Percek. Emberkék.

Annyira ki vagyok merülve, hogy elaludtam reggel.
Igaz, ez normális emberi léptékkel nézve nem számít elalvásnak, kb. 35-40 perccel aludtam tovább, mint szoktam, de mivel lassan szeretek felébredni, rémes volt.

Álmomban egyébként hatalmas fekáliákat kellett lenyomnom a vécén, ezzel Freud biztos ellenne egy darabig. Utána pedig a barátaimmal társalogtam egy asztalnál (kora reggel), és minden erőmmel próbáltam értesíteni a főnökömet, hogy el fogok késni, de nem tudtam kezelni a telefonom, nem találtam az sms funkciót. Erre felébredtem.

Azt egyébként régen is sokszor álmodtam, hogy nevetséges módon nem bírok elkészülni vonatra, időre, munkába, stb. Azt pedig, hogy nem tudom használni a telefonom, már átéltem pár éve nyáron a kórházban, amikor a felvételemkor azt mondta az orvos, adjak meg egy telefonszámot, aki a városban értesíthető, ha velem valami baj történik. Fejből persze nem tudtam, és amikor megpróbáltam megkeresni a telefonomban, nem találtam az sms funkciót. Hiába mondta az orvos, hogy csak nyugodtan, magam nem bírtam kivárni magam, és inkább bemondtam fejből. Valószínűleg rossz volt a szám, úgyhogy ha történt volna velem valami, tán még ma is a hozzátartozóimat keresnék.

Ahogy elnézem a választási plakátokat vagy végigpörgetem a híreket a facebookon, nem lesz jobb kedvem. Nem azért, mert nem tudok kire szavazni, hanem mert elszomorít ez az utálkozás, de a szervilizmus ugyanúgy. A JOBBIK-os kolléga, aki képviselőjelölt, az iskolában gyűjti az aláírásokat, és valahányszor meglátom valakivel beszélgetni, elhatározom, hogy eztán azzal sem állok szóba, akivel ő szóba állt. Azon gondolkodom, hogy ha országgyűlési képviselő lesz, elhúz-e. Remélem, elhúz, és nem lesz képviselő. De jobb lenne, ha én húznék el, mert már azt is elég rosszul viselem, hogy a facebookon egyre több gyerek tetszikeli a politikusi profilját.

A fenntartásokkal együtt van bennem némi tisztelet az ukránok iránt, mert elzavartak egy nemkívánatos elnököt. Én még a főnökömet se tudom elzavarni, csak szépen eldekkolok a munkahelyemen. A fontos beszélgetésekre nincs idő, se gyerekkel, se kollégával, minden gondolatomat az köti le, hogy fog elengedni a dirinő akkor, amikor tényleg fontos elmennem. A portfóliós kollégával mindenkinek tele van a hócipője, mert folyton zsizseg, a főnöknek meg azért, mert ő még sehogy se áll az anyaggal. Egyébként nálunk sem írja senki sem a portfólióját, ez afféle csendes lázadás, bár biztos vagyok benne, hogy néhány határozott szóra jó sokat beadják majd a derekukat.

A portfóliós pasi rendületlenül gyártja a papírokat. Én eddig tényleg azt hittem, hogy a rendszerrel való kicseszésből írja ő is, de a minap rá kellett jönnöm, hogy nem, hanem azért, mert "most ez a feladat". Nyilván félti az állását. És a megszokott életét. Nyilván mindenki azt félti. Nyilván van benne bizonyításvágy is, mert ő mindent így csinál, darabra, gyorsan, precízen, 200 km/órával, aztán kipipálja. Lehet, hogy a szexet is így csinálja.
Egyszer, mikor véletlenül ott voltam nála, mondta, hogy ők könyvet már nem vesznek, mert tele van a polc. Érted? Tele van a polc. Nem azért, mert nincs pénzük, vagy mert nem akarnak már olvasni, hanem mert tele van az a kibaszott polc, és nem fér rá több.
40 éves korában, majdnem pont a születésnapján elment egy teljes körű kivizsgálásra, nem azért, mert valami baja lett volna, hanem mert negyven éves lett. Vérképtől az urológusig. 

