Megaszar

Javíthatatlan tehetségkutatónakálcázott médiaszarfogyasztó vagyok; egyrészt mert a zene az életem (áh!), másrészt pedig mert fáradhatatlanul keresem a kuriózumot, az egyéniséget, Az Előadót - hogy olyanokat lássak, mint mondjuk a Póka Angéla vagy az Oláh Ibolya annak idején (a körítés és amik azóta történtek, az most tényleg mellékes), hogy megforduljon velem a világ, hogy kiforduljon a négy sarkából, a hamleti kizökkent időt keresem, amit nem is akarok helyretolni...

Manapság rá kellett jönnöm, hogy más indíttatásból is nézem ezeket: segítenek kilökni magamból a héten felgyülemlett salakot, jót lehet anyázni, szidalmazni, káromkodni, hőbörögni, olyan lehet ez, mint a fasziknak a focimeccs. Isszuk a sört, szidjuk foci-metaforikába bújtatott életet.

Persze azzal is tisztában vagyok, hogy ez réges régen nem a tehetségről szól. Mégis nézem, és mégis fel tudok háborodni, hogy ostobábbnál ostobább zsűri és résztvevők vannak, akik már egy összetett mondatot sem tudnak kinyögni, csak annyit hogy "én jól éreztem magam a színpadon" meg hogy "az érzésre koncentráltam" meg hogy "szerintem átjött/nem jött át". Figyelem a kínt, ahogy keresik a szavakat, de nem találják, és arra gondolok, amikor még intellektusokat ültettek a székekbe; egy cseppet sem csodálkozom, hogy nem vállalták a sokadik remake-et.

De egyébként félelmetes, hogy a csillivillivel mi mindent próbálnak lenyomni a képzetlen néző torkán. Hogy a Megasztárban tízből csak kétszer nincs hamis hang, viszont tízből tízszer nincs karizma, egyéniség. Hogy az X-faktor kapcsán most szombaton komolyan kételkedni kezdtem, hogy a múlt heti műsor nem volt-e elejétől végéig playback. (Persze lehet, hogy csak bejött az a jóslatom, miszerint könnyű úgy az első élő adásra felkészülni, hogy hetek állnak rendelkezésre -- a korábbi adások ui. felvételről mentek -- de most csak egy hét volt arra, hogy összekapják magukat a t. aspiránsok.) Ami egyébként kiemelendő tény, hogy az X-faktorban tessenek figyelmezni, hogy a live felirat időnként eltűnik, és a közös számok ill. a vendégelőadó csakitt, csakmost, csakönöknek produkciója gyanúsan steril, vagyis minden valószínűséggel stúdiómunka. Átverés.

Az összes zsűri is az idegeimre megy egyébként. Pressernek, gyanítom, elfogyott a jogdíjakból szerzett pénze meg az ihlete, Eszenyinek úgyszintén. Friderikusznak szerintem túl sok szabadideje van, a Nagy Feró biztosítani szeretné a nyugdíjas éveit, a Gesztinek meg gyereke született, és kezd elkurvulni. Vicces, ahogy műmájerkedéssel vádolják X-et, miközben tökéletesen kiviláglik az ő összes előre megírt manírjuk.

Akit egyébként érdekel, annak elmondom, hogy a Megasztárban az általam jelölt zenei potentátok száma nulla. Senki nem érdekel. Világosan látom, hogy most is meg akarják teremteni a prototípusokat (a gyereksztár, a duci macsós mackó, a lelki sérült negyvenes -- hazánk Susan Boyle-ja), de ez már unalmas és szánalmas is. Az X-faktorban ugyanez. Néhány kimunkált hangú, középszerű figura, akiben meg van egy kis egyéniség, azt is szét fogják forgácsolni. Van, akit le akarnak bohócisítani, az általam itthon hallott eddigi legjobb férfivokalista együttesnek is csak szurkolni tudok, hogy ne hagyják magukat. Az agresszív-nyomulós női erőszakot pedig szintén fel kellett volna ismerni időben, de hát...

Mindegy, azt mondják, aki folyton foglalkozik valamivel, még ha az arra nem is érdemes, az tovább él...

