2020. január 31., péntek

Általános

E hónap végén (negyven év után) nyugdíjba megy az általános iskolai énektanárnőm.
A volt osztályom nagy hirtelen szervezett egy osztálytalálkozóval egybekötött nyugdíjas-búcsúztatót; a facebookon nagyban zajlik a szervezés, megvan már az időpont, az étterem és az ajándék is.
Nagyon gyorsan szervezték, kb. egy hét volt arra, hogy mindenki eldönthesse, odaér-e.

Nos, én nem megyek, sőt, azt hazudtam, programom van. A korábbi általános iskolai találkozókra sem mentem el, de azelőtt sosem gondolkodtam el a valós okokon.
Nem, nem igazán a szülővárosomtól elválasztó 240 kilométerről (?) van szó. Még csak nem is arról, hogy nem szívesen alszom a szülői házban vagy hogy rámegy a kiruccanásra az egész--egyébként nagyon féltett--hétvégém.

Hanem azt hiszem, inkább az van, hogy taszítanak a volt osztálytársaim.
Csúnya ezt így kimondani, de azt hiszem, ez van.
Vagy ha nem is ők taszítanak, akkor a világuk. 

És nem, nem azért, mert én különb vagy jobb lennék. 
Egy kisvárosból jövök egyébként, a többségük a mai napig ott él. Sokan nagy emberek lettek, majdnem mind apám (szintén nagy ember) és a felesége (még nagyobb ember) ismerősei a közösségi oldalakon. Ügyvédek, pedagógusok, orvosok, van köztük tánctanár és egy országos hírű zenész is (ő volt a padtársam).
De valahogy nem érdekelnek. Így, társaságban pláne és biztosan nem.

Egyébként elég vegyes emlékeim vannak az általános iskolás évekről. Egy nagyon menő osztályba jártam, zeneibe, minden menő polgár gyerekét oda vették fel. A felvételin énekelni kellett és ritmust kopogni. Mindkettőt megtagadtam, mert szégyenlős, verbálisan bántalmazott gyerek voltam. 
Persze felvettek, ahogy (gondolom a létszám miatt) sok kevésbé jól szituált kölyköt is, valamint olyanokat is, akiknek menő apjuk és botfülük volt.
Az egyik ilyen srác elég sokat piszkált. 
Most meg az apám kollégája.
Fáninak hívott (a Kíváncsi Fáncsit és a keresztnevemet kombinálta össze ebbe a fantasztikus találmányba), és üldözött a folyosón. 
Az alsós tanítónénim is rám szállt; pici voltam, szőke és cuki, neki meg nem volt lánygyermeke. Vagy lehet, hogy volt, de már nem volt annyira pici, szőke és cuki, mint én. Folyton csipkedett (igen, igen, csipkedett) és abajgatott. Később, felnőtt fejjel ezt elég perverznek találtam, akkoriban csak azt hittem, hülye és irritáló. 
A felsős osztályfőnököm egy igazi szocreál matróna volt. 
Egyszer bosszúból lefeleltetett József Attilából, mert az órán mást gondoltam a versről, mint ő. 
Becsületére vált, hogy végül ötöst adott (a megfelelő erkölcsi intelmek mellett persze).

Egyébként pedig tele volt az osztály zűrös, nem simulékony gyerekekkel, akiket rendszeresen nyesegetni próbált a rendszer. Én magam hol a renitensekkel, hol a szüleim ismerőseinek a gyerekeivel barátkoztam. De legtöbbször kiközösítettek, mert introvertált voltam, és unalmasnak találtak, mert folyton olvastam. 
És hát a szüleim házassága (ennél fogva a családi életünk is) pokoli volt.
Erről mindenki, de mindenki tudott. Kicsi a város, mondom. Kicsi és szemhunyós, de pletykás.
Fent említett énektanárnő (aki most nyugdíjba megy) egyébként családi barátunk volt. Szintén egy borzalmas házasságban. Verte a férje.
Többször vigyázott ránk éjszakánként, amikor az én szüleim (valahol máshol) balhéztak.
Képzeld el, milyen arra ébredni, hogy nem az anyád meg az apád van a lakásban éjjel, amikor felébredsz, hanem az énektanárod.
Persze szerettem egyébként, anyám pedig féltékeny volt rá, mint mindenkire, akit szerettem, viszont ő akkoriban nem sok mindent tett azért, hogy szerethető legyen.

