Mázsa

Pont két hete várok arra, hogy a pedagógus önértékelési anyagaim elkészüljenek, hiszen enélkül nem tudok továbblépni a felületen, hogy kitöltsem a kurvafontos kérdőívet, és doksiba pötyögjem, mi mindent tartok magamon fejlesztendőnek.

Egyébként pontosan tudom, mik a fejlesztendő területeim, ahogy azt is kibaszott pontosan látom, hogy mindez nagyrészt az időn múlik. (no time to die)

Ha nincs idő, nincs kész időben az adminisztráció.

Ha nincs idő, improvizálok, és tojok az RJR-modellre, amiről egyébként csak most tudtam meg, micsoda is pontosan. De, mivel fejlődőképes vagyok, a második látogatott órámat már frankón fel tudtam építeni erre a csodálatos sémára, aminek (meglátásom szerint) a készségfejlesztés szempontjából bizonyos osztályokban kábé nulla értelme van.

A héten azért kaptam egy e-mailt az igazgatónőtől (akinek a fejlesztési tervet küldeni kell), hogy küldjem a küldendőket. Ezen úgy felhúztam magam, hogy válaszoltam, hogy amíg a kollégák nem készítik el az anyagokat, addig nem tudok továbblépni. Nem enged a rendszer.

Kedden irodalmi verseny szóbeli, amit lepasszoltak ránk, fiatalokra (mondjuk én most speciel kb. hatvanötnek érzem magam); csak azt felejtik el, hogy mi ezt a sok fancy dolgot a teljes óraszámunk rovására/mellett csináljuk, míg mások a 12 vagy 6 óra mellett. Értem én, hogy a pozíció privilégiumokkal jár, de legyen már ácsi.

Mondjuk nagyon várom ezt a keddi versenyt, hogy írhassak egy posztot arról, hogy benyalnak a szerzőnek (1), hogy körbeudvarolják a szakértőket (2), és hogy tesznek magasra arról, hogy ez az egész program közelről sem váltotta be a célokat, ami a fiatalság és a kortárs magyar irodalom kapcsolatának népszerűsítése lett volna (3).

Kicsit beszélgettem az igazgatóhelyettessel, aki (tudván ezekről) értetlenségének adott hangot, hogy nem struktúráljuk át a munkaközösséget. Vezethetné például valaki más.

Ez való igaz, de kinek van kedve szembeszállni (bármennyi is a pótlék) a full óraszáma mellett egy 6 és több 12 órással, aki minden bizonnyal az összes energiáját arra fordítaná (még ha akaratlanul is), hogy a kákán csomót keressen. Nem is beszélve a presztízsharcról ugye, amiben én tudatosan és évek óta nem veszek részt.

Igaz, írtam egy 200 oldalas doktori disszertációt (nem pedagógia, hanem irodalomtudomány), amit summa cum laude megvédtem, van számos angol és magyar nyelvű publikációm, referencia vagyok két wikipédia-szócikkben, de belátom, hogy mindez mit sem ér egy vezető tanári státuszhoz képest. Mint mondtam már sokszor, nem versenyzek. Csak hagyjanak békén. (De nem hagynak, haha.)

A héten az egyetemisták prezentációkat tartanak, és nagy örömmel töltött el, hogy többen górcső alá vették a mi elcseszett oktatási rendszerünket (témák: critical thinking, schools fail children, trauma-informed teaching). Volt persze minden: rossz rendszer, alacsony fizetések, motiválatlan tanárok, idióta iskolaigazgatók, gáz politikusok, stb.

Meghallgattam őket, utána viszont felvetettem, mi lenne, ha ezt az egész problematikát a másik oldalon résztvevők szempontjából is megvizsgálnánk. Ugyanis helytálló minden, amit mondanak, de mi van, ha vannak jó kezdeményezések, arra viszont nincs befogadó fél?

Feltettem a kérdést a csoportnak, kinek volt része kreatív, gondolkodtató, készségfejlesztő órákban (akármilyen tárgyból). Ketten feltették a kezüket (az én volt diákom tavalyról persze nem, elmehet a büdös francba), majd arra jutottak közösen, hogy jó és innovatív iskolák csak a fővárosban (!!) vannak.

