2007. november 12., hétfő

Színház-e az opera

Kaptam a héten egy kör-emailt a Szegedi Opera kapcsán. Utána is olvastam a dolognak kicsit, semmi különös, csak a szokásos költségmegvonás, leépítés, megszorítás, meg a többi, ami elvitte Szegeden a Balettet is annak idején, úgy látszik, most az Opera van soron, de nem is ez az érdekes, hanem a levél, amelynek írója arra kéri a szegedi operabarátokat, hogy nemá', hogy az újságban hangoskodjanak, menjenek inkább előadást nézni, akár többször is.


Mellékelem:
"Kedves Operabarátok – egyesültek és egyesületen kívüliek!
 
A szegedi operaélet sokszínűségéért, bőséges kínálatáért és hagyományosan magas színvonaláért magam is aggódva együttérzőn olvastam nyílt leveleiket, nyilatkozataikat, interjúikat a Délmagyarország hasábjain, de a színházzal kibontakozó vitában megszólalni nem kívántam. Kellő önuralommal nem reagáltam azokra a kifogásokra sem, melyek szerint az operai bemutatók és előadások számának visszaesése a zenekari szisztéma átalakulásának következménye lenne, holott nyilvánvaló, hogy a Szimfonikus Zenekar zenés színházi feladatvállalásában nincsen „teljesítményvolumen-korlát”, azaz a jelenleginél lényegesen többet tudunk és szeretnénk is teljesíteni, amennyiben a teátrum vezetése ezzel élni kíván.
 Most sem a fentiek bizonygatása céljából szólítom meg a műfaj szegedi törzsközönségét. Abból az alkalomból fordulok tisztelettel Önökhöz, hogy közeledik az évad első operaprodukciója, novemberben nyolc előadásban ismét színre kerül a tavalyi évadban nagy sikerrel bemutatott Trubadúr. Ennek kapcsán idéződött fel bennem a régi színházi mondás: „a közönség a lábával szavaz”. Nagyra értékelem, hogy egyre határozottabban szót emeltek a műfaj szegedi hagyományainak védelmében, de engedjék meg, hogy figyelmükbe ajánljam: érveik meggyőző erejét most nagymértékben fokozhatja, ha az előadások iránt tömeges lesz az érdeklődés, a teltházas esték forró sikert hoznak. (...) Aki tavaly megnézte a Trubadúrt, jöjjön el újra, így biztosan több részletre figyel majd fel a rendezői interpretáció jelrendszeréből, ezáltal mélyebben éli majd át az előadást, a színpad és a muzsika egymás hatását erősítő csodáját, mely csak a színházi jelenléttel élhető át.  
Biztassanak másokat is, ajánlják barátaiknak a produkció megtekintését! A reklámok hatását sokszorosan felülmúlja, ha olyan valaki dicsér egy előadást, akinek adnak a véleményére. Önök ilyen emberek, képesek befolyásolni a környezetüket. Azt követően, hogy véleményüket tiszteletreméltó ügyszeretettel és hevülettel kifejtették, lépjenek most a tettek mezejére, legyen meggyőző bizonyítéka a szavaiknak az, hogy teltházzal, zajos sikerrel mennek az előadások; van értelme a több előadásnak, mert van érdeklődő, értő és az értékeket megbecsülő közönsége a műfajnak városunkban.
        
Néha bánatos vagyok attól, hogy a mi hagyományainkból hiányzik az igazi siker, ahogy hiányzik a másik véglet, a nagy bukás is. A latin országok operaéletéhez hozzátartozik a harsány ünneplés és a zajos tiltakozás – nálunk udvarias tapsot kap az elfogadhatatlan teljesítmény is, de nem szakad le csillár a világraszóló produkciók nyomán sem. Olyan, mintha a közönség jólneveltségből tapsolna (a szokásoknak megfelelően egy idő után ütemesen); talán kicsit hosszabban, ha tetszett az előadás.  
Egy kezemen meg tudom számolni, hogy a két évtized alatt, mióta közelről nézem a szegedi operai estéket, hányszor dobtak nézők virágot a női főszereplőnek, holott ez is a műfaj hagyományaihoz tartozna… Ez is kifejezné, nem csupán a virággal megajándékozott művész, hanem a közönség tapasztalatlanabb, bizonytalanabb ítéletű része, de a színház programjának meghatározói és a város igényeit megfogalmazó vezetők számára is, hogy ez szép este volt, ez az élmény nekünk fontos!
        Kedves Operabarátok, nem azt akarom sugalmazni, hogy most minden előadás demonstráció legyen az opera mellett – bár a szervezett tüntetés egy darab mellett, vagy ellen szintén hagyomány a zenetörténetben –, csak azt kérem, szavazzanak a lábukkal, jöjjenek Trubadúrt nézni, hívogassanak másokat is – november közepétől január végéig nem lesz alkalmuk Szegeden operába jönni, ha most elmulasztják!  
Viszontlátásra!
Szeged, 2007. október 26.                    
Gyüdi Sándorigazgató karnagySzegedi Szimfonikus Zenekar"
 
