A nő kétszer

Baromira nincs kedvem bejegyzést írni mostanában, sokkal inkább másokat olvasgatok, már ha egyáltalán van időm rá. Perla Blue-t, ami kicsit olyan, mint egy Bridget Jones-regény, csak kicsit vulgárisabb, kevésbé ostoba, és sokkal de sokkal szenvelgősebb. Néha némileg még pornográf is, úgyhogy lehet hogy Catherine M. szexuális élete jobb párhuzam lenne... (Ez az a könyv, amit több másikkal együtt az öcsém úgy kölcsönvett tőlem, hogy azóta sincs meg...) Néha tényleg olyan, mintha egy gyengébb eresztésből vett tipikusan Ulpius-kiadós könyvet olvasnék, valami olyasmit, amit botránykeltés, kánonrombolás, polgárpukkasztás céljából adtak volna ki azt gondolván, hogy ez (manapság még) felháborít valakit... Az ilyen könyvek jellemző témái a nimfománia, baszás, a depresszió, a lelki szemetesláda borogatás, a szuicid szenvedés és hasonlók. Rendes kis női nyavalygás az intellektuális fajtából, tudok rajta vigyorogni is egyébként, és tisztában vagyok a szellemi értékeivel is... Ez a Perla érdekes csaj lehet (vagy pont az ellenkezője!) - miközben arra vetemedem, hogy teljes mértékben önéletrajzinak/-an olvasom a blogját, elgondolkodom, hogy vajon meddig bírnám vele egy fedél alatt... nem tudom, sokszor kifejezetten vonzanak a végletes személyiségek. A blogból mindenesetre egy nimfomán, depressziós, fetrengős, hisztérikus, érzékeny állat rajzolódik ki, az Üvöltő szelek Catherine-jének kései, korhoz szabott rokona.
       
Egyébként hogy egyszerűen fogalmazzam meg a rövid véleményem, kurvajól ír szerintem. Körülbelül olyan üdítő olvasni ezt a pattogós, ideges, feszes, vibráló stílust, mint mikor az ember Csehov után a kezébe veszi Tasnádit. Emlékszem, két héttel ezelőtt naponta legalább tízszer rákerestem, hogy a február eleji bejegyzés után írt-e már végre valami újat. Valami olyat, ami pattanásig feszíti az agyamat meg az érzékeimet. 
       
A másik a lineas blog, ami az előzőek szöges ellentéte lelkületben, hangulatban, mondandóban és minden másban... Ez Turi Timi anyukájának blogja. Nem tudom, kinek mond ez a név még valamit, én még emlékszem Turi Timire, az ország csodagyerekére, a kis költőpalántára, akiről cikkek és riportok garmadája született, és/mert egy egész iskola (meg persze az anyukája) dolgozott azon, hogy az óvodás, majd később a kisiskolás verseit kötetbe rendezze. A kötet meg is jelent, a maga nemében és idejében kb. akkora szenzáció volt, mint az első Varró Dani. Emlékszem a koravén bölcselkedő nyilatkozatokra, az elragadtatott gyerekversíró-társakra, a kortárs irodalmi dicséretekre. Akkor jöttem rá (én is még iskolásként) és gondolkodtam el életemben először azon, hogy nem egészen értem, mitől gondolódik, hogy egyesek jobban írnak, mint mások. Hogy nem értem, ki szabja meg, ki és mi a "jó"...
       
Úgy tűnik, Timi mostanában inkább egy hagyományos egyetemista ott, ahova én is jártam, emlékszem, jártunk is közösen egy szemináriumra (én jártam, ő meg annyira nem), én mint aki fél lábbal már feljebb van, ő meg, mint aki még nagyon is benne... Arisztotelészről szólt a szeminárium és a Poétikáról... mindegy is. Timi most újságot ír-szerkeszt, néha prózázik, az anyukája pedig a blogban dokumentálja életének minden mozzanatát. Még most is. A fizikai távolság megnőtt, de az elszakadás szakadozik-akadozik, erről szól aliz2 blogja.
       
