 |
| Kép: pinterest |
Én egyébként régen nagyon szerettem a minőségi wmn-t, különösen D. Tóth Krisztát, aztán persze (a kattintásszám miatt is) mindenféle szerzőket befogadtak és adtak nekik sok-sok felületet, mielőtt az illetők elég éretté váltak volna ahhoz, hogy jó cikkeket írjanak; de ez a konkrét téma szempontjából szerintem most mellékes. Amit mondani akarok, hogy (csúnyán fogok fogalmazni, korán van, bocs), hogy személyes véleményem szerint manapság leginkább a picsogás megy. A bármin. A mindenen.
Félreértés ne essen, én is szoktam picsogni, nagyon is sokat, főleg ebben a blogban meg a Facebookon is (ettől még persze nem hívom magam újságírónak, ezt igyekszem megtartani a személyes tereimnek), de vannak helyzetek, pozíciók, amikor kifejezetten károsnak tartom a nyavalygást. (Megjegyzés, amit bárhova tehetnék: az Egy nap című filmet anno nagyon szívbemarkolónak találtam, nézzétek meg.)
Itt van például ez a fent említett szöveg (amit tudom, nem egy újságíró írt). Azt mondják, egy átlagos tanár egy átlagos napjáról szó, aki "már nem bírja". A szüleivel él (az anyukája főz rájuk), két fiút nevel (egy 17 évest és egy egyetemistát), elvált, angoltanár, osztályfőnök, a tantestület aktív tagja, stb. A nap, amit leír, tényleg krézi. Kb. nekem is ilyen egy átlagos napom, bár nem vagyok osztályfőnök (nem kötelező), nem szervezek szalagavatót (ez sem kötelező), de vezetek egy munkaközösséget, iskolaújságot csinálok, és: van még 2-3 állásom, amivel kipótolom a pénzt. Igyekszem itthonról kaját vinni, hogy ne a büfében költsek. Meg készülni is szoktam az óráimra. Sokáig dolgoztam olyan helyen is, ahova nem okos, tanult és zömében jó hátterű gyerekek tanultak, muszáj volt hát mindig kitalálni valamit, nem lehetett hétszám csak csevegni az angolórán.
A cikk egyébként azt fókuszálja, hogy ilyen kevés pénzért milyen kemény és hajtós egy tanár napja, pláne, ha nehezebb helyzetbe kerül (aka válás, idős szülőkkel élés). A kommentekben többen óvatosan (!) szóvá tették, hogy igen, valóban vacak a helyzet, de talán ennél egy fokkal lehetne jobb, ha 1) a tanárnő nem válllana annyi ingyenmunkát; 2) befogná az amúgy fiatal- és nagykorú fiait, ezzel talán sikerülne őket némi felelősségre szoktatni; 3) készítene valamiféle napirendet, és nem random élné élné a napjait; 4) akármilyen idegesítő is számára, kiállna az anyja mellett, aki nyilvánvalóan segíteni akar.
Persze tök könnyű távolról bölcselkedni, de azért kicsit túlzónak éreztem az ezekre a meglátásokra érkező reakciókat. Mintha kezdenénk mérföldekre kerülni a józan észtől, ami még jobban megnehezíti az amúgy is borzasztó helyzetet.
Egyrészt én is angol szakos vagyok (még ha egy generációval fiatalabb is), tudom, hogy van számtalan lehetőség pluszmunkákra, ha már az ember nem akar mestertanár lenni jobb fizetésért (mondjuk elvből, ahogy én tartottam magam sokáig). Ha gazdaságilag rossz helyzetben vagyok, elfogadom az anyám főztjét (főleg a két mindent felzabáló fiatal hímneműnek), valamint megbeszélem velük (legalább is a nagyobbikkal), hogy most ez van, bele kell adni a háztartásba. Az pedig hétszentség, hogy mások problémáit nem helyezem a sajátom elé.
