Indiában, hol éjjel a vadak...

Indiában, hol éjjel a vadak várnak, ott minden napszakra jut egy madár.
Úgy kezdődött, hogy kivágták a mellettünk lévő fasort, mert épült a területre egy Penny Market.
Erre az ott tanyázó varjak áttelepültek a házunk elé, és mivel négykor kelnek minden nap, eléggé vészjósló hangon hívják fel a figyelmet arra, hogy megint eljött egy kibaszott nap reggele, és ez sem lesz jobb, mint a többi.
Már az újságok is megírták őket, de nem tágítanak, egyre többen vannak és egyre hangosabbak.
Azt vizionálom, hogy beszállnak az erkélyre, és véres csatába elegyednek a macskával, aki, mivel konzerven és száraz tápon él, elfut a gecibe.

Aztán a minap, ahogy melegedett éjszaka is az idő, a másik oldalon éktelen nyikorgásra-vijjogára lehetett figyelmes az ember. Olyan a hang, mintha a játszótéri hinta nyikorogna éjjel, mert szellemgyerekek veszik használatba, amikor már senki sem látja. Ráadásul egyszerre többet is, mivel más és más zenei hangokon hallani a kísérteties zajt (mélyebb, magasabb). Először azt hittük, denevérek, aztán kiderült, éjszakai baglyok. Több fán ülnek, és egymással beszélgetnek. Gyanítom, az aznap elrabolt lelkeket számolják.
Egészen sajátos élmény beállni a fa alá az elhagyott játszótéren, és felvilágítani mobillal. A bagoly elhallgat, lenéz, forgatja a fejét, szinte száznyolcvan fokban és pislog. Nem vijjog olyankor.

Az életünk egy kibaszott jelenet a Mad Maxből.
Délután a szomszéd kiscsaj homoki quadja berreg a betonon, aztán jönnek a baglyok, majd a varjak.
Tényleg csak az elnyújtott szájharmonika-szólam hiányzik.

Relativity

A viszonylagosság nálam úgy működik, hogy általában észre sem veszem, mekkora terhek és felelősségek nyomják a vállam. Amiket egyébként én vállaltam, csak nem mérlegeltem, mert nem tudtam vagy nem akartam. Ennyire fasza gyerek vagyok. Mit nekem.

Ha mások rám szólnak, lecsitítom őket, hogy á, dehogy. Aztán egyszer csak -- mint amikor rádobnak valakire két cementes zsákot -- nagyon hirtelen megérzem. Kellemetlen, ahogy hirtelen megérzem, hogy ez milyen kibaszott nehéz. Súly, teher, nyomás, mázsák, tonnák. Szar. Ilyenkor általában csak az üvöltő rockzene segít. Sok gitár. Aztán később majd cizellált és filozofikus mondatokban kinyilvánítok.

 

 

 

Várfal

2017. június 14. szerda 9 óra 58 perc

Ülök a várfalon, és kicsit úgy érzem magam, mint Lisbeth Salander, amikor a kórházi ágyon a kis kütyüjén világméretű összeesküvéseket hozott éppen nyilvánosságra (vagy arra készülődött).
A hatodik napja vizsgáztatok különféle vizsgákon, egész nap vagy fél nap.
Közben színházi fesztivál van, ami rend szerint éjszakába nyúlik (nem tudom, miért kezdenek 210 perces előadásokat este 9-kor).
A folytonos üléstől beálltak az izmaim, ezért múlt reggel felkeltem ötkor, és elmentem a hat órakor kezdődő edzésre.
Utána bementem dolgozni, ahol megkérdezték, részt vettem-e az éjszakai sportprogramon (nem), mert olyan álmosnak nézek ki.

