kép: photodune.net |
Én mindenesetre elhatároztam, hogy újraolvasom a Szvorent, mondjuk még nem tudom, hogy mikor. Ha vidámabb tőle nem is leszek, de legalább megerősödik bennem, hogy mit nem akarok.
(folyt. köv.)
"Semmi sem úgy van, ahogy van." (Shakespeare, Vízkereszt)
kép: photodune.net |
Én mindenesetre elhatároztam, hogy újraolvasom a Szvorent, mondjuk még nem tudom, hogy mikor. Ha vidámabb tőle nem is leszek, de legalább megerősödik bennem, hogy mit nem akarok.
(folyt. köv.)
Kép: Stevn Dutton, The Unbalanced Scales |
Ez a biblioterapeuta képzés nem csak azért fontos, mert eszembe juttatta a naplózás fontosságát, hanem mert nagyon jó felnőtt emberek közt lenni, hallgatni őket, beszélgetni velük. Volt egy olyan félelmem, hogy agyamra megy majd a szépelgés, túl sok lesz az énfeltárás, hasonlóak lesznek a történetek és kiakaszt majd a sok túlcsorduló érzelem. Tényleg van néhány nő, aki kissé túlértékeli a saját fontosságát, de a többség tök normális átlag küzdelmekkel, nyavalyákkal, hülye családdal, miegymás. Van egy pasi is, Laci, aki egyébként jogász, és a nyugdíj utáni kiégés ellen jött el tanulni. Mivel ráér, már minden szakirodalmat elolvasott, tök okos dolgokat mond, és borzasztóan empatikus. Jó velük lenni, az is szuper érzés, hogy mást csinálhatok, hogy kiléphettem a saját szakmám kereteiből és most tanulhatok egy újat. Még nem tudom, konkrétan mi sül ki ebből, de az biztos, hogy én nem csak az önismeret miatt mentem oda, hanem mert csinálni is szeretném ezt.
Illetve ez nem teljesen igaz, mert pár napot a ciszterci gimnázium volt paplakjában töltöttem, hogy kijavítsak 20 db emelt érettségi dolgozatot. Kis magyar hobbi - tanároknak. Őszi betevő.
A végén azon tűnődtem, hogy ha a tanárügynek minálunk nem is volt semmi értelme vagy eredménye, mindenképpen jó, hogy elkezdtünk a tanárszerepekről (a tanárról, mint emberről) gondolkodni. Végre nem csak Kőnig tanár urakat meg Novák Antalokat látunk mindenhol. Eltűnik a szentség, a sterlilitás, világosan látszik, hogy tanárból is sokféle van, és nem ez az a társadalmi réteg (ez a társadalmi réteg sem az), ami elhozza majd nekünk a Kánaánt.
A Kánaánt, ami idő(be telik), meg ami amúgy nem is létezik.
kép forrása itt ("Életem képe ez".) |
És ott a régen elköltözött nővér, az anyám, aki sok-sok év után felvette a fonalat (bár a korábban már említett bántalmait ki tudja, igazából félre tudta-e tenni), és aki a rációval próbált hatni mindenkire a helyzettel, majd most a halálesettel kapcsolatban is; ám mégis megrázta a testvére halála, akinek a leamortizált testéhez az anyján kívül csak ő volt hajlandó hozzányúlni.
És persze ott a halott férfi, aki (bár nem akarom leegyszerűsíteni) a saját állapotának mégiscsak az első számú felelőse volt, és akit a végén már semmi és senki nem érdekelt.
Úgyhogy én (a nagyanyámat leszámítva, hiszen neki erre volt szüksége) nem részvétet kívánok, hanem enyhülést és megszabadulást. Főleg a negyven év körüli unokatesómat igyekeztem biztosítani arról, hogy szerintem semmiben nem hibás, hogy mélyen tisztelem mindazért, amit tett, és bárki, aki mást mond vagy vádaskodni próbál, téved.
A legnagyobb bűntudatkel(te)tő ugyanis mindig a család.
Neki is két fia van, még kisiskolások.
Jó lenne azt is hinni, hogy egyszer ezek a minták megállnak valahol.
Az ESRA konferenciája két évente kerül megrendezésre mindig más európai helyszínen (az eddigiek pl. Athén, Weimar, Antwerpen, Gdansk vagy Montpellier, a következő Portóban lesz) mondanom sem kell, mekkora lehetőség, hogy végre itt volt helyben. Kulturálisan és oktatásügyileg is nagy dicsőség ez nekünk, ehhez képest sehol sem láttam róla semmilyen híradást. A Pázmányban rendezték, gondolom, főleg a hely rangja miatt, meg mert úgy tudom, a Pázmányos kollégákat rendszeresen megtámogatják a külföldi részvételhez, ők mindegyiken ott voltak. (Összehasonlításul: az ELTE és a SZTE állítólag csak résztámogatást ad, engem meg senki nem támogatott; a tanszéki óraadóktól egyrészt a kovid első hulláma alatt, majd az alapítványosításnál megszabadultak, másrészt amúgy is csak óraadó voltam. Érdekes egyébként, hogy a PTE-ről nem volt résztvevő ezen a konferencián, bár én azt írattam magamra, mert az ilyesfajta rendezvényeknek az a mániája, hogy az ember rendelje magát valamilyen intézményhez.) Nem is számoltam, hány résztvevő lehetett, de többszázan voltunk, ez biztos, és bár európai szervezetről van szó, számos amerikai, kanadai, indiai, egyéb ázsiai kutató is megjelent. Sokan ismerték egymást, ettől igazán barátságos volt az egész, mármint főleg az, hogy kívülről figyelhettem, mennyire örülnek egymásnak és helyesen társalognak.
Ami engem illet, elég vacakul éreztem magam; bár felkészültem, de semmi sem úgy sikerült, ahogy terveztem, amiből azt a következtetést vontam le, hogy rohadtul kijöttem a gyakorlatból; itt nem feltétlenül a konferenciázásra, de az angol nyelven való szakmai előadásra gondolok (idegenek előtt). Eléggé nyomaszt, hogy képtelen vagyok több időt beletenni a tudományos munkámba, bár így is több régi ismerős jött oda a folyosón, hogy üdvözöljön, volt, aki a csodálatát fejezte ki, hogy még bírom ezt. Hát, mint a mellékelt ábra mutatta, vannak hátulütők és hiányosságok bőven.
Ehhez még hozzájött a közvetlen főnökömtől kapott üzenet a konferencia első napjának estéjén, miszerint elfogadták a státusztörvényt, tehát kezdjek el szépen azon gondolkodni, hogy fogjuk átdolgozni a tantárgyfelosztást a kötelező 24 órára, bár erről még várja a főigazgatói utasítást (hisz nálunk pl. sok a mestertanár meg az órakedvezménnyel bíró szakvezető, stb.). Tudom, én vagyok a hülye, minek olvasok e-mailt.
Kép: ESRA Facebook |
Sajnos az van, hogy nem olyan pályát választottam/nem olyan pálya választott engem, amit le lehet választani a társadalmi realitásról. Lehettem volna mondjuk vadakat terelő juhász (a tűzoltó s katona nem játszik, mint látható, őket is cseszegetik), akkor valami bukolikus eklogadíszletben beszélgethetnék a szellővel meg a hegyekkel; de hát ez a tanárság már csak ilyen társadalmilag integris. Illetve integrált.
Részemről a túlélési, menekülési stratégiákon gondolkodom.
Muszáj, hogy legyen valami megoldás - nekem, személyesen.
A világ már annyira nem érdekel.