Herta Müller: Lélegzethinta

Régóta akartam már írni a Lélegzethintáról, aminek kétszer futottam neki, mert elsőre nem találtam benne a cselekményt, és amikor először el szerettem volna olvasni, akkor éppen a cselekmény volt a fontos. Aztán azért lett volna nagyon jó írni róla hamar, mert akkor még emlékeznék az összes képre és metaforára, ami megfogott, így meg már csak néhány fog eszembe jutni.

Nemrég egyébként újraolvastam a Sorstalanságot is, és megerősödtem abban a tudatomban, hogy felnőtt fejjel, vagy csak simán később újra kell olvasni a könyveket, mert egész mások, és akkor egy lendülettel elolvastam a Valaki mást is, ami egészen lenyűgözött.

Herta Müllernél aztán utánanéztem a történelmi részleteknek kicsit, meg a regény hátterének is, mert nem sokat tudtam a romániai németek deportálásáról, de a
lágerről sem. A könyv ugyanis Oscar Pastior német költő története, akit gyerekkorában visznek a lágerbe (senki sem felejti el megemlíteni a Köves Gyuri-párhuzamot persze), és akivel Müller közösen kezdte el megírni a könyvet. Aztán amikor Pastior 2006-ban váratlanul meghalt, egyedül fejezte be.
Halála után Pastiorról a nyilvánosság számára kiderült, hogy több évig a Szekuritáté ügynöke volt, amit mindenki előtt titokban tartott; valószínűleg a homoszexualitásával zsarolták meg. Szóval a táboron kívüli, az azutáni életét talán még inkább szorongásban, rettegésben és félelemben élte le, mint az ottanit, ahol -- és erről több ilyen regény is beszámol -- a napi rutin, a barátságok meg az ismeretségek biztonságot adtak.

Ezek a tények Pastiorról önmagukban nem sokkal járulnak a nettó regényhez, de miután befejeztem az olvasást, érdekes nyomozómunka volt mindezt megtudni. (A linkelt írások pontosabban feltárják az egészet persze.) A történetből viszont nem a lágerben zajló események, hanem a főszereplő hazatérése utáni lelkiállapotairól olvasni a legszívszorítóbb, és mindezt kiegészíteni a Pastiorra vonatkozó magánéleti-történeti tényekkel, az egészen nyomasztó. Döbbenetes az a jelenet például, ahogy már otthon, a városban nem akarnak köszönni és észrevenni egymást a ex-fogolytársak, és lesütött szemmel, szégyenkezve kerülik ki egymást, mint a közös és mocskos titok tudói.

A regény, ha lehet mondani, lírai. Másodszorra már Kertész Imrénél is tudtam értékelni azt, hogy igazából nem a véres-koszos-naturális részletek dominálnak, hanem az, hogy az egész élményt hogyan sikerül szellemileg-agyilag-lelkileg feldolgozni. Ezért a Sorstalanság is számomra gondolat- vagy tudatregény, nem lágerregény (és igazából ez az a vonal, amit semelyik filmes feldolgozás nem tud visszaadni). És ez is az. De ha Kertészé tanulmány, akkor ez vers. Valamilyen.

Ahogy mondtam, nem tudom felidézni az összes metaforát, amit szeretnék. De nagyon megkapó, ahogy például jelentőséget kapnak egyes tárgyak.

A fehér batiszt zsebkendőt még nem használta senki. Én sem használtam soha, de az utolsó napig megőriztem a bőröndömben, mint anya és fia ereklyéjét. [...] A lágerben semmi keresnivalója egy ilyen zsebkendőnek. A hosszú évek során bármikor elcserélhettem volna a bazárban valami ehetőre. [...] Ami visszatartott: Úgy gondoltam, hogy a zsebkendő a sorson. Ha az ember kiengedi a kezéből a sorsát, akkor elveszett. Biztos voltam benne, hogy nagyanyám búcsúmondata, TUDOM, HOGY VISSZAJÖSSZ, ezzé a zsebkendővé változott át. Nem szégyellem, amikor azt mondom, a zsebkendő volt az egyetlen ember, aki törődött velem a lágerben. Biztos vagyok benne mint a mai napig. A tárgyakba néha beköltözik valami gyöngédség, valami torz gyöngédség, amit nem is vár tőlük az ember. (83. o.)

Vagy ahogy folyton az "éhségangyalról" beszél.

Hogyan járjunk-keljünk a világban, amikor már nem tudunk egyebet mondani magunkról, mint hogy éhesek vagyunk. Ha már nem tudunk egyébre gondolni sem. A szájpadlás hatalmasabb, mint a fej, magas és visszhangos kupola, egészen a koponyáig ér. Ha az ember már nem bírja az éhséget, az ínye úgy húzódik hátra, mintha friss nyúlbőrt feszítenének ki az ember arca mögé, hogy szikkadjon. Az orca kiszárad, és úgy hálózzák be a hajszálvékony ráncok, mint a színtelen pihe. (26. o.)

Az állandó dolgok nem tékozolják el önmagukat, nincs szükségük másra, csak egyetlen, örökké változatlan viszonyra a világgal. A sztyeppe viszonya a világgal az, hogy lesben áll, a holdé az, hogy fénylik, a földikutyáé, hogy menekül, a fűé, hogy ringatózik. Az én viszonyom a világhoz az evés. (213. o.)

Ezek a szöveghelyek nagyon jól érzékelteik szerintem, hogy nem lehet úgy írni ilyesfajta élményekről, hogy nem tematizáljuk a saját létezésünket folyamatosan és kérlelhetetlenül. Sőt, ez a lényeg. Mert ha csak a naturális részletek vannak, azt egy idő után túl könnyű kívülről nézni. De akkor meg nem sokat ér az egész.

itt mindenki megőrült?

Komolyan, körülöttem mindenki megbolondult.
Kb. egy hónapja megkértem egy kollégámat, hogy ugyan már, amikor az én órám kezdődik, ne legyen már a teremben becsengetés után, ne neveljen, oktasson, ordibáljon, adja át a stafétát, még akkor is, ha az érintettek az ő osztálya. Szabadkozott, hogy jaj, de mindig olyan sok a megbeszélnivalójuk.
Most két hete megint a folyosó végéről hallom, ahogy üvölt és veszekszik (először azt hittem, valamelyik kölyök) még 5-6 perccel azután is, hogy bemegyek. Sőt, hogy ne mondjam, nem férek oda tőle a tanári asztalhoz. Kifelé menet még odaszól két-három embernek, pöröl velük kicsit, lebasz néhányat ezért-azért, ordenáré stílusban utasítgat.
És akkor elgondolkodom, hogy ahelyett, hogy higgadt, okos, hűvös önmérsékletre okítanánk ezeket a gyerekeket, csak még inkább megpiszkáljuk bennük az évek alatt szépen nevelgetett agresszív vadállatot.
Ezek után kb. tíz percbe telik, mire lenyugszanak a kedélyek.
Hogyan értessek meg velük bármit is, ha az a felnőtt, akivel előttem eltöltöttek másfél órát, egy sudribunkó.

Ma a csaj, akit múlt héten kétszer is helyettesítettem, rossz néven vette, hogy az általa használt tankönyv hátsó borítójának bal alsó sarkából leszakadt egy három négyzetcentis darab. Mondtam, hogy bocsánat, nyilván ahogy pakoltam egyik táskámból a másikba (egyik munkahely - másik munkahely, ugye), beleakadhatott valamibe. Akartam róla szólni, fogja nyugodtan rám, ha az iskola számon kéri rajta. Erre mondta, hogy az ő példánya, és hogy ez nagyon gáz. Mondtam még egyszer, hogy sajnálom.
Teljesen zokon vette, és úgy tűnt, mintha azt várta volna, hogy vegyek neki egy vadiúj példányt. Hát vennék is, ha nem lennék csóró, meg nem gondolnám, hogy ez az egész egy baromság; de egyébként meg a tankönyv nekem használati eszköz, göngyöleg, rongyolódik, használódik, naponta forgatok vagy ötöt-nyolcat, és nem mellesleg ez a darab sem volt láthatóan vitrinben tartva. Most mit csináljak, szabadkozzak még pár sort?

Na, úgyhogy marha jó, hogy az ember igyekszik disztingválni és humanoid módjára viselkedni embertársaival, sőt, szívességeket tesz, azok meg szarnak bele, hogy mikor és hogyan generálnak lelkiismeret-furdalást vagy rossz érzést.
Hát csoda, hogy tényleg inkább a kutyák-macskák-füvek-fák-bogarak?

Dac

Most, hogy kiderült, hogy a túlóráink az újfajta elszámolás miatt effektíve mennek a levesbe (hiszen simán kompenzálódnak mondjuk a nem tanítással töltött munkanapokkal, mint például egy egész napos értekezlet), megint azt érezhetjük, hogy a szellemi munkával töltött időt tulajdonképpen seggtörölgetésnek nézik. Passz. Akkor dolgozol, ha valaki azt mondja, hogy az munka. Máskülönben nem.

De legalább lenne egy olyan főnökség, érted, aki empatikus intézkedésekkel, szimpatikus hozzáállással kompenzálja a felülről jövő hülyeséget, kedéllyel hat a hangulatra, és nem ugyanazt a valódi szellemi attitűdnek álcázott ostobaságot pumpálja lefelé, mint a felsőbb körök.

Na de nem is erről akartam írni, hanem hogy összeült a doktori tanács, megalakult a bizottságom, nemsokára úgy kiveszem tehát a tanulmányi szabadságot, mint a sicc, még akkor is, ha mindnyájan tudjuk, hogy az egész csak egy kedélyes beszélgetés lesz, miközben majd úgy teszünk, mintha értenénk, hogy mit mond a másik. Ez a jobbik eset, rossz esetben azt próbáljuk majd felidézni, hogy ki honnan ismeri a másikat (vagy honnan kellene, ha éppen nem ismeri). Azt pedig jóindulatúan elhallgatjuk, hogy le sem szarjuk a másikat, sem a személyét, sem az eredményeit, a gondolatait és az ambícióit. Kölcsönösen.
De hát ez az én kib. dacolásom ezzel a rosszkedvű téllel, ezzel a süppedéssel, ezzel az általános elkeseredéssel. Ahogy oldalról oldalra összeáll valami. Rohadtul nem érdekel, mi lesz azután. Teljesen tisztában vagyok a szellemi erőfeszítések gyakorlatiatlanságával, haszontalanságával és a szobafilosz szánalmasságával is. Most az van, hogy mindenhol szar, mindenkinek. De nekem nem az, mert nem vagyok hajlandó lefolyni sem a közoktatás lefolyóján, de az egyetemeken zajló smúzolás sem érdekel. Lehet, hogy ki kell jelenteni, hogy az outsiderség a lehető legjobb megoldás. Still, you have to say something.

Érdekes módon a gyerekek is megnyugodtak, amikor ma három év után, többszöri nekifutásra, megint adtam egy közönyös szaktanárit (három évenként adok kb. egyet, higgadt vagyok, és igazán nehéz ezt elérni nálam) -- mellesleg a diák beleegyezésével. A stratégia pillanatnyilag jól működik. Csak én számítok. A rendszer meg kapja be.

