Itthon, 3. rész

Na, ma volt nyolcadik órám is. 

Igen, online.

Van egy kis bűntudatom attól egyébként, hogy nem tudok mindig csillogó és villogó lenni, de aztán arra gondolok, hogy ez élőben sem mindig megy.

Én szerintem szorgalmas tanár vagyok, megteszem, amit lehet, de ezekkel az online órákkal--rájöttem--kiveszik a legfontosabb dolog a munkából: az egyéniségem. 

Egyrészt a kamerát nem lehet bekapcsolni, mert 35 gyereknél azonnal lefagy a rendszer.

Másrészt a mikrofonjainkat le kell némítanom, hogy halljam magam. 

Olyan ez, mintha egy fekete falnak beszélnék.

A mi iskolánk konzekvensen a Microsoft Teams-hez ragaszkodik, aminek (most azért látom) vannak előnyei. Mármint nem a programnak magának, hanem annak, hogy egy platformra tereltük a dolgot. Az egyetemi hallgatóktól hallom, hogy az oktatók ezerféle módszert alkalmaznak, és csak kapkodják a fejüket.

Velük majd a héten fogok beszélgetni.

Elmondom, hogy néz ki egy napom.

Felkelek ötkor vagy hatkor (igen, #truestory).

Utána előkészülök az aznapi óráimra. Van, hogy ez csak a tankönyv adott leckéje (ld. lelkifurdalás fent), van, hogy valami trükkös teszt, esetleg videó vagy feladatlap.

Rengeteg anyagom van, eddig is sokat dolgoztam, nem panaszkodom. Van, hogy csak előkapok egyet, kicsit aktualizálom, és feltöltöm. Van, hogy ki kell találnom valami mást. Amikor tök rossz kedvem van, akkor csak beszélgetek, és a könyvet tartom magam előtt.

A gyerekek az órarendi órák idejében szinte mind jönnek.

Ez így rendben is van, a kezdeti berzenkedés ellenére azt vettem észre, hogy örülnek, ha beszélhetnek a tanáraikkal. A hangjuk sokszor szomorú viszont; ilyenkor odarángatom a macskámat (kurva boldog, mondhatom), és megmutatom a webkamerán. Visongás.

Az a helyzet, hogy az angolórán sem mindig angolul beszélek. Főleg nem a picikkel. Mert ők most ebben a helyzetben kicsit elesettek.

De általános tapasztalat, hogy mindenkire lehet számítani, és mindig ott vannak. Fogalmam sincs, meddig tart ez, de egyelőre jók az élmények.

Szóval ha szar és hosszú napom van, akkor sokat ülök a gép előtt. Lyukasórában megfőzöm az ebédet. Vagy kicsit takarítok. Segítek a leckében másnak. Ma pl. Babits-verselemzés vázlatot írtam. (Hát igen, tudnék szépet mondani azoknak kollégáknak/-ról, aki eddig nem nagyon tanítottak módszereket, most meg mindent önállóan várnak el a tanulóiktól.) 

Délután elolvasom a napi sok száz e-mailt, megnézem az összes felületet, hogy üzent-e valaki valamit, javítok kicsit (online), aztán fordítok. 

Az a helyzet, hogy ez a biztos meló (legalább is merem remélni), mert ha csúsznak az érettségik, pláne az emelt, akkor oda a nyári duhajkodás.

Nehéz, na. Persze máshol, másnak még nehezebb.

Tegnap már nem az online oktatással álmodtam, és a jövő hétre biztos beáll a menetrend is rendesen.

Szóval vissza a napirendhez: kb. négyre végzek minden melóval, akkor általában megnézek valami filmet vagy színházat. Estefelé kicsit konzultálok a színházas kollégákkal, mert közösen gyűjtjük a felvételeket. Hülyén hangzik, de ez is egy stressz, hogy az ember mindent elcsípjen. Aztán híradó, ostoba tévéműsorok, valami film, közben sport. 

Ami a vírust illeti, fogalmam sincs, mit gondoljak.

Én orvoscsaládból jövök; az anyám és az apám 65 fölötti, jelenleg is dolgoznak. Az apám felesége és a mostohaöcsém szintúgy. A tesómék kereskedők. Nálunk senki sem pánikol. Nincs maszkolás, élelmiszer-felvásárlás, gumikesztyű. Múlt héten meglátogattam őket, simán megengedték.

