Karácsony, karácsony, karácsonyok

Fogalmam sincs, hogy vág neki valaki, akinek nincs miért várni rá. Vagy nem tudom, mit tesz az előkészületképpen, aki számára ez az év legfontosabb eseménye.
        Én egyik kategóriába sem tartozom, a saját karácsonyomat a helyén kezelem - mármint ott, ahol szerintem a helye van. Ünnep, aminek fontos az előkészülete, a lebonyolítása is, de erre nincsenek előre lefixált receptek és értelmetlenek a kötelező rituálék.
        Nem kedvelem például a lakodalmas sütés-főzést, káposzta, halászlé, mákosguba, ezerféle sütemény, bejgli, mert ilyenkor a kaja fele megmarad, vagy még tavasszal is a maradékot esszük, holott már mindenki halálra unja. Másik következmény a túlzabálás, amitől mindenki egyfolytában csak rosszul van. Nem kedvelem a sok piálást sem, a kötelező karácsonyi koccintásokat, "csakmégeztkóstoldmegeket", utálom a karácsonyi közös éneklést, HA ahhoz a feleknek nincs kedve, nem szeretem, ha klakkban-frakkban kell lenni, idegesítenek az émelygős karácsonyi home-videózások és a fotózkodáshoz való sorbanállás. Bosszant, ha karácsonykor nem lehet problémákról beszélni "mert ez nem illik", vagy ha valaki fáradtabb és szomorúbb éppen, akkor az ciki.
        Karácsonykor a nők általában rabszolgák; az anyák-nagymamák a kiszolgálószemélyzet, a mosogatólányok és a szállásadók egyszemélyben. Pakolgatják a temérdek kaját az egyik edényből a másikba, idegbajt kapnak a második napon lehullott karácsonyi tüskék miatt, stb. A pasik pedig bontják ki az újabb és újabb üveg piát, sztoriznak, villognak a vendégek előtt, és hangosan és látványosan nevelik a gyereket, aki az egész helyzettől teljesen meg van kergülve.
        Már sokféle karácsonyt átéltem, és azt látom, az enyém szerencsére más, mint azok. Nincs tömeg, nincs rokoninvázió, nincsenek kellemetlen és kényszeres ajándékok, és nem kell belefulladni a kajába. Mindenki azt teszi és azt eszi, amihez kedve van. Nem kell kisestélyit húzni (nincs is nekem olyanom), a gyerekeknek nem kell kisöltöny meg kisnyakkendő (már egész bébiméretben is lehet kapni!), és senki nem valami utolsó előtti pillanatban megvásárolt felesleges szarságot kap, hanem olyasmit, amit hosszas kifigyelés és megfigyelés alapján esetleg vágyik. Ha ez nem derül ki, akkor pedig meglepetést.
        Hányszor, de hányszor hallottam gyerekkoromban ezt a "nem tudok neked mit venni"-t. Pedig mindig volt olyasmi, amire vágytam - legfőképp arra, hogy valakit érdekeljen az, hogy én mire vágyom.
        A rokonságban lévő kisgyerekek sokszor sok marhaságot kapnak. Az idei felhozatal: gyerek digitális fényképezőgép (lila, gumibevonatú), feliratos focimez, DVD. Amit én adok ezeknek a gyerekeknek (játék, igazi, összerakhatós, kreatív), az unalmas, és hamar a peremre kerül a tévé, a videó vagy a Playstation miatt. Volt már olyan, hogy inkább oda sem adtam. Hiszen jómódú rokonságról van szó, igazán, minden megvan, ami kell, tévé, medence, pénz, paripa, fegyver. És sok-sok házivideó meg fotók. Kérdezősködésemre, miszerint van-e pl. Legó, az a válasz, hogy van, két doboznyi (erre én a nálunk tapasztalható hordó méretű dobozt, évek munkájával gyűjtögetett többmillió apró alkatrészt, Legó-űrállomást, várakat, mini-hadseregeket kezdtem vizionálni), de hamar kiderült, hogy ez valójában két, félig teli cipősdoboz. Playmobil pedig nincs, mert "az gyerekeknek való". Kérdem, hát ti mik vagytok? Hát persze, hogy gyerekek, de nem picik, akinek ez való. (Nyilván egy nagycsoportos már nagynak számít...)