 
Nomármost néhány érdekes színházelméleti adalék van ebben a levélben (is).
Először is a t. levélíró számon kér bizonyos viselkedésmintákat a közönségen, holott, mint azt tudjuk, ebben a felállásban a színház a szolgáltató, a közönség pedig fizet és nem fordítva. Más szóval az előadó a "szolga", a közönség pedig a megrendelő. Szerintem hiba hiányolni egy olyan hagyományrendszert (ujjongó taps, virágdobálás, stb.) ami egyrészt lehet, hogy a magyar közönségnek kulturálisan nem sajátja, másrészt lehet hogy ha az lenne, akkor sem kívánna élni vele. Mert bár a közönség közösségként működik, de az egyéni akarat minden egyes (közösségi) közönségcselekedet elindítója.

A másik dolog pedig az, hogy az operabarátok - valószínűnek tartom - nem a közepesen, gyengén és sehogyan sem sikerült előadásokat védik, hanem magát az intézményt, az operát, azaz a lehetőséget szeretnék megtartani ahhoz, hogy operát láthassanak. És ha rossz egy adott előadás, akkor igen is fejezzék ki, hogy az nekik nem tetszik - ilyen esetekben még az udvarias tapsot is túlzásnak tartom. Ilyenkor minimum paradicsomot kellene dobálni - a színházi etikett ugyanis szerintem egy saját magunk által teremtett ÍRATLAN "szabályrendszer", amit miért is ne változtathatnánk meg olyan irányba, hogy az őszintébb, kifejezőbb, tartalmasabb legyen, és ne csak az udvarisakodás vezérelje.
       
És ebből a szempontból az opera, mint műfaj sem tarthat igényt többre és másra, mint egy bármilyen más színházi műfaj - hagyomány ide vagy oda. Régóta figyelem már, hogy hol tart a színházi kultúrán belül a befogadás mikéntje nálunk. Hát nem tart sehol. Ott tart, ahol a század elején. És ez alatt nem azt értem, hogy nem tudunk viselkedni a színházban, hanem hogy még mindig úgy viselkedünk, ahogy a romantika korában vagy a szoc. realizmus idején. Nanemár, hogy ezt a színházcsinálók még elő is írják nekünk.
 
További linkek tájékozódásra:
Tiltakozás
Olvasói levél
 

2007. november 9., péntek

Morál

A következő történt velem: jelentkeztem egy nemzetközi szemináriumra (nagyon jó lesz, nagyon izgulok, kb. mint valami első szerelem), küldtem önéletrajzot, motivációs levelet, és nagy nehezen, késve ugyan, de értesítettek, hogy oké, MEHETEK! Hurrá voltam, örültem, pláne, hogy az adott fesztivál szervezői arra is megkértek hirtelen, hogy fordítsam le a programot a honlapra, na meg majd később a programfüzetet is. Előzetesen nem ismertük egymást, csak megnézték az önéletrajzom.  

Mondanom sem kell persze, hogy mint ilyenkor általában, az infók csúszásban vannak, a honlap lassan frissül, hát megsürgettek. Rendezvény a hónap végén. Volt program, mindenféle nemzetközi fellépőkkel, intézményekkel, színdarabokkal. Jó kis cucc ez! Lefordítottam két nap alatt, vissza is küldtem. Vártam, vártam, majd rájuk szóltam, mert aznapra ígértek választ. Amikor már rájuk szóltam, akkor írtak, megköszönték, mondták, van benne pár hiba, nyilván némi tapasztalatlanságból fakad, máskor jobban nézzek utána itt és itt, így és így. Amúgy meg küldik a műsorfüzetet, az a nagyobb munka, de majd azzal jön a szerződés is. [Jah, ugyanis belógattak nekem 100-150 ezret, ami hát nem sok, de én erre alapoztam a karácsonyt, ugyi.]
       
