2020. június 17., szerda

Még nem

Kép: Shannon Freshwater
Napok, talán hetek óta csak a fejemben élek.
Sorozatot nézek és facebook-, valamint youtobe beszélgetéseket hallgatok; hónapok, sőt évek óta nem tettem ilyesmit (ez az időintervallumokkal/-ban való versengés posztja lesz, már látom).

Tudom, mindig tudtam, hogy amikor lemennek rólam a nagy feladatok, szomorú nihilt érzek és a semmittevés miatti bűntudatot. Ez nyilván személyiség és nevelés következménye is, de az a jó hírem, hogy fejlődöm, mert immár egyre kevésbé van bűntudat és nihil. Szomorúság sincs. Inkább melankóliának nevezném, a historikus és kulturális értelemben.
Robert Burton (1577-1640) írt erről egy felettébb hosszú értekezést, a címe A melankólia anatómiája. Majdnem ezer oldalnyi enciklopédikus igényű szöveg, ezért nem részletezném. Mondhatni, ez egy korai pszichológiai-orvosi-filozofikus értekezés, ami nem nélkülözi az irodalmi és kulturális referenciákat sem. Nos, ebben írja Burton a következőket:

But to leave all declamatory speeches in praise of divine music, I will confine myself to my proper subject: besides that excellent power it hath to expel many other diseases, it is a sovereign remedy aganist despair and melancholy, and will drive away the devil himself (150).

Bocsánat, hogy nem fordítom le, a lényege, hogy a derék és tudós Burton (aki nem mellesleg matematikus és asztrológus volt) többek között a zenében látja a melankólia gyógymódját, már ha ez egy olyan állapot, amit meg kell egyáltalán gyógyítani. 
Burton nyilván még nem ismerte a sorozatokat, sem pedig az elfoglalt tanárok és dolgozó népek filmes ill. könyvlistáit, ezért írt csak a zenéről. 
Részemről az utóbbi időben viszonylag kevés zenét hallgatok auditíve, jobban preferálom a videós ingereket, arcokra van szükségem. Nem, ez nem karanténkövetkezmény, ez évek óta így van. 
Ez alól a könyv persze kivétel, de most ne vitatkozzunk azon, hogy a könyv vizuális vagy auditív élmény-e inkább.

Közben Csaba könyvét olvasom az utópiáról, ez is (a szárazsága ellenére) nagyon tanulságos, és én mindig örülök, amikor visszatalálok az igazi szakmámba, ami miatt soha nem leszek mesterpedagógus, és lehet, hogy maradok szobatudós. 
Ugyan (hála az új NAT-nak) vár még rám egy tonna papírmunka, amihez egyáltalán nem értek, egyelőre mégsem keseredtem el, hanem igyekszem megkapaszkodni a napokban. 

A melankólia témájához tanulmányozzátok Dürer rézmetszetét, olvasgassatok róla (angol, magyar, haladóknak), és cseppet se szomorkodjatok, amiért folyton esik az eső.

2020. május 26., kedd

Még maradtak

Irdatlan mennyiségű munkán vagyok túl, és bár még nincs vége, azért az alagút túloldala már felfénylett picit.
Rengeteg dolgozatot kijavítottam, ingáztam iskolák között, és, hát igen, ezt a digitális marháskodást is próbálom rendesen csinálni. Rendesen, azaz mindig bejelentkezve, még ha feladatot is adok ki, akkor is. Hogy hallják a hangom. Persze lehet, hogy ez csak hiúság meg illúzió, hiszen egyre kevésbé szól hozzám bárki is... Az elmúlt időszak egyik nagy tanulsága (nekem), hogy minden el tud múlni. A legtöbb csoda, kapcsolat, kapaszkodás  idővel meglazul, akár el is múlik. Persze lehet, hogy utána újrakötődik, nem tudom.
A másik nagy tanulság, hogy szükségünk van a társaságra, még ha csak arra is, hogy figyeljük, ahogy a másik ott létezik vagy beszél. A testekre. 

Még az érettségik előtt kaptunk egy e-mailt a főnöktől, hogy bár most vissza kell térnünk az iskolába, ne csoportosuljunk, ne beszélgessünk, ne időzzünk a munkahelyünkön. A kapcsolattartás további formája ezentúl is legyen a telefon és az üzenetek. 
Érdekes volt látni, ahogy az emberek másfél hónap után egymáshoz viszonyulnak.
A legtöbb emberen se maszk, se kesztyű, páran próbáltak ugyan távolabb maradni egymástól, de egy idő után óhatatlanul közelebb léptek. Mindenkinek volt valami mesélni- vagy mutatnivalója, élményei, kérdései. Hiába nem volt már feladat, még maradtak. Még azok is, akik annyira aggódtak, hogy a testi-lelki ápolatlanságukkal sem látszottak törődni, amikor végül mások elé kerültek. Automatikusan jöttek a mosolyok, az apró életjelek.