        Egyszerű, elhajítható ajándékok tömkelege, ami mindenről szól, csak nem a kreativitásról, az alkotás-összerakás, vagy a közös játék öröméről. Az ilyen gyerekek játékszobájában (mert az is van, hogy ne a saját szobában legyen a kupleráj) DVD, tévé, Playstation-konzol, és számítógép van. Semmi olyan, ami apró, szétpakolható vagy borogatható. Nincs is soha rendetlenség, hiszen a Cartoon Networkot nézni (amit a minap programoztam ki a mi tévénkből két hét próbaidő után) játék közben nem lehet vagy nem érdemes...
        Azon gondolkodom, mit tanulnak meg az ilyen gyerekek a karácsonyról. Azt biztos nem, hogy milyen érzés hetek óta bütykölni, rajzolni, ragasztani, alkotni, festeni és készülni a kis meglepetésekkel. És azt sem, hogy az ilyen apróságoknak mekkora értéke is van valójában. És azt sem, hogy az általuk készített kis vackok szülők általi bontogatásakor érzett izgalom legalább olyan jó érzés, mint amikor ők bontogatnak.
        Én a szüleimnek évek óta nem veszek semmit. Rájöttem, nincs szükségük semmire, amit meg mondjuk nagy gonddal keresgélek-válogatok, abban sem érzik a meglepetés szándékát. És így felesleges. Pedig szerintem hazugság az, hogy az ember nem vár és nem szeretne semmit. Ha szeret, ha szeretik, akkor várja a meglepetést, akkor is, ha az egy vacsora, egy külön program, egy dal, vagy egy ajándék. Ne értsétek félre, nemcsak karácsonykor, hanem mindig várja.
        Sokféle karácsony van, és tudjátok, ilyentájt igazán örülök annak, hogy egyáltalán nem vagyok vagyonos. Örülök, hogy sokallom a 4000 forintot a fára, mert így jobban megbecsülöm. És hogy már november végén, december elején megveszem, amit szeretnék adni, mert tudom, hogy hó vége felé egyre kevésbé lesz pénzem. A sors érdekes fordulatai révén a családom minden de minden tagja viszont módosabb. Házuk van, kocsijuk, de legalábbis sok pénzük, szép ruháik, de valami mégis hiányzik. Nem, nem mondhatnám, hogy a szeretet, hanem valami, ami miatt nem túl szívesen lennék ott kisgyerek, de még talált cica sem. Mégis ez az a valami, ami miatt úgy érezhetik, nekem nem elég fontos a karácsony, hiszen nem veszek fel szép ruhát, és bejglit sem sütök. Nincs itthon drága pia, csak mondjuk sör, és nem utazom szinte sehova, mert örülök, hogy végre itthon lehetek az enyéimmel. Sajnálom kicsit őket; sajnálom a húgomat, aki, bár középvezető, és félmilliót keres, mégis sír a telefonba, mert úgy érzi, szétesett a család, és ennek többek között én vagyok az oka. Sajnálom az öcsémet, aki senkiért egy centit nem hajlandó odébb tolni a ceruzát, és zsebből ki tud fizetni egy 200 ezres öltönygarnitúrát. Sajnálom apámat, akinek másfél évente van új autója, egyre hiperszuperebb (én persze sosem veszem észre a különbséget magamtól). Sajnálom még a nagymamámat is, aki megkér, hogy adjak le a kedvéért pár kilót, mert akkor csinosabb lennék. És hiába mondom szegénynek, hogy a plusz kilók nem a zugzabálásból adódnak, hanem mert ilyen vagyok, mindig is ilyen voltam, és sajnálom a befektetendő energia sokszorosát arra, hogy ne legyek ilyen, ha egyszer ilyen vagyok. Nézem, nézem a karácsonyi fotókat a nagy, zöld-piros házban a csillogó ruhájú, tökéletes frizurájú, otthonra kisminkelt emberekkel, és arra gondolok, atyavilág, hogy én milyen egyszerű vagyok. Vajon hogyan lettem és hogy lehetek ilyen hihetetlenül és érthetetlenül egyszerű?

