Nyavalyáink

20 napja írtam bejegyzést. Viszont valahányszor itthon vagyok/maradok valamiért, mindig megállapítom, hogy a munkám megöli a kreativitásomat. És minden energiámat felemészti az, hogy ez ne így legyen.

Hetek óta helyettesítettem, mert amióta a Klebelsberg Központ lett a munkáltatónk, már nem kell az önkormányzatnak spórolni, hanem nyakra-főre dolgozhatunk, nem tudjuk ugyan, ki lesz-e fizetve, de ha nem, akkor is, szidjuk nyugodtan a KIK-et, a közvetlen feljebbvalóság úgysem tehet semmiről.
Illetve azért erről-arról tehet, például idén nem vagyok elengedve "csak úgy" szakmai konferenciákra, hanem szabadságra kell mennem, ha menni akarok valahova. Ezt nem tudom pontosan, hogy úgy kell-e érteni, hogy fizetés nélkülire, vagy hogy fizetettre, és akkor majd nyáron behívom napokra ügyelni. Elképzelem, ahogy édes kettesben ügyelünk az iskolában. És egymás képét méregetjük, hogy ki mennyire nem kedveli a másikat. (Jóakaróimra hallgatva egyébként igyekszem inkább sajnálni.) Szóval végül is értem, hogy az én szakmai ambícióim nem vágnak ennek az iskolának a profiljába, de azt fel nem foghatom, miért nem tudja ezt az intézmény sikereként értékelni. Múltkor például megjött az egyik ilyen konf programja, és én visszaküldtem, mondván, hogy nem X iskola a munkahelyem, hanem Z. Ha már fel akarják a nemzetközi programban tüntetni, hogy Z Secondary School... Lehet, hogy fénymásolok a főnöknek egy ilyen programot, és odateszem az asztalára, hogy lássa, hogy a faszságai ellenére nem töröltettem ki a titulusomból ennek a csodás intézménynek a nevét.

Szörnyen problematikus ez az egész egyébként, mert bár ismerem már, mint a tenyeremet, mégis mellbe tudnak vágni ezek a dolgai. És még így, 39 fok lázasan is azon gondolkodom, hogy mikor menjek vissza dolgozni, hogy nehogy rám kenje, hogy azért hiányzom, mert pénteken van a próbavédésem. Ahova egyébként elengedett. Kivételes kegy, így februárban. Fejben a felmondásomat fogalmazgatom, és most a betegség ideje alatt se tudtam jól aludni azért, mert azon agyaltam, hogy mit csináljak. Ha fatalista lennék, mondhatnám egyébként, hogy mindig akkor betegszem meg, amikor ez a nő kibaltázik velem.

A magas láz pedig kicseszés. Egyrészt úgy nézek ki, mint a halott menyasszony, másrészt teljesen lever, mert három napja tart. Pénteken egy helyettes orvos volt, aki nem csinált velem semmit, és nem is írt fel semmit. Magamra vagyok bízva. Hát rendben. A dilemma tényleg az, hogy elmenjek-e dolgozni, vagy nem, ha nem megyek, akkor legalább pénteken megkapják a helyettesítő pénzt a kollégák. Ha elmegyek, kevesebbet leszek táppénzen, és a büdös kölykökön szorosabban tudom fogni a pórázt (most úgy csinálok, mintha érdekelném őket, pedig nem). A próbavédésre persze jobb lenne nyugisan felkészülni, mert némi hang sem ártana a torkomban, van 2 TDK dolgozat, ami a bírálatomra vár, meg némi fordítás.
Vettem némi nyugibogyót macskagyökérrel, hogy tudjak aludni, és ne járjanak lefekvés után a fejemben mindenféle kelletlen gondolatok. Ehhez hozzásegítene az is, ha tavasz lenne végre, és elmehetnénk kirándulni. Például.

Értelmes

Van ez a kényszerem, hogy minden nap muszáj valami "értelmeset" csinálnom, nos, az utóbbi időben gyakran van, hogy sportolok mondjuk, mert szellemi teljesítményre képtelen vagyok. És akkor ezt elnevezem "értelmes" tevékenységnek.

