Csillaghullás - meteoreső

Rájöttem, hogy mi idegesít a legeslegjobban ebben a Csillag születik (honlapra nem futja, úgy tűnik) című legújabb kereskedelmi borzalomban. Ez a dolog tulajdonképpen már az első szériában is idegesített, de azt még végignéztem, mert mindig adok egy esélyt az olyasfajta műsoroknak, amikről megvan az az illúzióm, legalább periférikusan érinthetik a kultúrát.
 
De ez a második széria már a hipergagyi kategória. És egyszerűen nem értem, miért nem küldik el a különféle médiafelületeken a francba az egész kitalálmányt. Nem értem, hogy egyes irományok miért szépelegnek, bratyiznak, meg "ó, nem olyan rossz ez"-elnek, mint például ez itt, amikor az egész műsorban már egy szikra gondolat sincs. Állítólag a nézettségi mutatóik is szarok. Ami nem is csoda, hiszen Gyevos meg én sem nézzük, pedig mindketten erősen tehetségkutatóműsor-pártiak vagyunk.
 
Szóval nem csak az bosszantó, hogy ezt a műsort tehetségkutatónak titulálják és hogy ostoba pojácák vezetik vagy hogy borzalmas a zsűri. A színészszakmára nézve egyébként egyenesen felháborítónak tartom, hogy olyan emberek képviselik az előadóművészeteknek ezt az ágát, akikben egy szikra hitelesség sincs. Komolyan mondom, a színházi emberek nevében ég bőr a képemről, amikor Oroszlán Szonját látom, akár szimplán magától hülye, akár csak csinálja a műsort -- ha csinálja is, rosszul csinálja. Azt sem értem, hogy ha karakán nőt keres ez a csatorna, vajon miért mindig a "Hernádi művésznőt" képes csak megtalálni, aki szerintük tökös is, Hernádi is, művésznő is, holott évtizedek óta semmit nem csinál, csak húzogatja a szemöldökét, hangját mélyítve mórikál, és már csak a Gálvölgyiék kollegialitása tartja számon nagy színésznőként.
         Az írni-olvasni tudók nevében is ég a bőr a képemről, mert azt kell látnom, hogy véleményezést helyett nyimmegés-nyammogás, ködösítés, szemforgatás, homályos ködölés zajlik zsűrizés címén. Vagy gondolkodás címén. Miért is lenne bárki, bárkivel, bármilyen fórumon értelmesen kritikus, ha az ilyesfajta műsorokban egyszerűen észrevehetetlen és elhomályosult a 'véleménynyilvánítás', mint kommunikációs forma. 
        Na de mondom, nem ez bosszant a legjobban. Hagyjuk most azt is, hogy a kereskedelmi tévék minőséginek kikiáltott műsorai már-már annyira vállalhatatlanul szarok, hogy lassan kiköttetem az említett csatornákat, és csak a Paprika Tv-t meg a Travel Channelt tartom meg. Az sem érdekel különösebben, hogy a nevezők közül többen állítólag már régebb óta ismert előadók. Én nem ismerem őket, tehát mindegy.
 
Amit nem bírok elviselni és egyben mérhetetlenül irritáló és unalmas is, az az, hogy ez a műsor ízlésformáló akar lenni. Ez a műsor megpróbálja megszabni nekem, hogy milyen előadókat és produkciókat tartsak jónak, érdekesnek, izgalmasnak, kifizetődőnek vagy profinak. Ez konkrétan úgy néz ki, hogy a beválogatott produkciók 99%-ban ugyanaz, mint az ezelőtti szériában. Itt van az akrobatapár, a Király Linda-hangú énekeslány, a Király Viktor-hangú énekesfiú, a vicces és profi táncosok, a népiest a populárissal ötvözők, a rapperduó, a szájdobos meg az összes többi. És mindegyik hű de nagyon hűha. Mindegyiknek megköszönik, hogy eredeti és fantasztikus adottságaikkal idejöttek, és enyhítették a dilettánsok láttán érzett felháborodással vegyes kínos röhögőgörcsöt. Mindegyiknek elmondják, milyen istenáldotta tehetség, és de remek, hogy nekünk, magyaroknak, megint lesznek csillagaink. (Hogy ezeket a mondatokat miért kell látványos szájtátással, áll-leejtéssel, szemkerekítéssel mindig ugyanúgy illusztrálni, fogalmam sincs.) "Be vagyok oltja jófejség ellen" -- mondja Fáy Miklós, és kiszór egy kisfickót, de közben meg beválasztja a rúdtáncosnőt, és mellesleg annyira jófej és annyi itt a jófej, hogy az már nekem fáj. Hogy ő a megmondóember? Röhögnöm kell. A modortalan nemetmondás és eszetlen pirosgomb-nyomkodás nem tökösség, hanem nagyon szánalmasan átlátszó pózőrség.
 