Az érettségi nagyon tanulságos volt megint; egyrészt borzasztóan fájdalmas, hogy egy csomó munka ment a kukába, másrészt muszáj volt kozmetikáznom picit, mert mintha mindenki megbolondult volna május elejére. 
Felkészültünk, tehát ilyen pánik nem volt bennem (és aki dolgozott velem, talán abban sem), de valahogy a kontrollhiány (külső vagy belső, mindegy) megmutatkozott ezeken a dolgozatokon. Azt hiszem, évek óta a legpocsékabb érettségi átlagom, amit nem feltétlenül indokol az osztálytípus, amit most vizsgáztattam.

Mindkét szakomon javítottam emeltet is, ami főleg logisztikailag okozott problémákat, a minőségen nem nagyon volt időm keseregni. Nem is tettem volna, névtelen dolgozatok fölött ne pityeregjünk. A szervezéssel kapcsolatban megint rádöbbentem, hogy ebben az országban, ebben a szakmában tényleg mindenki kurvára szorong attól, hogy a kvázi felette álló mit fog szólni, ha egyetlen vesszőhiba is ott marad... most mondom, maradt ott több is. Bizonyára. 
A felettem állók szorongásait (amit persze rám, ránk nyomnak) azért most már igyekszem nem magamra venni. Végül is már nem számítok kezdőnek, szerencsére.

A munkahelyünkről egyébként úgy tűnik, eltávolítják az egyik közvetlen kollégát (munkahelyi szorongások, sokadik fejezet), akinek a feje fölött már évek óta lógott a bárd, de mivel most fel is jelentették, ez tényleg megtörténik. Alapesetben ilyenkor a folyosón megy a suttogás, most pedig inkább online. A munkaközösségemben--valahogy így alakult--mindenki nekem mondja a mondanivalót, kapom jobbról és balról is. És tényleg mindenki szorong valaki vagy valami miatt: az idősebbek elismerése miatt, a szerződése miatt, a munkája minősége, a pénze miatt, stb. 
Én ritkán szorongok a munkám okán, a magánéletem miatt sokkal többet szoktam, és ez (ebben a közösségben) talán kevésbé tipikus. Vagy csak nem mondják, nem tudom.

Ezeknek az érzéseknek a kibeszélése pedig most főként írásban megy, ami mintha nem lenne elég. Múltkor, mikor bent voltam a dolgozatok miatt, olyan csoportokat láttam egybe verődni, amiket korábban soha. Még maradtak egy kicsit, mondhatni, az audiovizuális élmény miatt... A testek miatt.

Hát igen.
Ami nagy újdonság volt két és fél hónapja, most már az is fásult és unalmas.
Én remélem, hogy már nem tart sokáig, és, akármi is következik utána, hamarosan vehetek egy nagy levegőt, mert ez a kitartás és állhatatosság, amiből alig jön vissza valami, már nagyon elfárasztott. 


2020. május 5., kedd

Itthon, (még mindig), 6. rész

Hát, nem tagadom, hogy a #nagyvilág meg kommentszekció egy kis időre elkedvetlenített, de persze igazságtalan lenne mindent ezekre fogni. 
Az elmúlt hetekben besűrűsödtek a munkák (végzősök zárása, egyéb órák, egyetem, fordítás, stb.), úgyhogy--mivel ezen tevékenységek jó része most digitális környezetben folyik--a szabadidőmben, ha volt is olyan, nem sok kedvem volt ideülni. 

Szépen végére értem a dolgoknak, amikből csak annyit profitáltam, hogy immár újakba foghatok. Nem akarok hipokrita lenni, nem bánom a munkát, annak meg külön örülök, hogy lesznek olyan dolgok is, amik miatt most majd ki kell mozdulnom. 
Mivel az érettségit újrakalibrálták (és valószínűleg sokan lemondták a munkákat), holnaptól emeltet javítok, péntektől a másik szakomon is, és itthon vár még néhány középszintű dolgozat is. Erre a hétre délutáni tanítást rendeltek el nálunk (nem is értem, a tanítás nélküli munkanapok elillantak a ködben), amit ügyes feladatkiosztással oldok meg - vagy azzal sem, mert most már mindenkinek rengeteg lemaradása van.