Na, és akkor felvetettem néhány dolgot. Például, hogy (1) a gimnazista diákjaim rendszeresen megreklamálják, ha gondolkodtató felméréseket, dolgozatokat állítok össze, mert ez fárasztó, miért nem kérdezem ki inkább az elégia meg a romantika fogalmát. A (2) nálunk végzett gyakorló tanárok--lássuk be--szép és alapos módszertant kapnak, amiben van készségfejlesztés, kreativitás, demokráciára nevelés, stb., aminek tökre örülnek, majd pedig elmennek dolgozni, és szépen visszaállnak a poroszos, pozitivista módszerekre (életrajz, elemzés szöveg nélkül, 'amitneménmondtamaznemjó'). A kreativitást megölik a határidők (mondta az egyik lány), okés, de találják ki, hogy (3) ha én három hetet vagy egy hónapot adok egy projektre, mikor állnak neki a diákok? Talált, süllyedt: előző este.

Szóval akkor hol itt a hiba? És ki a hibás? 

Ezt nem fogom/tudom megválaszolni--mondtam a hallgatóknak--, csak azt tanácsolnám, hogy ha valaha még gondolkodnak ezen gyakorló tanárként, próbálják befogni az összes oldalt. Oktatáspolitika, általános iskola és középiskola, szakértők/munkaközösség-vezetők, dolgos kis ped.1-ek, tanárszakos hallgatók, diákocskák. 

Ezt a gondolatmenetet most nem fogom befejezni, mert már lehiggadtam, és isten ments, hogy didaktikus legyek. Csak annyit mondok, a múltkor bevittem ezt a klassz filmet órára, de csak fanyalgást kaptam. A faktos csoport egy részének, humán-művészet tagozatosok. 17 évesek.

Nem tudom, mit tegyek. A lakatlan szigetre költözésen kívül nem jut eszembe semmi. #baszki

Ti azért nézzétek meg, szerintem csúcs. Annyira remek fiatalok is vannak a világban. 

Csalódásaim #2

Ezt a posztot még az előző bejegyzésbe szerettem volna beilleszteni, de immár sokat tanultam arról, mennyi egy fáradt elme olvasási kapacitása. (Na jó, nem ehhez viszonyítok, hanem a diákokhoz, akiknek már két oldal is hosszú.)

Múlt héten voltak az emelt érettségik. Őszi szezon, rengeteg vizsgázó, főleg nyelvből, hiszen párunk és kormányunk közhírré tette, hogy az emelt érettségi/nyelvvizsga immár kötelező lesz az egyetemre való bejutáshoz.

Majd ahogy az lenni szokott, egy hirtelen vonással el is törölték.

Ennek a hírnek a keltezése november 5, én november 9-én mentem vizsgáztatni.

Értem? Gyorsan kidobták a mégse törvényt, de addigra már tele voltunk vizsgákkal ezekben a szép őszi napokban. Boldog és boldogtalan jelentkezett, hátha.

Az írásbelit pl. négy nap alatt kellett kijavítanom (egy csonka hetet kaptunk rá), szóbelire pedig behívtak feleltetni mindenkit, akit csak lehetett. (Köztudott, hogy ősszel kevesebb a jelentkező, tele vagyunk munkával, senki nem akar karácsony előtt megdögleni.)

Na szóval ahogy elnökként bontogatom a csomagot ebben a semmit fel nem szolgáló gimnáziumban (except for száraz pogácsa és csapvíz) egy szomorú szombati délelőttön, egyszer csak találok egy határozatot. Nos, ezt a dokumentumot (szégyen, nem szégyen), nem sikerült értelmeznem, még a két kollégám segítségével sem. 

A következők álltak rajta: a vizsgázó időhosszabbítást kap, felkészülhet, valamint írásban szóbelizhet. (!!!) 

Tudvalévő persze, hogy a nyelvi érettségiken nincs felkészülési idő, illetve a három taskból kettő interaktív, a feladatok pedig előzetesen nem ismerhetők meg, hiszen éppen a spontán megnyilvánulás a lényeg.

Bőszen telefonálgatni kezdtünk (ült köztünk egy szakértő is), ám az OH nyilván nem vette fel; miért is vették volna fel ezek a jogászfejek szombaton, mikor épp fontos vizsgák folynak szerte az országban. Egyedül a tanulót a vizsgára benevező iskola igazgatójával tudtunk beszélni, aki elmondta, hogy a gyerek külsős, ergo nem tudnak róla semmit, csak szépen aláírtak egy határozatot, aminek a tartalmával nem voltak tisztában. (Ez is, bazmeg...)  

Úgy alakult magyarán, hogy a szitut immár mi hárman voltunk kénytelen megoldani. Vizsgáztassunk le egy gyereket, akiről semmit nem tudunk, de aki fel van mentve a szóbeli vizsga alól.