Pedig hát egy fenét. Ezek a fiatalok már megint ugyanazok. Ők azok, akik végignézték az előző műsorban szereplőket, és szépen leutánozzák, amit azok csináltak, ahogy ők is leutánozták a korábbiakat. Sehol egy hiteles ember, egy mozdulat, egy arc. És senkit nem is érdekel, hogy hogy hívják Lajcsit meg Marcsit, lényeg, hogy olyan hangja legyen, mint a Tóth Verának. Mert az már úgyis bejött. Senki nem mondja meg nekik sem most, sem később, hogy bazmeg, ne legyél te Tóth Vera, legyél te Marcsi, még akkor is, ha Marcsiként messzire sodor az őszi szél.
 
Az eredmény dögunalom. És az egészen még az sem segít, hogy mindenki kurvára lelkesedik, hogy mindez mennyire döbbenetesen jó. Azt hiszik, hogy ettől majd én is lelkesedek, és jól beveszem, hogy a mi országunkban tényleg mennyi rejtett tehetség van. 
 
Tiltakozom. Még akkor is, ha soha többet nem kívánom ezt a műsort nézni. Unom, hogy hülyének néznek mint nézőt, mint befogadót, mint kultúrafogyasztót, mint művészetélvezőt. Fáraszt már, hogy mindig mindenhol mindenki a beolvadást választja a kiválás helyett. Felháborít, hogy az életet épp hogy elkezdő fiatalokkal hitetik el, hogy EZ a művészet.
 
Nem kell nekünk több tehetségkutató. A tehetségek jobban járnak, ha otthon maradnak.

Intellektuál

Életemben többször keveredtem olyan beszélgetésbe, ami néhány, a másik fél által feltett keresztkérdéssel arra irányult, hogy tulajdonképpen mi értelme van annak, amit csinálok. Hogy kit érdekel az. Hogy kinek milyen haszna van belőle.
 
Általában ironikus félmosollyal azt felelem, hogy hát, ez már nekem is többször szöget ütött a fejembe -- tudván persze, hogy az illető a kérdésnek egy egészen másik aspektusára gondol. És ilyenkor bekanyarodunk egy végeérhetetlen vita utcájába, ami nagyrészt (hol több, hol kevesebb megérteni akarással) azt próbálja cáfolni, hogy a humán tudományok hasznosak és értelmesek lennének, hiszen zömében nem fedeznek fel semmilyen új tényt, nem állítanak elő új anyagokat vagy vegyületeket, nem fedeznek fel új földrészeket. (Erre a válaszom persze az, hogy dehogynem, de erről majd később.)
 
Mi értelme a humán tudományoknak tehát. Mi értelme van a filozófiának. Egyáltalán, mi értelme van annak, hogy bármit újra meg újragondoljunk, hiszen legalább egyszer (többször) már az általunk befogadható jelenségek zömét valahol, valaki már végiggondolta. Számtalan oldalról elemezték, értelmezték, boncolgatták a mi kultúránkat szanaszét.
 
A helyzetemet általában súlyosbítja, amikor megtudják, hogy ráadásul egy egészen régmúlt kor avittnak vélt kultúrtörténeti jelenségei iránt érdeklődöm. Ez legtöbbször tetézi az értetlenséget és a csodálkozást. Mert kinek kell ma a színház. Kinek kell ma a 17. század. Egyáltalán, mit lehet róla felfedezni, amit eddig még nem fedeztek fel. Kit érdekel ma Magyarországon néhány ismeretlen, névtelen művész.
 