Na szóval ezek az emberek, a volt osztálytársak most ott élnek a városban, a gyerekeik ebbe az iskolába járnak. Ügyvédek, pedagógusok, orvosok. A piszkálódó "fáncsizós" hülyegyerek sebészorvos a kórházban. Az online profiljából az derül ki, hogy nem lett intelligensebb, de van két gyereke, egy orvos neje, és nagyon sokat fut. Felteszem, így kompenzálja a szintén orvos apja alkoholizmusát (már meghalt, bocs) meg a (felettébb egészséges) vidéki orvoséletmódot. Utóbbit tudom, az én apám is orvos ugye. Én is orvosgyerek voltam a suliban. Csak én ezt nem menő és rich dolognak tartottam, hanem szenvedtem tőle.

Egyszer egyébként elmentem egy ilyen találkozóra, még egyetemisták voltunk. Kb. 10 év telt el. Folyton azt kérdezgették, most már jól vagyok-e. A kérdés mögött az volt, hogy beszéljek magamról és az életemről, de persze nem tettem. 
Nem tettem, mert jól vagyok. 
Ők is ezt mondták, de közben nagyon sokat beszéltek magukról.
Most is ez lesz, miközben cukorszirupba, sminkbe és műmosolyokba fullad az este.
(Gonosz vagyok, és minden vitriolt visszakapok majd az élettől, tudom jól.) 




2020. január 22., szerda

Nem népszerű

Ezzel most nem leszek nagyon népszerű.

Mert értem én, hogy felvételi hét (pontosabban javítási hét) van, de ne csináljuk már a hetedhét országra szóló fesztivált, ha kérhetem.

Azt is értem, hogy sok minden összejött: félévi zárás, utolsó dolgozatok, nálunk még egy kultúra napi program is volt, stb. stb. De azért törekedhetnénk udvariasan és arányosan arra, hogy ne táncoljunk egymás idegein.

Még azt is megértem, hogy a középiskolába bejutás fontos dolog, sőt, mindenki szeretné, ha a gyereke a legjobb helyre kerülne... de van az a mondás a cipész cipőjéről, ami nagyszerűen applikálható a tanárokra, főleg azokra, akiknek középiskolás, urambocsá, középiskolába készülő gyereke van.

Szóval bocsi, hogy kiakadtam, de mást sem hallgatok egész héten, mint hogy kinek a gyereke hány pontot írt, folyton csörögnek a telefonok, anyukák ordítoznak egymással a tanáriban, zaklatják a matektanárokat, lobogtatják a gyerekük dolgozatát, egymást lelkiterrorizálják, nyomasztják, zsigerelik. Persze, világos, hogy az ember segít a gyerekének, ahol csak tud (én például otthon sosem vártam orvosi vizsgálatra, és a mai napig anyám írja az e-receptet, ha nincs időm dokihoz menni), de mégis mi lesz abból a szerencsétlen gyerekből, ha anyu még sokáig így túltolja a pedagógust?

Egyébként is eleve rosszul vagyok attól (már írtam is erről korábban szerintem), hogy egy ilyen gimnáziumban mindenkinek a gyereke zseni. És nem csak egy dologból, mindenből. Mindenből is. Sport (lehetőleg lovaglás persze), művészetek, matek, zene, meg az élet úgy általában. Az értékrend. Nincs túlzott mobiltelefon, fiúknak nincs pornó számítógépezés, megeszik a zöldséget, gyümölcsöt, anyák napi ajándékot készítenek kézzel (!), stb. stb. stb. 
Ez igazán nyomasztó. 
Nem akarom hallgatni, de hallgatnom kell, és ez nyomasztó.
Közben pedig sajnálom a gyereket, mert világosan látom, hogy nem ilyen, és esélyt sem kap az átlag életre főleg és amennyiben abba az iskolába kerül, ahol az (a jó édes) anyja is tanít.