Ebadó

Olvasom, hogy kormányunk megszavazta az ebadó bevezetését, ami kb. hatezer forint lesz, "veszélyes fajtáknál" akár 20 ezerre is rúghat, mentesülnek viszont a munkakutyák (a házőrzés nem számít annak) és az őshonos magyar fajták, mivel azok hungarikumnak számítanak.

Kutya, mint hungarikum. Értem.
Ennek analógiájára szerintem be lehetne azt is vezetni, hogy a "nem őshonos" honfitársak (akik nem számítanak hungarikumnak) többet vagy másképp adóznak, aki viszont törzskönyvvel tudja bizonyítani a pedigrét, annak nem kell. Vagy nem annyit.

Nem tudom, hogy lehet majd bizonyítani az "őshonos magyar fajtaságot". Nyilván törzskönyvvel, ami viszont az alföldi juhászoknak a pulira nem biztos, hogy lesz, ellenben Paris Hilton csivaváját -- jó sok pénz ellenében -- simán törzskönyvezhetik mondjuk kuvasznak. Legfeljebb majd ráfogják, hogy egyéni az öltözködése és alacsony növésű.

A munkakutyák közé -- nagyon helyesen egyébként -- a vakvezetőket, mentőkutyákat, stb. sorolták, de nem tudom, hogy a terelőkutyák, szánhúzók, miért is ne lennének oda sorolhatók.
Veszélyes, magasabb adókategóriába azok a kutyák sorolandók, "amelyek a múltban már okoztak, vagy a jövőben okozhatnak fizikai sérülést" -- sajátos definíció. Olyan ez, mint amikor a Különvéleményben előre börtönbe zárnak valakit azért a bűncselekményért, amit a desztillált vízben lebegő posztmodern sorsistennők megjósolnak.

A híradóban azt mondta egy kutyatulaj, hogy bár az ebadó nyugaton bevett gyakorlat, itthon fogalma sincs, mit fog kutyásként cserébe kapni a pénzéért. És tényleg. Hiszen az kutyatartás egyáltalán nincs megkönnyítve normális futtatókkal, nem is beszélve például az állatbarát szállásokról vagy utazásról meg a pénztárcabarát állatorvosi költségekről.
A minisztériumi államtitkár szerint (azt hiszem, őt hallottam nyilatkozni) az adó célja, hogy például megfékezzék a túlszaporodást. Emellett kötelezik az önkormányzatokat a kutyák nyilvántartásba vételére -- szinte látom a lelki szemeim előtt ugyanazokat a népszámlálókat, amint újra kopogtatnak, csak most a blökit keresik.

Az adóztatás az önkormányzatok számára fakultatív egyébként (lám, milyen jótét lélek a mi kormányuk), úgyhogy már vizionálom a jóindulatú városvezetőket is, amint "eh!"-felkiáltással jótékonyan legyintenek majd, és hagyják az egészet a fenébe.

Egyébként meg várom a macskaadó bevezetését, természetesen szintén szigorúan a túlszaporodást megelőzendő. Aztán a vadászgörény-, az aranyhal- és a tengerimalac adót is, hasonló indoklással.

A modelliskolákról

A művészeti egyesületeknek álcázott modelliskolák azért utálatosak, mert művészeti oktatásba ágyazva árusítják ki az oda járó gyerekeket. Nemcsak hogy értékrendet és mintát nem közvetítenek számukra, de még el is hitetik velük, hogy amit csinálnak, az kultúra, táncművészet, netán színház. Holott nem több, mint modellkedés.

Az ilyesfajta intézmények már egészen kicsi korban elhitetik a gyerekekkel, hogy nincsen fontosabb, csak az megfelelő alak, a vékonyság, a hozzáférhetőség és az, hogy soha ne mondjuk nemet a felkérésekre. Ezért lehetséges, hogy az érintettek komolyabban gondolják az Árkád-beli őszi kollekciót népszerűsítő "fellépést", mint mondjuk a magyarórát. Mert igen, ezeket "fellépéseknek" nevezik. A próbákat ugyan "edzésnek", de a szerepléseket "fellépésnek".

A másik pedig az életmód. Ezek a gyerekek ugyanis egészen korán hozzászoknak a náluk idősebbek társaságához, ennek kapcsán egészen fiatalon pasiznak/csajoznak, éjszakai életet élnek, isznak és drogoznak, kimaradnak, és hülyeségeket csinálnak. Gyakran az anyukájuk közreműködésével, aki már szintén nem tud másra gondolni, csak a gyermek alakjára, úgyhogy nem is vesz neki csokit mondjuk Mikulásra, hanem inkább gyümölcsöt.

Az értékrend kapcsán pedig az a legproblematikusabb, hogy egyszerűen nem hiszik el, hogy a számukra "művészetkén" beállított tevékenységükön túl létezhetnek más értékek is. Hogy okosodni és tapasztalatokra szert tenni másképp is lehet, mint hogy a fővárosi élet celebjeivel lespanolnak. Hogy néha olvasni kell. Hogy a színház nem az Operett Színházzal és a Madách Színházzal szinonim.
Szóval hogy sajnos nincs, aki megmondja nekik, hogy az életük nemhogy nem tartalmas és kiteljesült, de még az első negyedénél sem tartanak.

normal

Biztos vagyok benne, hogy ez a normális élet:
Felkelni fél nyolckor, kávézni, híreket olvasni, reggelizni, rajzfilmet nézni, dolgozni. Főzni, közben írni, ebédelni, beszélgetni, kicsit pihenni, írni, olvasni, írni, tanítani, sportolni, beszélgetni, gondolkodni, olvasni, megbeszélni, filmet nézni, szeretni.

Nem pedig ez:
Felkelni fél hatkor, rohanni, buszozni, tanítani, értekezni, mérgelődni, dolgozni, éhesnek és szomjasnak lenni. Futni, gyorsan ebédelni, visszamenni, újrajárni, szidni-szemrehányni, este is dolgozni menni, sötétben hazamenni, bambulni, dolgozni, dolgozni, dolgozni, és lekapcsolni a tévét.

Kristóf Ágota: Trilógia

Amíg a kezembe nem került a könyv, fogalmam sem volt, ki az az Agota Kristóf, bár rémlett, hogy hallottam fél füllel a halálhírét. Nem akarom azt mondani, hogy lám, egy újabb író, aki a halála után lesz majd nagyon népszerű, mert igazából fogalmam sincs a hazai recepcióról, a könyvet pedig teljesen out-of-context olvastam el, semmit sem tudva sem az íróról, sem magáról a könyvről.
Aztán úgy alakult, hogy az utóbbi időszak(ok) legnagyobb, legjobb olvasmányélménye lett számomra.

A Trilógia azt hiszem, jogosan tartható családregénynek: a történet egy testvérpár (Claus és Lucas) történetét követi nyomon három könyvben a második világháborútól az 56-os forradalom utáni időszakig. Az egyik legfontosabb elem (vigyázat, spolier!), hogy a két fiú identitása időnként egymásba játszik, egymáson csúszkál, a sorsuk párhuzamosan halad, ismétlődik, variálódik úgy, hogy végig lebegtetve marad az, hogy ők egyek-e vagy két külön személyiség -- illetve bizonyos életmotívumaik más szereplők sorsában is felfedezhetőek. Az egész lényege tehát az énkonstruálás vagy a szétesett identitás darabkáinak keresgélése, ami csodálatosan rímel a történet által átfogott politikai-ideológiai korszakok hangulatára és eseményeire. Lucas/Claus a korszakok tipikus figuráinak tekinthető(k) abból a szempontból, hogy foggal-körömmel mindent túlélnek, a börtöntől a besúgóvá váláson át az emigrációig minden sztereotipikus történés megesik velük, miközben (a második résztől kezdve) folyamatosan hol egymást, hol mondjuk a szüleiket keresik. Mindent leírnak, ami történik velük, de úgy, hogy a rosszból is jó történet kerekedik. Így válik az írás is az identitásképzés metaforájává (ami eléggé bejáratott, de itt mégis nagyon jól működő szimbólum). Aztán ahogy a két fiú kiléte összekeveredik, úgy válik kuszává az is, hogy mi a naplózott fikció, és mi a történeten belüli valóság.

A sztorin és a two-in-one karakterábrázoláson túl (ami hol kicsit Csáth Géza-szerű, hol kicsit Kafka, de lehet, hogy Kosztolányi) az első könyv stílusa fogott meg a legjobban a maga hiperminimalista, szupernaturalista stilisztikájával. Rövid fejezetek, tőmondatok, többes szám első személyű narráció -- vagyis az első részben a két figura egyáltalán nem válik szét, végig "mi"-ként van jelen. Egészen meglepő, hogy ez a fajta írói stílus mennyire magával ragadó és otthagyhatatlan. Hogy a nyersesség mennyire vonzó.

A (két) szereplő fölött aztán eljár a történelem, amiben nem is igazán vesznek cselekvően részt, de formálódnak általa, és a magánéleti történéseiket furcsán és nyomasztóan körüllengi. A saját és az egymás személyiségébe való freudi belegabalyodás pedig aztán végül csak egyféleképpen oldódhat meg.

(Az pedig, hogy véletlenül a könyvvel párhuzamosan láttam a teljesen rímelő A visszatérés című filmet, különösen felerősítette az amúgy is markáns élményt.)

Good Karma - Bad Karma

Nem vagyok nagy karmahívő, mondjuk semmilyen hívő sem nagyon vagyok; amikor annak idején oltárt emeltem Freddie Mercury halálakor, az nem számít, meg az sem, amikor egészen kicsi koromban a Góliát képregény volt az idol, és én a kartonból eszkábált kőbaltámmal Góliát ősemberszellemeihez imádkoztam, hogy megússzak ezt-azt.

Ezek után/ezekhez képest az mindenesetre felettébb karmikus mégis, hogy egy félénkebbnél is félénkebb kiscsajból (aki komolyan képes volt iskolai ünnepélyeken sírva fakadni, hogy ne kelljen szerepelnie -- a szüleim önbizalomromboló nevelési metódusaira itt most nem térnék ki) hogyan lettem tanár vagy olyan okoskodó, aki olykor 10-20-50 embernek tart előadásokat. Mondjuk folyton elkapálom egyébként szegény szüleimet, de az iskolai is jócskán rátett három lapáttal, emlékszem például Zs. és K. nénikre, akik szerint a félénkség és szereplésundor megfelelő kezelési módszere az lett volna, hogy erőszakkal kiállítanak fellépni valami mesével/verssel az osztály elé. Aztán A csókai csókát kellett előadnom remegő térdekkel, a látványomra három másodpercen belül mindenki leröhögte a fejét (gyengébbek kedvéért LOL), mivel az orromra biggyesztett műcsőr (aka jelmez) az ég felé meredezett. Azt hiszem, utána elástam magam valahova. De hogy zokogtam, az biztos.