[cím nélkül]

Egyszer már írtam egy bejegyzést arról, hogy mennyire káros hatásúnak tartom az ostoba és unalmas iskolai ünnepségeket, jó nagy felháborodás lett belőle, mondták, hogy kicsinyes vagyok meg nagyképű, stb. De az a helyzet, hogy nem, csak ifjúságpárti vagyok, vagyis nem, inkább ember- és tisztességpárti, és nagyjából belebetegszem, amikor olyasmit kell mellszélességgel támogatnom vagy olyasmiről kell szolidárisan hallgatnom, amit orbitális nagy baromságnak tartok, és amivel én sem értek egyet.

Itt van például az iskolai egyenruha kérdése. Egyszerűen nevetséges lenne, ha olyasmi szaladna ki a számon, hogy "márpedig a lányok ünnepi viselete a szoknya", vagyis nem fér bele még a csinosan szabott fekete nadrág sem. Nevetséges, mivel szinte soha nem hordok szoknyát, egyszerűen utálom. Hogy most ma mégis felvettem, az kizárólag annak köszönhető, hogy nincs ünnepi nadrágom. De egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy egyetértéssel védelmezzem azt a teljességgel autoriter és ostoba utasítást, hogy minden lány húzzon szoknyát. Már csak azért is, mert egyrészt szerintem igenis jól körülhatárolható az ünnepi viselet fogalma. Másrészt a t. kollégák sem húznak szoknyát, ami teljesen jogos észrevétel a diákság részéről. Harmadrészt ez is kiszúrás a lányokkal, mert ugyanis azért nem jár bünti, ha egy fiú húz bazinagy edzőcipőt az öltönyéhez, a nadrágos lányok viszont befenyíttettek egy osztályfőnöki intővel.
Mivel a srácok nem hülyék, a kérdéseiket persze felteszik. Nekem pedig fontosabb, hogy önnön hitelességemet ne hazudtoljam meg, ezért azt mondtam, döntsék el, osztályfőnöki vállalása vagy elvtelen behódolás. És óva intettem őket, hogy ez legyen életük legnagyobb problémája.

A másik teljesen jogos felvetés az iskolai megemlékezés ebben a formában való szükségessége és értelme -- amiből mellesleg egyenesen következik az előző kérdés (vö. érdemes-e egyáltalán kiöltözni, sőt, érdemes-e egyáltalán elmenni).
Október 23. alkalmából általában játékfilmeket nézünk a korszakról. Ezek (a Megáll az idő, a Szamárköhögés, az Eldorádó stb.) egyébként remek filmek, de teljesen hidegen hagyják az ifjúságot, ami nem az ő hibájuk: kontextualizálás és magyarázat híján ez teljesen érthető. A filmet megelőző történelmi tényeket ismertető 15 perces beszéd (mappás, zakós, mikrofonos formában) szintén teljesen érdektelen. Ráadásul minden évben ugyanazt a beszédet, ugyanazt a fekete mappát és ugyanazokat a dalokat porolják le...
A mai film kalózváltozatban, rossz minőségben került a vászonra. Ez egyrészt egy darabig derültséget okozott, mert a hang több másodperces csúszással ment a képhez képes; mozgott a szereplők szája, de nem mondtak semmit. Másrészt a képminőség is annyira vacak volt, hogy még én sem tudtam követni az eseményeket, pedig már sokszor láttam ezt a mozit. Így aztán nemcsak hogy illetlenül röhögtek, de tíz perc elteltével megindult a ki-be mászkálás.
Nincs jogom nagyon ítélkezni, én is halálosan untam, maximum a híres jó modorom tartott a fenekemen.

Minálunk is nagyon menő mindenért az ifjúságot hibáztatni: hogy érdektelenek, hogy buták, hogy semmi nem hozza lázba őket. Csak én meg már torkig vagyok azzal, hogy a szart próbáljuk meg lenyomni a torkukon. Képtelen vagyok elszámolni magamban azzal, hogy olyasmit kellene képviselnem, amivel totálisan nem értek egyet. Ezért aztán nem is teszem.

Mert mi az üzenete mindennek? Egyrészt egy egész iskola előtt vált nyilvánvalóvá, hogy szar kalózmásolatú filmet vetítünk nyilvános helyen, nyilvános alkalommal, teljesen illegálisan. Másrészt hülyét csináltunk magunkból megint azzal, hogy egy ócska minőségű és unalmas megemlékezés miatt világra szóló cirkuszt és előzetes fenyegetőzést csaptunk az egyenruha okán. Harmadrészt valószínűleg (mivel nincs hátsó kijárat) mindenki látta azt is, hogy a szigorúan (és különféle intőkkel megfélemlített) visszatartott diáktömegek erős ellensodrásában elsőként az újdonsült igazgatónő távozott a megemlékezésről a film kezdete után kb. fél órával - egyéb iskolai feladatokra hivatkozva. Na most ez már milyen.