Elgondolkodtam azon, hogy érdemes-e így dolgozni, illetve, hogy tudnék-e. Valószínűleg nem vagyok eléggé hatékony, és többször is beengedem az órámra a saját érzelmeimet - de nem. Az alapvető különbség a feladatait így végzők között és köztem az, hogy képtelen vagyok "darabra" dolgozni. Mondok egy példát, inkább berzenkedem és nem vállalom el a március 15-i műsor megszervezését, de nem csinálok egy nyolc perces, előre legyártott forgatókönyvet copy-paste technikával, mert minek. És inkább beáldozom az osztály 85%-át (vagyis hagyom, hogy leszarják), hogy a maradékkal tudjak kicsit értelmesen beszélni.
Nagyon érdekelne, elgondolkodik-e ez a pasi néha azon, hogy teremt-e még értéket. Talán úgy gondolja, hogy ahhoz, hogy otthon, a saját családjában értéket tudjon teremteni, ez kell. Konfliktusa, ahogy hallom, otthon nincs. Mondjuk még nem kamaszodnak nagyon a gyerekei. Kicsit néha sajnálom, mert amikor majd beüt a krach, nem fogja tudni, mit rontott el.

A szemináriumon a héten a Felsült szerelmeseket vettük. Van egy nagyon okos spanyol lány, és egy nem kevésbé okos marosvásárhelyi. Éljenek a nemzetközi kapcsolatok.
Az elemzéskor arra jutottunk, hogy a pózok, a felvett szerepek nagyon könnyen bukáshoz vezetnek. És hogy hiába gúnyoljuk ki a nálunk gyengébbnek, alávalóbbnak, ostobábbnak gondoltakat, sokszor azok is mi maguk vagyunk.

Gy. F.

Nem vagyok szomorú, amiért meghalt, hiszen végre találkoznak, ő, és Miklós. Úgy képzelem, hogy egész életében erre várt.
Úgy képzelem, hogy most, amikor felépül a német megszállás emlékműve, ő úgy döntött, hogy ez már sok, hogy ő most már tényleg elmegy. Igaza volt. Én is így döntöttem volna.

Azt gondolom, egyszerűen kiesett az emberek tudatából, emlékezetéből, hogy ő még itt van.
Hogy egy iszonyatos és emberfeletti szégyen az, hogy relativizáltuk Horthyt, beengedtük a Jobbikot, és ő itt volt, és végignézte, végighallgatta. És ezt nem lehet nekünk megbocsátani. 
Hogy már csak a jelenlére miatt is udvariatlanság neonácisat, neofasisztásat játszani. Arra gondolok, hogy eshetett neki mindez. Vagy persze lehet, hogy be sem kapcsolta a tévét évek, évtizedek óta, hogy ne lássa. És hála isten, a kormány képmutatását sem látja már.

Arra gondolok, hogyan élte át ezt a majd 70 évet. Hogy volt ereje, büszkesége nem felejteni. 70 évig nem kezdeni új életet, nem szülni gyereket, nem basáskodni a(z szellemi) örökség fölött, mint valami posztmodern Csinszka. Nem tudom, hogy ez bolondság, makacsság vagy szerelem-e. És hiába mondom, hogy én is képes lennék rá, nem tudom, tényleg nem.

 

A munka nemesít

A munka nemesít. A munka nem-esít.

Nem akar elmúlni ez a tél. Igaz, magam sem tudom, mit várok, talán megint a havat, mert akkor olyan szép puhán csendes volt minden, főleg éjszaka lehetett hallani a pelyhek halk zizegését. Hideg is volt, össze lehetett bújni, most meg már megint tizenvalahány fok van, és nyitva kell lennie éjjel is az ablaknak, meg fűtenek a buszon, és attól a sok-sok hőtől és büdöstől nem csoda, hogy az ember idegesen megy munkába. A büdös buszos hő még a szmognál is rosszabb, mert a szmog -- reggelente -- hideg és csípős, de a büdös buszos hő fojtogató, forró, levegőtlen, olyan, mint egy iskolai menza a pokolban.