Ezért amikor reggel lemegyek a boltba, rosszul vagyok az életerős negyvenes férfiaktól, akik szkafanderben és gázmaszkban állnak sorba 30 kiló cukorral és liszttel a pénzárnál, miközben a kasszás lányon még sima maszk sincs. Továbbra is rosszul vagyok a túlzásba vitt aggódástól olyanok részéről, akik semmilyen szempontból nem tartoznak pl. a veszélyeztetettek közé. 

Mondjuk állok a pirosnál, mellettem a vörös sportkocsi, benne egy szájmaszkos harmincas anyuka és a kamasz gyerekei. 

Nem, még mindig nem bagatellizálom el, és minden utasítást igyekszem betartani, de egyszer majd csodálatos tanulságokkal fog szolgálni az a tény, hogy egy vírus, ami alapvetően cseppfertőzéssel terjed, mekkora bizniszt generált a maszkgyárosoknak. És mekkora riadalmat okoz azok körében, akik egyébként gond nélkül piszkálják az orrukat vagy nem mossák meg a boltban vett gyümölcsöt. Akik nem szednek soha vitamint. Akik nem tartják tisztán a lakásukat. Akik nem figyelnek az egészséges étkezésre vagy a mozgásra.

Miért most kezdi ezt el mindenki?
Miattuk nem kapok zöldséget, pedig mindig veszek. Vagy vennék.

(És miért fogja abbahagyni, amikor már úgy érzi, nem lesz veszély?)

Szóval elmagyarázhatná nekem valaki, hogy az, aki eddig magasról tojt az egészségére, de most az otthonában retteg, hátraküldi a postást két méternyi távolságba, amikor becsenget mitől lesz védettebb és egészségesebb, mint az, aki racionális távolságtartással kimegy a szabadba? És miért félünk annyira, amikor a populáció 80%-a (ahogy olvasom) felső légúti tünetekkel túljut ezen a víruson? Értem én, hogy sok az új aspektus, és rengeteg mindent nem tudunk, de nagyon-nagyon sokszor érzem, hogy túlmegyünk az ésszerűség határain. 

Holnap ki fogok menni sétálni, és hívok magammal embereket. A friss levegő voltaképpen hozzátartozik az egészséges immunitás megőrzéséhez, (a filozófiai vonatkozásokkal pedig majd később foglalkozom, mert arról is van mit mondanom, csak már nem bírok itt ülni).

Itthon, 2. rész

Egy nap alatt bekattantam, pedig nagyon rajta voltam, hogy ne így legyen.

Az éjjel--illetve hajnalban--felébredtem, mert a Google Classroommal álmodtam; egy darabig forgolódtam, aztán úgy döntöttem, ha húsz perc múlva sem alszom, felkelek. Így keltem fel fél 4-kor. 5-ig az online oktatási felületet böngésztem (így legalább nem fagyott le, mert nem volt ott senki), csináltam feladatokat.

Aztán visszafeküdtem, és reggel fél 8-ig aludtam. Némileg nyugodtabban, de reggel kezdődött előröl minden.

Első tanulság: ne csinálj előre sok feladatot, mert reggel 8-kor (igen, a diákok komolyan veszik, hogy iskola van) mindenki rám rongyolt. A mai napon rengeteg üzenetet kaptam. Mennyivel egyszerűbb bemenni és beszélgetni.

Holnaptól videócseten folytatom, és a könyvben adok feladatokat. A következő órán ellenőrizzük. Aztán ha picit kipihentem magam, és lenyugodtak a kedélyek, lehetek megint kreatív.

Az van, hogy munkarend ide vagy oda, a megváltozott életfeltételekre mindannyiunknak fel kell valahogy készülni, és mindennek rengeteg pszichológiai, szociológiai és politikai tanulsága is lesz. (Remélem, belebuknak ezek szarháziak. Az ellenzék is, mert az sem jobb.)

Egy szülői csoportban olvastam, hogy kérik szépen a pedagógusokat, hagyjanak már egy kis időt, amíg a szülők is megtanulják a felületeket, amíg átrendezik az életüket, lerendezik a nagymamát, stb.

Elgondolkodtató, hogy ez a helyzet megint mennyi, de mennyi munkát ró a nőkre. Nem feminista provokálásból mondom, hanem halál komolyan. Közben meg ott áll egy komplett operett operatív törzs, az egyetlen nő köztük ez a maca, és ők az ország megmentői. (Most persze demagóg voltam, ott vannak az orvosok, a kereskedők, stb. stb., mindenki, aki nem mehet el szabadságra.)