Valószínűleg kötöznivaló bolond vagyok, mert kínosan ügyelek arra, hogy hiteles maradjak. A munkában pláne, de egyébként is. Egyébként meg annyira kínosan nem is kell rá ügyelnem, mert például pont ma böktem vissza néhány epés megjegyzésre a kötelező olvasmányokkal kapcsolatban (miszerint bezzeg az Alkonyat-trilógiát elolvassák), hogy ha hiszik, ha nem, egészen jó eredményeket tudunk felmutatni ebben, aminek a sikerét abban látom, hogy egyszerűen közösen megbeszéljük a vacak tantervi követelmények csínját-bínját... ez bejön.
Szóval nem nagyon örülök a tisztátalan játszmáknak, nem is vagyok alkalmas az ilyesmire, ha ilyet látok, dühöngök, szomorkodom, elképedek, elkeseredem, és sürgősen tervezgetni kezdek... A legnagyobb problémám pedig az, hogy mindez határozottan a politikára emlékeztet: hangzatos szólamok, makulátlan pofátlanság, cinkos hallgatás és az 'úgyis mindenki más hülye' konszenzusa. Már nem sokáig bírom.

Engedetlenek, elégedetlenek

Elvittem a csoportomat az Engedetlenek című kiállításra a Hattyúház Galériába; ez volt az a kiállítás ugye, aminek a pécsi püspök olyan jó kis reklámot csinált.
Nos, nem értem, mit verte annyira a palávert, de ez mondjuk annyira nem is érdekel. Az sokkal jobban, hogy ha már így, akkor miért nem tudtak egy rendes kiállítást összehozni az amúgy tökre jó kis térben. (Annyira slamposnak tartottam az egészet, hogy még rendes szaki kritikát sincs kedvem írni róla.)

A Hattyúház egy lakásból átalakított kis galéria a Színház térrel szemben egy ház első emeletén. Az -- amúgy csak az ajtón látható -- plakátra tollal ráírták, hogy első emelet, nehogy az ember eltévedjen. A lakás ajtaját kibontották, és beraktak egy fotocellás üvegajtót, bent pedig olyan a hangulat, mintha egy lakásfelújítás előtti állapotban éppen kipakolták volna a szobákat. Ez tetszett egyébként, jó nagy ablakok, tágas, világos belső, és sehol egy lélek, amikor beléptünk. Később (gondolom, a konyharészből), amikor jó harsányan köszöntem, előkerült egy csaj, és azt mondja, hogy ingyenes a kiállítás, majd visszamegy, és az ottlétünk alatt ki se néz többet. A sajtóanyag ingyenes, bár főleg lengyel meg angol nyelvű, de rengeteg alkotásról van benne kép/szó, amik nem tudom, hol vannak. Tulajdonképpen az egész csak 5-6 mű, a legtöbb a falra ragasztott fotó, két film, egy videó meg egy installáció-féleség. Ez utóbbi a sajtót is bejáró fekve fingó guminőt formázó vászonbaba (és most direkt nem nézek utána, melyik lengyel művész alkotta). A fotók között van Walt Disney-féle Hófehérke a szeme alá rajzolt karikákkal, duci meztelen nő zöldségekkel és a hasát karmoló gereblyével (mint csendélet), csomagtartóba zárt szépségkirálynő, dühös pózleszbi tinilányok és egy film, amiben egy meztelen, rongyokkal betekert és bekötött szemű csaj rálő egy házra (ami gondolom, a masszív maszkulin hatalmat szimbolizálja), de aztán ő rogy le holtan.