Ebben egyébként megint nincs konszenzus, mert a) ne terheljük túl a gyerekeket, inkább csak motiváljunk és pozitívan értékeljünk b) ám ha nem teljesíti a csekély elvárásokat és feladatokat sem, akkor azért írjuk be a megfelelő érdemjegyet, ami egy orbitális nagy karó (...).
Nyilván mindenki szarul van és tele a hócipőnk ezzel az egésszel, mégis, nekem dilemmát okoz az, hol húzzam meg a határokat. Sose voltam az, aki egy csodálatosan okos gimnáziumban nem képes egyeseket beírni (sőt, szerintem ott kell néha igazán), de persze van bennem empátia és megértés.
Más kérdés, hogy a nagy tolerancia és jóhiszeműség odáig vezetett, hogy majdnem balhéba keveredtem egy végzős magántanuló miatt, akit (mivel nem akartam osztályozóvizsgáztatni, mert az macera, ráadásul a vezetői kérés is az egyszerűbb megoldások felé mutatott) négyesre zártam le, holott szerinte ötöst érdemelt volna.
Fura szerzet ez a magántanulói jogviszony (csecsemőnevén egyéni tanrend), sok szempontból mindenképp szerencsés, de amúgy egy #pain-in-the-ass, és sok könnyítésre ad okot, ha olyan a hozzáállás, a legkevésbé sem igazságos.     

A fordítást végül időre befejeztem, és közben sok mindent megtudtam a brit katonai galambokról, a hírszerzésről és a 'blitzről' is, bár azt továbbra sem értem, hogy amerikai lektűrszerzők (jelen esetben egy történelemrajongó ex corporate executive, na hagyjuk) miért érzik szükségét, hogy a szereplőik minden egyes mozdulatát és szempillarezzentését megörökítsék. Bár a galambos narratívát élveztem, a könyv tele van teljesen felesleges mellékszálakkal, motívumokkal és jelenetekkel, és ahogy fogyott a szufla, úgy rövidültek a fejezetek, és úgy laposodott a sztori persze.  

A járvány körüli cécó továbbra is bosszant persze. 
Még mindig nem tudom eldönteni, hurrázzunk-e a miniszterelnöknek vagy ne.
Anyám az első hetekben azt mondta, utálja Viktort, de ezt most jól csinálja.
Így a sokadik héten, hogy értelmezhetetlen szabályokkal újranyitották a szakrendeléseket, már nem ezt gondolja. Most inkább azt, hogy nem akar hibázni, mert ha csak egy hajszálnyi bakit is vét, úgy gondolja, belebukik. (Én mondjuk kurvára remélem, hogy ez mindenképp így lesz.)

Én szurkolok, hogy holnap, amikor is először megyek érettségire ügyelni, senkin ne basszam fel az agyam túlzottan. Arról már kaptunk e-mailt tegnap a főnöktől, hogy bár ő tudja, nekünk most mennyire traumatikus lesz újra átlépni az iskola küszöbét, azért ne örüljünk túlzottan egymásnak, és ne rendszeresítsük a beszélgetéseket. Továbbra is telefonáljunk és cseteljünk inkább.
Ugyanezen a napon azt is megírta, hogy a 2021/2022-es tanévre osztályfőnököket keres, mert lehet, hogy ősszel is még itthon dekkolunk, és akkor online nyílt nap (???) lesz. 

Biztosan velem van a baj, hogy mindenben az ésszerűséget keresem. Mert az ilyenekben tényleg azt keresem. 
Persze tudom, nehéz OV intézkedései mellett ép ésszel elmenni, aki a járvány tetőzésekor (?) elrendeli az érettségit, kinyitja a teraszokat, ellenben kvázi bezárja a nyarat. Repülőgépek indulnak 16 országba, de nem lehet szóbeli érettségi tartani.


Még annyi, hogy megnéztem a The Portrait of a Lady on Fire-t (a francia címet bonyolultabb lett volna kiírni). Most, hogy napok óta gondolkodom rajta, ellentmondanék a korábbi véleményemnek, ami kicsit degradáló volt (és rövid); voltaképpen egy tök szép és érzelmes film, úgyhogy még az itt-ott modorosságot is meg tudom neki bocsátani. Igazság szerint pont kellett már egy ilyen, csak hát az van, hogy az ember nem akar pont most elgyengülni, amikor úgyis pattanásig feszülnek az idegei. (Azért persze sikerült, de jól titkolom.)

Tessék, filmzene. Tökéletesen visszaadja azt a finom őrületet, ami gondolom, nemcsak bennem munkál többször, mint kéne. Újra is néztem a filmet is.

