Mellékelem:
"Kedves Operabarátok – egyesültek és egyesületen kívüliek!
A szegedi operaélet
sokszínűségéért, bőséges kínálatáért és hagyományosan magas
színvonaláért magam is aggódva együttérzőn olvastam nyílt leveleiket,
nyilatkozataikat, interjúikat a Délmagyarország hasábjain, de a
színházzal kibontakozó vitában megszólalni nem kívántam. Kellő
önuralommal nem reagáltam azokra a kifogásokra sem, melyek szerint az
operai bemutatók és előadások számának visszaesése a zenekari szisztéma
átalakulásának következménye lenne, holott nyilvánvaló, hogy a
Szimfonikus Zenekar zenés színházi feladatvállalásában nincsen „teljesítményvolumen-korlát”, azaz a jelenleginél lényegesen többet tudunk és szeretnénk is teljesíteni, amennyiben a teátrum vezetése ezzel élni kíván.
Most
sem a fentiek bizonygatása céljából szólítom meg a műfaj szegedi
törzsközönségét. Abból az alkalomból fordulok tisztelettel Önökhöz, hogy
közeledik az évad első operaprodukciója, novemberben nyolc előadásban
ismét színre kerül a tavalyi évadban nagy sikerrel bemutatott Trubadúr.
Ennek kapcsán idéződött fel bennem a régi színházi mondás: „a közönség a lábával szavaz”. Nagyra értékelem, hogy egyre határozottabban szót emeltek a műfaj szegedi hagyományainak védelmében, de engedjék
meg, hogy figyelmükbe ajánljam: érveik meggyőző erejét most
nagymértékben fokozhatja, ha az előadások iránt tömeges lesz az
érdeklődés, a teltházas esték forró sikert hoznak. (...) Aki
tavaly megnézte a Trubadúrt, jöjjön el újra, így biztosan több
részletre figyel majd fel a rendezői interpretáció jelrendszeréből,
ezáltal mélyebben éli majd át az előadást, a színpad és a muzsika egymás
hatását erősítő csodáját, mely csak a színházi jelenléttel élhető át.
Biztassanak másokat is, ajánlják barátaiknak a produkció megtekintését!
A reklámok hatását sokszorosan felülmúlja, ha olyan valaki dicsér egy
előadást, akinek adnak a véleményére. Önök ilyen emberek, képesek
befolyásolni a környezetüket. Azt követően, hogy véleményüket
tiszteletreméltó ügyszeretettel és hevülettel kifejtették, lépjenek most
a tettek mezejére, legyen meggyőző bizonyítéka a szavaiknak az, hogy
teltházzal, zajos sikerrel mennek az előadások; van értelme a több
előadásnak, mert van érdeklődő, értő és az értékeket megbecsülő
közönsége a műfajnak városunkban.
Néha bánatos vagyok attól,
hogy a mi hagyományainkból hiányzik az igazi siker, ahogy hiányzik a
másik véglet, a nagy bukás is. A latin országok operaéletéhez
hozzátartozik a harsány ünneplés és a zajos tiltakozás – nálunk udvarias
tapsot kap az elfogadhatatlan teljesítmény is, de nem szakad le csillár
a világraszóló produkciók nyomán sem. Olyan, mintha a közönség
jólneveltségből tapsolna (a szokásoknak megfelelően egy idő után
ütemesen); talán kicsit hosszabban, ha tetszett az előadás.
Gyüdi Sándorigazgató karnagySzegedi Szimfonikus Zenekar"
Nomármost néhány érdekes színházelméleti adalék van ebben a levélben (is).
Először is a t. levélíró számon kér bizonyos viselkedésmintákat a közönségen, holott, mint azt tudjuk, ebben a felállásban a színház a szolgáltató, a közönség pedig fizet és nem fordítva. Más szóval az előadó a "szolga", a közönség pedig a megrendelő. Szerintem hiba hiányolni egy olyan hagyományrendszert (ujjongó taps, virágdobálás, stb.) ami egyrészt lehet, hogy a magyar közönségnek kulturálisan nem sajátja, másrészt lehet hogy ha az lenne, akkor sem kívánna élni vele. Mert bár a közönség közösségként működik, de az egyéni akarat minden egyes (közösségi) közönségcselekedet elindítója.