A határozat nem konkrét, sőt, értelmezhetetlen, a hivatal nem ad választ a kérdéseinkre, illetve amikor végül közvetítő útján mondanak valamit, az egy kalap f@szság. 

Vagyis hogy nincs felkészülési idő, a lány jön és ír. Mindent. Az interaktív feladatoknál is. Írásban vitatkozik, vagy mi.

A lány jött; mint kiderült, súlyosan dadog, gyakorlatilag meg sem bír szólalni. Yes, no. Ennyi.

Az utazás témakört, a gyorskajákat, valamint az audio-ekönyv-rendes könyv témakört húzza.

Egyszerre tragikus és groteszk, ahogy leírja az érveit és a gondolatait (értsd: a tanár elmondja a kérdést, állítást, majd mindannyian kivárjuk, míg a gyöngybetűivel lekörmöli a választ; amit én felolvasok, mert a telefonos utasításban az áll, hogy ezt így kell). 

Egyébként nem is olyan jó, szóval hárman nem értjük, mi vehette rá, hogy bejelentkezzen erre a vizsgára. Nyilván az, hogy egyetemre szeretne menni, és ő még úgy tudta, kötelező a nyelvvizsga.

Azt a helyszínen tudja meg, hogy mivel időhosszabbítást kért, amúgy nem is kaphat nyelvvizsgát. Igen, a szóbelin nincs végül hosszabbítás (hisz nincs felkészülési idő), de az írásbelin volt. 

De nekik ezt senki nem mondta.

Ahogy az is négy napja derült ki, hogy ezt az egészet nem is lenne muszáj...

Végül 42 percet tölt bent (a 20 helyett), jegyzőkönyvezzük a szitut, beborítékoljuk az írásbeli válaszait, javasoljuk (!), hogy a max. pontja 30 helyett 27 legyen, hiszen a kiejtés/beszédtempó/hanglejtés szempontot (hahaha!) nem tudjuk értékelni. A határozat (és a telefon) persze erre vonatkozólag sem tartalmazott semmit.

Mindezt úgy, hogy nyilván mindannyian tudjuk, tojni fognak a javaslatainkra, ahogy arra is tojtak, hogy épkézláb jogszabályt alkossanak dadogós gyerekek idegennyelvi vizsgáztatásához, hogy ne a vizsga reggelén szembesüljünk egy ilyen áldatlan helyzettel, vagy hogy legalább azt a kibaszott telefont időben felvegyék és tudjanak valami használhatót mondani.

A mi felelősségünk, értem? Aki ekkora ökör, hogy hétvégén vizsgáztat, nyelje le szépen.

Egyáltalán: nyeljen le mindenki mindent.

Mindez amúgy meglehetősen emlékeztet a nyári külföldi nyelvtanfolyamok ügyére (erről majd egy másik alkalommal írok), amiben szintén a tanároknak kellene vállalni azt, ha egy társaság a megfelelő kísérettel kijut külföldre (vagy nem). 

A mi iskolánkban speciel nincs elég jelentkező kísérőnek.

Így a végén majd a mi hibán lesz, hogy kimúlik ez a kampányhúzás projekt is. Ők mossák a kis hamvas, dologtalan kezeiket.

Csalódásaim #1

Photo credit

... avagy vagy én öregszem menthetetlenül, vagy tényleg minden egyre szarabb lesz.

*

A héten színházi nevelési programra vittem 45-50 gyereket.

Én tényleg hiszek ebben a műfajban, jó dolgokat lehet vele/általa csinálni. 

Voltam párszor Budapesten is a profiknál, de lássuk be, itt a pusztában vidéken csak azzal gazdálkodhatunk, ami van. 

Van nekünk is színházi nevelési társulatunk, ügyesen kiskirálykodnak összedolgoznak a helyi művészeti középiskolával, csinálnak előadásokat, arra rendre meg is hívnak minket, mivel mi vagyunk a gyakorló. Kapcsolatépítés, ugye.

Most épp egy neves pesti társulattal vettek részt egy uniós pályázatban, amiben minden ország kapott egy hívószót, amire előadást kellett csinálni. És nevelési programot, ugye. A magyar kulcsszó: szolidaritás (a szerb: migráció, a francia: emigráció). Az előadáson és a programon való részvételt ajánlották fel ingyen és másfél órában.

40-45 gyereket nap közben összeszedni, lássuk be, nem egyszerű, hiszen óráik és feladataik vannak. Szervezkedtem, leveleztem, könyörögtem, majd péntek reggel 9-kor átvonultunk, hogy megtudjuk, mi az a szolidaritás.