Szóval ülök a várfalon, ami alapvetően jó, mert reggel 9 óra van, és nincs itt senki. Ne, ne kérdezzétek, miért kell várlátogatást és kultúrprogramot reggel 9-re 8-ra szervezni, amikor semmi nincs nyitva. Később persze kinyitnak ezek, a kultúrfőváros megtelik turistákkal, osztálykirándulókkal és dologtalan jómódú középkorú értelmiségikkel.... de most még nem.
Ülök a várfalon, van nálam két könyv, egy mp4 lejátszó (fejhallgatóval), egy tanári notesz, egy kis termosz tea, egy megvásárolt víz (a behűtött uborkás vizemet a mélyhűtőben felejtettem, mert éjjel fél 12-re értem haza a Bűn és bűnhődés első felvonásáról, és reggel nem voltam teljesen magamnál) és egy nagyon rövid, netről kinyomtatott guide a várfalról.
Beugró vagyok ugyanis.
Ez itt, kérem, a kisgyerekeknek szervezett kultúrprogram, ami lehetőleg reggel nyolckor kezdődik, hogy még jobban utálják, és amiben négy órát kell gyalogolni a tűző napon, hogy még annál is jobban. Tizenöt perces programok hatvan percre vannak kalibrálva, hogy az időérzéküket is elveszítsék, de azt nem sikerül, illetve már korábban elveszett (vö. "menjünk haza aludni").
Nem voltam ugyan beosztva erre a programra, dolgozom én eleget, vizsgáztatok, naplót írok, értekezek, érettségit, bankettet készítek elő, konzultálok, a felmondásomat tervezgetem gondosan, de hát mit lehet tenni, ha a beosztott kolléganő előre tervezett módon pont erre a két napra hasmenést kapott. Biztosan a hőség... A lényeg, hogy ezt is megoldottuk (pipa), szóltunk egy ráérő kollégának (pipa), aki ugyan nem tud semmit az egészről, mert éppen öt napig nem tartózkodott a munkahelyén a vizsgák miatt. Nem baj, hogy nem tudja a diákok nevét (a kollégákat csak felismeri a téren), de az sem, hogy anyagot sem kapott a helyszínről - alapvető pedagógiai kompetencia ugyanis, hogy utánanézzen az interneten, és önállóan rendelkezzen a diákok kaja- és pisiszünetéről a belvárosban. Vagy inkább arról, hogy a feszült érdeklődéstől se éhesek ne legyenek, se pisilniük ne kelljen.

Itt ülök a várfalon tehát, az első csoportot még megtaláltam, megnéztük a várfalat; a második annyira felpörgette az idő malomkerekét, hogy elhussantak előlem fel a várfalra (idő előtt húsz perccel), bottal üthettem a nyomukat. Jó, mondjuk nem ütöttem, elmentem kávéért (Bűn és bűnhődés, ugye), aztán kerestem egy nyilvános mosdót, amit pont akkor nyitott ki a vécés néni, és bár épp egy ismerőssel tárgyalt ("Jáááj, egyem a zuzádat, nem ismersz meg? Há' gyerekkorodbó' ismerlek, nem mondod, hogy most itt dógozó', így megnőtté'?! Tudod, én vagyok az unokatesód nagybáttyának, a Gázsinak az unokahuga, a Jóska vót az e'eső férjem!"), de azért bemehettem. Száz forintért.
Utána visszamentem a várfalra, lelkiismeretből.
Közben arra gondolok, jó dolog megszervezni ilyen diákprogramokat, szépen, gyorsan kipipálni azokat, aztán nem gondolni arra, hogy adtunk egy tockost a kultúrának. Később jól nevelten és tanárosan ingatni a fejünket, hogy micsoda érdektelenek ezek a gyerekek.

Jó hely ez a várfal, arra gondolok, ha egyszer lógnék a munkából, ide jönnék. Ülnék a fűben vagy a falon, ne jár itt senki, főleg ilyenkor, kora délelőtt, olvasnék egy könyvet, és úgy tennék, mint aki turistacsoportra vár. De az soha nem jön el.

Vanitatum vanitas

A hetekben túlestem néhány határidős munkán.
Leadtam például az érettségi-dolgozatokat, amik mérhetetlen csalódást okoztak, de erről most nem fogok írni, mert végül is a ballagás meg az utolsó pár hét már túllendített ezeken az érzéseken. A javítás körül történtek sokkal nagyobb csalódást okoztak, de most erről sem fogok írni, mert már nem érzem magaménak ezt a problémát. Ezt sem. Sőt, a munkát sem érzem annyira fontosnak, hogy tovább problémáznak rajta. Valahol bosszantó persze, hogy az iszonyatos megfeleléskényszerrel legitimáljuk azt a sok baromságot, amit ránk nyomnak. Én nem akarok ebben élni, nem akarom ezt csinálni. Nincs ekkora fontosságtudatom.