No, hát erre kapok ma egy e-mailt, hogy nem, mégsem én vagyok az, mert egy team átnézte az egészét, és MÉG volt benne hiba. Ami többségében NYILVÁN abból fakad, hogy nem olvasok elég idegen nyelvű szakirodalmat illetve hogy nem kutakodok eleget a neten. Így hát a sürgető idő miatt úgy döntöttek tehát, hogy másnak adják a melót. Mert hogy az ilyen hibákat még a legtökéletesebb nyelvtudással SEM lehet kiküszöbölni - és okulásomra, elküldték a javított programot (egy táblázat amúgy, négy oldal).
       
Hibák (nem teljes lista): A "troop" át lett javítva "army"-ra. Amennyiben az 56-os magyar forradalmárok "army"-nak számítottak, akkor ez persze jogos. Az "insane" át lett javítva "mad"-re. Gondolom, mert az utóbbi szót többen ismerik. A Keresők c. "Seekers" változata át lett javítva "Finders"-re.  Gondolom, mert az adott darabban, a keresők végül megtalálják azt, amit keresnek. Azaz végül is "találók". Az "appearance" (magyar megfelelője a fordítandó szövegben "megjelenés" volt) át lett írva "look"-ra. (A "megjelenés" szóban szerintem több van, mint a "kinézet"-ben. Mást jelent némileg.) ÉS MÉG HASONLÓK.
       
Visszaírtam egy emailt, hogy köszönöm az építő kritikát, és örvendetes, hogy ilyen jól működik náluk a csoportos lektorálás. Azám  hazám! És hogy igen, némi tájékozatlanságot elismerek, de a történetnek semmi köze nincsen a szakirodalomban való jártasságomhoz. Mert a szakirodalom szerint akkor valószínűleg az "előadás" "bemutató" és "darab" összes verziója "show"-nak fordítandó.
Az elvégzett munkát szépen köszönték szépen. Ennyit a karácsonyról. :)
       
Nomármost egy jól menő kreatív ügynökség nyilván azért keresett kulimunkást, mert a szakmailag rendkívül felkészült és angolul remekül tudó kollégák között mindenkinek snassz egy ilyen hátgörnyesztő meló. "Kirúgásom" indoka mellesleg az volt, hogy sürgősen kell a fordítás, mert fel akarják tenni a honlapra, stb. no persze nálam gyorsabban aztán senki nem dolgozik, az viszont elgondolkodtató, hogy a lektorálás végterméke csak ma (eltelt kb. két hét) került a kezembe. Úgyhogy várom a honlapot, várom a műsorfüzetet rapid. De valahogy nem akarnak frissülni a dolgok.
       
Azt a cseppnyi iróniát, amivel a válaszlevélben eredményes munkát és magamnál jobb fordítókat kívántam, persze senki nem érzékelte. Válaszoltak, hogy "Kedves Ildikó, köszönjük."*
 
* naná, hogy nem így hívnak.... :)
 

2007. november 7., szerda

"Ki mit nem szeret ma"-verseny

1) nem szeretem, amikor a kollégáim mérgesek rám, mert félállású vagyok, és csak fele annyit kell bent lennem, mint nekik (ti. az időm másik felét kb. ezer helyen töltöm)
2) amikor mindenki csak síránkozik, hogy milyen sok a munka, és meg lehet gebedni
3) amikor azt hiszik, hogy mivel nincs a nevem előtt semmi előtag, az "aranyifjak" gondtalan életét élem
4) amikor azt hiszik, többek és okosabbak meg tapasztaltabbak nálam, csak mert 10-20 évvel idősebbek - sőőőt, emiatt jogot formálnak ahhoz, hogy kioktassanak
5) amikor buziznak, zsidóznak, kommunistáznak, csak úgy ártatlanul, könnyedén bele a levegőbe
6) amikor azt hiszik, hogy én még soha életemben sehol nem dolgoztam
7) amikor 16-nak néznek, csak mert nem pingálom a pofám
8) amikor az értetlenséget és az érdektelenséget mentegetik
9) nem szeretem, hogy nem tudják, és nem is érdekli őket, hogy ki vagyok
10) utálom, hogy azt hiszik, rajtuk kívül senki sem lehet jó az adott munkában.
Meg még egy csomó mindent éppen utálok. :)

2007. november 2., péntek

Az elmélet relativitása 2.

A rendszerek, struktúrák, a tudatosság tökéletesen működött. Igazi hiteles megtévesztés volt, eredetinek tűnő és őszintén gondolt. Bé boldog volt az önmagukat senki máshoz nem hasonlítók elégedettségével. Irányított.