A programot (meglehetősen szakmaiatlanul egyébként) kérdezz-felelekkel kezdték, ami elég hosszúra sikerült, és semmire nem futott ki. Megkérdezték (surprise, surprise!), mi az az szolidaritás, mire az egyik fiú nagyon értelmes választ adott, amiben megemlítette a társadalmi egyenlőtlenséget, a szegénységet, a migrációt; egyszóval minden olyat, amire mi is gondolnánk. A két drámatanár erre csak hümmögött, majd bejelentették, hogy az ő előadásuk a mentősök (!!) életéről fog szólni. Nekik ez jutott eszükbe a szolidaritásról. Persze gondolhattak volna például a fasizmusra (!!) meg a szélsőséges politikára is (!!), ami "más országokban elő szokott fordulni" (wtf?!), de hát nekik ez. Mentősök. Mit tudtuk a mentősökről?

Az egészségügyi dolgozókat rosszul fizetik. Á, nem, szerintünk azért nem is fizetik őket olyan rosszul.   

Ezután mentőzéssel kapcsolatos sztorikat kellett mesélni a gyerekeknek. Na, ilyenek nem nagyon voltak; lássuk be, egy 17 éves gyerek jó esetben viszonylag keveset mentőzik. Hiába nem volt több sztori, azért még várták. Ez volt a drámapedagógia.

Ezután megtekintettük a 45 perces előadást, ami arról szólt, hogy 4 mentős hogyan vall munkájának nehézségeiről (és az egymás iránti indulatairól) a pszichológusnak. Ugyanis feljelentették őket, mert meghalt valaki ellátás közben.

Értem? Szolidaritás.

Az előadást ilyenkor jó esetben foglalkozás követi, hiszen ez a lényege a színházi nevelésnek, ám itt csupán annyi történt, hogy megkérdezték, mit gondolunk az előadásról. ("Nem húznám az időt kérdésekkel, mondjatok valamit ti."). Miután az egyik lány ügyesen rákérdezett a szolidaritás és a látottak viszonyára, visszakérdeztek, ő hogy is látja ezt. Hümm-hümm. 

Aztán pedig 60 perc múltán kint is voltunk az épületből. 

Az agyam nem csak azon durrant el, hogy hirtelen lett 40 perc szabadidőnk, és a gyerekek felügyelet nélkül kószáltak a környéken (hiszen órára felmentése lévén egyik sem ment vissza), hanem azon a mérhetetlen szakmai igénytelenségen, amivel szembesülni kellett. Amit amúgy a gyerekek is észrevettek.

Nos, én tanár vagyok, de nem vagyok hülye.
(Ráadásul szakmabeli is vagyok, ahogy egy jelenlévő másik kolléga is.)
A gyerekek sem hülyék egyébként. Még itt a pusztában sem.

Ha a közbeszédben folyton az megy, mennyire alkalmatlanok a középiskolák és mennyire gázak a tanárok (de bezzeg a civilek meg Az Élet mennyi minden hasznosra meg tudná tanítani a srácokat), akkor ne toljanak le a torkomon egy--feltehetően kurva sok pénz pályázati pénzt elnyelő--selejtes szart. 

Végül is szerintem egy olyan országban élünk, ahol a szolidaritás bőven fontos téma, és elképesztő, hogy alkotó embereknek semmi nem jut eszébe róla.

Elképesztő az is, ahogy a gyerekeket (akiknek a nevelésére ki vannak képezve) lepattintják olyanokat mondván, hogy "ezt majd beszéljétek megy egymással az iskolában".

A szakmaiatlanság és a lustaság csimborasszója, amikor az ő munkájuk felét nekem kell elvégeznem, vagyis nekem kell pl. elmagyaráznom, hogy a látottaknak mégis mi köze van a szolidaritáshoz (nem tudtam elmagyarázni) vagy hogy milyen társadalmi tétje van annak, hogy ezt a fogalmat egyáltalán megértsük. (Az egyik alkotó művészi profilján a következő a mottó: a gyereknek is van véleménye. Hát, az biztos, ahogy az is, hogy te tojsz rá, haver.)

Olyan dühös lettem, hogy másnap írtam nekik egy levelet. Remélem, megkapják, és remélem, jól meg is sértődnek. 

Este elmentünk a szerb projektre is (én pl. dühből, mert a hátam közepére se hiányzott ezek után). 

A szerb fiatalok az euroszkepticizmusról csináltak egy ütős előadást. 

