Biztos nagyon...

Biztos nagyon izgalmas lesz ez a gimnázium a sok okos és tehetséges gyerekkel... majd amikor egyszer már találkozom velük.
Nem tudom egyébként, várjam-e ezt, mert ha már jönnek, az azt jelenti, hogy visszafordíthatatlanul elindult a tanév, és nem lesz időm a) olvasni b) írni c) gondolkodni d) edzésre járni e) élni, f) pontpontpont, egyszóval semmire, ami feldob. Jó, rendben, ez most pesszimista hozzáállás.

Egyelőre csak értekezletek vannak, kicsik, közepesek, nagyok, mondjuk azt az ember örömmel látja, hogy a saját szakterülete is kap némi dicsfényt, meg hát egészen örömteli ének- és művészettanárokkal találkozni egy iskolában (hogy aztán később jól megváltoztassuk erről a véleményünket, persze).
Én nem vagyok hiú különösebben, nem törekszem a tanárságban hírnévre, úgyhogy eléggé idegesítenek a gőgös megjegyzések, és hát lássuk be, a legvonzóbb helyeken is vannak csontvázak a szekrényben, amik lehet, hogy már az első találkozáskor falkában dőlnek ki onnan.
Itt van például ez az iskola meg a díjnyertes színpadvezetője, akinek a sikereire SZÜKSÉG VAN, még akkor is, ha század eleji módszerekkel tanít szavalni (!), amit versmondásnak hív egyébként (!!), a színházról meg úgy gondolkodik, mint az ük-ükanyám, öregem, megnéztem a youtobe-on, a korszerű színjátszás a fekete streccsruha, lassú sétálás a színpadon és a deklamálás. Komolyan, megrémültem.

A magyartanárok persze fújnak és őrjöngenek, de nem azért, mert tizenéves gyerekek azt hiszik, a művészet egyenlő a hosszú, elnyújtott agóniával fekete pólóban, hanem mert ezek a srácok egyfolytában próbára járnak, a színpadvezetőnek meg akkora vonzereje van (szerintük), mint valami szektavezérnek.
Van ebben egyébként valami, ilyen ez a kis ország, bennfentes. Kapcsolati háló, elöregedett művészet, nyomulás, az elvtársam elvtársának az elvtársa. Nem vitatom, szépen színpadibeszélnek ezek a gyerekek, de valaki esetleg megmondhatná itt mindenkinek, hogy eltelt egy kis idő, és a színház nem az irodalom szolgálóleánya többé. Felszabadították a forradalmárok. Meg Grotowski. Meg a fizikai színház. Meg az élet, maga, a társadalomtudatosság, ami nemcsak a pofázásban nyilvánul meg. Satöbbi, satöbbi.

Jó, persze, nékem ebben egyelőre semmi részem sincsen (majd belerángatnak!), ám azt is meg kell jegyezzem, hogy EZ MOST KOMOLY, hogy a gimnáziumokban máig azok a tanulmányi versenyek mennek humán vonalon, amik MÁR ENGEM IS UNTATTAK?! Vegyük például a most aktuális őszi regionális irodalmi versenyt, ahol Pécs témakörben kellett regényeket megnevezni, hogy abból majd feladatokat állítsunk össze...
... hát, biztosan egy tuskó vagyok, de sem a Török tükör címűt, sem a P. Horváth Tamás egyik regényét sem olvastam. Ez persze nem jelent semmit, lehetnek ezek ettől még nagyszerű és fontos regények, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy a középiskolás korosztály nem fog tőlük ujjongani, úgyhogy az ötletgazdák megint szépen majd újratermelik saját magukat, csak kicsiben - és ez egy végtelenül szomorú történet. A maradék pedig még a könyvtár közelébe sem megy.
Meg különben is: nem lehetne már, hogy erről a városról a törökökön meg a Zsolnaykon kívül más is eszünkbe jut?!

Szóval hát itt is a(z irodalom)politika működik, kérem szépen. Te elismersz engem az ország legjobb magyartanárának, én elismerlek téged értékes és minőségi írónak, és dagonyázunk egy jót a regényvilágodban, amit ugyan mindenki utált és letett, de erről nem beszélünk. Minden és mindenki más meg le van szarva. Aztán még elmegyünk négy szavalóversenyre, három édes anyanyelvünk versenyre, öt szépkiejtésire, persze mindegyikhez tartunk hat fordulós előválogatót, hogy kirakassuk, aki egy kicsit selypít.