Majré

Vannak karácsonyok, amikor semmi sem sikerül.
Odaég a vacsora, kemény a mézessüti, szétrobban a bejgli, ferde a fa. A gyereknek valamiért rossz kedve van, és csak másnap örül mindennek, amire egyébként egész évben vágyott. A családot elkapja valami ismeretlen eredetű vírus, és mindenki tüsszög és köhög. Rég nem látott, hallott rokonok bukkanak fel a telefonban meg az éterben, és szétdúlják a hangulatot a kelletlenkedésükkel. Nem esik a hó sem, csak valami beazonosíthatatlan állagú trutymó szivárog az égből, miközben minden csupa mocsok.
        A rokonok disszidálni készülnek és idegesek, a nagypapa beteg, és kórházba kell fuvarozni hetente hatszor. A barátok vagy fáradtak vagy boldogtalanok vagy nincsenek sehol sem. A húsz szétküldött képeslapra válaszképpen egy sem érkezik.
A bankszámla kiürült. Elfogyott a teamécses.
A macska éjjel megeszi a karácsonfáról az aranyhajat, amitől aztán hajnalban ötször körbehányja a lakást.
Az ember álmában őrült rokonok és dühödt html-kódok üldözik.
Felváltva ugyan, de valamikor valaki mindig bőg. Vagy élőben, vagy a telefonban.
Elfogyott a sör is, de különben meg már nem is esik jól.
        Mégis, vannak karácsonyok, amikor semmi sem sikerül, de tudjuk, hogy sehol máshol nem lennénk szívesebben, mint ott és akkor. Mert a maga esetlen tökéletlenségében is tökéletes. A hajnali álmatlan ébredésekkel, a hányós macskával, és a kidurrant karácsonyfadísszel együtt.
Mindenkinek ilyen tökéletlen karácsonyt kívánok. A hó is eleredt. És állítólag az az angyal a fa tetején én vagyok...
 

Túszdráma

A héten arra jöttem rá, hogy az iskola olyan így közvetlenül szünidő előtt (ami, pláne, karácsonyi), mint egy túszdráma élménye. Azaz az ember általában véve kényszerhelyzetben van, sokáig, akarata ellenére bele van erőltetve egy keretbe, ami számára minden szempontból kellemetlen, és árgus szemekkel több irányból felügyelik.
        
Aztán amikor végre kiszabadul, a fogvatartóval időközben kialakult érzelmi kötődés miatt egyszerűen nem tud működni a civil létben. Semmi sem sikerül, minden balul üt ki, minden és mindenki csak bosszúságot okoz; más szóval a keretek megszűnése miatt az ember a külvilágban nem találja a helyét, csak esik-kel és téblábol. "Az iskolában a nap első fele még oké volt, még hagyján, a nap többi része...! nagyon szar volt." Ez egy gyakran elhangzó mondat. 
Hát így.
 