Lelombozóak a környezeti tényezőek manapság. A front miatt mindenki hülye, legfőképp a gyerekek, illetve hát ők nem hülyébbek, mint más, csak kevésbé disztingválnak, és beleengedik a nagyvilágba az indulatokat és az ösztönöket. Lehet, hogy igazuk van. Mondom, LEHET, de aztán ez meg néha olyan haragot eredményez, amit egymás ellen fordítanak, én meg alig győzöm kapkodni a fejem, hogy kit hogyan vegyek a védelmembe. (Állítólag egyébként nem kellene, de hát én már csak ilyen vagyok, protektív.) Idegesít az agresszió meg az erőszak(osság), hiába próbálom elfordítani a fejem, nem nagyon tudom.

Nem kaptunk időben fizetést. Ez számomra (egyelőre) szerencsére csak egy apró bosszúság, köszönhetően néhány szerencsés körülménynek, mint például hogy csak az iskolákat államosították, más oktatási intézményeket nem, vagy hogy az egyetem rendesen utalt. De azért elkeserít az, hogy másokat egy hogyan érintett. Vagy az még jobban, hogy a főnök egy cseppet sem szolidáris. Igazából észre sem vette, hogy nem jött fizetést - ahogy ez a pénteki szalagavatón kiderült. Persze lehet, hogy ő így vigasztal, "majd hétfőn vagy kedden", és hogy "tegnap ő is befizetett 72 ezer forintot csak számlákra" (január 31-én, csak mondom). Így vigasztal, ilyen szerencsétlenül, és így barátkozik.
Rajtam viszont sajnos, ahogy öregszem, egyre jobban látszik, ha utálok valakit, főleg, ha mellettem ül. Pontosabban már egyre kevésbé próbálok úgy tenni, mintha nem utálnám. Nyár óta, amióta egy hetet töltöttem a kórházban, ha nem is nagyon, de kicsit jobban el tudom engedni az arcizmaimat.
A szalagavató egyébként rohadtul érdektelen volt, és ez volt az első, amikor alig éreztem valamit ott belül. Pedig eddig mindig éreztem olyan tanáros érzéseket, hogy a búcsúzkodó gyerekek, miegymás. Most nem. A tavalyi eset után ugyanis annyira erős volt a cenzúra az idén, hogy semmi személyeset nem sikerült produkálni sem a táncokban, sem az osztályvideókban. Persze az is lehet, hogy ez egy ilyen személytelen évfolyam. The lost generation. Akiknek minimum két osztályfőnöke, igazgatóhelyettese és igazgatója volt. Gyökértelenek.
És akkor rájöttem, hogy most kellene nagyon vigyáznom azokra, akiket egyáltalán még szeretek ebben az iskolában, mert mindenkire homokot lapátol a kétségbeesés és a bánat. Ki kell ásni egymást.

És nemcsak az iskolában, hanem igazából mindenhol -  ki kell ásni egymást és magunkat, valahogy.
Március 1-jén lesz a próbavédésem, de fogalmam sincs, a bírálóim felül tudnak-e emelkedni a felsőoktatási helyzetet érintő káoszon, és tudnak-e velem érdemben foglalkozni. És fogalmam sincs, hogy én tudok-e érdemben foglalkozni ezzel az egésszel, amikor én sem biztos, hogy felül tudok emelkedni a középszintű oktatásban eluralkodó káoszon. Hétfőtől indul a mókuskerék, már előre utálom, de pénz beszél. Közben pedig elvállaltam olyan feladatokat is, amik örömet okoznak, mert különben lehet, hogy megbolondulok. Így viszont most lehet, hogy azért fogok megbolondulni, mert a kötelező feladatok miatt az örömteliekre kevés/kevesebb idő marad.

Mikor lesz már vége ennek az egész szarnak. Pénteken, hazafelé jöttömben a hóesésben megláttam az úttesten vonulni az éhségmenetet, és sírva fakadtam a kocsiban.

Szeretnék itthon ülni és írni meg olvasni, mert bár ide is beszivárognak a külvilág förtelmei, de legalább nem kell úgy tenni, mintha nem keserednék el.