Végül is mindenről a színház tehet, amit egyszer csak felfedeztem, ahogy a bennem rejlő dirigáló hajlamot is, és aztán álmaim megvalósítása végett felcsaptam diákszínpad-vezetőnek (na, játszani nem játszottam). És hát a zongoraórák sem ártottak, mert bár nem lettem artista, Á. néni, az alkesz ex-pártittkárfeleség zenetanárnőm egy életre elhitette velem, hogy önmagamat felkonferálandó csak addig nehéz, amíg ki nem mondom az első szót, úgy mint Bartók Béla... és akkor az első hangot már igazi felhőtlen boldogság leütni.

Ennek a kettőnek köszönhető tehát (karmikusan), hogy mára nyoma sincs a szereplésundornak, tulajdonképpen imádom hallatni a hangom meg osztani az észt, sokak szerint még vicces is vagyok, a tanítványaim pedig (na, nem az iskolaiak, bár tán ott sem olyan rossz az arány a mai viszonyokhoz képest) ragaszkodnak hozzám. Szóval mondom, karma.

Ahogy tán karma az is, hogy úgy tűnik, visszakapom kamaszkodom minden "nyűgét s nyilait" a sors által félig rám bízott kamasz gyermek személyében. Mert biztos velem sem volt könnyű és én is mindig, mindenkire dühös voltam. Legfőképp persze magamra, de ezt sikerrel vetítettem ki másokra, hogy aztán kellő mennyiségű konfliktust szítsak magam körül.

Ugyanez a karma-dolog jutott eszembe, amikor ezen a héten lett egy igazi rajongóm egy diáklány személyében. Először csak egy nagyon vacak vámpír-regényt adott a kezembe, hogy olvassam el, ő írta... majd egy másik füzetet is, amiben azt hittem, ismét regény van, de kiderült, hogy inkább valami napló-féle, apró fejezetekre tagolt gondolatok arról, hogy a szülei nem értik meg, és bennem látja a lelki támaszt; bár úgy érzi, ő számomra csak egy a 600 diák közül.
Az első meg a második gondolatom is a hárítás volt (mert kinek hiányoznak mások lelki gondjai a nyakába), a harmadik, hogy elszégyelltem magam, mert eszembe jutott a karma, meg az, hogy én is éreztem ilyesmit felnőttek iránt gyerekkoromban, amikor az ember még nem tudja, hogy az a bizonyos biztos pont csakis bennünk van. Megértettem valamit abból is, hogy mekkora lelki terhet és felelősséget raktam (persze szándéktalanul) ezeknek a felnőtteknek a nyakába, amikor a társaságukat kerestem vagy amikor az elismerésükre vágytam. Aztán fogtam magam, és beleróttam néhány gondolatot a füzetbe a kiscsaj gondolatai alá.
Most majd figyelni fogok, hogy hol húzódjon az a bizonyos határ, és egyelőre nem megyek a mélyebb összefüggések boncolgatása felé.

Érdekes, hogy amennyit változott a világ, sosem gondoltam volna, hogy még van olyan gyerek, aki ennyire explicite a felnőttek társaságát keresi. Pláne, hogy ezt úgy vállalja fel, hogy ő a kezdeményező. A sajnálatos pedig nemcsak az, hogy sok gyereket nem ott és azok szeretnek, akinek kellene, hanem... hogy soha nem lesz időm annyit beszélgetni erről, mint amennyit ez a gyerek megérdemelne vagy amennyi elegendő lenne neki. De ez meg lehet, hogy az ő karmája.

Géniusz

"Mindenben alá kell vetnünk magunkat a géniusz akaratának, mindenben egyet kell értenünk vele, mindent meg kell tennünk, amit kér tőlünk, hiszen az ő léte a mi létünk, az ő boldogsága a mi boldogságunk. Még ha a követelései - a mi követeléseink! - olykor értelmetlennek vagy szeszélyesnek tűnnek is, jobban járunk, ha zokszó nélkül eleget teszünk nekik. Ha nekünk - neki! - az íráshoz arra a bizonyos halványsárga papírra, arra a különleges tollra és arra a balkéz felől finoman szűrődő fényre van szükségünk - szüksége! -, teljesen felesleges lenne azt állítani, hogy bármely toll, bármely papír és bármely fény alkalmas a feladatra. Ha úgy érezzük, hogy a nélkül a halványkék lenvászon blúzocska nélkül nem is érdemes élni (Isten mentsen a fehér, keménygalléros irodai viselettől!), vagy hogy a hosszú, fekete papírba csomagolt cigaretták nélkül a dolgok egyszerűen nem haladnak egyről a kettőre, meg se próbáljuk bebeszélni magunknak, hogy ezek csupán hóbortok, amelyeket itt az ideje felülvizsgálni. 'Genium suum defraudare' - becsapni saját géniuszunkat, latinul annyit tesz: megszomorítani az életünket, becsapni saját magunkat. 'Genialis', vagyis zseniális az az élet,amely elfordítja tekintetét a halálról, és habozás nélkül megfelel az őt létrehozó géniusz unszolásának."
Giorgia Agamben: A géniusz. In: A profán dicsérete (Budapest: Typotex Kiadó, 2008).

Visszaszámlálás indul

Szinte biztos, hogy az idén sem fogadok szerenádozókat. Egyrészt manapság mintha szinte kötelesség lenne szabaddá tenni a ballagás előtti hétköznapok összes estéjét, nagytakarítani, nagybevásárolni, sütni-főzni, tüsténtkedni, mert egy újabb végzős osztály indul el az érettségi vizsgára a következő héten, és végre ismét együtt kínlódhatunk a húsz százalékos álomhatárért.
Másrészt nincs kedvem végignézni és -hallgatni, ahogy harminc fiatal felnőtt(korú) gajdolja és őrjöngi végig a környéket.
Harmadrészt ma gyakorlatilag bejelentették magukat. Hiszen úgyis tudják, hol lakom. Ha meg pontosan nem is, majd addig fognak keresni, és mindenhová becsöngetni, amíg megtalálnak. (Ui. ma a zajos környéken lakás hátulütőiről beszéltünk, hát, ők majd hamarosan tovább emelik a zajszintet, mondták.)

Nem mintha fair lenne ilyesmit felemlegetni, de többek között még azért nem kerestem eddig új munkahelyet, mert nem szerettem volna, ha őket más érettségizteti le. Illúzióim persze nem voltak a dologgal kapcsolatban, tudtam nagyon jól, hogy egy pillanatig sem fogja őket meghatni szerény személyem (idén sem), és tulajdonképpen halálra idegesít, hogy mintha nem tudnának különbséget tenni jó és rossz között (lehet, hogy tudnak, lehet, hogy később fognak tudni, nem tudom). Persze van az a Ranschburg-örökzöld, hogy a gyereket, akármit is követ el, ne büntessük karácsonykor-szülinapkor-húsvétkor és hanuka alkalmával... Csak hát ők már nem gyerekek, mint én voltam ennyi idősen. Nem tudom, érzi-e bármelyikük azt a torokszorítást, amikor végzős koromban azt éreztem, hogy az iskola elhagyásával végleg kicsúszik a lábam alól az egyetlen biztos talaj. Hogy elveszítem az egyetlen közösséget, ahol számítottam valamit, és hogy már soha nem lesz körülöttem megbízható felnőtt.
A szerenád pedig (ahogy a tanulmányi kirándulások és mindenféle más alkalmak is, mondjuk mifelénk az auschwitzi-krakkói kirándulás) manapság afféle pálinkatúrává nőtte ki magát most már, és egyik félnek sem fordul meg olyasmi a fejében, hogy most valami végérvényesen megváltozik, vagy hogy valami fontos veszik el az életünkből. Sok osztály nem is énekel például, csak felkurjantanak, aztán jöhet a pia meg a kaja.

Két évvel ezelőtt az írásbelik hetében tartottam poszt-szerenádot egy pénteken, jó volt, tényleg csak az jött el, aki akart. A tavalyiak nem jöttek el, mert nem bírták, nem akarták összeszervezni magukat.
Az idei nagy menet a jövő héten indul a tabló próbafotózással. Innentől kezdve más sem számít majd, csak a fényképek, a ruhák, az időben lefoglalt körmös-fodrász-kozmetikus. És valahogy szomorú, ahogy ebben az orbitális show-ban eltűnik a pici, szürke, egyszerű, lényeglátó emberség. Azok, akiknek ez tényleg harmadlagos. Vagy az hogy az ember a legtöbbjüknél sokkal, de sokkal többet dolgozik, hogy összeálljon az a tételkollekció és hogy meglegyen az a vizsga.
És szomorú az is, hogy nem is fogják érteni, hogy én ezt vállaltam, nem pedig a nagy közös részeg okádást.

Testtörténeti zanza

Amikor két héttel ezelőtt utoljára sokat, egyhuzamban gondolkodtam, akkor sokat olvastam a testelméletekről. Van egy remek válogatás Mike Featherstone, Mike Hepworth és Bryan S. Turner tollából, tök érdekeseket írnak a testről való gondolkodás fejlődéséről, a fogyasztói kultúráról, a fogyókúráról, az evésről, az öregedésről meg az aerobikról. A másik, amit ki szerettem volna olvasni (de vissza kellett vinnem a könyvtárba), az A szexualitás története Foucault-tól, már harmadszor ugrottam neki, de úgy látszik, ehhez kevés nekem, amit rászánok.

Az összes forrás (szinte mindegy, hogy szociológiai vagy antropológiai megközelítés) nagyjából megerősíti azt a feltevést, hogy kb. a 17. századig szabadon és liberálisan gondolkodtak a testről, aztán a cogito-korszakkal meg Descartes-tal beköszöntött a ráció, és a fizikalitás meg az arról való elmélkedés az illendőség parancsai, a szabálytudat mögé szorult, illegalitásba vonult. A felvilágosodás/klasszicizmus hanyatlásával ez a regresszió oldódott, aztán a 20. században megint feléled a gátlásosság, miután az különböző izmusok kitombolták magukat a századelőn. A testiség, annak ábrázolása, az abban való gondolkodás tehát valamilyen módon mindig összekapcsolódik az alternatív (értsd: az éppen adott rendszer ellen menő) kulturális formákkal és megnyilvánulásokkal.

Mindez persze végigkövethető konkrétan a művészetekben (és így a színházban) is, de azért a folyamat szerintem nem annyira egyszerű, mint ahogy elsőre tűnik. Mondjuk az világos, hogy a felvilágosodás előtt a középkorban, a reneszánszban és a barokkban is -- persze más és más formában -- dominált a test és annak ábrázolása (lásd a középkori népi kultúra, a reneszánsz anatómia színház meg mondjuk a barokk képzőművészet erotikája), de mondjuk ami a 16-17. századi udvari viselkedést illeti például, ott a kontrollált, szabályozott viselkedés és testbeszéd volt kívánatos, nem pedig a piacterek szabadossága. Ugyanígy az akadémiákon meg az udvari színházakban, vagyis az olyan "kulturális helyszíneken", ahol a(z antik mintát követő) mértékletességet tartották szem előtt. Ez az 'udvari ember' humanista eszménye, amivel gyakran próbálták összekapcsolni (vagy abból általánosítani) a sztenderd reneszánszkori viselkedésformákat. De ez részben nyilván tévút, hiszen a reneszánsznak is megvolt az ún. sötét oldala, és ha az általánosításoktól eltekintünk, a nem sztenderd viselkedésformákat például simán köthetjük a középkori groteszk testiséghez.