Fülbedugós generáció

Múltkor busszal mentem suliba, és olyankor vagy olvasok valamit, vagy, ha sok a cuccom, ami általában sok, zenét hallgatok. A buszon szinte mindig találkozom diákjaimmal, akik mosollyal nyugtázzák, hogy az én fülem is be van dugva, az én szemem is karikás és szűk, az én arcom is gyűrött - szóval hogy én is emberből vagyok kora reggel is.
        Egyik nap, mikor leszálltam a buszról mintegy tíz-tizenkét megálló múlva, egy idősebb kollégám kocogtatta meg a vállam, mire persze kivettem a fülhallgatót, és beszédbe elegyedtem vele. Azt kérdezte, "te is ebbe a fülbedugós generációba tartozol", mert hogy szerinte "ezekkel" nem lehet beszélgetni, nem lehet hozzájuk szólni, és egyáltalán. Mondtam neki, hogy "igen", és hogy szerintem ez nem generáció, azaz nem korfüggő. És hogy igenis szót lehet velük érteni, mert igazán tisztelet kérdése az, hogy kiveszem-e vagy benthagyom, amikor. A kolléga hangjában volt némi lenézés, amit egyébként persze általában érzékelni szoktam az idősebbek részéről (múltkor például megkérdőjelezték, hogy ennyi idős koromban, mint én, vajon lehet-e fáradt a munkától, az iskolától az ember) csak azért, mert én még nem olyan régóta, és egyébként is, én még csak ennyi meg ennyi. Persze egyébként az előéletemről senki nem tud semmit, hiszen adott iskolában most kezdtem a második évet csupán, és a születésnapomat sem tudják, nem is kell, hogy tudják...
        Szóval igen, a fülbedugós generációhoz tartozom. De a fülbedugás megközelítése szerintem általában azon a téves alapálláson nyugszik, hogy aki fülbedug, az semennyire sem érdeklődik a körülötte lévő világ iránt, sőt, elutasítja azt az emberi kapcsolatokkal és a kommunikációval együtt. Pedig a fülbedugás konnotációja maga a ZENE, ami fontos. A zene kell az életben maradáshoz, nemcsak reggel, hanem mindig. Úgyhogy sose feledjétek, hogy a bedugott fül a zenét jelenti, ezen túlmenően pedig a magunkba gondolást, az elmélyülést, a befelé koncentrálást, mely képesség szerintem tanulható, és fontos is elsajátítani. Az általános iskolai zenetanárom pl. azt mondta, zenét hallgatni aláfestésként vétek, azt csak odafigyelve lehet, azaz csak akkor, ha rákoncentrálsz minden egyes hangra. És én sosem feledem, hogy egyetemista korom legjavában egyik legfontosabb társam a zene volt, amit a végtelen vonatutakon hallgattam, és aminek minden egyes hangját-hibáját felismertem és tudtam. És ez az odafigyelés, összpontosítás nemhogy kárára, sokkal inkább hasznára válik az embernek, mert a zene a fülön keresztül egyenesen a lélekbe hatol. Én magam azt tartom, hogy amelyik gyerek, fiatal nem érdeklődik a zene iránt, azzal valami baj van - és az szinte mindegy, hogy milyen fajta zenéről beszélünk.
        Arra is jól emlékszem, hogy egyszer Szegeden egy elit gimnázium állásinterjúján vettem részt. Kétlépcsős meghallgatás volt, először az igazgató, majd a munkaközösség képviselői előtt kellett "vizsgáznom". Az igazgató egyik kérdése az volt, mit tennék csókolózó párokkal az iskola folyosóján. Szerinte a jó megoldás az azonnali szétfeszítés lett volna, míg én helyzettől és alkalomtól tettem függővé a dolgot. A másik tesztkérdése az volt, mi a véleményem az iskolai fülbedugásról, amire én azt a választ adtam, hogy engem szünetben (!) ez nem zavarna. Ő úgy vélte, a fülbedugás elvonja a figyelmet a külvilágról, ami károsan hat egy fejlődő személyiségre. (Egyébként nem vettek fel állásba ebbe az iskolába, aminek nagyon-nagyon örültem.)
        Mert néha kifejezetten hasznos, ha el tudom terelni a figyelmem a körülményekről. És a gyerek és ifjúkoromat tekintve higgyétek el, hogy tudom, mit beszélek. A reggeli büdös buszozás pedig szintén kifejezetten ez a helyzet. És még azt sem szégyellem, ha megbámulnak azért, ahogy hallom a zenét.
 

De miért pont bogár?!