2020. április 14., kedd

Itthon, 5. rész

(avagy újabb lekezelő okoskodásaim)


Ma korán felkeltem, ezért sikerült időben lefordítanom a mai adagot. Ennek felettébb örültem, mert ez a könyv nagyon túlírt és baromi unalmas is most már. Persze elovastam a végét. Lefordítottam ugyanis a rövidebb fejezeteket a könyv végéről. Módszertanilag ez nem biztos, hogy helyes, de ezzel meglett az illúzióm, hogy rendesen haladtam.


Ma van az őszi tavaszi szünet utolsó napja, mely szünetben az volt a jó, hogy legalább online órák nem voltak, ezért kicsit sikerült beérni magam egyéb területeken. Azt kell mondjam (továbbra is), hogy a többség nagyon lelkiismeretes, teszik a dolgukat, ahogy én is. Persze sokkal rosszabb így, hogy nincs meg a személyes kontakt, mert azt veszem észre, hogy írásban sokszor csak rutinból lököm a visszajelzést (mert hát hiszen pl. ők is rutinból lökik a válaszokat, sokszor--feltételezem--párhuzamos csatornákon összebeszélve; így esthet meg az is, hogy, akárcsak az iskolában, ugyanazok a hülyeségek jönnek világba').

A szünet előtti napon csináltam egy közvéleménykutatást a munkámról, mert az is zavart, hogy semmi rendes feedback nem jön, csak a b@szogatás felülről, hogy ne terheljük túl a diákokat, és legyünk elnézőek. (Ennek az ismételgetésével mellesleg az a bajom, hogy nyilván aki szereti a kölyköket, az eddig sem terhelte túl őket, viszont a trógereket most is meg kell fogni valahogy. Mert igen, trógerek vannak.)
Szóval jó visszajelzéseket kaptam, és tán nem számít újabb lekezelő okoskodásnak, ha idézek néhányat.

"A Tanárnő az iskolai óráin is mindig nagyon segítőkész volt, de itt ez még inkább körvonalazódott. Mindig felkészül az óráira és valami újjal áll elő. Nagyon jó ötlet szerintem a szorgalmi feladatok adása, mert így az eddigi jegyeinken is könnyedén tudunk javítani. Sok időt hagy a feladatok elvégzésére, beadására. Összegezve, az összes tanárom közül az Ön órái a legkreatívabbak, élvezem őket, így szívesen veszek rajtuk részt és végzem el a szorgalmi feladatokat is. Köszönjük szépen az erőfeszítéseit, amit a mi érdekünkben tesz! -egy érettségiző diákja :)" 
"Le a kalappal a tanárnő előtt. Senki nem gondolta volna, hogy ezt az akadályt majd (látszólag) ilyen könnyen veszi. Büszkék vagyunk magára és köszönünk minden erőfeszítést. <3""Nagyon hasznosak az ismétlő feleletsorok." 
"Hiányzik a tanárnő, sokkal jobb iskolába járni, itthon semmi sem motivál:(" 
"Rendkívűl figyelmes és segítőkész a tanárnő."
és
"Cuki a Tanárnő macskája" 
"Már látni szeretném a cicát"


Igen, egyértelműen a macskám vitte el a pálmát.

Holnaptól megint találkozok velük, és nyilván az érettségi lesz az első kérdésük.

Ami az érettségit illeti: tudom, hogy ez nem szempont most, de sokunknak elég nagy érvágás, ha elmaradnak a vizsgapénzek. Tudom azt is, hogy jelen helyzetben nem illik panaszkodni, de miért is viszonyítanánk folyton másokhoz. És miért is ne mondhatnánk ki azt is, hogy igen, mennyire igazságtalan, hogy ezt a helyzetet sokan a semmittevésre használják.
A múltkor egy kommentben tanárgyalázónak neveztek, mert azt mondtam, érettségi helyett nem támogatom a megajánlott jegyeket, mert szerintem ez teret adna a tanári önkénynek. 
Hát igen, sok-sok perspektívát ad az embernek, ha több típusú munkakörben több munkahelyen dolgozik. 
Azért is kikezdtek a minap, mert (a megajánlott jegyek helyett) nem javasoltam semmi más alternatívát. Nem azért, mert ne lenne gondolatom erről, hanem mert a tapasztalat azt mutatja, nem fognak elfogadni semmilyen javaslatot. Most így azért elárulhatom, hogy a vizsga teljes halasztása lenne a legjobb megoldás szerintem, hogy aztán ősszel (esetleg pár hét csúszással) elindulhasson az egyetemi tanév is. És hogy megmaradjon az esélyegyenlőség. Ezzel együtt azt is gondolom, hogy ha időben döntés született volna, már lennének ötletek arra nézvést, hogy lehet biztonságos körülmények között megszerezni a vizsgát. Vagy az akármelyik vizsgarészt. De ez a kapkodás és következetlenség feletébb idegesítő, és halálfélelem helyett (cinizmus ON) inkább apatikusan személem, mekkora idióták vannak a döntéshozói pozíciókban. Ezt is jól elintéztük magunknak.