Szeptember óta pedig csak a felvételit hallgatom, hogy Dezsőke hány tesztet csinált meg a hétvégén, Gizike hány különórára járt, kinek mit mondtak az általános iskolában, ki melyik nyílt napon volt és hogy utálta a többi iskolát, ki kapott szóbeli felvételi mentességet, majd ezután pedig most egy hete az megy, hogy ki hány pontot írt.
Olyanok a kollégák, mint a hollywoodi anyukák egy elcseszett gyerekcastingon. Tényleg, már csak a pirulák hiányoznak. 

Félreértés ne essék, mint fentebb mondtam, minden aggodalmat és törődést megértek. De nem úgy van az, hogy ha a gyereket hiperkontroll alá helyezzük, minden lépését figyeljük, akkor egy önálló döntése nem lesz? Hogy akkor előbb-utóbb minden hülyeség elintézését tőlünk várja majd el? Sőt--tovább megyek--, nem oda vezet ez, hogy minden felelősséget elhárít majd, és azt fogja gondolni, hogy majd a felnőttek megoldják helyette?

Én egyáltalán nem mondom, hogy könnyű objektívnek lenni és jól csinálni. De enyhén szólva túlzónak találom azt a feltételezést, hogy a gyerek élete (!!) múlik azon, milyen gimnáziumba/középiskolába megy. Hát bocsi, de az életben azért vannak ennél fontosabb dolgok is, például a stresszfaktorok meg a stressz okozta pszichoszomatikus betegségek. A szociális érzékenység. A szolidaritás. A kedvesség. Meg úgy általában, az életre valóság.

Fel nem fogom, egy amúgy kitűnő nyolcadikos anyjának miért kell hetek óta telesírnia az iskolát. Miért kell kollégáknál lobbiznia, sőt (és itt jön a csimborasszó), miért kell kék (!) tollal belejavítania a gyereke felvételi tesztjébe, amivel még pont 2 pontot szerezhet az amúgy is magas százalékú dolgozatban. És utána miért kell az eredményekkel dicsekednie, és miért kell a kollégák gyerekei iránti jóindulatra felhívnia a figyelmet. Ezt mégis milyen morális mércével mérjük (hogy így többszörösen alliterálva hívjam fel a figyelmet a problémára)? Ez elfogadható vajon? Ez "nem nagy dolog"? Hol van az "ezt igazán megtehetjük egymásért" határa?  
Az van, hogy az iskolákban is működik a mutyizás. (Ez mutyizás?) Mindenki mutyizik, mindenki szemet húny. MutyiLand, bazmeg. Az iskola a társadalom kicsiben, régóta tudom.

Én elit gimnáziumba jártam. Van olyan osztálytársam, akiből sikeres ember lett, de a mai napig azt hangoztatja, hogy mennyire utálta azt a versenyistállót. 
Aztán egy szakközépben tanítottam. A volt tanítványaim közül sokan lettek boldog és elégedett emberek: tanárok, szakácsok, marketingesek, üzletkötők, bolti eladók. Na, ők a mai napig megállnak velem beszélgetni, ha találkozunk az utcán. Írnak üzeneteket is. Nemrég egyikük lefotózta a bizonyítványát (bolti előadó), és elküldte. A két évvel ezelőtti gimnazistáim közül pedig többen meg sem köszönték, hogy megadtam nekik a jobb jegyet (mert kikönyörögték), amivel felvették őket az egyetemre, és azóta sem hallottam felőlük.

Az iskola csak iskola. A jó iskola számomra értelmezhetetlen fogalom, ami értelmet adhat neki, az a jó tanár és a jó diák; utóbbi pedig nem azt jelenti, hogy maximális ponttal kerül be.
Annyira rosszul vagyok már ettől, hogy elmondhatatlan. 
És jövőre két olyan diákot is tanítani fogok, akiknek az anyjával egy tanáriban tartózkodom. 
Nem, nem a gyerekektől tartok; a gyerek az gyerek. 
De szerintem még vastagabb páncélt fogok növeszteni.

2020. január 15., szerda

Dömping

Bejött egy csomó munka, amire nem számítottam.
A napokban el kell például mennem két színházi előadásra, amikről írnom is kell (és még ki is fizetik).
Újabb fejezetet fordítok egy egyházi fenntartású egyetem nyelvészeti kötetébe (még mindig nincs kész a kötet) egy most sem kevésbé izgalmas témáról, mint a múltkoriak. Viszont ezt legalább azonnal fizetik, és még a tudomány állapotához is hozzájárulok. (Nem.)
Némi tipródás után elvállaltam egy újabb regényt is. Háborús. A szokásos ömlengés, gondolom.