Hadd osszak meg veletek pár gyöngyszemet a múlt és az eheti termésből, hátha akkor könnyebben rándulunk át a jövő hétbe, és édesebbé válik a várakozás, az advent időszaka, majd az ünnep.
        Saját középiskolás éveimre visszaemlékezve, nos, szerettem érdekes dolgokat hallani az iskolában. És igen, tán az én hibám, de sok érdekeset is hallottam - én így éreztem, bár ki tudja, talán kivételes érzékenységem volt ahhoz, hogy a viszonylag egyszerűbb tartalmakat is érdekességként interpretáljam. A múlt héten végzős osztálynál jártam, idén én nem tanítom ezt a kasztot, és előre bocsátom, merem remélni, hogy ha az enyéim közül bármelyik is megéri ezt a kort, némileg magasabb fejlettségi szintet mutat majd a papulcsállatkáénál. A tananyag valahol Franz Kafka és Thomas Mann határán stagnált, gondoltam, megcélzom a dolgot, és még örültem is, mert mindig is érdekelt és tetszett (már gimnazistaként is) az a méla nihilbe burkolt gyilkos irónia, ami ezen szerzők szövegeiből árad, ezért sok éjszakát töltöttem mindkettőjükkel. Nos, az órán tíz percembe telt, hogy rábírjam őket arra, hogy 1) felálljanak 2) ne fordítsanak hátat 3) eltegyék a pókert 4) némileg lefegyverezzem a tiltakozást az ellen, hogy bármilyen törekvéssel megcélozzam a szürkeállományt. Mert hogy érveltek, keményen, stabilan azzal, hogy "Kafka hülyeség", meg hogy "Thomas Mann hülyeség", és hogy "már volt", meg hogy "minek", nem cifrázom, nem elég rá a szókincsem. Végül a társammá fogadott Kafka-kötetből felolvastam Az éhezőművész c. szöveget, melynek kapcsán súlyos anomáliákra derült fény.
        Meg találtam kérdezni -- mivel a kötelező olvasmány mi más is lenne, mint Az átváltozás -- hogy mit gondolnak az elbeszélésről. Hihetetlen csavaros gondolkodásuknak köszönhetően azt az univerzális választ kaptam erre, hogy hülyeség, mert -- és most jön a csimborasszó -- mekkora baromság az, hogy valaki bogárrá változik. És miért pont olyan bogárrá ráadásul, ami egyszer befér az ágy alá, mert pici, másszor pedig nem, mert olyan nagy. És hogy nem derül ki, hogy ez most netalántán álom vagy valóság, és különben is...
        ... oké, rendben, meghallgatták Az éhezőművészt, de az is egy hülyeség. Mert miért. Minek? És mi értelme van ennek az egész hülyeségnek. Hiszen ilyen nem is létezik. (Igen, igen, tulajdonképpen nem is kellene erre semmit mondanom, hiszen egyetemi szemináriumon is hallottam már azt a kérdést, hogy oké, oké, minden világos a Száz év magányban, de Rebeca miért pont földet eszik?? Miért nem mást?? Hát kérem, ami fontos, az fontos.)
        Megtudtam tehát a héten, hogy Kafka hülye volt, mert a bogárrá változás fizikailag lehetetlen, főleg, hogy olyan bogár, ami nagyobb, mint egy ágy. És különben is, Éva-Ádám viszonylatában (Madách: Az ember tragédiája) nem világos az, hogy a gyermek, akivel Éva várandós, vajon biztosan Ádámtól van? De biztosan? Mentségükre mondjam, ők nem végzős osztály.
        S ha még nem lenne elég, ma a nyelvtan dolgozat közben (melynek központi és legnehezebben megoldható kérdése az volt, hogy a ha ... akkor szavakkal kezdődő tagmondatok vajon milyen összetételben kapcsolódnak egymáshoz) felkiáltott egy leányzó, hogy a héten lesz a tévében a Beépített szépség! Erre nem tudtam mást mondani, mint hogy ennek igazán, szívből örülök, s kérném önt, önöket, beépített szépségeket, hogy dolgozzanak tovább. Hát, lett erre nagy dínom-dánom vigadozás, s annak verbális bizonygatása, hogy ők ezt bizony bóknak veszik.
Mire én csak annyit tudtam hozzátenni, hogy nem értik, nem baj. Majd olyan nóvumnak számító szókincs helyesírását kezdtem a táblán taglalni, mint a kisebb, szolid, dicsér szavak -- melyen az érintett fiatalok igen-igen elcsodálkoztak, és válogatott bekiabálásokkal igyekeztek bizonygatni, hogy az említett szavakban a s illetve az i hangokat nem-e nem hosszan kell írni.
Hát így tengetjük napjainkat a pontagyú hellókitty társadalom ásványi szintjén a büszkén büszke papucsállatkák között.