Egyébként pedig elég fáradt vagyok.
De ez, gondolom, nem annyira érdekes.


2020. április 1., szerda

Itthon, 4. rész

Ha ez az 'itthon' egy tévésorozat címe lenne, én rohadtul be se kapcsolnám.
Na mindegy, múltkor (emlékszem) írtam, hogy majd elmélkedem kicsit ennek az egész velünk történteknek a miértjéről és a hogyanjáról. Tudom, hogy teljesen felesleges, az ember az elméletekkel és a gondolatmenetekkel csak magát nyugtatja. Meg az ilyesmi rendszert hoz az életbe, végül is.

Túl vagyok a pánikon (ami nem a járvány miatt tört rám, hanem főleg a megváltozott munkakörülmények miatt), most már higgadt vagyok viszonylag.
Arra gondolok, hogy az utóbbi időben mennyire zsúfolt és rohanós volt az életem. Mennyit aggódtam, hogy nem tudok határidőre befejezni dolgokat, hogy nincs elég időm a magánéletemre, hogy folyton mindenkinek mindent megígérek, amit aztán nem tudok betartani. Hogy maximalista vagyok, de mégis még több mindent kellene csinálnom, hogy biztosítsam a jövőmet.
Fáradt is voltam, nem szerettem bejárni, idegesítettek az emberek, a kollégák és főnökség értelmetlen megbeszélésekkel rabolták az időmet. Egyik helyről rohantam a másikra. 
Elfáradtam a kamaszokban, a motiválatlanságban, az érdektelenségben. 
Aggódtam, hogy meg tudom-e teremteni a (későbbi) nyugalmam feltételeit.
Egyszerűen mindenre figyelni akartam, nem a kontrollmánia miatt, hanem hogy segítsek és használjak. A lelkiismeret hajtott, de ezt nem valamiféle autoritás felé, hanem önmagamban éreztem.

És erre tessék.
Azt hiszem, a harmadik hete vagyunk itthon, és a fentiek nagy része megszűnt. (Jöttek persze mások a helyükbe, de ez most mindegy.) 
Már nem kell rohangálnom, mások a határidők. Nem látok magam körül embereket. Ha vannak is (online) megbeszélések, azokon csak félig-meddig kell részt vennem. (Általában teregetek, zoknit párosítok, port törlök vagy valami más feladatot végzek közben.) 
Bizonyos szempontból lelassultam, és ez jó.
Itthon vagyok, és nekem alapvetően ez is jó. 
Persze könnyű nekem, nem vagyok egy sociable person, nem hiányzik sem a kocsmázás, sem a fitness terem. Annak pedig voltaképp most örülök hosszú idő óta először, hogy tanár vagyok, mert így van biztos jövedelmem. Így is szorongok a várható gazdasági következményektől persze, de mindig azzal nyugtatom magam, hogy nekem azért mégsem veszett el minden. Sok dolgot tudok csinálni.

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy--és vigyázat, most jön a #PauloCoelho--, hogy azért ezt a járványt kurvára megérdemeltük. (Itt most mindenki nyugodtan küldjön el a k***a anyámba, és mondja, hogy ő aztán nem, el fogom fogadni. Én sem magamra gondolok elsősorban, amikor azt mondom, hogy 'mi'.) 
Mindez (mármint, hogy megérdemeltük) egyébként abból is látszik, hogy a vészhelyzet ellenére emberek flangálnak az utcán. Felvásárolják az árukészletet, veszekednek a boltban, szidják a nyugdíjasokat, patikusokat, boltosokat, BKV-t. A boltosok szidják az embereket. Az emberek szidják az orvosokat és a boltosokat. A kormányt pedig mindenki szidja. De az ellenzéket is.

Hetek óta figyelem (már írtam erről), hogy pl. amíg nem zárták be az iskolákat, addig az volt a baj. Aztán bezárták őket, akkor pedig az lett a baj, hogy nem jó a digitális oktatás. 
Amíg nem közöltek területi adatokat és a súlyosbító körülménynek számító alapbetegségeket, addig az volt a baj, most pedig az, hogy közölték őket. 
Na, hát szerintem így nem lehet élni amúgy. 
Kurva jó lenne, ha az a sok ember, aki egész nap a híreket bújja meg kritizál, inkább próbálná hasznossá tenni magát valamiben. Tényleg édes mindegy, hogy csak a munkáját végzi el rendesen, vagy valami karitatív dologba is fog, de ne csak hisztérikusan romboljon, hanem próbáljon produktív lenni.
(És egyébként jelenleg az aktuálpolitikában ugyanezt a rombolást látom függetlenül attól, hogy ki melyik oldalhoz tartozik. Nagyon kevés a konstruktív megszólalás, és mindegyik oldal a másikra mutogat, hogy aktuálpolitikai kérdést csinálnak a járványhelyzetből. Hát könyörgöm, egyrészt ez nyilvánvalóan egy politikai helyzet is, másrészt meg így működik a világ: ami kapóra jön, az kapóra jön. De ez a zsigeri hergelés minden oldalról már nagyon kikészít - egyébként.) 