Tudom, ez alkati kérdés is, nem vagyunk egyformák. De a bajom az, hogy a wmn ennek az írásnak a publikálásával tovább dagasztja azt az áldozati narratívát, ami már eleve övezi a tanárokat, és ami miatt mindenk utál minket. Mert "mi mindig csak picsogunk". Meg hogy "más is keveset keres". "Másnak is szar." Én nem mondom, hogy ezek valid érvek volnának, sőt, azt is gondolom, hogy a politikai közbeszéd elég régóta hergel a tanárok ellen - de komolyan, a wmn nem pont ugyanezt csinálja? Tovább megyek: a sajtó egy része--annak címén, hogy leleplezi a problémákat, stb.--nem pont ugyanezt csinálja? Mi haszna a tanároknak (és mi haszna a nehéz helyzetben lévő nőknek) egy ilyen cikkből? Növekedni fog a társadalmi megbecsülés? Az emberek majd rájönnek, mekkora a probléma? Végre felnyílik a szemük? Nem hinném, inkább az utálat és a megvetés fog tovább növekedni, mert hiszen itt egy nő, aki nem képes megoldani az életét, és ahelyett, hogy effektíve tenne valamit, cikket ír róla, amitől mindenkinek megszakad a szíve. Ráadásul a wmn (a másik oldalon) valamiféle feminista érzékközvetítőként prezentálja magát, azaz sokat cikkeznek arról, hogyan ássa a alá a társadalom a nők társadalmi megbecsültségét. Persze a fenti cikknek is létezhet egy olyan olvasata, miszerint ezt a nőt már kizsigerelte a rendszer, és minden csak következmény. De hát ne már, azért itt egy viszonylag privilegizált helyzetben lévő, a fővárosban élő szereplőről van szó. (Próbáljuk ugyanezt a sztorit elképzelni pl. egy kisvárosban vagy egy szegregátumban élő és dolgozó tanárról.)
Most, hogy már úgyis magamra haragítottam mindenkit, azért hozzáteszem azt is, mennyire problematikusnak találom, hogy amúgy az ilyen dolgokban szinte már egyáltalán nem lehet árnyalt ellenvéleményt (se!) fogalmazni, mert az embert azonnal beállítják a másik oldal soraiba. Hiába mond/ír az ember ilyeneket, hogy: "a problémát elismerem", "hangsúlyozom, ez csak az én nézőpontom", "ha a dolgot egy másik szemszögből nézzük" - egyszerűen nem megy át. Mást gondolsz? Akkor Fideszes vagy. Akkor náci vagy. Érzéketlen vagy, tolod a kormány szekerét, stb.
Évtizedek óta írok mindenféléket, nagyon fontosak nekem a letisztult, világos gondolatok, az érvek, adott esetben az érzelmek valid kifejezése is. Szerintem az ilyesmi fegyver. Erő. Hatalom. Ezért bosszant annyira, amikor indulatos ömlengésekből újságcikkek lesznek, amikor a kommentszekciók színvonalára degradáljuk az (újság)írást, amikor árnyalt nézőpontok nélkül tálalunk problémákat, és: amikor nagy hatású fórumok/emberek ennek teret biztosítanak. Mondjuk anélkül, hogy legalább egy szerkesztőt ráeresztenének a szövegre.
Végezetül elmondom, pedagógus témában mit várnék el (többek közt a "női hangot" megszólaltató wmn-től). Interjúkat, oknyomozó, tényfeltáró cikkeket a vidéki oktatással kapcsolatban. Cikkeket a szakképzés és a közoktatás többi része közti bérfeszültségről. Szövegeket óvodapedagógiáról, annak kudarcairól, a mai gyerekekről, a kurrens oktatási módszerekről, a képzések hiányáról. A bölcsődékről. Riportokat erős tanáregyéniségekről az ország minden tájáról, interjúkat velük. És még sorolhatnám. Ez melós, tudom. De meggyőződésem, hogy az ilyesmi sokkal hatékonyabban hozzájárulhatna a tanárok társadalmi megbecsülésének jó irányba alakulásához.
A helyzet tragikus, ezt egy percig sem vitatom. De szerintem nem a média jelenleg közismert tanárszereplőinek (itt most írhatnék konkrét neveket) és nem az ilyen cikkeknek kellene reprezentálnia a magyar tanártársadalmat.
