáért mondat-e valaki szentmisét. 
Biztosan nem, ezért remélem, ezek a blogbejegyzések is valamennyire megteszik.

Nézem ezt a régi, fürdőruhás képet Heller Ágnesről, ahogy ott áll a Balatonban valamikor a 80-as években vagy a 90-es évek elején, és tényleg a nagymama jut róla eszembe; ugyanaz a fürdőruha, nyári vászonkalap, hajviselet, ami alul vizes lett a hullámoktól ("Nem szeretem, ha hullámzik..."), ugyanaz a mosoly, a víznek ugyanaz a szürkesége. (No filter, ilyen szürkék a nyolcvanas évek balatoni fényképei.) Ugyanaz az úszás lehetett, ugyanolyan tempók, ugyanaz a kitartás a bóján túlra, mert ott már szebb és hűvösebb a víz, ott az igazi Balaton. Az a régi Balaton az én gyerekkori nyaraimmal együtt.

Ha nem hangozna bizarrul, azt mondanám, szép halál ez, olyan, mint a romantikus költőké, akik elmennek úszni, aztán sosem térnek vissza a tengerből. Kiszúrás a halállal, a szenvedéssel, fricska, örök fiatalság és élet. A szabadság valódi megélése. Amikor kiérdemeltük a méltóságot, a sorsnak/Istennek azt a tiszteletét, hogy ne szenvedjünk végül. 

Jó lenne, ha ezeken az emlékeken kívül lenne még valamim a nagymamától.
Tudom, a tárgyak nem fontosak, de mégis. 
De nincs semmim, minden a családé lett végül, és egy garázsban vagy konténerben porosodik valahol a külvárosban. Nekem csak az a pad maradt ott a múzeum előtt, ahova akkoriban minden nap lesétáltunk--én a gipszből épp hogy kifejtett hat éves lábaimon--egy egész nyáron át.