Olyan, mint valami lassú női regény, egy Kafka Margit vagy egy Szabó Magda, csak itt éppen nem történik semmi különös a végtelenül  egyszerű hétköznapi szöszmötölésen kívül. Szakadozott sorok, kisbetűk, töredékes, lassú, koros-poros gondolatmenet, hosszú-végtelen elgondolkodás, ábrándok, emlékek, öreg lakás illata. Az eleresztésre való képtelenség, öreges szomorúság, elhagyatottság, magányos intellektusba zárkózás. És könyvek meg versek véget nem érő sora. Lassú, nyugodalmas, mégis valamiért érdekes olvasmány.

Hát ezekkel töltöm az időm mostanság - magam helyett. Ebben a skizofrén virtualitásban tobzódom. Azért mert.

A szarság anatómiája (How to Build the 'ShitWreck')

Drága jó mesterem, KA szerint mindennek van anatómiája, ami nemcsak a szerves/szervetlen összetételt jelenti, hanem a működést befolyásoló cirkalmakat, folyamatokat meg magát a működést is. Hát hozzájárulok én is kicsit a szartaposáshoz. És nem, ez nem válasz Malvinának, csak egy variáció a nemes témára.
        
Hát az ember szerintem az a fajta csodálatos állat, aki még a relatíve jóban is képes megtalálni a rosszat, és aztán képes azt a barna trutymót elkavargatni akármeddig, jó sokáig. És a dolog lassan bomlik-oszlik, de tényleg. És jó tapadós-süppedős is, egyetlen előnye, hogy langyos, és azért van az úgy, hogy nem is annyira akarunk kijönni belőle.
        
Vegyünk például engem. Nálam aktuálisan egyébként minden tökrendben van. Csak épp az nem, hogy ez valahogy sosem tetszik igazán. Ilyen vagyok. Mindenki (talán nemcsak én) valamiféle statikus beállított jót keres, de közben meg olyan nincs, tényleg nincs, tapicskolás van, ingoványos a talaj, jövünk-megyünk-változnak a dolgok. És úgy néz ki, sajnos, hogy mindent a maga relativitásában kell elfogadni. Pl.: oké, oké, egy trágyadomb a munkám, de legalább van. Oké, oké, szemtelen a gyerek és visszapofázik, de legalább nem gátlásos velem szemben, és demokratikus a légkörünk, mert "mer rossz lenni". Oké, oké, már megint felébresztett a macska reggel 5-kor, de legalább van időm csöndben magamra (igaz, úúúgy aludnék még).
Hát ez az én személyes "naaagy tragédiám", ez a relativitás. Ezt néha egyszerűen KATTasztrófikusan tudom megélni, holott közben nagyképűen hirdetem, hogy hát persze, ez a természetes. De nagyon-nagyon nehezemre is esik elfogadni. Ugyanúgy, ahogy nem bírom a következetlenséget, meg a rendetlenséget sem. És pont ezért vonz is. De meg tudok tőle őrülni! Égnek áll tőle a hajam, komolyan!! 

Na hát, az elmúlt pár napban az történt, hogy miután átmentem már irgalmasnővérbe, én is megkaptam a vírust (és, valljam be, finomított formában azt is, hogy "nanelegyélmármártírmertutálom"... pedig nem direkt vagyok az, tényleg, és igyekszem leszokni, néha-néha borul is a bili, rám, magamra, de még mindig nem elégszer... kis idő elteltével egyébként nagyon jól viselem a pofánverést [mármint ha igazságos, és ez esetek többségében az], és attól, aki szeret, na attól meg kell is...). Hánytam, feküdtem a láztól, közben meg próbáltam fel-felállni, de az visszanyomott, hogy "kushadás!" Évtizedek óta nem voltam beteg, gondolom, azért, mert úgy véltem, nem engedhetem meg magamnak, most pedig már igen. Ez jó. Tényleg jó (leszámítva a hányásos éjszakát meg a lázas napot), mert most még orvoshoz is elmentem, aki kiírt, NÉGY EGÉSZ NAPRA. Közte a hétvége. És ilyen meg aztán még soha nem volt, HOGY PONT AKKOR jött egy kis pihenő (alibivel!), amikor már kezdtem triplán látni a kimerültségtől. Lelki-fizikai-zsigeri-(rossz értelemben vett) szellemi és minden. Most meg itthon dekkolok. :)
        