Nos, hölgyeim és uraim, a kérdésfeltevés eleve rossz. Mert persze létezhet olyan megközelítés, ami mindent a praktikum felől szemlél, és feleslegesnek ítéli a "csupán" gondolati téren (és nem fizikailag, természettudományosan) véghezvihető kutogatást. Létezhetnek olyan elképzelések, amik szerint fölöslegesek az újabb és újabb világmagyarázatok, az olyanok, amik nemcsak a körülöttünk lévő tárgyi világot írják le és gondolják újra. Ha ezt mondjuk, akkor azt is mondjuk, hogy a zenetudománynak csak annyiban van értelme, amennyiben újabb és újabb kottákat, zeneműveket fedez fel. Az irodalomtudomány csak annyiban jelentős, amennyiben kéziratokat fedez fel vagy szerzők életét dokumentálja. 
Ez azonban egy olyasfajta látásmód, ami végtelenül leegyszerűsítheti a világról és az életünkről való elképzeléseket, és korlátozza annak az újrafelfedezésnek az izgalmát, amivel folyton folyvást megújíthatjuk a tudásunkat mindenről - így önmagunkról is. A tudományos megismerés a tudós önfelfedezése, önmegismerése, önmeghatározása is; ha nem nagyobb részben az. Ha vizsgálok valamit, ami érdekel, azzal a saját magam iránti érdeklődést is kifejezem és bizonyítom. 
 
Nem mondom persze, hogy az ilyesfajta 'intellektualizálás' nem fordulhat át egy helyben tapicskolásba és bizonyos elméletek/gondolatok/megközelítések agyatlan mantrázásába... Olyat is láttam már, amikor a valamilyen tárgyról gondolkodás teljesen alárendelődött a személyes önanalízisnek.
 
És akkor itt el is jutottunk a magamfajták tevékenységével kapcsolatos második számú enigmához, jelesül ahhoz, hogy a racionalizmussal, a logikus gondolkodással, a rendszerezésre való képességgel hogyan férnek össze a humán tudományok/művészetek. Végtelenül egyszerű. Mindenfajta tudás rendszerezéséhez kell a képesség, hogy átlássuk a dolgokat, hogy a külső szemlélő pozíciójából (is) szemlélve rendezni tudjuk az információt. Ez különösen fontos akkor, ha a tudást tovább is akarjuk adni. Mindehhez kell kreativitás, találékonyság meg irónia is. (Ahogy egyébként mindenhez.)
 
Sosem tudtam elképzelni másféle értelmes létezést a világban, mint a mindenre való nyitottságot. Miért ne lehetnék blogger, magyartanár meg sok minden más is egyszerre. Miért ne lehetnék kritikus, értelmező és bíráló olyan jelenségekkel, alkotásokkal kapcsolatban, amik egyébként adott esetben érzelmileg is megérintenek. Nem látom az ellentmondást. De még az ebben való különlegességet sem.  

Krakkó - Auschwitz

Első nap
 
Halálra idegesítenek a felnőttek. A tudatlanságuk, amit felsőbbrendű okoskodásba bújtatnak, a nagyképűségük, az ostobaságuk, és legfőképp a tapintatlanságuk, amivel egymásba, másokba fojtják a szót és az érzelmeket.
 
A buszon aludni rémes. Az indulás olyan, mintha a feszített tempójú munkahét folytatása lenne. Kompakttá csomagolom magam testileg, agyilag és lelkileg is, hátha könnyebb, de percek alatt rájövök, hogy a magzatpóz nem a legmegfelelőbb. Mégsem tehetek mást, nem viselem jól a felületességet; rögvest hiányérzetem támad.
        Krakkó élettel teli város -- főleg, hogy diákfesztivál van egész héten. Az én kulturális toleranciámba, bár teljességgel belefér, de attól kicsit idegen a mindent átható katolikus atmoszféra, de nyitott vagyok, hát érdeklődve megnézek mindent, amit csak kínálnak.
Minden akadálymentesített, bicikliutak és sávok városszerte. Kocogók a parkban.
A diákszállón minden szobában telefon, hűtő, vízforraló, fürdőszoba. Kis dolgokból ismerkszik meg az attitűd. Az emberek beszélnek idegen nyelveket. Még aki nem akar, az is.
        Az egész napos járás és a sok ülés miatt (meg a gyulladásos csípőizületem miatt) estére alig bírok járni. Hősiesen betartjuk a takarodót -- mindenki a helyén este tízre. Nagyon szorongok a holnaptól, és nagyon várom. A szembesülés miatt. A gyerekek reakciói miatt. Az egyik lány éjjel a buszon azt mondta, nagyon el akart jönni, hogy "gyerekcipőket fényképezzen és röhögjön egy jót"...
 