Na jó. Hogy mit fogok én itt csinálni, még nem tudom. De hogy kiskosztümöt és klumpát (meg lila vagy bordó szemhéjpúdert!) nem húzok, az tuti.

Birodalmi cirkálók

Az etyeki látogatás ötlete úgy jött, hogy tanév közben az egyik kollégám lelkesen mesélte, milyen érdekes dolog volt meglátogatni a filmstúdiót, van vezetés, lehet sétálni a díszletvárosokban, nagyon jópofa az egész. A problémám nem volt több, mint hogy nem szerettem volna odáig elvezetni, ezért megfűztem lelkes antibékemenetes szomszédomat, hogy az ő kocsijával menjünk, kicsit habozott, de miután mondtam neki, hogy természetesen Felcsútra is benézünk, rögtön belement a dologba.

Hát, le is foglaltam az időpontunkat (elég drága mulatság egyébként, hétvégén még drágább, egy felnőtt jegy 3100 forint, maximum a családi jegy éri meg, de erről a későbbiekben még esik szó), és nekivágtunk.
Az egész komplexum nincs nyitva folyamatosan, a megadott időpontokra lehet túrákra bejelentkezni, mi persze túl korán odaértünk, úgyhogy a mogorva biztonsági őr bizalmatlanul méregetett minket. A haverom mondta, szerinte nem lenne feltűnő, ha behajtanánk a kocsival, hogy ő Brúszvilisz és jött dolgozni, de mondtam, hogy a pali kicsit jobban néz ki annak ellenére, hogy minimum hússzal több nálunk. (Attól még a hasonlóság persze megtévesztő.) Szóval akkor átszaladtunk gyorsan Zsámbékra, ahol volt bruttó 10 percünk, akkora volt a forgalom.

Visszaérvén már megérkeztek a látogatók, besoroltunk szépen, sőt, a sorban még kaptunk valami bónuszjegyet is egy házaspártól, úgyhogy Tesco gazdaságosan be is tudtunk menni. A benti épület bejáratánál (bár komolyan azt hittem, valamelyik csarnokban kezdünk) elénk is pattant a mi kis idegenvezetőnk, nevezzük mondjuk Gegének, mert ezek olyan modern fiatal gyerekek, ezek a filmgyáros idegenvezetők, mindenkit ismernek és a becenevükön kell őket szólítani. Szóval ő mondta, hogy itt nagyon szigorú szabályok vannak, nem szabad fényképezni, csak ha ő mondja, és előremutatott egy nagy füves pusztára, hogy amíg elérünk az első díszletvárosig, elő se vegyük a telefonunkat, mert ötvenezre a bírság, hacsak le nem lő minket a szekuriti (haha, ez vicc volt, de amúgy tényleg minden be volt kamerázva).

Ez a bejárat

A nem fotózható rész egyébként egy homokos placc volt néhány műsziklával meg zöld háttérrel, ez valami Mars-áldokumentumfilm díszlete (hehe, díszlet), ami egyébként veszteséges, de azért még tolnak belőle egy évadot. Na, de ezen nem volt idő szomorkodni, mert meg is érkeztünk az első díszletvárosba, a Nyú Jork nevűbe, aminek a neve csak egy címke, ugyanis itt a nagyvárosi jeleneteket forgatják a filmekben. Amúgy régi amerikai városnak néz ki, de mondta a srác (a mi Gegénk), hogy ezt ám mindig a megfelelő városra átépítik. Fel is sorolt gyorsan néhány filmet és jelenetet, amit itt vettek fel, persze mi a haverommal egyet sem ismertünk (na jó, talán a Hellboy 2-t hallomásból), mert mi Tarr Bélán szocializálódtunk (na jó, nem, de majdnem).