Elhatároztam hát (megint, sokadszor, ez a hobbim, a nagy elhatározások), hogy rendberakom az életem a fejemben. Ezt időről-időre jól kitalálom, még akkor is, ha nincs is mit épp rendberakni. A rendszerek a mániáim, a struktúrák, a tervezés, nem is értem, miért nem lettem valami mérnökféle, de legalábbis matektanár. Régen, még azelőtt elég szigorú "beosztás" szerint éltem a napokat, a heteket, aztán arra épültek a hónapok, meg az év maga. A szünetek, a hétvégék, minden. És MŰKÖDÖTT! Sikerült jól megtapasztani az anyagot, állt a zászló is. Sportoltam, olvastam (sokat mindkettőből) és televolt a határidőnaplóm... 
        
Mostanában meg azon vagyok, hogy az időközben bekövetkezett (és elismerem, jó, külső szemmel nézve magamat szükséges) anomáliákat, minikáoszokat a maguk toldozott-foldozott állapotában a rendszerem részévé tegyem. Azon, hogy magamból és valami/valaki másból is építkezzek. (És natessék, ezazbazmeg, hogy nem tudok leszakadni erről a kurva strukturalista hozzáállásról, még szóhasználatomban sem...) S egyensúlyozás közben kurvára azt nyomozgatom, hogy mindeközben mi marad belőlem.
        
Ezek a napok jól teltek (leszámítva azt a néhány zöngét, amit Malvinánál már emlegettem), elolvastam a könyvet végre, Alessandro Baricco City, hát kurvajó, mondanom se kelljen. Pont olyan, amilyen most kellett nekem. Egy zseni gyerekről szól, Gouldról, akinek képzeletbeli barátai vannak (Poomerang és Diesel, egy óriás és egy néma - aki azért beszél) és képzeletbeli néma házvezetőnője egészen addig, amíg fel nem veszi Shatzy-t, egy könyvkiadó telefonoskiasszonyát. Shatzy-nak a westerncsinálás a hobbija, hogy film vagy könyv, az mindegy, s azért rúgták ki az előző munkahelyéről, mert Goulddal telefonált órákig ahelyett, hogy azt a közvéleménykutatást végezte volna, ami arról szólt, hogy MEGHALJON-E MAMI JANE, Ballon Mac szuperkalandhős anyja a sikersorozatban. ("Ballon Mac egy vak szuperhős volt, nappal fogorvos, míg éjjel - nyála rendkívüli képességénék köszönhetően - a Gonosz ellen harcolt. Mami Jane az ő anyja volt. Az olvasók, az esetek többségében igen megkedvelték: öreg indiánok skalpjait gyűjtötte, és esténként, mint basszusgitáros, egy kizárólag feketékből álló blueszenekarban lépett fel. Ő maga fehér volt.") Gould ezen kívül fejben bokszmeccseket hallgat, amikor a fürdőszobában tölti az időt, és hetente egyszer beszél telefonon az apjával, aki ezredes egy távoli katonai támaszponton. A történet három szálon fut: 1. Gouldék 2. Shatzy westernjei, középpontban a Dolphin nővérekkel, akik ikrek egy városban, ahol megállt az idő 3. a bokszmeccsek. A regény végén Gould, ahelyett, hogy egy újabb zseniiskolába menne, vécésfiú lesz egy bevásárlóközpontban. Műszak után Poomerang és Diesel várja az utca túloldalán. Zseniális könyv! Tényleg.
Most Ulickaja következik és az Odaadó hívetek, Surik.
        
Aztán moziztam is, megnéztem a Szezont, A szavak titkos életét, és a Moulin Rouge-t (azt kicsit töredékben).
        
A barátnőm, akinek romokban áll a konyhája, egy alföldi városból végre elküldte e-mailen azt a két tanulmányát, amit már ezer éve ígér. A másik barátnőm, aki meg ma költözik Angliába, végre megkapta a búcsúajándékot, amit már két hete csináltam neki. (Na, a baráti köröm, az egy másik típusú levestészta... majd egyszer.)
        