Második nap
 
Auschwitzba az út egy erdőn keresztül vezet.
A település ma is lakott kisváros, az emlékközpont - múzeumfalu a szélén helyezkedik el. Nagyon jó idegenvezetőt kapunk, akit mindenki a saját fejhallgatós készülékén hallgathat magyarul. Feltekerem a hangerőt, hogy ne szűrődjenek be a zajok. Rezzenéstelen hangon mond el mindent, naturalisztikus részletességgel, arcizma se rándul. Már biztos megszokta...
Sétálunk az eredeti szögesdrótkerítés mentén. Minden olyan, ahogy a filmekben látja az ember, csak ez igazi. Az első kiálltás képeinek megtekintése után már tudom, hogy sírni fogok. Ha nem most, akkor később, talán majd este.
 
A túra mintegy három órás, a derekam elzsibbad, az izületeim teljesen kikészülnek. Fáj minden.
Az egésztől azt várom, hogy határozottan, markánsan megmozdul bennünk valami, de ez illúzió. Diákcsoportok és nyugat-európai, amerikai turisták jönnek-mennek. És tanárkollégák tesznek otromba megjegyzést a roma holokauszt szóba kerülésekor.
        A gyerekek azért többnyire némák is figyelnek. Ez is valami. Titokban fényképezik a vitrineket; nem tudom eldönteni, hogy az emlék vagy a szenzáció miatt. A nap folyamán még többször visszatér hozzám az üvegfal mögött lévő hatalmas hajkupac és az összedobált cipők képe. Biztos vagyok benne, hogy ezzel fogok álmodni.
Összevásárolok mindenféle fényképeket, képeslapokat, valamiért biztos vagyok benne, hogy mindig emlékeznem kell a képekre és az érzésre is.
        A gyerekek később megkérdezik, hogy tetszett-e a múzeum, de én válasz helyett inkább azt felelem, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mindez bármikor újból  megtörténhet. És majd most is hagyni fogjuk mi, emberek, mert egyszer már hagytuk. Nem is egyszer.
És legközelebb majd engem visznek és téged; és senki nem tesz majd semmit. Elborzadnak. Nem baj. Malvina írását ajánlom nekik, ígérek fénymásolatot, mert, mondom, én nem tudok mit mondani. A mi generációnk lehet, hogy nem tud mit mondani nekik, hát hadd ne áltassam őket ezzel. Túl távol vagyunk. A holtak sem tudnak már beszélni, az élőknek viszont muszáj.
        Később este hirtelen nagyon egyedül maradok a hegynyi levágott haj képével. És sírok is, ahogy várható volt. Telefonálok. Aztán kicsit sírok megint, akkor már lehet, hogy a megkönnyebbüléstől. Hálát érzek megint, hogy nem vagyok egyedül a világban. 
[...]
A nap második programja a wieliczkai sóbánya. Unesco világörökség, természeti csoda.
A bánya olyan, mint a mesében, fagerendás járatokon át visz az út nagy, kősó barlangtermekbe. Gyönyörű.
Már alig bírok járni, nyomaszt a nap első fele és a derékfájás. Nem tudok igazán figyelni sem, mindenhonnan sínpárok jönnek elém.
Este hálás vagyok, hogy külön szobát kaptam. Akaratlanul is átalszom a takarodót.  
 


Harmadik nap
 
Úton haza. Nagyon fáradt vagyok.
Többen szurkolnak, hogy mikor érünk haza, mert Pécsen Kárpátia-koncert lesz kilenckor... beteszem a fülhallgatót.