Viccet félretéve, érdekes volt egyébként, sosem láttam díszletvárost, olyan, mint a szociális háló, elölről és az egyik oldalról nagyon jól néz ki, hátul meg csak alumíniumcsövek tartják, ezért aztán nem is lehetett felmenni sehova, csak messziről fotózni. Mondta ez a Gege, hogy a színészek se mennek fel a díszletre (belül/hátul üres, ugyebár), csak körülötte futkorásznak, aztán mennek a stúdiókba, szóval azokba a bazi nagy hangárokba, ahova sajnos nem lehetett bemenni, mert nem volt rá túraengedély.
Egyébként ez a gyerek végig csak ilyeneket tudott mondani, meg még, amikor látta, hogy lankad a figyelem, benyomott néhány sztárpletykát, amit egyébként a Blikkben is el lehet olvasni, hogy Madonna hisztis, a Kovács Ákos egy felfújt hólyag meg hogy Charlize Theronnak milyen hosszú a combja, meg hogy a férfi színészek élőben nem olyan jóképűek ám, mint a filmvásznon (váó, gondoltam, és akkor eszembe jutott a belépőjegy ára, ami nyilván ezt a szakértő idegenvezetést is magába foglalja). Mondta még, hogy ők nem mondhatnának amúgy rosszat senkire, úgyhogy a Fluor Tomi milyen jó fej, meg hogy Jeremy Irons a személyzettel ebédelt minden nap.

Na, ekkor visszaindultunk, mert a hangárok között nem lehetett átvágni (nem volt rá engedély, ugye), fényképezőket megint elrakni, jön a Marsfelszín, fotózni tilos.
A másik díszletvárost, amit láttunk, Rómának vagy középkori díszletvárosnak hívják, itt forgatják a Borgiákat pl. (ez amúgy is a stúdiónak a nagy sikere, minden Borgia-plakáttal van tele). Itt nem aluváz tartotta a házakat, de mondta Gege, hogy lehetőleg ne másszunk fel sehova, mert minden hungarocell meg funér, még a végén beszakad. Elmondta azt is, hogy a nagykapun kívül látható kukoricaföldön forgatták a Valami Amerika 2 világhíres jelenetét (ezt se láttam), meg hogy ne lepődjünk meg, hogy minden ilyen picinek és jelentéktelennek tűnik, a filmvásznon minden teljesen más (!).

Ezután tíz perc pihenő következett a kantinban, ami egyszerre volt ajándékbolt meg vécélejáró is, itt lehetett ajándékokat venni. Ekkor meglepődve tapasztaltam, hogy a kasszás csaj és a mi Gegénk a giftshopos és a büfés is egyben, elkezdtem gondolkodni, kik lehetnek ezek a gyerekek: talán elsőéves filmszakos hallgatók, akik élvezik, hogy mindenesek lehetnek egy hétvégén teljesen kihalt filmstúdióban (portás nem számít), és hollywoodi karrierről álmodnak közben.
A már majdnem másfél órás vezetésből még egy rész volt hátra, a benti kiállítás megtekintése. Egy másfél szobás lakásnyi teret kell elképzelni, ahol a  kiállításberendezők megpróbáltak némi filmtörténeti/-tudományi nyomot hagyni a látogatóban. Az mondjuk nem derült ki, milyen kultúrkörre fókuszáltak, mert szó volt kicsit a Korda-fivérekről (oké, róluk nevezték el a helyet), voltak eredeti Vuk-rajzok (?), sok-sok Borgia plakát, meg néhány ismert filmes trükköt imitáló szerkezet és masina (zöld háttér, fordított szoba, tükörszoba, plasztik hulla, stb.).
Na, itt már mindenki unta kicsit a banánt, miközben szegény Gege olyanokkal próbált brillírozni, hogy a reklámokban nem igaziból habos ám a sör! nem igazi fagyit nyalnak ám! nem forró a Nescafé! (a tampon és hüvelygombagyógyszer-reklámokról nem mondott sajnos semmit) - mert hogy ezeket már mind tudjuk a Spektrum csatornáról. Ez van, lemaradt a múzeumi tudomány.
Búcsúzóul még vetettünk egy pillantást a két fejre, ami állítólag díszlet a Prometheusban (nem tudom hol van, de esküszöm, megnézem újra UPDATE: rágugliztam és megvan!), aztán távoztunk, hellósziasztok, mondták az idegenvezetők, ilyen fiatalosan amcsi ez a filmstúdió.