Aztán ennek az alternatív test(kép)képzésnek a megnyilvánulása lehet a hullák iránti perverz (?) érdeklődés a 18. század végén mondjuk a gótikus- bűnügyi és horrorirodalomban (lásd a Frankenstein-sztorit), sokkal később meg mondjuk a dadaizmusban és a szürrealizmusban  (például nagy kedvencem, Übü király).


Most (egy nagy ugrással) megint ott tartunk, hogy különféle ideológiák mentén titkoljuk a testiséget és sanyargatjuk magunkat -- ennek manifesztációi a fogyókúra-mánia, a diéták, a Photoshop-címlapok meg a ránctalanító krémek --  és mindent elkövetünk, hogy formára gyúrjuk a külsőnket. A testképek meg a viselkedés valamiféle szabálytudat mentén rendeződnek, aki/ami kilóg, azt a többség kilöki vagy elnyomja. Ugyanakkor érdekes, hogy továbbra is élénk érdeklődést mutatunk a deviáns testek/testi megnyilvánulások iránt. Hogy bár a szabályosat szeretjük, mégis érdekes számunkra a szabálytalan is. Sőt, a titkos vágyunk az, hogy ne kelljen aszkétikusan szépnek lennünk, mert az egy kicsit sem élvezetes.
Kár, hogy most nincs kedvem ezt az egészet egy kicsit hosszabban megírni.

Tanévkezdés-fun #2

Ma szitkozódva és fogcsikorgatva kérvényt írtam az igazgatónőnek. Az imént fejeztem be. Ha kicsit jobban eleresztem magam, egy esszé kerekedik belőle, de így is van rá esélyem, hogy nem olvassa el, ugyanis -- sűrűn -- több lett, mint egy oldal.
A lényeg az, hogy a mi bonyolult lélekvilágú iskolánkban, amihez képest az orosz tajga meg a sötét és depresszív Szibéria is lóf***, nem lehet rendesen összeállítani az órarendet. Ez van! Nem le-het!! Értem?! Nem engedi a program!
Az emberre rendszeresen rá van bízva, hogy néhány órát ceruzával, hálótervekkel hadakozva maga préseljen bele az órarendbe (jelige: "Oldd meg!"), miközben hajbókoló és csontig benyaló közszolgák akadályozzák az útját folyamatosan. Amikor először láttam ennek a módját-útját, őszintén rácsodálkoztam és meglepődtem, hogy ilyen van?
Teremtsük meg magunknak a munkafeltételeket, majd dolgozzunk. Önállóságra nevelés, ugye.

Nekem négy extra órám nem került be az órarendbe, ellenben kedden csak két órám van. (Ha kérném, biztos nem sikerülne ez a balansz.) Csodák csodájára viszonylag egyszerűen el is helyeztem őket ("Oldd meg!"-jeligére), aztán ma jöttek az obstákulumok, úgymint Közoktatási Törvény, 52. paragrafus, 3. bekezdés, valamint Belső Parancsok Kusza Hálózata. Bépékáesz!
Órákat nem lehet úgy csereberélni, hogy kilencedik évfolyamon hatnál több legyen egy nap (senkit ne zavarjon, hogy abból négy tesi, rajz, ének, ofői) vagy hogy hetedikben-nyolcadikban sokszor volt ilyen. A gyerekek és a szülők egyébként készek aláírásukkal igazolni, hogy vállalják az aznapi hét órát.
Hétfő hetedik órában pedig a virtuális megbeszélések időpontjában (ami nem mindig van, de hátha) ne legyenek órák. Maradnak tehát a nyolcadik, kilencedik, tizedik és mínusz egyedik órák (de már azok is jórészt foglaltak), mert a hangzatos lózungokra figyelünk, a túlterheltségre meg á, nem.
Úgyhogy kérvényt írtam, mert eljutottam arra a pontra, hogy nem tudom ellátni a munkám, mert nem tudom összerakni az órarendem. Meg televan a búrám az "Oldd meg!" - "Megoldottam!" - "De így nem jó!" - "Akkor hogy??" - "Azt nem tudom, oldd meg!" dramaturgiájú pingpongjátékkal.
Most azon tűnődöm, milyen következményei lennének objektíve annak, ha heti 22 óra helyett csak húszat tartanék meg... Vagy ha azokat se tartanám meg. Vagy egyáltalán, csak úgy bejárnék kávézgatni, mint az önkormányzati képviselő-testületi tag, aki még egyetlen értekezleten se nyitotta ki soha a pofáját, csak a dohányzóban szokott szolidan zsidózni.

Kóda:
Miközben ma ezen tűnődtem, napközben megint változott az órarend, így történt, hogy hiába indultam el az ötödik órámra, nem találtam meg a csoportot. Kiderült, hogy infóórára vannak beosztva. Döbbenet. Egyszerűen a szürrealizmus témakörébe tartozik számomra, hogy mikor változott meg a pénteken lediktált (ötödik, nyelvtan órát prejudikáló) órarend. És miért tudta mindenki, kivéve engem. És hogyhogy az összes falon olvasható dokumentációban nem szerepelt ez a mai óra. (Bizonyítékom van rá, hogy pénteken még szerepelt.)

Lehet, hogy napközben átcsöppentem egy párhuzamos valóságba. Lehet, hogy élet vagyok a szöszön. Lehet, hogy csak álmodik engem egy lepke. Vagy lehet, hogy benyelt az a kurva mátrix.

Ulickaja

Ma megkaptam ajándékba az Imágót (nem számítottam rá), ami még nyilván váratni fog magára egy keveset, mert most olvasom épp újra a Kukockijt. Rájöttem, hogy elfelejtettem, csak arra emlékszem, hogy ez a könyv volt rám eddig a legnagyobb hatással Ulickajától. (Bár, ahogy az ismerőseimmel beszélgetek, mindenkire tán az, amit legelőször olvasott.) A másik pedig a Surik.
Ezek valószínűleg azért tetszettek, mert vonzódom a bizarrhoz és a groteszkhez, és ami a Kukockijt illeti, a röngtenszemű nőgyógyász elég nonkonform...
A könyv/ek alapján mindenesetre egy (annak/azoknak megfelelően) bizarr nőt vártam, ehelyett Ulickaja meglehetősen egyszerűnek és hétköznapinak, hogy ne mondjam, klasszikusnak tűnt, de ettől még nagyon szimpatikus volt, főleg, amikor észrevettem, hogy mennyire könnyedén és lazán veszi az alkalmat meg a rendezvényt, hiába is próbálnak az egésznek óriási ünnepélyes feneket keríteni a szervezők. Az imázsa kicsit emlékeztetett egy titkolózó, de kemény és bölcs mámuskára (a cinikus genetikus), a hangja meg szerintem Psota Irénre hajazott, de ezt senkinek sem mondtam...
Persze a klasszikusság is igaz abban az értelemben, hogy elmondta például: nem használ multimédiális kommunikációs formákat, nincs blog meg általa működtetett website, jó, számítógépen ír persze, bár pont a Kukockij bizonyos első szakaszait kézzel és írógépen írta. Nem posztmodern abból a szempontból sem, hogy egyrészt nem érdekli az irodalomkritika, másrészt nem életre-halálra ír, mert szerinte a folyamatos koncentráció és írói figyelem egyenlő a rabsággal.

A moderátor egyébként elég rémes kérdéseket tett fel, engem például sokkal jobban érdekelt volna, ha a könyveiről beszél, és nem olyan témákban kell megnyilatkoznia, mint a vidék és a város kapcsolata Oroszországban, a nemzetközi recepció vagy a különböző rendezvényekhez és meghívásokhoz való viszonya. Arról nem is beszélve, hogy egyszerre két tolmács igyekezett megbirkóznia fordítással, ami -- én elhiszem, hogy komoly feladat -- egy egyetemi programon minimum zökkenőmentesen kellett volna, hogy menjen, ha nem is profin. Untat továbbá a feminista író sztereotípiája vele kapcsolatban, rendben van, hogy írt egy Médea-parafrázist (mondjuk), de a nagy művek többsége szerintem cseppet sem férfi vagy nőorientált, hanem jó orosz regények, és kész. A Csehov-párhuzamról meg nem is beszélve, úgy közhelyes, ahogy van. Nyilván, hogy Csehovhoz fogják hasonlítani, hiszen az egyik legkanonizáltabb orosz - mellesleg ha már a kánonnál tartunk, arra is kíváncsi lettem volna, hogyan viszonyul a kortárs szerzőkhöz, mondjuk Szorokinhoz, akit a világ meg én szintén nagyra tartunk.

Két dolog viszont viszont a szerencsétlen kivitelezés ellenére is tetszett: egyrészt amikor azt mondta, hogy az értelmiséget gyakran túlértékelik, érdemeiket eltúlozzák, mintha valami "lovagrend" lenne. Másrészt pedig utolsó tanácsként és üzenetként (mert ezt is kiprovokálták belőle, istenem) óva intett a szokványos reakcióktól, és a személyes felelősség vállalásának fontosságát emelte ki. Igyekezzünk saját válaszokat adni. Ne legyünk lusták és ne süppedjük a megszokásba. Ámen.
Dedikáltatni nem mentem oda, mert utálok kuncsorogni.

A hét kalandja

A hét egyik nagy kalandja Nyafi volt (a másikról majd holnap), akit két kislány szorongatott a Coop áruházzal szemben délután kettőkor. Apró, teknőctarka cicus, az anyját állítólag széttépték a kutyák (ez azért urban legend-gyanús), mindenesetre a két kiscsaj éppen azon dilemmázott, hogy mit csináljanak a macsusszal, mert azt, hogy hazavigyék, megtiltották nekik. (Bírom az ilyen szülőket, a parancsot kiadják, az alternatívát viszont nem, hadd furdalódjon a gyerek, hogy otthagy az utcán egy öt hetes cicát, ha meg emiatt nem megy időben haza, még jól ki is kap...)
Naná, hogy hazahoztuk. És emiatt aztán a gyé két napig Igazi Hősnek érezhette magát. Már ezért is megérte.

A Diócica persze egyáltalán nem örült, sőt, annyira agresszívan viselkedett, hogy a kiscicát ki kellett lakoltatni az erkélyre. Ott viszont annyira visított (hogy őt aztán ne hagyják egyedül), hogy attól lehetett megbolondulni. De tényleg, kismacskából ekkora harsány sikítozást még életemben nem hallottam. Ődiósága viszont idebent morgott, mint egy vén eb, úgyhogy gyorsan eldőlt, hogy a picur nem maradhat.
Gyorsan telefonáltam párat, de mindenki mindenféle érthető kifogásokat emelt, úgyhogy ultimátumot adtam magamnak: ha ötig nem lesz senki, kénytelen leszek kocsiba rakni a gyermeket, és vidékre költöztetni oda, hátha a Diócica anyja kedvesebb lesz hozzá, mint az idősebb sarj... Így is lett, délután ötkor egy zongoraóra és egy Teszkó-kör után már száguldottunk is.
A picur persze visított, de annyira, hogy minden más kommunikációt ellehetetlenített. Annyira kimerült volt viszont, hogy olykor, két visítás között egyszerűen lecsuklott a feje és elaludt. Majd felriadt, és kezdődött minden az elejétől.
A vidéki lakban aztán nagyon örültek neki, mert bébi, és végre lehet valakivel megint anyáskodni (a két kutya meg az öreg macska -- a Diócica anyja -- mellett).