Ebben a szituációban újból világossá vált, hogy mennyire szervilis nemzet vagyunk.

A tanár nem meri racionalizálni a főnökeitől kapott eszement utasításokat, a szülő nem mer szólni a tanárnak, hogy időre van szüksége. Egyáltalán, senki nem mer szólni semmiért.

Ebben a városban például a napokban zártak be az óvodák. 

Először úgy volt, hogy ügyeletet szerveznek, aztán már azt sem. 

Mivel nem dolgoznak, mehet mindenki szépen fizetés nélküli szabadságra. 

Vagy táppénzre.

Vagy rendes szabadságra, aztán dolgozhat majd egész nyáron.

Vagy (és most figyeljetek!) idősgondozásba. Ami először önkéntes volt, később kötelező lett, majd (hogy úgy mondjam) kötelezően ajánlott. Ha elmész, az munkaviszonynak minősül. 

Igen, jól értitek.

Orbán kiadta az önkormányzatoknak az idősekről való gondoskodást.

Mivel a szociális ellátórendszert kinyírták (és/vagy őket hozzárendelik az egészségügyhöz), mehetnek a helyükre a bölcsődei és az óvodai dolgozók. 

Önkormányzati utasítás. 

Máról holnapra.

Májusig beosztva.

De hát ki és honnan tudhatná, mi a fene lesz májusban?

Miközben ezekről a dolgokról hallok, semmi kedvem sem a nyafogó gyerekekhez (akiket frusztrál a helyzet, és nekem kéne őket megtanítanom az új felületre, pedig nem én vagyok a digitális generáció), és kifejezetten bosszantanak a közösségi médiában fröcsögők (vö. hülyeöregek, jajszegényöregek, nincsvécépapír, drágaacsirkemell, hülyetanárok, mindmeghalunk, mérnemmaradszotthon, stb.)

Azt látom, hogy senki, de senki nem foglalkozik azzal, hogy a másik ember hogyan dolgozza fel ezt a sok-sok felgyülemlett feszültséget, a kormányzat kapkodását, az ésszerűtlen és töketlen embereket, stb. stb. És minthogyha minden intézmény és intézményrendszer más időperspektívában gondolkodna. 

Miért nincs erről valami nemzeti konszenzus? Kérdezhetném viccesen.

Itthon, 1. rész

Gondoltam, hogy valami vicces címet adok ennek a posztnak, például KarantON vagy KarantéNapló, de hát nincs karantén. 

Most, hogy többet vagyok itthon, talán felpörög a blog is picit.

Gyorsan hozzáteszem, hogy semmilyen tudományos jellegű dolgot nem tervezek, vészforgatókönyv is. Igazából veszélyérzetem sincs.

Az első sokk nem azért ért, mert félek a járványtól vagy mert itthonról kell tanítanom, hanem azért, mert tudtam, hogy azonnal elkezdenek cseszegetni minket. 

Így_is_lett.

Még messze vagyunk ugyanis attól, hogy bizonyos munkahelyek felnőttnek tekintsék az ott dolgozókat. Én például biztos nem tudok maximális kontroll híján tanítani és felkészíteni egy (újabb) osztály az érettségire. Igen, az érettségire. Elképzelhetetlennek tartom ugyanis, hogy ne legyen érettségi. Egy egész évfolyam nem maradhat ki az egyetemekről sem.

(Megjegyzem, ugyanilyen elképzelhetetlennek tartottam, hogy a tanárok ne kapjanak fizetést, egyrészt, mert mégis csak szavazóbázis vagyunk mi is, de ha nem mi, akkor az anyáink, apáink, férjeink, feleségeink és a jövendőbeli vagy jelenlegi gyerekeink. Orbán meg nem akar megbukni, na. Látjátok, az iskolákat is bezárta végül.)

Na szóval nincsenek vészforgatókönyvek a fejemben, inkább csak attól rettentem meg, hogy most majd például mindenkinek a vállára kell venni a saját gyereke iskolai előmenetelét is valamennyire, ami nem annyira egyszerű.