Elolvastam a promókban, hogy az alkotók mennyire elismert művészek, meg hogy nem titkolt céljuk a Lengyel Anya mítoszának földbe döngölése - oké. De hol a többi cucc? A tájékoztatóban vettem észre ezt a tök vicces alkotást, amikor is a megbámult női fenék jól visszanéz az ő szemével - na, ez a kiállításon nem volt látható. Amit szintén hiányoltam (ha már EKF), hogy lehetett volna legalább egy felkészült művtöri hallgató, aki kicsit eligazítja a gyanútlan látogatót. Mert se feliratok, se útmutatók, se semmi. A katalógus ismertető pedig még véletlenül sem a kiállított alkotásokról/-hoz szólt (hozzá).
No nem baj, utólag is elolvastam a híradásokat, és vicces lehetett, ahogy Páva Zsolt azt mondja, hogy "a kiállítás az életet tükrözi a maga igényes módján"... A magam részéről azt gondolom (és becsszó, nem az antifeminista beszél belőlem, muhaha), hogy ingyenesség ide vagy oda, igényesebben is meg lehetett volna csinálni az egészet még akkor is, ha ideológiájában és gondolatvilágában sem gondolom nagy truvájnak a felhozatalt. Biztos mert épp Simone de Beauvoir-t olvasok.
De persze az is lehet, hogy egyrészt nem kellene a Barbicanhoz viszonyítani, másrészt meg örüljek, hogy előbb leléphettem az iskolából.

A srácok egyébként lehidaltak egyrészt, mert még sosem jártak szobagalériában is (és a színházról is azt hiszik, hogy az a müzikel), másrészt meg mondták, hogy ugye majd elmagyarázom, hogy mi volt ez... Mondtam, hogy nem, de majd megbeszéljük.

The Kid

Bírom a kölyköt. Ha rossz napom van, de neki jó, akkor mindig sikerül feldobnia, mert tíz perces séta alatt elmeséli a fél univerzumot. Persze ha rossz napja van (pláne, ha nekem is), akkor égszakadás-földindulás. Érzelmeiben indulatos, heves. Rapszodikus. Később a lányok majd azt mondják rá, szenvedélyes.

Az új iskola óta még újra kreatív is, ez örömteli, mert lassan-lassan már kezdett unalmas fráterré változni. Az a sörhasat növesztő távirányítót a kezéhez tapasztó fajta, csak kiskorúban. Már második nap átvették a művészeti tagozatra, szerintem nem a kiemelkedő képzőművészeti képességei miatt, hanem mert meglátták benne a humánumot és az alkotóerőt, az emberséget, a szívet; azt, hogy jó és fontos a jelenléte. Azóta agyagozik, rajzol, színez, vág, fúr-farag, ötletel. Az egész élete egy nagy ötletelés. Nem didaktika, nem tanulás, nem agytömködés, azt ki nem állhatja. Még olvasni sem szeret igazán. A mások által teremtett világok másodlagosak, unalmasak. Az kell, amit ő alkot meg. Az a legjobb.

Új barátja is van, Bálint, aki gyerekszínész a Sziporkában. A múltkor dalt komponáltak az udvaron ketten, amikor is a lányok megzavarták őket. Basztatták őket, na. Hát elküldte őket ékes magyar nyelven vissza a szülőanyjukba. A tanítónéni persze lehidalt, a szidalom megfogant, az iskolában híre ment, hogy milyen "szakszókincse" van; de ő beelőzött itthon. Kérte nagyon, hogy ne haragudjak, hogy csúnyán beszélt, hiszen a lányok megzavarták az ihletet. Megbocsátottam. Másnap hangszereket vitt, hogy felfejlesszék a dalt - amit azóta sem hallottam.

Máskor suszti (=suszterbogár) kórházat csináltak a Bálinttal az udvaron. Odahordták a beteg bogarakat, majd becsukták a szemüket, és két nagy kő között halálra passzírozták őket. Hogy ne szenvedjenek. Gyorsan, fájdalommentesen. Eutanázia junior. Egészséges és élő bogarakat nem bántottak. A kórházat be is rendezték falevelekkel meg minden. A legfőbb páciens egy (még kimondani is borzalom) beteg darázs volt.

Ismét tervezgeti a jövőt. Bár a nyáron kissé elvadult, most három hete megint fű-fa-bogár-virág-madár jóbarátja. Kiskutyát és kiscicát majd kölyök állapotban egyszerre vásárol, pont olyan fizimiskával, mint rég elgyászolt kedvenceink, hogy őrizze az emléküket. És a kicsik majd együtt nevelkednek, s barátok lesznek.
A szolfézst utálja, a furulyát szereti, s nemsokára zongorát veszünk, ezt alig várja. Többek közt azért, hogy majd megtanítsa a cicát (is) zongorázni. És nyilván, hogy újabb dalokat komponáljon, bele a világba.