Aztán a héten újabb elhatározásokat tettem az egészségemre - testi-lelki vonatkozásban is, miszerint kevesebb (passzív) dohányzás, több sport (értsd, újrakezdem, mert mindenem fáj, és magamon kívül másra nem számíthatok, a fenébe is), elolvasok ezt meg azt, beiratkozom ebbe meg abba a könyvtárba, és többet blogolok értelmes dolgokról, valamint nemcsak Malvinát meg _mesi_t olvasom, hanem még sok-sok hasonló kellemes-tartalmas blogot. ::)) És majd rendszeresen írok leveleket.
        
Így állnak a dolgok. Így áll a tapicskolás. És ja, elég sok minden nem tetszik... de most meg megyek egyiptomos könyvet venni, mert most az a mánia minálunk.
 

Nyavalygás II.

Tulajdonképpen LÁTOM az értelmét annak, hogy megörökítsük akár a legnegatívabb gondolatainkat is, nem feltétlenül az utókornak (de miért is ne), hanem saját magunknak, hogy később tudjuk vagy eszünkbe jusson, hogy igen, ilyen is van, ilyenek is tudunk lenni, és ilyeneket is tudunk gondolni meg érezni.
        Van az úgy, hogy az ember a saját élete rabszolgájának érzi magát érzelmileg és gyakorlatilag is, valahogy semmi sem sikerül, semmi nem jön össze, a tavasz közeledte egyre tolódik, az éjszakák túl rövidek és nagyrészt álmatlanok, és ha néha esetleg felmerül a kikapcsolódás lehetősége, a MÁST CSINÁLÁS esélye, akkor naná, hogy dugába dől az egész. Mindezközben persze tudjuk, hogy ez egy öngerjesztő folyamat (vagy önbeteljesítő jóslat is), ergo az embert egy idő után annyira a hatalmába keríti a keserűség-szomorúság (meg az önsajnálat), hogy már-már saját magát fosztja meg attól, hogy jobban érezze magát. Arról persze mindig van elképzelése, hogy mi lenne jó, mi segítene... és hát a pszichológusok meg a segíts-magadon típusú könyvek is azt tanácsolják, hogy önjutalmazás és önkényeztetés kell ilyenkor, azaz szakítsunk időt magunkra, szakítsunk időt valamire, ami kibillent, ami örömforrás, ami feltétlenül jó.
        Jah, de hát ha egyszer mégse megy... Mert elvileg mindenki totálisan rendelkezik a saját idejével, "arra van időd, amire szakítasz magadnak" és különben is "az unalom a vég..." meg hasonló bölcsességek... A világ pedig makacs, végtelenül makacs és reménytelenül megváltoztathatatlan. Az akarat pedig... na hagyjuk. Tegyük tehát magunkévá a világ makacsságát.
        És hát van egyébként, akinek a társa(s)ság a szabadság biztosítéka, van, akinek pedig a - nagyrészt elméletben kreált - egyedüllét enyhítése, és hát mihez kezdjünk, amikor (egy idő elteltével már) a másik sem kíváncsi arra, hogy mi gomolyog a füstös fejünkben. Mert már kicsit unalmasak vagyunk. És kitárulkozottak. És elég az, ha csak úgy vagyunk, hacsak úgy ott vagyunk. És a dolgok olyan hihetetlen módon szeret-nem szeret alapon működnek.
        Ilyenkor aztán a legjobb tanács tényleg talán az, hogy csináljuk csak tovább azt a megszokott napi rutint, ami miatt a hétvége tökugyanaz, mint a hétköznap vagy az ünnep, hiszen ezt úgysem fogja helyettünk senki más megcsinálni, és úgysem lesz más vagy jobb vagy izgalmasabb, mert ez is rajtunk áll, a dolgok izgalmi foka, az is CSAK RAJTUNK múlik. És a hogylétünk is. Meg mi magunk is. Csak rajtunk. Ámen.