Áprilisban megyek egy ELTE által szervezett konferenciára, amit nagyon várok, főleg, ha megjönnek az előadás DVD-k, amiket egy hónapja rendeltem Angliából. Ez a szabadság. Mármint nem a DVD rendelés horror áron, hanem a konferenciák. Akármilyen bosszantóak is néha.

Az iskolában zajlik a szokásos nyavalygás: órák, helyettesítések, felvételiztetés (írásban, szóban), javítás, értekezletek, önképzőkör (?!), valamint a temérdek nyűglődés olyan kérdéseket, mint hogy a novella miért nem vers, a szerelmes vers miért nem mindig romantikus, József Attila (nagy kedvencem) miért nem elmebeteg, stb. Írni sincs kedvem ezekről.

A minap láttam viszont egy csodálatos előadást Polcz Alaine szövegeiből Ideje a meghalásnak címmel. Remek volt, nemcsak azért, mert hihetetlen technikákat használt a színésznő (Markó-Valentyik Anna), hanem mert számomra új megvilágításba helyezte a női öregedést. Illetve ez nem teljesen igaz, mert foglalkoztam már ezzel korábban (ld. Simone de Beauvoir: Az öregség című könyvét vagy a kapcsolódó filmeket), de mégis, ilyen szép és önironikus láttatását a témának még sosem láttam. Tabutéma, na.
Egyszer amúgy biztos olvasok majd Alaine-szövegeket is, ha végképp nem lesz más dolgom. 
De azért utána inkább a komolyzenei ígéreteim jegyében klasszikus koncertre mentem, ahol a Kínai Filharmonikusok játszottak, és egy zongorista, akiről azt hittem, hogy egy másik. Serena (Yalung) Wangra azt hittem, hogy Yuja Wang lesz; lássuk be, nekünk, tudatlan európaiaknak könnyű összekeverni ezt. (Utóbbira régóta kíváncsi vagyok, ld. lent.)
Klassz volt egyébként, jó volt feleleveníteni a régi hangversenyélményeket, és a bambuszfuvola igazán király hangszer modern klasszikus zenei vonalon is. (Haladóknak itt a felvétel.)

Ez az élmény két napig kitartott, miközben azon szomorkodtam, hogy felénk egyáltalán nem esett a hó, illetve amennyi esett, azt nem érdemes sokáig nézni. Szerettem volna felmenni a hegyre, de az, hogy hét közben meginduljak bármerre is, egyelőre csak vágyálom.
Ma viszont Karsai Györgyöt hallgattuk az Antigonéról, és hihetetlenül érdekes dolgokat tudtam meg az ógörög hősnőkről, Antigoné bűnéről, önfeláldozásáról, Kreón alkalmatlanságáról és tragikusan ironikus sorsbeteljesüléséről.
Tudtátok például, hogy Antigoné (úgy tűnik) direkt játszotta magát Kreón kezére? Hogy a valódi lényeg nem is az isteni törvény és a zsarnokság ütköztetése, hanem az alkalmatlan uralkodó eltávolítása? Hogy Kreón egy igazi lúzer, mert egyetlen törvénye egy temetést tilt meg, majd pedig ő temeti el fél Thébát? Tudtátok, hogy a szerephalmozások miatt Antigonét és Haimónt azonos színész játszhatta?
Ha tehetném, napokig csak ilyesmiket hallgatnék, hogy visszajöjjön az intellektusba vetett hitem.

Na, de most hallgassatok Yuja Wangot. Hátha legközelebb nem mulasztom el.


2020. január 3., péntek

Újév

Már eltelt néhány nap, és nem is vagyok a nagy fogadkozások híve, de az írott szónak ereje van, vagy mi. Vagy az lenne, ha visszaolvasnám a régi posztokat, de persze soha nem teszem. 
Úgy van ez--ezt is tudom--, hogy az ember mindenféléket megfogad, aztán mégsem úgy lesz, mert a téli szabadság kipihentségét felváltja a stressz meg a rohanás. Ráadásul általában nem ismerjük fel a határainkat meg a lehetőségeinket, vagy a lelkesedés okán elszámítjuk magunkat. 