Nem akar vége lenni ennek a télnek, pedig olyan elszántan határoztam el, hogy nem fogok elkeseredni, letörni, elveszíteni magam, nem leszek sápadt, karikás szemű, egészségtelen bőrű, nem a hétvégi alkoholtól várom az ellazulást, de hát... Vannak ezek a csodás jó tanácsok a téli levertséget illetően, majdnem mindegyiket betartom, a vitaminokat, a sportot, jó, a levegőt nem, de kinek van kedve a sárban csúszkálni. Úgyhogy önsajnálok, igénytelen lettem, lelkileg és fizikailag is talán, békés beszélgetésekre és lassú filmekre vágyom, Chet Bakerre, vidámságra, de ezek a panelek annyira szürkék és homályosak, hiába a narancssárga sálamat veszem fel, az is szürke. És ha néha ki is süt a nap, az is csak a sápadtságot világítja meg, a sárgaságot, ami nem okker, hanem avas vaj.

Olvasok persze, de az energiáimat, amiket simogatásba, mosolyba és önzetlen gyengédségbe kellene átfordítani, felőrlik a hétköznapok. Pedig olyan szívesen lennék világlátott, szélesen ragyogó most. Beszélgetnék mindenfajta emelkedett témákról, világmegváltó tervekről, és minden sikerülne. Tüntetni mennék, és hidat foglalni.

(Konkrétabban: összeállítanék néhány tananyagot például, ami toleranciára nevel, elfogadásra, és segít megnyitni néhány elmét. Az egyesek-kettesekből kiszabadulni. Vagy ami még fontosabb, a szellemi sötétségből. De ne legyenek ilyen terveim, inkább találjam ki, milyen B kategóriás ütemtervvel lehet még két hétig iskolában tartani a gyerekeket, mikor már mindenki másnak kitört a nyári szünet. És bár augusztus 21. és 22. csütörtökre és péntekre esik, oda már ne tervezzek szabadságot, mert ismét dolgozni kell menni.)

Szóval tüntetni mennék, és hidat foglalni, nem álmodom többé a fölösleges munkával, nem viselnek meg kisemberek ostoba problémái.
Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál.

 

Első

Megjött az első opponensi vélemény.
Az a vicces benne, hogy egy olyan szaktekintély mellé vagyok állítva, akivel világ életemben viharos volt a kapcsolatom. Kezdvén ott -- nem tudom, elmeséltem-e már ezt a történetet -- hogy ő volt az, aki nem vett fel a színháztörténet szakra érettségi után. Ma már hálás vagyok érte, mert másképp sose kerültem volna a SZTE-BTK-ra, nem ismertem volna meg egy csomó remek embert, tanárt, barátot, és lehet, hogy ez a dolgozat sem lett volna kész. Egy igazi kultúrsznob lett volna belőlem talán, aki számára az jelenti a "hozzáértést", hogy tudja, a második felvonás harmadik színében kin milyen ruha van.

Aztán később is találkoztunk egy tudományos versenyen, ahol én versenyeztem, ő pedig zsűrielnök volt. Harmadik díjat kaptam (milyen ciki lett volna, ha mind a hármat az ő tanszékének diákjai viszik el), de a kávészünetben azért elmondta, hogy hagyjam a francba ezt a témát, mert ez gáz, és legyek inkább filológus.

Ez az ember a hazai tudományos élet egyik legnagyobb doyenje volt. Holtában is tisztelegnek neki azóta is, amióta már nincs. Vannak érdemei, amiket nem vitatok, de emberileg nem viseltem el soha. Egy pökhendi alak volt szerintem. És aki nem tartozott a holdudvarához, azt lenyomta.

Ezért baromi nagy fricska, hogy -- bár szegről-végről mindig jelen volt az életemben, nem olyan nagy ez a szakma, sem pedig az ország -- előkerül a bírálatban. Nyilván a védésen is elő fog. Majd némi szarkazmussal megoldjuk.