Persze mondhatnánk, hogy jelen helyzetben mindenféle reakció érthető. 
Úgyhogy ez a helyzet most arra is jó lesz, hogy ki-ki megméresse magát, mennyit bír, és mit hogy kezel. Már most látom, hogy akik soha életükben semmilyen krízisen nem mentek még keresztül, azok mennyire rosszul reagálnak. Azok is, akik megéltek ugyan már néhány dolgot, de ott főleg áldozatként pozicionálták magukat. (Amikor így beszéltek egyébként, mindig azt mondják nekem: de hát nem mindenki olyan, mint te. Persze, hogy nem. Szombaton például én is kiborultam. Nem is kicsit.) Szóval ez az egész arra is jó lenne, hogy azok, akik eddig (úgymond) kivételezett helyzetben voltak, elkényeztette őket az élet, kicsit önreflexiót gyakoroljanak. (És nem, nem arról beszélek, hogy legyen mindenki beteg, osztán majd jól megtanulja a magyarok istenét. Csak egy kis visszafogottságot és humánumot kérnék. Meg önzetlenséget.)
Teljesen feleslegesnek tartom például az alapbetegség téma körüli mizériát (ami nem egyenlő az aggódással, hanem a cirkuszolást és a kifakadásokat értem rajta). Világos, hogy a statisztikák valakit megnyugtatnak, másokat pedig félelemmel töltenek el, de az van, hogy nem mindenre van orvosi magyarázat. Ezt én már tökre megtanultam.
Olyanok is meg fognak halni, akiknek nincs különösebb alapbetegsége, és olyanok fogják túlélni, akik amúgy krónikus betegek. Hiszen az immunrendszert elég sok minden befolyásolja. Abban is biztos vagyok, hogy még az is szorong, aki nem szorong, és hogy ez a szorongás is felettébb egészségtelen. Olyanoknak támadnak a környezetemben pánikreakciói, akikre ez korábban nem volt jellemző. (Cikkek itt, itt és itt.)
Úgyhogy vigyázzatok magatokra, és ne olvassatok híreket. 
Vagy legalább is ne annyit.   

[Folyt. köv.] 

2020. március 24., kedd

Itthon, 3. rész

Na, ma volt nyolcadik órám is. 
Igen, online.
Van egy kis bűntudatom attól egyébként, hogy nem tudok mindig csillogó és villogó lenni, de aztán arra gondolok, hogy ez élőben sem mindig megy.
Én szerintem szorgalmas tanár vagyok, megteszem, amit lehet, de ezekkel az online órákkal--rájöttem--kiveszik a legfontosabb dolog a munkából: az egyéniségem. 
Egyrészt a kamerát nem lehet bekapcsolni, mert 35 gyereknél azonnal lefagy a rendszer.
Másrészt a mikrofonjainkat le kell némítanom, hogy halljam magam. 
Olyan ez, mintha egy fekete falnak beszélnék.

A mi iskolánk konzekvensen a Microsoft Teams-hez ragaszkodik, aminek (most azért látom) vannak előnyei. Mármint nem a programnak magának, hanem annak, hogy egy platformra tereltük a dolgot. Az egyetemi hallgatóktól hallom, hogy az oktatók ezerféle módszert alkalmaznak, és csak kapkodják a fejüket.
Velük majd a héten fogok beszélgetni.