Ami a távtanítást illeti, egy csomó iskola (a minénk is) elkezdett univerzalizáló törekvésekkel előállni, pl. hogy otthon az órád idejében üljél be szépen a gép elé, és nyomjad. (Ezt elősegítették a neten terjedő bárgyú napirendek, amiket gyerekes családoknak ajánlanak; reggeli torna, egészségügyi séta, közös ebéd, stb.) Ezen mindenki jól felhúzta magát, amit nem is csodálok, hiszen teljesen életszerűtlen, ámbátor feltételezi, hogy te majd otthon amúgy sem csinálsz semmit.

Itt ragadom meg az alkalmat (#tanárszidalmazás), hogy én tudom, hogy van egy csomó alkalmatlan és rugalmatlan tanár. Ők most vagy észbe kapnak, vagy max. eljutnak az e-mailig, ha egyáltalán. Azokra gondolok, akik a) eddig se tartottak órákat b) tartottak, de az abból állt, hogy bementek és beszéltek. 

Az én magyartanárom (aki most iskolaigazgató mellesleg) ilyen volt. Bejött, leült az asztalhoz, és 45 percig nyomta, majd felállt és kiment. Négy évig ez volt, szépen megtanultam jegyzetelni amellett, hogy utáltam a pasast. 

Na szóval ők most bajban lesznek, úgyhogy az általános csesztetés helyett őket kéne felkarolni, munkaközösségenként stratégiákat kitalálni, stb. 

Nálunk ilyen nem lesz. Az egyetem a Microsoft Teams-t erőlteti, ennek következtében tegnap délelőtt le is fagyott a francba az egész. Eredetileg úgy volt, hogy három délelőttöt töltünk bent, de tegnap már mondták, hogy ma (ha otthon gyakorolnál inkább) nem kell bemenni. És: na jó, ez ajánlott, de mást is használhatsz. De azért írd be ide is, hogy nyoma legyen. 

Egyébként azt is gondolták, hogy csak az órarendi órám idejében adhatok feladatokat. És csütörtöknél előbb nem. No comment. 

Ahogy más iskolákról hallok, ott sem egységes a helyzet, egy helyi gimnáziumban pl. go with the flow, a tanár az órája napján beböfög valamit a fb-csoportba, amit a gyerek öt perc alatt megcsinál, aztán gépezik egész nap. 

Szóval részemről nem okoz nagy fennakadást az itthonlét, tudok fordítani, nézem a streamelt színházi előadásokat, gyártom a feladatokat, stb. Egyelőre szépen érkeznek a megoldások még sportolóktól is, szóval lehet, hogy tényleg azért nem tanultak eddig, mert sok dolguk volt. (Nem.) 

Az a baj, hogy a közösségi médiában és az interneten nem lehet kiszűrni a hasznos tartalmakat, és a pánikolás is ott folyik (ld. előző poszt). Sok ismerősöm van, aki most, hogy otthon kellett maradnia, más sem csinál, mint posztol és álhírt gyárt. Meg mindent elolvas. 

Gondoltam például azt is, hogy miután lement az orbánmiértnemzárjabeaziskolákat dömping, most majd a digitális oktatás feltételrendszerének hiányosságán fognak pörögni. Jogos. Jogos minden. De kit visz ez most előbbre?

Ne tegyétek. Készítsetek napirendet, pörögjön a youtobe meg a videa, de ne a facebook.

Főzzetek.

Olvassatok.

Hallgassatok zenét. 

A szüleim azt mondják (65+, orvosok), nem lesz semmi baj, kézmosás, social distancing, távolságtartás az utcán és nyugalom. Nem hiszem, hogy ne szólnának nekem, nekünk, ha valami orbitális baj lenne. És még csak azt sem érzem (amit mondanak néhányan), hogy á, ez csak a cool, leszarom orvosi hozzáállás. Amikor minden ember statisztikai adat. Hát, ez lehet, de van egy 3 éves unokájuk, ő biztos nem statisztikai adat.

Azt is mondták, az a baj ezzel a mostani aktív generációval, hogy nem volt még az életükben nagy krízis. Se egy háború, se egy járvány. Ezért aztán ez_most_az. Pedig ez semmi a korábbiakhoz képest. 

A gyerek mondta, hogy a spotify-on vagy hol már elindultak a a Corona medley-k ilyen dalokkal, mint:

Szélsőséges

Személy szerint két szélsőséges reakcióval találkoztam, és sajnos ezekkel találkozom a legtöbbször.