Bridget Jones és az esztétika

Nem szeretnék baszatlan tehén lenni - mondja valahol Bridgetünk az első kötetben, de ha mégis az lenne, és ráadásul Hugh Grant helyett egy iskolaigazgató lenne a felettese, azzal folytathatná, hogy de nyilvánvalóan idegesít az osztályteremben dekorációként papírra felfestett hatalmas graffiti; ez vajon az önkifejezésnek milyen elvetemült módja?
Hiszen, mondaná Bridgetünk, ha tanár lenne, én tíz évig tanítottam művészeti szakközépiskolában, és tudom, hogy önkifejezés és önkifejezés között milyen óriási különbség van. Ezért hát igenis azon az állásponton vagyok, hogy a gyerekek eme kreatív hőhullámait igenis szabályozni kell, mert nem szeretném az ominózus graffitit még 10 évig szemlélni.
Erre jönnék én, Gofri az esztéta, és azt mondanám Bridgetünknek (ha tanár lenne), nyugodjál te meg Bridget, két év múlva elballagnak, és akkor majd jön egy új osztály új önkifejezési formákkal, és szemlélheted a 13 aradi vértanút a falon, ahogy körülveszik a magyar címert, vagy akár kipakolhatod a te hervadt esztétikádat posztuláló muskátliidat az ablakba! Aztanemjójátneki!
 
[most legalább látjátok, milyen hasznosan töltjük el a közintézményekben egy iskolavezetési értekezleteket]

cry

Egyszerűen nem bírok belenyugodni, hogy ebben a tetves országban nemhogy segítenék az ambíciót, de két lábbal tapossák ki abból, akiben még egyáltalán maradt.
 
Nem bírom elfogadni, hogy sem a munkahelyek, sem az állam, sem a közvetlen környezet nem támogatja azt, ha valaki ki akar lépni a tyúkszarból. Nem vagyok hajlandó szomorúan bólogatni arra az attitűdre a szar munkakörülményeket látva, tapasztalva, hogy "nem, nem, inkább csak kussoljunk, örüljünk, hogy van munkánk és hogy lyuk van a seggünkön".
 
Nem akarom elfogadni azt, hogy egy család húsz év után, több gyerekkel nem tud családbarát környezetbe költözni, és még mindig az apa vagy az anya másfél szobás legénylakásában kénytelen nyomorogni (mert ugye, "örüljünk, hogy tető van a fejünk fölött"). A tököm televan azzal is, hogy az alsókategóriás autóval lavírozva azon kelljen izgulni, mikor büntet meg a rendőr, mert az idén sem volt pénz a kurva téli gumira.
 
Elegem van abból, hogy bár elvileg az egyéni érvényesülést hurrázzuk, mert anélkül nem lehet létezni, kurvára nem találjuk az időt és a teret ahhoz, hogy nekünk is igazán fontos dolgokra is legyen idő és energia. Mert mindig előbbre való valaki. A feladat, a gyerek, a számlák, meg az összes kibaszottul nyomasztó kötelesség. És hiába tartjuk természetes és fontos dolognak az önmagunknak való megfelelést és az álmaink kergetését, olykor képtelenségnek tűnik racionális megoldásokat keresve kiszabadulni a kényszerek szorításából.
 
Mi a lófaszt lehetne tenni?
A kényszeresség kényszerességet szül, tán a hozzáállással és a lelkiismeretességgel van a baj. "Szarjuk le, végezzük a kötelességet beleélés nélkül" - mondják a bölcsek, pedig hát a leszaráson túl is ott van az, hogy a kötelességek annyi de annyi fizikai időt vesznek igénybe, hogy arra nem elég a nap 24 órája.
 
Persze minden relatív. A gyerek megkérdezi, miért sírok, mondom neki lerázósan, azért, mert nehéz az élet. Erre azzal replikázik, hogy hát én csak ne beszéljek, hiszen neki ott van hétfőn a dupla matek a nagyseggű, nagyhangú Ica nénivel....
... és mennyire kibaszottul igaza van!
 










ps. Széplelkek kommentjeit most nem kérem, köszi.