Hazaérvén az én sértődött cicusomat találtam, aki a vacsoráját nagy kegyesen elfogyasztotta ugyan, de utána duzzogva trappolt és morgott/fújt, valamint nem volt hajlandó kimenni az erkélyre, mert hátha még ott van a fatty... Este kilenc körül aztán nagy kegyesen elfoglalta a helyét az ágyamban, de mihelyst szóltam hozzá, fordult egyet, és a hátát mutatta felém. Később közelebb jött, de nem engedte, hogy megsimogassam. Reggelre aztán nagyjából minden rendbe jött, de dorombolni a mai napig nem hajlandó.
A nyafogóst a jövő héten meglátogatjuk.

Mai orosz

"A te szavaidból az következik, hogy a tudomány a tudatlanság ellentéte. Ez hiba. A tudomány a tudás megszervezésének módja, a tudatlanság pedig a megismerés elutasítása. A tudatlanság nem kevés tudás, hanem beállítódás. A tudatlanság gyűlöl mindent, ami számára elérhetetlen. Tagad mindent, ami erőfeszítést, akaraterőt, nézőpontváltást igényel. A megismerésnek nincs erkölcsi színezete, csak az emberek lehetnek erkölcstelenek, de nem a fizika vagy a kémia, pláne nem a matematika…"

(L. Ulickaja: Kukockij esetei)

Tanévkezdés-fun #1

Van ez a G. néni, aki egy olyan fajta napközis tanítónéni, aki feszülős fehér farmerban flangál meg fodros blúzban a 30 fokban a flaszteron, a fülében meg nagy ezüst karika fülbevalót hord. Nincsen vele semmi baj, szép erőteljes és határozott orgánuma van, valószínűleg valami low budget továbbképzésen jól megtanulta azt is, hogy a szülővel kedvesen kell viselkedni, meg mosolyogni kell, hogy jó benyomást tegyünk rá.
Aztán majd eltelik néhány tíz év, és pont olyan házsártos, ordibálós, keserű és kiégett és aszott tyúk lesz, mint azok a tanító nénik, akiket itt a kertiben késő délutánonként látni szoktam, amint mennek az éjjelnappaliba a rövid plusz sörért az esti bódulathoz. Persze ha van/lesz egy nem pedagógus, de a versenyszférában dolgozó férje, akkor nem. Akkor majd unatkozó negyvenes lesz, aki fiatalos apukákkal szűri össze a levet napközi után, amikor az ember még nincsen otthon.

Igazából akár sajnálhatnám is, mert az aljamunka jutott neki; napközi negyvenhét gyerekkel, ha jól értem, kombinált tanulószoba egyben, negyedikes, ötödikes, hatodikos, hetedikes korosztállyal. (A hatodikos-hetedikes nem tudom, hogy kerül oda, talán kötelezővé tett tanulószoba vagy felzárkóztatás, de hát ki tudja mit zárkóznak, amikor G. néni -- bár nagyon filigrán és határozott -- persze nem tud egyszerre négy évfolyammal házi feladatot ellenőrizni.)
A napközi G. néninél kettőtől négyig tart, első indoklás szerint azért, mert így szépen lesz idő mindenkinek a házi feladatát ellenőrizni. Második körben nincs indok, mert kiderül, hogy erre egyszerűen nincs személyi kapacitás (ezt a szót ő nem használja, hanem én). Mindegy, előbb eljönni a koedukált napköziből nem lehet, mert "amúgy is nagy volt a túljelentkezés". Addig igenis ott kell játszani a flaszteron vagy éppen punnyadni a harmadik emeleten.

Pár dolog viszont nem világos.
A napközit az alsó tagozatban tudtommal biztosítani kell törvényileg, és most mindegy, hogy délutáni tanórának vagy felügyeletnek hívjuk. Akkor meg hogy jön ide a túljelentkezési ráta? Valamint ha a személyi kapacitás defektes, azaz nem sikerül mindenkit ellenőrizni (ami érthető), plusz a negyedikesek meg a hetedikesek leckemennyisége amúgy sem kompatibilis, szóval aki végzett, az csak unatkozik...
... szóval akkor miért kell a negyedikest naponta azzal lelki nyomás alá helyezni, minden józan ész ellenére, hogy próbálja meg elintézni, hogy minden nap négyig maradjon (jelzem, unatkozni...)? Vajon ide már leszólt a Rózsa telefonon, hogy kerül amibe kerül, kísérleti jelleggel vezessük be az egész napos iskolát? Esetleg attól tartanak, hogy elfogy a gyerek, és szegény G. néninek még ez a félállás (?) sem jut, és mehet diszpécsernek meg ingatlanügynöknek?
Pedig biztos, hogy jutna, mert egy csomó kölyök csak aludni jár haza, már tíz évesen is. De tényleg. Úgyhogy kultiválni kellene, ha valaki meg nem (csak)...

A szabadság vége

Ha tegnap előtt írtam volna ezt a posztot (ahogy terveztem), akkor azt írtam volna, hogy úgy érzem magam, mint aki a Marsról (vagy a Vénuszról, mindegy) csöppent a munkahelyemre - ennek az érzésnek minden előnyével és hátrányával együtt. Reménykedtem/-em benne, hogy sikerül tartani ezt a "nincs közöm hozzá" és "kit érdekel" érzést, amit az is felerősít, hogy átköltöztem a kisebbik szobába, és végre nem negyvenedmagammal kell vitatkoznom azon, hogy kinyithatjuk-e az ablakot a tíz perces szünetben. Ettől az érzéstől felbátorodva elhatároztam azt is, hogy rutinból fogom elvégezni a munkát, és inkább fontosabb dolgokra koncentrálok. A dirinő is ezt szeretné, úgy tűnik, mivel eléggé úgy kezel, mint aki lepattintott végleg... ez most vagy azért van, mert máshova tartozónak vél, vagy mert tart tőlem. Esetleg irigy. Úgy veszem észre, csak a hátam mögött mer megnyilatkozni rólam/velem kapcsolatban, akkor sem túl hízelgő módon persze.
Aztán tegnap realizáltam, hogy szarul áll a svájci frank, szeptemberben nem lesz pluszpénz, úgyhogy ezen egy kicsit elszomorodtam estére, prejudikálva a következő hónapok keserveit. Mindegy, a szülinapom nagyon jó volt, évek óta nem éreztem különlegesnek ezt a napot, de most megint. Ettől az érzéstől jó kedvem is volt, egy napig (nem, dramatizálok, tulajdonképpen még most sincs rossz kedvem igazán).
Felállítottam a házon kívüli dolgok fontossági sorrendet, írás, álláskeresés, dolgozás; aztán persze egy idő múlva ezt majd felülírja a depresszió, de remélem, nem hamar. A tanévkezdés nem hiányzott, és nem csak tanárként nem.
Az mindenesetre bizalommal tölt el, hogy -- bár nem látványos, de -- belefogytam néhány két évvel ezelőtti ruhadarabba (bár nem kilóra mérem, hanem formára), és megint látszik, hogy vannak izmok a hasamban/-on, a combomban meg a rekeszemben, vagy hol. A hasam persze nem publikus, úgyhogy ez igazából az én titkom marad. Titkos lázadás a punnyadt rendszer ellen. Ahogy az is, hogy titokban Foucault-t meg Bahtyint olvasok a munkahelyemen, amikor a rutinom felszabadít nekem némi időt.
Az isten jó sorsom adjon nekem türelmet, kitartást, és egy olyan új munkát, amiből nem menekülnöm kell. Minden másom megvan (és azokból nem akarok újat). Indul a visszaszámlálás...

Nyaralás Diócicával

Mivel a Diócica már lassan öt éves, kialakult személyisége van. Na persze, ha kölyök lenne, akkor sem szívesen hagynám itthon 10+ napra, mert hát iszonyatosan szociábilis, és utál magányos lenni (szerintem van benne némi kutyavér is...).
Így viszont persze az indulás előtt már napokkal szétizgultam az agyam, hogy hogy fogja elviselni a hat órás utat oda meg vissza (a köztesek nem számítanak, mert a szállásokon -- egy panzió és egy ismerős lakása -- otthon maradhatott). Rossz tapasztalataink vannak ugyanis az autózással, ha a bioritmus egy bénán belőtt pillanatát sikerül kifogni, akkor megindul az autóban a bélműködése, természetesen a legrosszabb pillanatokban.

Ezért aztán készültem tisztítószerekkel, elsősegélyládával, macskaalommal, tálcával, stb. stb. Reggel persze nem kapott enni, de ez nem sokat nyomott a latban, az első órában kiadta magából, ami benne volt (alul és fölül), jó időérzékkel pont az első autópálya-pihenő után két perccel... Szerintem ez volt a bosszú. Szerencsére nem kellett sokat várni a következőre, utána meg már nem mentem pályán. Szóval tisztába tettem, és utána nem volt probléma. Mondjuk az idő is kedvezően hűvös és borús volt, úgyhogy néhány nyivák kivételével megúsztuk a továbbiakat. (A macskák persze, a kutyákkal ellentétben, képtelenek enni és inni utazás alatt, de még vécézni sem tudnak, mint a mellékelt ábra mutatja, hiába az alom és a tálca... egyszerűen lefoglalja őket a stressz.)

Az első szálláson (panzió) eleinte elég ideges volt a mindenféle hangok és zörejek miatt, de az ágy alól három perc után sikerült kicsalogatni némi kajával (reggel óta nem evett), aztán már nem bújt vissza, hanem lapos kúszásban igyekezett felfedezni mindent. Amint hangot hallott, persze eliszkolt, úgyhogy amikor jöttünk-mentünk, nyitva hagytuk neki a szekrényajtót, hogy biztonságban érezze magát. Valahányszor visszatértünk, elő sem jött, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy ismerős hangokat hall... Esténként azért, amikor elültek a zajok, előmerészkedett az előtérbe, és megcsócsálta a valamilyen sásfélét a cserépben (ld. képek), sőt, egyszer majdnem a frászt hozta rám, mert a tetőtérből megindult lefelé a lépcsőn, mint aki esti lumpolásra indul. Elkezdtem keresni, aztán egyszer csak megint ott ült a lépcsőn, mint aki nem találja a megfelelő emeletet -- és aztán többször nem is ment le.

Éjszaka viszont egyáltalán nem aludt, idegesen keringett a szobában körbe-körbe, néha lefeküdt, de minden hangra felfigyelt és felriadt, hajnalban meg százszor megnézte, hogy ott vagyok-e még az ágyban (úgyhogy akkor meg én nem aludtam).