A mai dolgozatmegtekintést is (a tetőtéri terem kb. negyven fokos hőmérséklete ellenére) hűvösen tudtam kezelni. Mindenki ott lesz a szóbelin, lesz sok nyökögés, dadogás, de legalább gyűlnek majd a poénok is. 
Az emelt vizsgákkal is végeztem, valahogy egyre lazábban csinálom azt is. Ha tripla időm lenne, akkor persze biztosan nem így lenne.
A két javítás között nem volt nagy hangulati eltérés, az utóbbin a javításvezető majd egy hetet kért a felüljavításra; amikor én találkoztam vele, már olyanok voltak a szemei, mint Tomnak a Tom és Jerryből, amikor átmulatott néhány éjszakát. Megcsináltam, amit kért, aludjon nyugodtan.

Az egyetemen is lezártam a félévet, és az sem volt energizáló vagy inspiráló - orbitális baromságokat olvastam, amikből még idézni sem volt kedvem. Az egyik óra végén odajött egy srác (vitaképes és nagyszájú volt, bár kicsit hebrencs), hogy köszöni az órát, de ő azért csalódott, mert itt az embereket nem érdekli semmi. Helyeseltem, hogy valóban nem. Azt mondta, ő azon van a legjobban kiakadva, hogy a tanár szakosok a leghülyébbek (első éves óráról beszélünk). Mondtam, hogy szerintem is, és ez tragikus... Azt kérdezte, mi lesz ebből a világból, ha ilyen emberek lesznek a tanárok, ő pont azért nem szeretne tanár lenni, mert szétszórt, nincs benne respekt és távolságtartás, hirtelen ember és nagyon lelkes.... mondtam neki, pedig jobb lett volna, ha inkább ő jelentkezik tanárak. Nem lesz tanár. Elmegy külföldre. Remélem.

Aztán voltam egy próbatanításon. Nem túl lelkesen tartottam egy sokadik Kölcsey-órát a hazáról, tele van már vele a bánatos bugyrom. Szubvertálni kellett volna az egészet meg dekonstruálni durván, de hát azt mégsem tettem... majd egyszer.
Felvettek. Oda fogok menni dolgozni ősztől.
Annyira kiégettnek érzem magam, hogy nem is ujjongtam, pedig örülök, hogy megszabadulok fél mázsa elmebajtól, és végre békén hagynak kicsit. Hogy legalább nem egy olyan helyen kell majd dolgoznom, ahol nem bíznak a lelkiismeretemben, ezért folyton ellenőrizni akarnak.
Örömömben elmondtam ugyan pár embernek, de hivatalosan még nem mondtam fel.
Az sem érdekel igazán, ha kiszivárog, bár tudom, hogy azzal nem járnék valami jól.
Aztán meg higgye mindenki csak azt, hogy azért vagyok hallgatag, mert fáj a szívem.
Hát nem fáj.
Szerintem mindenkinek menni kéne.
Gondolkodtam ezen, és tényleg, a jó kollektívához valamiféle önazonosság, önbecsülés, kevesebb félelem és több bátorság kellene.

Végre megírtam a recenziómat egy nálam fiatalabb lány doktorijából készült könyvéről, és ezen is elgondolkodtam... mert ez is mire jó. Mármint nem, nem a recenzió, hanem a tudományos blabla hulla egyszerű dolgokról. Ne értsetek félre, fontos a tudomány (nekem is), de amíg csak ilyen lányok írnak monográfiákat, mindenki azt fogja gondolni, hogy ez a tudomány. Hát pedig szerintem nem. És ilyenkor megint felötlik bennem, hogy lennének fontosabb dolgaim is.... Mondjuk nem tudom, azoknak rajta kívül ki venné hasznát.... most, hogy a huszonévesek wikipédiás forrásokból írnak diplomamunkákat, az oktatók meg nem szólnak egy szót sem. Én (meg még néhányan) persze szólok, és mindezt mérhetetlen értetlenség övezi.

Visszamenőleg elolvastam a híreket (elküldöm magamnak e-mailben, és összegyűjtöm), így bukkantam néhány hátborzongató dologra családpolitika témában.... Egy félelmetes sorozatot nézünk (a regényt is elolvasom a nyáron, és tévedésből az egész estét verziót néztem meg először, ami szintén nagyon frusztráló, nem is értem, hogy maradt ez eddig ki), ami ijesztően rímel erre az egészre, és komolyan elkezdtem gondolkodni, mi lesz majd, ha elindul a begyűjtés... Hogy a gyarmatokra nem megyek, az biztos.
Olvasok inkább most Eve Enslert, nagyon refreshing, ki is találtam, hogy csinálok belőle drámaórát jövőre. (És itt egy film is....)
Meg voltam a Drávánál, nézzétek.