Az egyik a gyagyás elbagatellizálás (vö. á, ez csak egy kis nátha), a másik pedig a rémisztgetés (vö. #mindmeghalunk). 

Én mindkettőtől viszolygok, de az utóbbitól még sokkal jobban. 

Egyrészt mérhetetlenül fáradt vagyok, és erre sokat rátesz ez az egész hisztéria.

Igen, direkt használom ezt a szót, nem tudok jobbat, mert ami az emberiségre a közösségi médiával rászabadult, az maga az őrület. Persze tudom, hogy sokszor életet menthet a gyors információ, de ez az áradat most visszaüt.

Konkrétan tudom, hogy emberek ülnek naphosszat a facebook előtt, a híreket pörgetik, és dühödten posztolnak. A NAT-tal indult, most folytatódik a vírussal. Vannak, akik hónapok óta így nyomják.

Én a tájékozódás és a kultúra okán használnám az internetet, de már annyira lemerít lelkileg ez az egész (egyébként a NAT-nyilatkozatunkkal kezdődött) tobzódás, hogy azon morfondírozom, hogy kikapcsolom az internetet a picsába.

Ma falun voltam.

A mama azt mondta, az öregek jól és vidáman vannak, de ezek a fiatalok meg vannak bolondulva. Igen, mondtam neki erre, mert ők neteznek egyfolytában. Ebben megegyeztük.

Nem elmismásolni akarom a helyzetet, csak arra próbálok rámutatni, hogy ez a hetek, hónapok óta tartó lelki teher, ami mindannyiunkra nehezedik, lehet, hogy sokkal károsabb, mint a láz meg a levertség. Mert az ember gyakorlatilag semennyire sem hatékony. Nem halad a munkájában, nem beszélget semmi másról, csak erről, teljesen begubózódik a pánikba.

Egy igazi pánikolóval nem lehet egy légtérben megmaradni, mert bármi is kerül szóba, azonnal témánál vagyunk. Bármi is az érved, lehurrog. Ha csak a józan észre is akarsz hivatkozni, megvádol, hogy nem veszed komolyan a dolgokat. 

Tőlem ez az egzaltáltság távol áll, mindig is úgy gondoltam, hogy a higgadt mértéktartással és tervezéssel tudom kontroll alatt tartani az életemet. Ez többnyire működik; mindig lehet rám számítani, tudok okosakat és higgadtakat mondani. Sosem húzom fel magam. Van jól kifejlett öniróniám és önkritikám is.

Nos, ezért is vagyok meglőve, amikor ordítozókkal találkozom. Egy darabig higgadtan érvelek, aztán elfáradok. Az a baj, akkor is próbálnék tovább érvelni, de még jobban elfáradok.

És most is ez van.

Azt mondom, a legjobb, amit jelenleg tehetünk, hogy vigyázunk magunkra, és tesszük a dolgunkat. Akár bezárják az iskolákat, akár nem. 

Nekem most például össze kell állítanom a félbemaradt egyetemi félév miatt két szemináriumnyi anyagot. Azok jönni fognak, azokat javítom. Ugyanúgy el kell olvasnom mindent, mintha tanítanék. 

Ha netán a középiskolák is bezárnak, hasonló dolgom lesz az érettségizőkkel (angol, magyar), de a többi csoporttal is, fontossági sorrendben. 

Én úgy veszem észre egyébként, hogy a gyerekek közül sokan nem szívesen maradnak otthon. Nem tudják elképzelni az életüket a közösség nélkül, nem akarnak otthon tanulni, nem akarnak nyáron pótolni, stb. Egyelőre el sem tudok képzelni azt sem, hogy hogy lehetne rávenni őket arra, hogy otthon tanuljanak. Olyan ez, mint a nyárra feladott házi feladat. Nem lesz egyszerű, de biztos vagyok benne (és az óráimon is ezt vettem észre), hogy a higgadt és nyílt, közvetlen beszélgetés sokkal többet használ, mint a pánik. 

Nekem ezt jelenti a felelősségteljes magatartás.

És én felelősnek érzem magam. 

Csak a józan eszünk maradt, ne hagyjátok magatokat provokálni ti sem.

Ha itthon kell maradni, olvasok majd. Színházakat nézek. Talán behozom a kb. 40 oldalnyi lemaradást a fordítási munkámban. Főzök. És kipihenem a téli szünet vége óta összeszedett fáradtságot. Mosom a kezem, és kevesebb híreket olvasok.