Tovább induláskor szerencsésebb pillanatot sikerült kifogni, úgyhogy (valószínűleg a kevesebb kilóméternek is köszönhetően) az úton nem történt semmilyen baleset.
A második szállás egy ismerős lakása volt, és mintha érezte volna, hogy ez egy otthon, az első perctől biztonságosan mozgott. Járt-kelt a teraszon, kiült az ablakba, szinte olyan volt, mint itthon, éppen hogy csak a hangja nem jött meg... mert hogy itthon ordenáré nagy pofája van, de idegenben, mintha elvágták volna, valószínűleg így akar teljesen észrevétlen maradni. Lényeg a lényeg, a második szálláson a sokadik estén már dorombolt is, sőt, reggelente felkeltett, hogy kajás... mert hát igen, a nyaralás nagy előnye volt kényelmi szempontból, hogy egyszerűen nem mert visongani hajnalonként.

A pozitív tapasztalatokat aztán hazafelé úton jó cica módjára ellensúlyozta egy csomó hisztivel; igaz, meleg is volt, hosszú is volt, így aztán Ceglédnél a tisztába tételt sem úsztuk meg ismét. Itthon pedig elfoglalta méltó helyét a függöny mögött a hűvös padlón, és szerintem most egy hétig aludni fog (még vacsorát kérni is elfelejtett).

Összegezve, minden macskás fórummal ellenkezve azt mondhatom, hogy az utaztatás teljesen (gazda és cica részről is) egyéniségtől függ: én például nem majrézok, amikor meg kell állni kakit pucolni, cserébe ő jól fogadja az idegen helyeket, és az első pár óra után belak szinte bármilyen pecót. De ami a lényeg, mégiscsak nyugodtabb vagyok, hogy én vigyázhatok rá, és nem kell másra hagyni napokra.

DT, a zsenge

Ez a Deutsch-ügy nagyon remekül szimbolizálja a hazai közállapotokat, már ami a kulturáltságot illeti, de nem is annyira ez érdekel, hanem hogy ez hogyan szivárog le a mindennapokba, és hogyan hat a közbeszédre. Nem is annyira a miénkre (az már rég el van rontva), hanem mondjuk a kiskorúakéra.

Persze egyáltalán nem gondolom, hogy 1) a kiskorúak beszédét csakis a média szennyezi 2) elemi módon szükséges dolog, hogy egy kiskorú híradót nézzen... sőt, azzal is tisztában vagyok, hogy nem DT az ördög, már ami a parlamentalizált káromkodást illeti. (Az imént volt az Aktívban egy színvonalnak megfelelő összeállítás "káromkodó képviselőkről", csak éppen persze azt felejtették el hangsúlyosan lefektetni, hogy az esetek többsége, bár nem esik gyengébb elbírálás alá, de véletlen, óvatlan, figyelmetlen, miközben ez a mostani a legkevésbé sem nevezhető annak.) Részemről például a híres-hírhedt őszödi beszéd hallok nemcsak hogy több "gyurcsányozást", de több "elkúrtuk"-ozást (hogy más példákat ne is mondjak) gyerekek szájából, ami azért is meglehetősen visszatetsző, mert legtöbbször persze azt sem tudják, ki az a Gyurcsány vagy az MSZP. És akkor arról nem is beszélnék, hogy milyen szélsebesen terjednek a Novák Előd-féle mondatok és bizonyos szubkultúrákat érintő szidalmak (bár ezek egy részét foghatjuk a focidrukkerekre is persze)...

A fontosabb konzekvencia azonban egyrészt az, hogy Deutsch egyrészt nincs tisztában azzal, hogy milyen pozícióban van. Azt mondja, a twitter oldalán magánbeszélgetést folytat, és egyszerűen képtelen felfogni azt, hogy politikusként, közemberként bármi, amit mond, minimum közkijelentés, ha nem több. Ez ugyanis vele jár. Elég nehezen hiszem el, hogy a jogi egyetemen nem tanítanak kommunikációt és/vagy diskurzuselméletet és/vagy szociálpszichológiát, esetleg médiaismereteket alapfokon.
Teszi mindezt ráadásul az Interneten, saját névvel.
Minden valamirevaló mezei blogger tudja, hogy amit a virtuális térbe odahány, az nyilvános. A mondatokat elengedjük, és ha nem a felelősség teljes tudatában tesszük, akkor érhetnek minket meglepetések. Biztos sokan azt is megtapasztalták már, hogy az egész sokkal kellemetlenebb, ha az ember kiléte ismert; akkor sokszor még olyan dolgoknak is jelentőséget tulajdonítanak az olvasók, amik mögött nincs is különösebb szándék. Vagy jönnek a közvetlen ismerősök, civil életünk részei, és jól számon kérnek. Esetleg megkérdezik a büfében másnap, hogy "ez meg mit jelent". Felettébb rossz érzés.

Ez az ember, hazánk EU-parlamenti politikusa pedig azt hiszi, hogy a "ki a fasz" meg a "baszd meg", az csupán "ki a fasz" és "baszd meg". Ennyire ostoba, hogy nem tudja, hogy dehogy, mert hiszen az a politikus álláspontja, a párt, a kormány, a jogászdoktorok (aka Dr. DT) és az ország álláspontja is. A 2/3-é ugye. Akire mindig hivatkoznak. Tehát, ha sarkítok, akkor tulajdonképpen az a helyzet, hogy -- és most figyeljenek -- a magyar választói akarat legfaszozta Thomas Meliát. (Ez az értelmezés mondjuk talán még nem is annyira lenne DT ellenére.) Más interpretáció szerint a magyar választók viszont otromba parasztok és kommunikációképtelen bunkók, Deutsch legalábbis ezt tette nyilvánvalóvá rólunk. Köszönjük, Tamás. Örök hála ezért az ergya és sötét pökhendiségért, hogy minderre még büszkének is kellene lennünk, mert milyen jól megmondtuk.

A másik észrevétel pedig az (némileg idehozva az Orbán-féle stílust is a sallerekkel meg a kiosztott pofonokkal meg az egész nyugatot érintő attitűddel), hogy DT úgy viselkedik, mint egy tizenhárom éves pubi, aki akkor és attól érzi magát kannak, ha a "nagyok" jelenlétében ki mer mondani olyan szavakat, hogy "fasz" meg "kurva anyád". Az ember aztán a kiskamasznak igyekszik türelmesen elmagyarázni, hogy a kakasviadalokat a haverokkal kell megvívni, nem pedig a mamával és a boltos nénivel, és arra gondol, hogy ugyanaz a gyermek, amikor éppen nem zubognak benne a hormonok, mennyire kedves, aranyos, előzékeny, okos és intelligens tud lenni. Unlike DT. És én kérek elnézést minden ezt olvasó tizenévestől, hogy összevetettem velük doktor dajcsot.

Independent scholar

Az ilyen független kutatók helyzetében (egy ideje így hívom magam, mégis csak jobban hangzik, mint a lúzer munkanélküli okostojás) az a legsiralmasabb, hogy nem lehet rendes(en) könyvtárhoz jutni. Mert nagyon jól hangzik, hogy van itt egy tudásközpont, de egyrészt nevetségesen szánalmas, hogy nincs benne semmi, másrészt állítólag az infrastruktúra is ócska; nem lehet rendesen fénymásolni, drága, stb. Az idegen nyelvű szakirodalmat nem is említeném.

Ráadásul tőlünk picit nyugatabbra teljesen normális az is, hogy a könyvtárrendszerek csatlakoztak mindenféle online folyóirat-adatbázisba (mint pl. a JSTOR), ahonnan némely esetben pénzért (ez volt az egyetlen problémám a British Library-vel, ott ráadásul csak nyomtatni lehetett), de azért sok esetben ingyen lehet korlátlanul letölteni.

Mindez csak onnan jutott eszembe, hogy nagyon szép dolog, hogy a Cambridge Journals korlátlanná tette a hozzáférést a 2009/2010-es adatbázisához hat hétre (mondjuk ezt sem értem, miért kell lekorlátozni pont erre a két évre - nyilván nekem egy 2008-as anyag kellene), de a többi cikkért 20 fontot kérnek darabonként.
Mondjuk fogalmam sincs, mennyibe kerül egy folyóirat pontosan, de az abebooks.com-on 6 dollárért megtaláltam az egész számot, amiben a keresett cikk szerepel. Még postaköltséggel együtt is olcsóbb, mint 20 fontért letölteni. Arról nem is beszélve, hogy egy könyvet is vettem 4 dollárért, postaköltséggel együtt csak kb. 3500 forint volt az egész.

Világ csóró értelmiségijei egyesüljetek.

Viewpoints vary

A következő a helyzet: egy családban mondjuk több tékozló is megfér. (Mondjuk, ami a kispolgári életet mibenlétét illeti, lássuk be, viewpoints vary - a nézőpontok változóak.)

Nemrég -- két év után -- volt egy beszélgetésem a testvéremmel (az öcsém), aki amúgy jó gyerek, és mindig nagyon szerettem. Tényleg. Az elmúlt időszakban én azért nem kerestem, mert meg voltam győződve róla, hogy új, mentes életet akar, és ezt szerettem volna tiszteletben tartani. (A beszélgetés során egyébként ő is azt mondta, hogy nem nagyon szolgált támpontokkal a kapcsolattartást illetően, valóban...) A két évnél régebbi pár évvel ezelőtt egyszer csak a fejébe vette, hogy disszidál Ausztráliába, ezért féktelen gyűjtésbe kezdett, majd egy hóbortos éjszakán eltapsolta az egészet. A saját pénze volt. Nem sajnáltam tőle. A pénzért megvett élményeket sem.
Majd egy hosszabb bűnbánó időszak során kiderült, hogy több tartozása is van (bank, hitelkártya, fizetetlen számlák, stb.), amit a szüleim -- szerencsére jó módúak -- kisebb vívódás után kifizettek az utolsó petákig. Egyrészt hogy nyugodtan aludjanak (mondták), másrészt, azt gyanítom, bűnbánatból, hiszen a dorbézolás és a 'deviancia' nem utolsósorban zaklatott ifjúkorunk (egyik, bár nem feltétlen) következménye lehet.

A dolgok rendeződtek, az öcsit visszavetették (igen, a szüleink keze bizonyos körökben messzire elér) az egyetemre, amit félbehagyott.... aztán ő nem folytatta mégsem, hanem elment inkább dolgozni -- és igen, lett állása, mert a húgom keze is messzire elér, bizonyos körökben.

A családi szennyes szépen kimosódott, a dolgok elsimultak. Ő pedig mindenki életéből felszívódott, azokéból is, akik, kívülről és bennfentesként nézve sem érdemelték ezt meg talán. Azt mondja, "így érzi".

Az az igazság, hogy mindenki azt szeret, akit akar. Az érzelmekben teljesen felesleges udvariaskodni. Úgy is lehet mondani: az érzelmeknek nincs relevanciafaktora vagy igazságtartalma (ezt a pszichológustól tanultam), mindegyik helyénvaló. És mindegyik meg is változhat.
Nem gondolkodom túl udvariasan és píszí-módon az ilyesfajta kérdésekről (mondhatnánk azt is, hogy radikális vagyok), de azt azért meggyőződéssel hiszem, hogy aki barátságos gesztusokat tesz felénk, az megérdemli a viszonzást, pláne ebben a rohadék világban. Aztán ha az illető elbánik velünk, akkor persze odébb kell állni, akár szoros a biológiai kötelék, akár nem. A felnőtt kornak megvan az az előnye, hogy sok dologban (bár nem mindenben) szabadon dönthetünk, még akkor is ha ez a normák felülírását is jelenti bizonyos szempontból. És egyúttal azt is el kell ismerni, hogy sem a "barátságos gesztus", sem a "másokkal való elbánás" nem objektív terminusok...