 Megbocsátott mindenkinek, aki valaha bármi rosszat is tett ellene. Nem érezte magát egyedül. Helyet talált magának a világban, az emberek között, és a saját fejében is. És mindig és mindig többre akarta vinni, nem a munkában, hanem a rendszerezésben, az alaposságban, és a tökéletességben. Általában nem érzett tehernek semmit és senkit.

De Bé észrevétlenül falakat vont maga köré. Habár több közösségnek is központi eleme, mozgatórugója, lelke és prófétája volt, valójában nem volt jelen sehol. Minden körülötte és vele történt, de igazából nem szólt róla semmi - és Bé ezt nem hiányolta, nem sérelmezte, nem neheztelt miatta, mégcsak észre sem vette.

Aztán egyszer csak történt vele valami. Egy napon egyszer csak nem kelt fel kora reggel, ahogy szokott. Ágyban maradt, nézte az ablakon át a felhőket, és hagyta, hogy csörögjenek a telefonok. Aztán később felkelt, evett - mást, mint amit szokott - és elment dolgozni is, de aznap nem végezte ugyanúgy a munkáját, mert bár addig bármit is csinált, koncentrált, megszervezett és összeszedett volt, onnantól kezdve ezeknek a fogalmaknak a jelentései megváltoztak számára. Semmi sem volt ugyanaz többé, mint azelőtt, és Bének ez tulajdonképpen tetszett, mert elkezdett szagolni, érezni, sírni, éhezni, és fázni. És elkezdett szenvedni is, nem úgy, ahogy azelőtt, hanem igazi, mély, megtépázó kínokkal kezdett fájni mindene. Képlékennyé vált a teste és a lelke. Nem törődött azzal, hogy körülötte mindenhonnan hirtelen hullani kezdett a vakolat és mindenhol hullámozni a padló. Egyik mosolygós-józan pillanatában legnagyobb sikerének azt könyvelte el, hogy dühében összetört egy vadonatúj kávéskészletet. Narancssárga-halványzöld csíkosat.

Bének a környezete és a társasága is megváltozott némileg. Sötét, harsány, nagyhangú alakokkal kezdett barátkozni, akik sokat kiabáltak, sokat ittak és örömükben egymás hátát lapogatták, bánatukban pedig nevettek, bakancsban jártak, pofozkodtak, és kevés volt bennük az önmérséklet. Nem törődtek a vérrel, a pénzzel, a betűvel, csak a kimondott szóval és a megtörtént érintéssel. Egy Bé számára fordított világban éltek, amiben a rendetlenség volt a rend, a kiabálás volt a suttogás, és a tett volt a szó. És a szemétben, igazi szemétben turkáltak életjelek után.

Bé pedig megtanulta az átrendeződést. Nehezére esett, de mégis valami ellenállhatatlanul vonzotta az új, a más felé. Sokszor csak faltól falig csapódott, amikor megpróbálta végigjárni ugyanazt az utat vagy megtenni ugyanazt a cselekvéssort, amit korábban gyorsan, hamar és könnyedén megtett. És hamarosan már szívből, a saját szívéből örült minden természetes veszteségnek, minden őrületnek, és minden könnycseppnek. Mert lepattogzott róla a zománc. Az ereiben már természetesen folyt a vér. Látszott rajta a munka verítéke, és káromkodott, ha megütötte magát. Ki tudta mondani azt a szót, hogy "enyém". És hogy "utálom". És hogy "dögölj meg". És azt is, hogy "nem". Azt is hogy "nem". És egy idő után már nem is ugrott össze a gyomra a "nem"-ek miatt.
       
Némelyek szerint Bé megváltozott, koszos lett és otromba. Mások szerint elégedett lett és egészséges. Megint mások szerint elemelkedett a földtől.

Nos, nem tudhatjuk, mert Bé nem nyilatkozik magáról, legtöbbször csak mosolyog, vagy éppen sír. Mostmár legtöbbször csak azon igyekszik, hogy azt tegye, amihez kedve van. Dühös, őrjöngő, féltékeny, boldog, euforikus, harsány, és kacagós is, mint sokan mások. Teszi a dolgát, ahogy más, és sok olyasmit is tesz, amit más nem. Átalakulásának, változásának okairól pedig hallgat, vagy csak annyit mond, ez nem átalakulás, nem változás, és nem emlékszik semmiféle fordulópontra, mert mindig is ez volt, és mindig is így volt jól, ahogy most van. Bének sok haragosa is van ezért. Erre pedig azt mondja, hálisten, végre. Hálisten, végre.