Itt viszont teljesen világos volt mind a felvetett probléma (jó-e a csatlakozás a kelet-európai országoknak), mind a rá adott válasz (nem tudjuk). Erős, határozott, tökös, kemény fiatalokat láttam, akik markáns politikai véleményt fogalmaztak meg még úgy is, hogy egyébként korlátozott a világ dolgaiban való jártasságuk. Kiderült, hogy bár látják az EU-csatlakozás előnyeit, szkeptikusak (a szüleik generációja pedig pláne az). A szerb nyelvű előadás után gond nélkül átváltottak angolra, és maguk vezényelték le a beszélgetést, a tanáruk csak a háttérből figyelt.

Érdekes volt a vita is: a francia résztvevők (délelőtt ők is felléptek a városban) nagyon gratuláltak, és elmondták, életükben nem gondolkodtak korábban a még nem csatlakozott országokban zajló lelki folyamatokon, hiszen ők mindig is az EU (és egy jómódú) társadalom részesei voltak. A francia drámatanár külön gratulált a fiataloknak a bátorságához, a közösségi elköteleződéséhez. 

Nekem meg égett a pofám, hogy a magyaroknak a szolidaritásól a kiégett mentősök jutnak eszébe. Sehol egy roma, egy mélyszegény vagy egy szegregált diák, mint probléma. 

A magyar előadás ostoba és gagyi volt, ez az igazság. Megúszós. 

Szóval minden tiszteletem a szerb srácoké és azé a franciáé, aki belátta, hogy általában csak a saját kis szemellenzőjén keresztül nézi a világot, és poétikai/irodalmi témának látja azokat a társadalmi kérdéseket, amik a mi bőrünket égetik. 

A magyarok ezen a beszélgetésen nem vettek részt persze. Egyrészt ott sem voltak, másrészt bizonyára akadályozta volna őket néhány dolog; például a gőg meg a tudatlanság. 

Nagyon dühös vagyok még mindig. 

Szörnyű lenne, ha már a színházi nevelésnek sem lenne semmi mondanivalója a gyerekek számára.

Halálokra

Halottak napi bejegyzés, 2019. nov. 1.

A héten elvittem a Diócicát állatorvoshoz. Nem mintha valami baja lenne, csak szeretem 1-2 évente megnézetni, hiszen már benne van a korban.

A doki nagyon jó fej volt (féltem, hogy szemrehány, amiért egy éve kihagytunk, aminek semmi oka nem volt, csupán a pénz), megértéssel kezelte a matrónát. Minden rendben, minden szép és jó.

Kérdezte, megviseli-e az oltás (á, dehogy), esetleg jelentkezhet némi bágyadtság (hát, ezt nem nagyon tudom megkülönböztetni az általános front- és öregkori tünetektől).

Mivel a Diócica már 13 éves, gyakran gondolok a halálra miatta.

A napokban meghalt egy ismerősöm cicája, 17 éves volt. Rögtön igyekeztem kideríteni, volt-e valami előjel vagy tünet... persze volt, a cica haldoklott már egy ideje, csak a gazdinak nem volt ereje korábban elaltattatni. Most úgy gondolom, velem ez nem történhet meg: amint látom a szenvedést, a fájdalmat és a diszkomfortot, azonnal a kegyes halál mellett fogok dönteni. Kár, hogy emberi vonatkozásban ezt nem lehet ilyen egyszerűen és gyorsan megtenni.

Olyan családban élek, ahol a halál (bármilyen hülyén is hangzik) viszonylag gyakran megesik, és ezt valahogy mindenki úgy kezeli, hogy az élet része. Nem mondom, hogy nem gyászolnak vagy sírnak, de a maga természetességében folyik le a veszteség megélése és a szomorúság. Aztán az élet megy tovább.

Remélem, nekem is sikerül így intéznem, ha valaki majd meghal... És nyilván a cica lesz az első; elnézem, ahogy sokat alszik, sokat nyafog, úgy kárhoztatja az életet és a napi dolgokat, mintha ők vették volna el a fiatalságát, pedig hát erről szó sincs... kimentett falusi macska létére szép, boldog élete van (volt/lesz), ő egy szerelmi zálog, egy igazi nyünyünyügombóc, egy dáma, hisztérika, drámakirálynő és főfőnök. Mostanság épp nagyon rosszul viseli a frontot, folyton kiabál és veszekszik. 

---

Akik most felháborodnak, hogy a halálról a macskám jut(ott) eszembe, és nem az eltávozott családom/rokonaim/embertársaim, azoknak mondom, hogy csak nyugodtan. Nem ebben a bejegyzésben fogok a halál "tabusításáról" vagy az emberekhez és az állatokhoz való viszonyomról értekezni.