Magyarán: egyrészt ne hagyjuk, hogy szarakodjanak velünk, másrészt ne szarakodjunk azokkal, akik nem ártottak nekünk. Mindennek a mércéje az emberség, persze éppen az a probléma, hogy ez mindenki számára mást jelent. Hihetetlen, de képesek vagyunk két, irántunk teljesen hasonló szándékú embert abszolút más elbírálásban részesíteni az előzmények, a körülmények meg a kontextus miatt. Sőt, képesek vagyunk megkímélni a rosszindulatúakat, sőt, a saját kárunkra gólhelyzetbe juttatni őket - mondjuk mert ilyenek vagyunk.

Érdekes látni viszont, hogy miközben a racionalizmus jegyében várjuk el az irántunk való megértést sok helyzetben, a döntéseink java részét emocionális indíttatásból hozzuk. Kellemetlen...

PS.: Arról most nem írok, hogy milyen alapon esnek más és más megítélés alá az egy almon belül előforduló különböző normák és abnormák.

Katonák voltunk

Igazam volt a háborús filmek kapcsán. Még mindig az Acéllövedék áll az első helyen.

A Katonák voltunk felvonultat mindent, amit a háborús filmekben nem szeretek. Egyoldalúan eltökélt hazafiság, a végtelenbe elgyalogoló katona, az életét a "zembereiért" beáldozni kívánó parancsnok (aki a végén természetesen sírva fakad, hogy nem halt meg a csatatéren a bajtársaival), sőt a Mel Gibsonra oly tipikusan jellemző keresztény-katolikus világkép. Kedvencem két jelenet: az egyik, amikor furcsán értetlenkedve néz a kislányára, mikor az kijelenti, hogy "én metodista vagyok, mint a mami", a másik pedig, amikor a bevonulás előtt imádkozik, kéri istent, hogy az ellenség imáit azért ne hallgassa meg annyira...

Az operatőri munka is igazán jellemző; az elején próbálnak lesokkolni minket a toroklövéskor lassítottan kifröccsenő vérrel, aztán van sok szintén slow motion csatajelenet fájdalmas tekintetekkel és családias-testvériesen együtt érző hazaszeretettel. Amikor Mel kijelenti, hogy a 'halál völgyéből' nem menekülhetnek el, vállalniuk kell a végső ütközetet, már tudtam, hogy az egész úgy lesz dramatizálva, mint a Hazafiban vagy a Braveheartban a döntő scéna... és persze mindig van egy életben maradt szereplő, aki a hősöknek emléket állítva keretszerűen narrálja az eseményeket.

Ami még különösen gáz az ilyen filmekben szerintem, hogy hogyan próbálnak emberarcot adni az ellenségnek (itt: a vietkongoknak) különböző ismerős és családias-romantikus jelenetek beiktatásával (itt: a szerelmes vietnámi katona naplóírása ill. halála, miután megpróbálja leszúrni az abszolút amerikai főszereplőt). Teszik ezt persze úgy, hogy közben azért az opponencia idegenül beszél (nem is feliratozzák, nehogy véletlenül megértsük) -- na de ami feltette a pontot az i-re, az az a jelenet volt, amikor a túlerő (végül vesztes) vietkong vezére a csatatéren a helyén hagyja az amcsik által kitűzött győzelmi zászlót elismerő pillantások közepette.

Hogy a nemek eloszlása egyenlő legyen, a film másik cselekményszála az otthon várakozó feleségek subplotja, élükön persze Mel feleségével (Madeleine Stowe), aki, átvéve az ártatlan taxistól a kellemetlen feladatot, felvállalja, hogy begyűjti az összes -- férjek halálhírét hozó -- sárga táviratot, hogy aztán kíméletesen ossza ki azokat. Megható...

Na mindegy, utoljára ma még megnézem Az őrület határánt, hátha, aztán átnyergelek mondjuk a politikai krimikre....

kánikula

A lakásnak gyakorlatilag egyetlen pontján lehet megmaradni, és az a ventillátor előtti max. két méteres távolság. Ha forgóra van állítva, az már nem jó, mert akkor a huzatnak csak a töredékét kapja az ember.
Gyakorlatilag úgy élünk, mint a vámpírok, mert csak napfelkelte előtt és után megyünk ki, de azt is csak akkor, ha nagyon muszáj.
Próbálom a dolgot ironikusan felfogni (mondjuk nagyrészt sikerül is, ez javulásomat mutatja), és a fogyókúrára gondolok.
Ma először dolgoztam is (irónia No. 2, mert ma volt a legmelegebb), és rájöttem, hogy nem kellene annyira szigorúnak lenni, hiszen még csak egy hete vagyok szabin tulajdonképpen(haúgyvesszük).

A macska taktikáját mondjuk nem értem, mert az egész napot az erkélyen tölti (aminek az ajtaja zárva van, hiszen dől be a meleg), meg éjszaka hozzám bújik, ahelyett, hogy a hideg kövön aludna, de az állatok okosak, úgyhogy biztos tudja, mit csinál.

Holnaptól viszont délutánonként megint ki kell mennem, sőt, órákat is kell tartanom légkondicionálatlan termekben, úgyhogy nem lesz olyan sállálá.

(A felgyülemlett düh és agresszió levezetésében pedig biztos sokat segített, hogy egymás után megnéztem tegnap A szakaszt -- két képkocka erejéig felfedeztem benne az ifjú Johnny Deppet! -- és A szarvasvadászt, meg letöltöttem a Katonák voltunkat... és csodálatos, hogy végre megtaláltam azt a műfajt, ami aktuálisan nem idegesít halálra... de még akkor is azt gondolom, hogy az Acéllövedék a legjobb ebben a zsánerben....)

Ha lenne kertem, most ott ücsörögnék a nemrég a Praktikerben kinézett akciós medencében valami lájtos, de azért ártalmas élvezeti cikkel, mint mondjuk egy Heineken.

Hülyeség

Őszintén tudom utálni azt, aki nem tudja tiszteletben tartani más örömét. Ez lennék olykor én.
Őszintén tudom utálni azt is, aki nem tudja tiszteletben tartani más bánatát. És be kell vallanom, hogy ebben sokkal jobb vagyok.
A bánatban sokkal jobb vagyok, mint az örömben. Ez már egészen fiatal koromban megállapíthatóvá vált. "Te nem tudsz semminek örülni." "Te nem tudod kimutatni, ha neked valami jó." "Te nem tudod éreztetni, ha valakit szeretsz." [...]

Ha már az őszinteségnél tartunk: őszintén irigylem azokat az embereket, akik úgy tudnak kapcsolgatni az életünk különböző státuszai/periódusai/időszakai között, mint valami kibaszott remote controlon. Tél van: oké, most hízunk, síelünk, karácsonyt díszítünk. Nyár van: oké most strandolunk, sörözünk, heppinyami.

Jobb vagyok a bánatban, mint az örömben, holott igyekszem máshogy csinálni. Az érzést, ami uralkodik, fogalmaztam már meg úgy, hogy olyan, mint egy túszdráma poszttraumatikus élménye, de úgy is, mint ha az ember arcát és érzékeit egy óriási polip fedné (mint Davy Jones-nak, csak nem annyira inkluzívan, és sokkal fojtogatóbban).

Egyet mondhatok, az alkohol nem jó stresszoldó. A jó stresszoldás egy hét tengerpart lenne, némi kultúrhozadékkal, de legfőképpen minden este masszázs és latin smooth dzsessz. Semmi könyv, semmi betű, semmi retorika és stilisztika.
Hiába kapcsoltam rá a sportra (szépítően így is mondhatjuk a fogyókúrát), csak ideig-óráig segít.

A realitások mutatói egészen mások. Éppen hogy bezártuk az iskolát, elvállaltam egy intenzív csoportot heti 3X4 órában, plusz van egy maradvány csoportom a hét közepén. És igen, igaza van (legalább is rám nézve) annak a régi kedves kollégának -- mert voltak ilyenek is, ó istenem -- aki azt mondta, hiába csak másfél óra a szabi alatt, egész másképp állsz neki a napnak, ha tudod, hogy kötelesség vár azon a bizonyos ponton. És hát a magam elé kitűzött célok... az előrelépés... az ambíciók...

Ez hát a kritikus pont, jól mondta. A kötelességérzés. Az a nyomasztó, részint öngeneráló, de feszítő drive a hátsó agyban. (Nekem talán egyébként nincs is "hátsó", itt burjázik az egész csökevény a homlokomban...)
Be kellene fizetnem egy kötelességtudat-mentesítő, nyáriszünetérzés-generáló tanfolyamra. Ha lenne pénzem.

És akkor lehet, hogy nem lennék most mindig magányos, amikor bárki más örül és felszabadul. Because I am not able to... Hülyeség.

Film: Hanna

A héten félig-meddig (vagy egészben) végignéztem néhány romantikus-kosztümöst, úgyhogy most már tényleg vágytam valami jó kis sci-fire (már elég régóta vágyom) vagy valami lendületes akcióra, úgyhogy megnéztem a Hannát. Nem túl jókat olvastam róla ugyan, de hát a kritikusok hülyék (...), úgyhogy ez most sem zavart.

Azt nem mondhatom, hogy önálló filmről lenne szó, és a rendező (Joe Wright - Büszkeség és balítélet, Vágy és vezeklés) nem emelt volna be néhány akciós klisét, de ami még ennél is szembetűnőbb, az ismert női hősök (Nikita, Milla Jovovich és Angelina Jolie-összes, vagy most már Lisbeth Salander, ugye, vagy abszolút kedvencem, Uma Thurman a Kill Billben) jó pár jellemzőjét... Mégis, egyrészt az ember ilyesmit sokadszorra is szívesen nézi, másrészt a főszereplőben (Saorise Ronan) van valami vonzóan porcelánbabás és brutálbarbie-s.

A gyengeség szerintem a sztori: a tökéletes katona (azaz a génmódosított gyilkológép) toposza már a Jean-Claude Van Damme filmben is citromdíj-gyanús volt. De az üldözési jelenetek, az akciók, a kergetőzések izgalmasak, a figurák is. Kedvencem a marokkói travibárban tanyázó hidrogénszőke homokos bérgyilkos (elég vérfagyasztó, komolyan), meg persze Cate Blanchett a fogfehérítés-mániás főgonosz szerepében (az ő alakjában meg mondjuk, mintha lenne egy kicsi Nina Sayersből, azaz a fekete hattyúból).

Az egészet egyébként mélyebbé lehetett volna tenni a Hanna körüli érzelmi szálak pontosabbá, feszesebbé húzásával. De nekem így is tökéletes ellenpontja volt most a rizsporos romantikának. Jó a szürke-kékes színvilág is, a(z kelet-)európai atmoszféra, és a zene (a The Chemical Brothers munkája).