Egyébként egyszer mindenképpen érdemes megnézni, az adatokat/méreteket kicsit szkeptikusan kezelni, nem elhinni a promóciós videót, hogy majd szinkronstúdiót, kaszkadőrshowt meg ilyeneket is lehet látni, de azért tök menő átmenni azon a kapun (ja, nem ott mentünk át), ami A marsi című film NASA-bejárata is.
---
És hát közel van a miniszterelnök faluja, Felcsút (ami lehet, hogy község persze), mintegy tizenöt kilométer, ahogy közelítesz, már érzed, hogy a levegő is más...
Trollkodásból doktorált útitársaim persze meg akartak állni a kisvasútnál is, ahol sokat fotózkodtak és menetrendet loptak, mondtam is nekik, figyeljétek meg, a stadionnál már ott fog várni minket a TEK.

Vajon kik fociznak a Balmazújvárosi Kamilla Gyógyfürdő színeiben....?

De nem várt ott senki, csak egy csapat turista, akik szintén A STADIONT akarták megnézni (köztük egy szlovák rendszámmal rendelkező határon túli hazafi sasmadaras brifkóval, bőszen fotózta a főnök házát), és akkor legmegdöbbentőbb felfedezésben volt részem: ez a kurva stadion tényleg a ház végében van. Echt. Konkrétan átmész a keskeny utcán, és ott. (Ezt nem fotóztam le, féltem a terrorelhárítástól.)
A ház egyébként szép, nem hivalkodó, a nagyzolást jól láthatóan az arénába feccölte a főnök. Mert az óriási, díszes és biztonságosan körbeépített. Bekamerázott.
Az én legtrollabb haverom persze focizott egyet egy citrommal a fociakadémia nyitott pályarészén (ó, az a szép zöld gyep), sőt, a Felcsút táblánál is meg kellett állni, hogy a citromkákat (narancsot nem árult a Spar így augusztusban) a férfias kis mellkasához szorítva pózoljon egy sort. A felvételek bizalmasak, mint mondtam, félünk a TEK-től. (A jó hír, hogy még mindig megvan mindannyiunk állása, ki tudja, mit hoz a szeptember persze...)

Hát, ez Felcsút, visszafelé azon gondolkodtam, milyen lehet itt élni egyszerű polgárként (hát még pláne, ha valaki nem is az!), mert a két percenként elhúzó hatalmas kormányközeli vállalkozói BMW-k jelenléte nem volt annyira megnyugtató.

A többi képet itt lehet megnézni >>>> KATT.

Hiperlinkes

Tudományos munkásságomról annyit (ld. előző poszt), hogy elkezdtünk tinifilmeket nézni, hogy lefordítsuk a fejezetek eleji mottókat. Megvolt már a Pitch Perfect, a Mean Girls és az Easy A, ahogy nézem, a következők rég nem látott klasszikusok lesznek a Chinatown, a Jaws, és a The Postman Always Rings Twice. Szerencsére a szöveg könnyű, még jól is szórakozom is rajta, arra meg majd később gondolok, mi lesz ezzel az egésszel munka mellett. Mindenesetre minden tinilány ismerősöm vendégem egy kötetre, ha majd egyszer ebből lesz valami.

Megvolt a fesztivál is, ami nagyon jó volt, persze mindig van egy mélypont, amikor már nem akarok vezetni, nem akarok menni sehova, nem akarok napon lenni és nem akarok több kulturális impulzust. De aztán mindig megyünk tovább, és mindig jó a vége. Persze a beszámolókból nem csak ez fog majd kiderülni, hanem néhány kritikus dolog is, mint például hogy néhány helyszín eléggé el lett hanyagolva, és hát az ilyen nagy múltú rendezvényeken mindig van valami, ami kívánnivalót hagy maga után. Nem baj. Azt nem írtam le, hogy úgy tűnik, öregszem, mert úgy bedagadt a lábam a melegben, ahogy még soha (vö. tuskólábú néni), szóval ez teljesen új élmény volt, ahogy az is, hogy bár a homlokom nem gyöngyözik, de a tarkómon a hajamból váratlanul a hátamra csöpög a víz... hát ilyen esztétikai élményekről tudok még beszámolni. (És a melegben dagadó láb effektusról és gyógymódjairól is kérdezzetek bátran.)

Holnap elmegyünk az etyeki filmstúdióba poénból (és persze útba ejtjük Felcsútot is), szóval remélhetőleg több élményem lesz, illetve többet lesz kedvem írni róla ebben a hőségben.

Fotók