Elmondom, hogy néz ki egy napom.
Felkelek ötkor vagy hatkor (igen, #truestory).
Utána előkészülök az aznapi óráimra. Van, hogy ez csak a tankönyv adott leckéje (ld. lelkifurdalás fent), van, hogy valami trükkös teszt, esetleg videó vagy feladatlap.
Rengeteg anyagom van, eddig is sokat dolgoztam, nem panaszkodom. Van, hogy csak előkapok egyet, kicsit aktualizálom, és feltöltöm. Van, hogy ki kell találnom valami mást. Amikor tök rossz kedvem van, akkor csak beszélgetek, és a könyvet tartom magam előtt.
A gyerekek az órarendi órák idejében szinte mind jönnek.
Ez így rendben is van, a kezdeti berzenkedés ellenére azt vettem észre, hogy örülnek, ha beszélhetnek a tanáraikkal. A hangjuk sokszor szomorú viszont; ilyenkor odarángatom a macskámat (kurva boldog, mondhatom), és megmutatom a webkamerán. Visongás.
Az a helyzet, hogy az angolórán sem mindig angolul beszélek. Főleg nem a picikkel. Mert ők most ebben a helyzetben kicsit elesettek.
De általános tapasztalat, hogy mindenkire lehet számítani, és mindig ott vannak. Fogalmam sincs, meddig tart ez, de egyelőre jók az élmények.
Szóval ha szar és hosszú napom van, akkor sokat ülök a gép előtt. Lyukasórában megfőzöm az ebédet. Vagy kicsit takarítok. Segítek a leckében másnak. Ma pl. Babits-verselemzés vázlatot írtam. (Hát igen, tudnék szépet mondani azoknak kollégáknak/-ról, aki eddig nem nagyon tanítottak módszereket, most meg mindent önállóan várnak el a tanulóiktól.) 
Délután elolvasom a napi sok száz e-mailt, megnézem az összes felületet, hogy üzent-e valaki valamit, javítok kicsit (online), aztán fordítok. 
Az a helyzet, hogy ez a biztos meló (legalább is merem remélni), mert ha csúsznak az érettségik, pláne az emelt, akkor oda a nyári duhajkodás.
Nehéz, na. Persze máshol, másnak még nehezebb.
Tegnap már nem az online oktatással álmodtam, és a jövő hétre biztos beáll a menetrend is rendesen.

Szóval vissza a napirendhez: kb. négyre végzek minden melóval, akkor általában megnézek valami filmet vagy színházat. Estefelé kicsit konzultálok a színházas kollégákkal, mert közösen gyűjtjük a felvételeket. Hülyén hangzik, de ez is egy stressz, hogy az ember mindent elcsípjen. Aztán híradó, ostoba tévéműsorok, valami film, közben sport. 

Ami a vírust illeti, fogalmam sincs, mit gondoljak.
Én orvoscsaládból jövök; az anyám és az apám 65 fölötti, jelenleg is dolgoznak. Az apám felesége és a mostohaöcsém szintúgy. A tesómék kereskedők. Nálunk senki sem pánikol. Nincs maszkolás, élelmiszer-felvásárlás, gumikesztyű. Múlt héten meglátogattam őket, simán megengedték.
Ezért amikor reggel lemegyek a boltba, rosszul vagyok az életerős negyvenes férfiaktól, akik szkafanderben és gázmaszkban állnak sorba 30 kiló cukorral és liszttel a pénzárnál, miközben a kasszás lányon még sima maszk sincs. Továbbra is rosszul vagyok a túlzásba vitt aggódástól olyanok részéről, akik semmilyen szempontból nem tartoznak pl. a veszélyeztetettek közé. 
Mondjuk állok a pirosnál, mellettem a vörös sportkocsi, benne egy szájmaszkos harmincas anyuka és a kamasz gyerekei. 
Nem, még mindig nem bagatellizálom el, és minden utasítást igyekszem betartani, de egyszer majd csodálatos tanulságokkal fog szolgálni az a tény, hogy egy vírus, ami alapvetően cseppfertőzéssel terjed, mekkora bizniszt generált a maszkgyárosoknak. És mekkora riadalmat okoz azok körében, akik egyébként gond nélkül piszkálják az orrukat vagy nem mossák meg a boltban vett gyümölcsöt. Akik nem szednek soha vitamint. Akik nem tartják tisztán a lakásukat. Akik nem figyelnek az egészséges étkezésre vagy a mozgásra.
Miért most kezdi ezt el mindenki?
Miattuk nem kapok zöldséget, pedig mindig veszek. Vagy vennék.
(És miért fogja abbahagyni, amikor már úgy érzi, nem lesz veszély?)

Szóval elmagyarázhatná nekem valaki, hogy az, aki eddig magasról tojt az egészségére, de most az otthonában retteg, hátraküldi a postást két méternyi távolságba, amikor becsenget mitől lesz védettebb és egészségesebb, mint az, aki racionális távolságtartással kimegy a szabadba? És miért félünk annyira, amikor a populáció 80%-a (ahogy olvasom) felső légúti tünetekkel túljut ezen a víruson? Értem én, hogy sok az új aspektus, és rengeteg mindent nem tudunk, de nagyon-nagyon sokszor érzem, hogy túlmegyünk az ésszerűség határain. 