Mindenesetre van pár dolgok, amit le szeretnék szövegezni.
Egyrészt a következőket tervezem:
  • Kevesebb húst és tejterméket az étrendembe. Amúgy is felment az ára, mint azt a ma reggeli bevásárlásnál bosszankodva tapasztaltam. Nem próbálok meg úgy tenni, mintha hirtelen átmentem volna etikus vegánba, és azt sem mondom, hogy eddig csakis húsból állt volna az étrendem; de az tény, hogy jobban érzem magam, ha több a zöldség.
  • Kevesebb bosszankodást mások ügyei, dolgai miatt, még ha azok a mások közel is állnak hozzám. Itt főleg olyasmikre gondolok, amikre kevéssé lehetek hatással és sok kudarcom van benne/vele. Különben meg az élet rövid és értékes. Mint azt már korábban írtam, van pont elég ok szomorkodni egyébként is. Muszáj kidobni a mérgeket a kukába.
  • Több klasszikus zenét. És egyáltalán: több zenét. A mindennapjaimból ugyanis eltűnt a zene. A fene tudja, miért alakult ez így, de annak gondolom, köze van hozzá, hogy háttérzajként, aláfestésként nem tudok zenét hallgatni. A zene teljes figyelmet kíván, de túl sok minden kíván teljes figyelmet. 
  • Több kirándulást és sétát. Ez is eltűnt, de ennek speciel pontosan tudom az okát: annyit rohangálok egész héten, hogy a hét végére általában csak itthon lenni vágyom. 
  • Több szerelmet. Azt a régebbi, klasszik típust, mint a hülye filmekben. Pont.
  • Több képzőművészetet. Mármint kiállításokat, könyveket, ilyesmit. Tudom, limitáltak a lehetőségek, de majd felszállok a vonatra.
  • Uszodát. Régebben megvolt, de ehhez pont úgy ki kellene mozdulni a nagy nehezen abszolvált szabadidőmben, mint a kiránduláshoz.
  • Egészségtudatosabb életmódot. Ez nagyon közhelyesnek hangzik, és a részeredményeim egész jók, de van még mit fejlődni. 
És lesz, amin egyáltalán nem fogok változtatni:
  • Napi hírolvasás. Mert ez fontos. Fontos tudni, hogy mit hagyok magam mögött, amikor majd elköltözöm egy tanyára végre.
  • Olvasás. Kb. az egyetlen dolog, aminek értelme van a világon.
  • Mérsékelt szocializálódás. Ez persze nem vonatkozik a közeli barátaimra, de továbbra is időpocsékolásnak érzem a jópofizást, a munkahelyi bulikat, a bálokat és azokat az összejöveteleket, ahova egyrészt ki kell öltözni, másrészt semmi más nem derül ki rólam, mint hogy szeretek hallgatni és figyelni. Ez ugyanis rendre bosszant másokat, ezért jobb nem kitenni őket ennek.
  • Filmek. Kb. a másik dolog, aminek értelme van a világon. Moziba persze csak nagyon indokolt esetben megyek ezentúl is, lásd az előző pontot. 
  • Főzés. Nekem nagyon bejött, hogy főzök, és nem zabálok mindenféle menzai vacakot, akármilyen jónak is mondják a konyhát itt meg ott. Ráadásul másoknak is szeretek főzni; ha szorult belém valamilyen átlag női ösztön, az szerintem ez.
  • Rendszeres sport. Itthon. Mint eddig. Lásd a harmadik pontot. Éljen a youtobe, a torrent, és a januárban akciós sportszerek. 
  • Spórolás és a jövő tervezgetése. Ez mondjuk a körülöttünk lévő jelenvalót tekintve egyáltalán nem logikus és reális, de azért jól esik. Egy következő bejegyzésben majd talán kifejtem, mik a terveim a Nagy Világégés esetére. 
  • Beszélgetés a macskával. Kb. a harmadik dolog, aminek értelme van a világon.
Majd rendszeresen tudósítok, hogy állnak a dolgok. 
Speciel ez is lehetne egy fogadalom, ígéret, vagy mi.