Extras

Miközben dübörög a nyomor a közoktatásban (heti négy nulladik óra, elmaradt béremelések -- hűű, de meglepődtünk -- sok felesleges továbbképzés, kihasználatlan túlórák, a zavart tökéletesen érzékelő diákok, stb.), azért új dolgokkal is gazdagodom. Tulajdonképpen egészen büszke vagyok magamra, hogy képes vagyok innovatív lenni ebben a végtelenül begyöpösödött országban, ami/aki nemet mond mindenre, ami más és új.

Kínaiakat tanítok angolra az egyetem "nulladik évfolyamán", a közgázra készülnek keresztféléves képzéseben, és addigra meg kell annyira tanulniuk angolul, hogy felvegyék őket, és hogy akadálymentesen végezzék a képzést/vizsgázást is. Ami speciális ebben nekem, az leginkább a kulturális kihívás -- bár tulajdonképpen örökké hálás lehetek ennek a drága iskolának (fő munkahelyemnek), hogy kénytelen voltam kiképezni magam valami piacképes dologból is annak idején (aka üzleti angol), hiszen az  elején erre vettek fel 16 órában. Mint Makó meg Jeruzsálem. Kábé.

No, azóta ezt megtanultam, és most az a hírem, hogy ehhez nagyon jól értek, ezért business angolt tanítok két kínai kislánynak, hát mondhatom, nem egyszerű. Nem azért, mert nem tudnak angolul (szerencsémre elég jól tudnak), hanem mert gőzünk sincsen a közép- és középnyugat-európai kultúráról. Múltkor például szóba került az eBay egy szövegben, és magyaráznom kellett. Amikor a valutákat tanítottam, elvittem itthonról az ötödikes töriatlaszt (a horvát kuna meg a cseh korona és a zlotyi miatt), legközelebb pedig LEGO-t fogok vinni, mert a japán játékpiac kapcsán felmerült, hogy én mivel játszottam kiskoromban. Szó se róla egyébként, én se tudom, ők mi mindent emlegetnek, amikor a kedvenc kajájukról, a gyerekkori kedvenc játékukról vagy a kedvenc zenekarukról van szó. Csak hát ők akarnak közép-kelet-európai egyetemre járni, nem én.

Szóval mindez borzasztóan érdekes, halál jól szórakozom, amikor egymás között beszélgetnek, nagyon aranyosak. És egyébként szorgalmasak és motiváltak is. Mindenki azt mondja, szerencsém van, egy csomó keleti diákot nem nagyon érdekelnek az itteni tanulmányaik (legalább is a nulladik évben).
Igazi élményszerűség ez mindazok mellett, hogy kék-zöld foltokkal vagyok ellátva a véralvadásgátló miatt, hogy a genetikára kell mennem hamarosan, vagy hogy azon parázok, hogyan kéretőzöm el a főnökömtől, mert megint hívtak emelt szintű érettségire - munkanapon. Mindegy, minden este írok-olvasok 1-2 órát, hétvégén pedig elviszem a felemet moziba, és megnézzük a Taken 2-t, mert jót tesz majd a látens agresszió kiélésének.

24/7

Hátööö, nincs. Mintha az egésznek soha nem lenne vége, de eleje sem.

Ma három órát vártam egy vérvételre a kórházban -- negyed tízre volt ugyan időpontom, de a rendelés eleve csak tízkor kezdődött -- a dokiról viszont kiderült, hogy ismeri az apámat. A harmadik óra felénél már azt gondoltam, minek ez az egész, egyszer valamiben tényleg meg kell dögleni. Meg hogy az egészségügy teszi beteggé itt az embereket (igen, még mindig itt tartok). Engem viszont muszáj kivizsgálni genetikailag, mert ennyi idősen húúú, de nagyon nem tipikus a TIA, azaz az átmeneti isémiás roham. Újabb időpont, újabb nap, de ezt már majd máshogy intézem.

A közoktatásról nem írok. Komolyan azt gondolom, hogy ha bejön itt az egész napos iskolakoncepció, akkor most már tényleg lelépek. Főleg miután megtudtuk azt is, hogy az életpályamodell csak egy kurva nagy átverés. Mondjuk eddig is tudtuk. De tudta a kormányközeli főnököm is. Ma pedig elkeseredve hallgattam a híradóban, hogy az érettségire készülő gyerekek milyen nagy százaléka készül külföldre. Teljesen igazuk van, én is oda készülnék. Sőt, oda motiválok mindenkit, aki érint.

Megint másodállásba kezdtem, mert ez a mániám, ez sokkal fárasztóbb és rendszeresebb, mint az eddigiek, viszont sokkal de sokkal jobban fizet, úgyhogy majd jut magánorvosra (lásd a mai három órás várakozás), ha megint kapok egy infarktust. Ez a hely erősen csábít, hogy menjek oda többet dolgozni, és hagyjam a rabszolgamunkát, de egyrészt nem foglalkoztatnak, másrészt az adózási rendszer és a kisvállalkozások támogatása oly mód van kitalálva (pont mint a családtámogatások rendszere nagy általánosságban), hogy aki kevesebben keres, az rohadt nagyot szív. Ez van, a nagy magyar valóságban képtelenség becsületesen adózni és normálisan megélni egyszerre. Ez egy anomália. Egy oximoron. Vagy paradox. Vagy mindegy.
Másrészt a nyelvtanítás olyan számomra, mint egy gazdag, de rendes férj (gazdag?! haha), akit mindig lehet fejni, hogy -- ahogy a sznob alkalmi ismerőseim szokták mondani -- a kis hobbijait finanszírozza az ember. Csinálom, de csak mérsékelten szeretem. Mondjuk azért, mert kedves, udvarias, és nem cseszeget. Meg mert mindig ott van.
Én irodalmat szeretek tanítani, és mindig belátom, hogy az adózási kockázatokon kívül sokkal fontosabb az, hogy néha látok szemeket felcsillanni, meg hogy újra és újra felhívom a figyelmet valami szörnyen fontos összefüggésre a művészet és az élet között, netán hogy minden évben van 1-2 gyerek, aki még az olvasást is megszereti miattam. A karizmám itt működik a legjobban, és kész.

Mindegy. Infarktusos priusszal tán a háziorvost is magabiztosabban meg tudom győzni akkor, amikor majd már nagyon elég.