Holnap ki fogok menni sétálni, és hívok magammal embereket. A friss levegő voltaképpen hozzátartozik az egészséges immunitás megőrzéséhez, (a filozófiai vonatkozásokkal pedig majd később foglalkozom, mert arról is van mit mondanom, csak már nem bírok itt ülni).

2020. március 19., csütörtök

Itthon, 2. rész

Egy nap alatt bekattantam, pedig nagyon rajta voltam, hogy ne így legyen.

Az éjjel--illetve hajnalban--felébredtem, mert a Google Classroommal álmodtam; egy darabig forgolódtam, aztán úgy döntöttem, ha húsz perc múlva sem alszom, felkelek. Így keltem fel fél 4-kor. 5-ig az online oktatási felületet böngésztem (így legalább nem fagyott le, mert nem volt ott senki), csináltam feladatokat.
Aztán visszafeküdtem, és reggel fél 8-ig aludtam. Némileg nyugodtabban, de reggel kezdődött előröl minden.

Első tanulság: ne csinálj előre sok feladatot, mert reggel 8-kor (igen, a diákok komolyan veszik, hogy iskola van) mindenki rám rongyolt. A mai napon rengeteg üzenetet kaptam. Mennyivel egyszerűbb bemenni és beszélgetni.
Holnaptól videócseten folytatom, és a könyvben adok feladatokat. A következő órán ellenőrizzük. Aztán ha picit kipihentem magam, és lenyugodtak a kedélyek, lehetek megint kreatív.

Az van, hogy munkarend ide vagy oda, a megváltozott életfeltételekre mindannyiunknak fel kell valahogy készülni, és mindennek rengeteg pszichológiai, szociológiai és politikai tanulsága is lesz. (Remélem, belebuknak ezek szarháziak. Az ellenzék is, mert az sem jobb.)
Egy szülői csoportban olvastam, hogy kérik szépen a pedagógusokat, hagyjanak már egy kis időt, amíg a szülők is megtanulják a felületeket, amíg átrendezik az életüket, lerendezik a nagymamát, stb.
Elgondolkodtató, hogy ez a helyzet megint mennyi, de mennyi munkát ró a nőkre. Nem feminista provokálásból mondom, hanem halál komolyan. Közben meg ott áll egy komplett operett operatív törzs, az egyetlen nő köztük ez a maca, és ők az ország megmentői. (Most persze demagóg voltam, ott vannak az orvosok, a kereskedők, stb. stb., mindenki, aki nem mehet el szabadságra.)

Ebben a szituációban újból világossá vált, hogy mennyire szervilis nemzet vagyunk.
A tanár nem meri racionalizálni a főnökeitől kapott eszement utasításokat, a szülő nem mer szólni a tanárnak, hogy időre van szüksége. Egyáltalán, senki nem mer szólni semmiért.
Ebben a városban például a napokban zártak be az óvodák. 
Először úgy volt, hogy ügyeletet szerveznek, aztán már azt sem. 
Mivel nem dolgoznak, mehet mindenki szépen fizetés nélküli szabadságra. 
Vagy táppénzre.
Vagy rendes szabadságra, aztán dolgozhat majd egész nyáron.
Vagy (és most figyeljetek!) idősgondozásba. Ami először önkéntes volt, később kötelező lett, majd (hogy úgy mondjam) kötelezően ajánlott. Ha elmész, az munkaviszonynak minősül. 
Igen, jól értitek.
Orbán kiadta az önkormányzatoknak az idősekről való gondoskodást.
Mivel a szociális ellátórendszert kinyírták (és/vagy őket hozzárendelik az egészségügyhöz), mehetnek a helyükre a bölcsődei és az óvodai dolgozók. 
Önkormányzati utasítás. 
Máról holnapra.
Májusig beosztva.
De hát ki és honnan tudhatná, mi a fene lesz májusban?

Miközben ezekről a dolgokról hallok, semmi kedvem sem a nyafogó gyerekekhez (akiket frusztrál a helyzet, és nekem kéne őket megtanítanom az új felületre, pedig nem én vagyok a digitális generáció), és kifejezetten bosszantanak a közösségi médiában fröcsögők (vö. hülyeöregek, jajszegényöregek, nincsvécépapír, drágaacsirkemell, hülyetanárok, mindmeghalunk, mérnemmaradszotthon, stb.)
Azt látom, hogy senki, de senki nem foglalkozik azzal, hogy a másik ember hogyan dolgozza fel ezt a sok-sok felgyülemlett feszültséget, a kormányzat kapkodását, az ésszerűtlen és töketlen embereket, stb. stb. És minthogyha minden intézmény és intézményrendszer más időperspektívában gondolkodna. 
Miért nincs erről valami nemzeti konszenzus? Kérdezhetném viccesen.