A Bandy-lányok

Sokáig most ez az utolsó színházi élményem, ugyanis a sok ücsörgéstől (színház, vizsgáztatás) visszatért a lumbágóisiászom... meg különben is, hamarosan szabadságra megyek. (Legközelebb, ha minden igaz, majd az Ördögkatlanról fogok tudósítani.)

Az interjúkban lehetett olvasni, hogy Udvaros Dorottya az Andrews Sisters-számokhoz szeretett volna egy kerettörténetet rajongása okán, nos, a darab ezt a célt szerintem tökéletesen kiszolgálta. A Bandy-lányok cselekménye az, hogy két középkorú nő (akik az átkosban voltak ifjak) újra összejön, hogy megünnepeljék a harmadik barátnő pasijának születésnapját, és a Choo Choo Bárban műsort adjanak elő a tiszteletére. Ica, a harmadik csaj késik, ezért ketten végigpróbálják a délutánt és nosztalgiáznak meg isznak közben. Aztán Ica persze nem érkezik meg, ahogy az ünnepelt sem (mert idő közben szakítanak), úgyhogy a két nő megcsinálja végül a műsort a maga örömére.

Azon túl, hogy az előadásnak sok kommersz és szórakoztató eleme van (de kit érdekel),  én azt hiszem, erre mondják, hogy színvonalas szórakoztatás. A lényeg nyilván a zene meg a dalok, és aki szereti a harmincas-negyvenes évek amerikai zenéjét (mint én), az tuti jól érezte magát. Parti Nagy Lajos hihetetlen kreatív szövegeket írt a dalokhoz -- múltkor beszélgettem valakivel arról, hogy a hapsi "bulvárosodik", de ha ez ezt jelenti, nincs vele problémám --, az egyik hihetetlen truváj szerintem, hogy a Bei Mir Bist Du Schön című klasszikust a bibliai Bábel-mondával vonta valahogy össze (sajnos nem tudom szó szerint idézni, remélem, egyszer kiadják az egészet lemezen vagy szövegként). Hihetetlen prozódiai bravúrok, angol-magyar hibrid sorok és humor váltja egymást. Az összekötő szöveg tulajdonképpen mellékes; nyilván az is meg van írva, de azt kitölti Udvaros és Hernádi magától.

Szóval a színésznők, igen.
Ég és föld a kettő, az előadás legnagyobb svungja a kettőjük kontrasztja. Udvaros elképesztően fitt, karcsú és csinos, tökéletesen energikusan mozog, baromi jól énekel. Hernádi pedig nagyobb darab, mintha a másik paródiája lenne, szögletesen és "szubverzíven" mozog, a mély lágékban kifejezetten szexi, amit meg nem tud kiénekelni, azt kiforgatja. Nagyjából sok éve azt érzem nála, hogy önmagát játssza, de hát vannak ilyen színésznők, akik ezt tudják jól akármilyen szerepben.
Bravúros az összhang, mintha egy női börleszk párost látnánk (ami, istenem, annyira ritka). Végig az volt az érzésem, hogy ezek írattak maguknak egy darabot, amiben eljátszhatják a műfaj iránti rajongásukat, valamint az egésznek az ironikus leképezését, és akkor senkit sem fog zavarni, hogy ők nem amerikai Broadway-színésznők... (Holott Udvaros mondjuk nagyon sokszor emlékeztet Shirley McClainre...)
Szóval az egész nagyon ki van találva és le van védve a blődlinek címkézés vádja ellen: ez szándékosan ilyen.
A zenekar külön említést érdemel: a főszereplőkhöz képest abszolút kisfiúk, ami a szövegben és a dramaturgiában ki is van játszva, viszont fantasztikusan jól zenélnek. Úgyhogy a muzikalitást tekintve sincs kifogásom.

Egyetlen anomáliát találtam, mégpedig a végén, amikor kiderül, hogy Ica mégsem jön, de a műsor mégis lemegy, akkor lehetett volna határozottabban érzékeltetni, hogy ez mégis csak a finálé, mert az utolsó dal után Hernádinak kellett figyelmeztetni a nézőket, hogy itt a vége.

Bikal

Úgy történt, hogy bevásároltuk a nyárra szükséges kötelező olvasmányokat fantasy-irodalmat, és mivel az Alexandra szoros koprodukcióban áll a bikali középkori élménybirtokkal, kaptunk félárú jegyeket, ezért halaszthatatlanná vált a látogatás - arról nem is beszélve, hogy a tantestület idei össznépi banzáját is oda tervezték. Igaz, ezt kevesen támogatták, lévén, hogy 45 km, elég drága, és viszonylag bonyolult a logisztika, de hát demokráciában a többség dönt, úgyhogy csütörtökön megyünk.
Én meg most előre megnéztem...

A komplexum de. 11-kor nyit, rájöttem, hogy azért, mert egyrészt akkortájt kezdődik a dramatizált program, másrészt ha nyitásra megy oda az ember, szinte biztos, hogy ott is ebédel... Mi kora délután érkeztünk, gondolom, a program egy része már lement. Azért találkoztunk egy baráttal/atyával, aki fel-alá csellengett a járókelők között, néhány apróddal és királylánnyal is... (mind színészek vagy önkéntesek lehetnek, egyiküket felismertem a diákszínjátszó fesztiválról). Délután fél négy körül volt a lovagi torna, ahol a "király bolondja" narrálta az egyébként végtelenül egyszerű eseménysort (hogyan lett Mátyás király bolondja és hogyan "celebrált" egyszer egy lovagi tornát), majd megnézhettünk egy idomított baglyot és néhány egyszerűbben tűnő lovas mutatványt. Mindeközben kisorsolták a nap közben levezetett játékok (labirintusjáték, mesehallgatás, gyógynövény-felismerés) díjait, illetve okleveleit.

A hely maga egyébként lehetne sokkal színesebb és energikusabb is, szabadtéren alig van program, teljesen hiányzik a reneszánsz forgatag. A házakban találhatóak különböző kézműves aktivitások ugyan, van kocsma, pékség, étterem és nemezelő. Túl sok viszont a halott tér, fogalmam sem volt a funkciótlan kovácsműhely, "madárszínpad" és nem tudom mik okáról... a falusi gazdaság-rész is elég unalmas, a disznóól és a csirkefarm meg a kecskék minden skanzenban ott vannak manapság.

A "főtér" egy nagy füves placc, ahol ad hoc jelleggel találhatóak különböző izgalmas dolgok (lovagi sátor, dárdavetés, íjazás, akadálypálya, stb.), csak most épp sehol nem volt senki. Nem értem, szombat délután miért nem lehet semmit csinálni egy reneszánsz élménybirtokon azon túl, hogy megnézi az ember a lovagi tornát. Biztosan gondoskodni kellene arról, hogy az se maradjon szórakozás nélkül, aki 11 óra után érkezik.

Szóval a gyanúm, hogy a birtokot a kastélyszállóhoz építették afféle látványosságként, kertként, csak éppen nem gondoskodtak arról, hogy az éppen csak odatévedők wellnessmentesen is jól érezzék magukat.
Fogalmam sincs, mit találjak ki, hogy csütörtökön ne kelljen végignézem még egyszer ugyanezt...

Fitten neszezni

Mindig sportoltam, mondjuk igazi, tiszta örömből kevesebbszer, mint lelkiismeretből, legalább is ifjúkoromban, amikor anyám -- kora kamaszkoromtól kezdve, amikor is épp ő a soros fitness- és reformkonyha-mániáját élte -- minden alkalmat megragadott, hogy megjegyzéseket tegyen az alkatomra (amit mellesleg tőle örököltem). Egy darabig dzsúdóztam (azt nagyon szerettem), aztán úsztam (azt még jobban), amikor meg rám jött a fogyhatnék, viszont kimozdulni nem volt kedvem, rákaptam a különféle tornákra és aerobikokra.

No, ez okozott némi fejtörést, mivel -- sznobizmus ide vagy oda -- Rubint Réka affektálását és nagymagyaranyaságát képtelen vagyok elviselni, és hiába minden toleranciaküszöb, egyre ostobábbnak tartom. Szóval tudom, hogy rémesen hangzik, de képtelen vagyok a krónikusan önirónia-hiányos nőcik testedző programjára ropni... úgyhogy ki sem próbáltam. Próbáltam viszont Béres Alexandrát, akit ugyan fényévekkel nagyobbra tartok Schobertnénél, de, valljuk be, már rongyosra használtam a sok-sok éve birtokolt videókazettát, és eléggé unom, az orgánumát és a gagyi zenéit is, úgyhogy amikor csinálom, általában nullára teszem a hangot.
(Múltkor pedig véletlenül a házhoz állt valami Pilates-program, amitől viszont azért kapok idegbajt, mert én már régen befejeztem a mozdulatot hatszor, a nő meg még mindig csak a kiegyenesedésnél tart, szóval nem az én tempóm, akárcsak a jóga meg a tai-chi, mindkettőt próbáltam és akartam pedig... akárcsak a fegyencedzést, amivel viszont -- mivel könyvből kell csinálni -- az arctalansága és a személytelensége a problémám)

Namármost mivel gerinc- és lumbágó problémáim vannak, muszáj valami... úgyhogy hangosan felröhögtem, amikor (na jó, célirányos keresgetéssel) megtaláltam a nyolcvanas évek híres fitness slágerét, a történelmi jelentőségű Esztergályos Cili-féle tornalemezt! Ez volt az, amire anyukám is ugrált (meg persze én is, kamaszként), és meggyőződésem volt, hogy sehol sem lehet már megszerezni, az eredeti koncepció ui. bakelitre készült, nekem agyonmásolt kazettán volt meg, és direkt emiatt őriztem meg sokáig a szalagos magnómat.
Nem volt egyszerű megtalálni egyébként, mindenféle fórumokon és szájtokon jártam, mire végre valami kóbor helyen bukkantam rá, egy órányi keresgélés után teljesen véletlenül. Úgyhogy ezek után, amit én nem találok meg, az egyszerűen nincs.

Az egészben az a legviccesebb, hogy ahogy végigcsináltam, rájöttem, hogy máig minden mondatra és mozdulatra emlékszem, és a röhögéstől alig bírtam ugrálni, amikor azokat a mondatokat hallottam, hogy "Job-ban, job-ban, job-ban, még bíírjuk!", és hasonlókat.
A tornában benne van egyébként az összes máig klasszikus elem, el tudom képzelni, hogy Szandi is merített belőle. Amellett, hogy nagyon mókás nyolcvanas évekbeli zenére ugrálni (Boney M, Sister Sledge, Survivor), Cilikének ráadásul az átkötő szövegekkel sincs semmi problémája, teljesen hitelesen tudja mondani, hogy "Jóóóó, akkor most pihenjünk, remélem, nem fáradtak el nagyon". Úgyhogy nem minden vacak, ami régi, a digitalizált változaton vidáman recseg a bakelitlemez hangja, én meg röhögök, és így máris könnyebben túlteszem magam azon, hogy egyébként például mennyire snassz a fitnesszről posztolni...

(Ja, de egyébként most a négy napos vizsgáztatástól és ücsörgéstől pedig visszatérni látszik a tavaszi gyulladás, nem tanácsos erőlködni, viszont találtam egy remek retro gerinctornát is.)