A másik dolog pedig az, hogy az operabarátok - valószínűnek tartom - nem a közepesen, gyengén és sehogyan sem sikerült előadásokat védik, hanem magát az intézményt, az operát, azaz a lehetőséget szeretnék megtartani ahhoz, hogy operát láthassanak. És ha rossz egy adott előadás, akkor igen is fejezzék ki, hogy az nekik nem tetszik - ilyen esetekben még az udvarias tapsot is túlzásnak tartom. Ilyenkor minimum paradicsomot kellene dobálni - a színházi etikett ugyanis szerintem egy saját magunk által teremtett ÍRATLAN "szabályrendszer", amit miért is ne változtathatnánk meg olyan irányba, hogy az őszintébb, kifejezőbb, tartalmasabb legyen, és ne csak az udvarisakodás vezérelje.
És ebből a szempontból az opera, mint műfaj sem tarthat igényt többre és másra, mint egy bármilyen más színházi műfaj - hagyomány ide vagy oda. Régóta figyelem már, hogy hol tart a színházi kultúrán belül a befogadás mikéntje nálunk. Hát nem tart sehol. Ott tart, ahol a század elején. És ez alatt nem azt értem, hogy nem tudunk viselkedni a színházban, hanem hogy még mindig úgy viselkedünk, ahogy a romantika korában vagy a szoc. realizmus idején. Nanemár, hogy ezt a színházcsinálók még elő is írják nekünk.
További linkek tájékozódásra:
Tiltakozás
Olvasói levél
Egy kezemen meg tudom
számolni, hogy a két évtized alatt, mióta közelről nézem a szegedi
operai estéket, hányszor dobtak nézők virágot a női főszereplőnek,
holott ez is a műfaj hagyományaihoz tartozna… Ez is kifejezné,
nem csupán a virággal megajándékozott művész, hanem a közönség
tapasztalatlanabb, bizonytalanabb ítéletű része, de a színház
programjának meghatározói és a város igényeit megfogalmazó vezetők
számára is, hogy ez szép este volt, ez az élmény nekünk fontos!
Kedves Operabarátok, nem
azt akarom sugalmazni, hogy most minden előadás demonstráció legyen az
opera mellett – bár a szervezett tüntetés egy darab mellett, vagy ellen
szintén hagyomány a zenetörténetben –, csak azt kérem, szavazzanak a lábukkal,
jöjjenek Trubadúrt nézni, hívogassanak másokat is – november közepétől
január végéig nem lesz alkalmuk Szegeden operába jönni, ha most
elmulasztják!
Viszontlátásra!
Szeged, 2007. október 26.
Gyüdi Sándorigazgató karnagySzegedi Szimfonikus Zenekar"
Nomármost néhány érdekes színházelméleti adalék van ebben a levélben (is).
Először is a t. levélíró számon kér bizonyos viselkedésmintákat a közönségen, holott, mint azt tudjuk, ebben a felállásban a színház a szolgáltató, a közönség pedig fizet és nem fordítva. Más szóval az előadó a "szolga", a közönség pedig a megrendelő. Szerintem hiba hiányolni egy olyan hagyományrendszert (ujjongó taps, virágdobálás, stb.) ami egyrészt lehet, hogy a magyar közönségnek kulturálisan nem sajátja, másrészt lehet hogy ha az lenne, akkor sem kívánna élni vele. Mert bár a közönség közösségként működik, de az egyéni akarat minden egyes (közösségi) közönségcselekedet elindítója.
A másik dolog pedig az, hogy az operabarátok - valószínűnek tartom - nem a közepesen, gyengén és sehogyan sem sikerült előadásokat védik, hanem magát az intézményt, az operát, azaz a lehetőséget szeretnék megtartani ahhoz, hogy operát láthassanak. És ha rossz egy adott előadás, akkor igen is fejezzék ki, hogy az nekik nem tetszik - ilyen esetekben még az udvarias tapsot is túlzásnak tartom. Ilyenkor minimum paradicsomot kellene dobálni - a színházi etikett ugyanis szerintem egy saját magunk által teremtett ÍRATLAN "szabályrendszer", amit miért is ne változtathatnánk meg olyan irányba, hogy az őszintébb, kifejezőbb, tartalmasabb legyen, és ne csak az udvarisakodás vezérelje.
És ebből a szempontból az opera, mint műfaj sem tarthat igényt többre és másra, mint egy bármilyen más színházi műfaj - hagyomány ide vagy oda. Régóta figyelem már, hogy hol tart a színházi kultúrán belül a befogadás mikéntje nálunk. Hát nem tart sehol. Ott tart, ahol a század elején. És ez alatt nem azt értem, hogy nem tudunk viselkedni a színházban, hanem hogy még mindig úgy viselkedünk, ahogy a romantika korában vagy a szoc. realizmus idején. Nanemár, hogy ezt a színházcsinálók még elő is írják nekünk.
További linkek tájékozódásra:
Tiltakozás
Olvasói levél