Szűrőnkön keresztül a világ

Délután még volt egy jó kis metaforám arra, amikor valaki beszűkült látószögből kukucskál ki a világra -- most már nincs meg, már csak annyit tudok erről mondani, hogy az ilyen illető olyan, mintha a Karib-tenger kalózaiból ő lenne Davy Jones, csak a polipcsápok nem a szakálla helyén, hanem a pofáján ékeskednének megnehezítve ezzel a kilátást meg a lélegzetvételt is.
 
Ma marhára belegázoltak a lelkembe, hosszasan gondolkodtam, hogy miért szívtam ezt annyira mellre, és a nap végére rájöttem, hogy azért, mert az ilyesfajta megjegyzések alapjaiban támadják az én világképemet. No persze az ilyesmivel amúgy nincs semmi baj, mindenki gyomlálgasson a saját kertjében (á lá Arany János in memoriam Voltaire), ha egyáltalán gyomlálgat.
 
Az történt, hogy a munkahelyen macskákról folyt a csevely (állítólag televagyunk állatbaráttal, de mint később a történetből kiderül, ez korántsem fedi a valóságot), és már patakokban folyt a nyál, mire én lelkesen előrukkoltam Diócica fényképeivel. Erre mindenki elhúzta a száját, hogy mennyire ronda és formátlan, alattomos tekintetű, sunyi, dögevő szemű szörnyike. Utána az egyik irodalmár kolléga még azt is odatűzte sasszénak, hogy ő a "szimmetrikus macskákat" szereti.
 
Nos, Diócica természetesen gyönyörű. A természet egyedi kreálmánya. Nemcsak azért, mert szeretem, amennyire csak állattársát szeretheti az ember, hanem azért is, mert különleges, és biztos vagyok benne, hogy nincs hozzá még csak megközelítőleg sem hasonló. Aki nem hiszi, járjon utána.
 
De nem ez a lényeg, hanem a szimmetriában tetszelgő világkép, amit a kolléga posztulált, és ami kapcsán rájöttem, hogy soha de soha nem fogom megszeretni például a klasszicizmust (mármint annak öniróniától mentes fejezeteit). Elintézhetném az egészet egyszerűen annyival, hogy a szimmetria nem létezik aszimmetria nélkül és fordítva; de nem ez a lényeg, hanem annak az újbóli felismerése, hogy az én aszimmetrikus világom sosem fog találkozni a szimmetriára törekvő, azt kereső pedagógusvilággal (talán túlságosan általános vagyok, elnézést, mindenki értse jól).
 
Az én világom ugyanis szabálytalan. A táskámban folyton kupleráj van, az asztalomon úgyszintén. A kocsim koszos, a macskám teknőctarka-foltos (úristen, legalább nyolc színe van), a könyveket csak félig szoktam kiolvasni, és rendszeresen elfelejtem kihirdetni az ostoba tanulmányi versenyeket az osztályokban. Nem tudom az udvariassági szabályokat a diákokkal szemben, nincsen óravázlatom, és nyelvtanórán a stiliszta bozótvágás helyett az alkalmazott nyelvészet igéit hirdetem és szapulom Grétsy Lászlót meg a nyelvművelést.
 
Aszimmetrikus továbbá:
- a két lábam (az egyiket hiperkorrigálták műtétileg)
- a két agyféltekém
- a barátaim
- az ízlésem a zenében és a szerelemben is
- a magánéletem
- a boldogságom
- a családommal való viszonyom
valamint:
- savanyú uborkát eszem a trappista sajthoz
- tejfölös salátákat a lecsós szelethez 
- tudok sört inni a halhoz és a baromfihoz, sőt, koccintok is vele
 
... és simán befogadtam volna azt az ici-pici kiscicát, akinek múlt héten gazdát kerestek az iskolában, és aki miatt kitört ez a macskaribillió. Zinczy papagájai sorsát is a szívemre vettem, pedig a papeszok nem is a rokonaim.
 
Úgyhogy ez van, ez a szabálytalanság és abnormalitás. Nem is illene hozzám másmilyen macska, csak egy ilyen tarkabarka hisztérikus-érzékeny cicalány, aki hajnalonta négyszer-ötször belegyalogol a gyomromba, mert reggelizni támad kedve.
        Ilyen a világom, és mindig megtalálom benne a rendet. Gyerek, felnőtt, állat, aki valaha a közelembe jött, senki sem akart még továbbállni.

A szolgáltatás jelenleg nem hozzáférhető

Teljesen ironikus dolog ebben a városban autómentes napot tartani (szept. 22.). Rendszeresen olvasom a freeblogon a biciklisták anyázását a Margit-híd kapcsán paralell a BKV anyázásával (és az autósok kontra-anyázásával).
Hát igen, ha az utak az ország vérkeringése, akkor itten mi komoly érelmeszesedésben szenvedünk. Nagyban és kicsiben egyaránt.
Én marha büszke lennék egyébként arra, hogy az iskolakezdés óta alig ültem autóba -- nem tagadom, hogy ez nem csupán a környezettudatosságomnak köszönhető, hanem a beiskoláztatás egyre növekvő költségeinek is. Busz, bringa. Ez van. Igen ám, csak hogy a biciklim másfél hét után defektet kapott a fincsi pécsi puklik és patkák miatt, a gyengécske csomagtartóm pedig nem bírta el a tudás terhét. Arról nem is beszélve, hogy a város teljesen alkalmatlan a biciklizésre, mert bár halomra lehet előzni a PKV Rt.-t és az autósokat, nincs rendes bicikliút meg sáv, de rendes járda sincs.
Szóval én mondom, ironikus ez az autómentes nap. Forgalmival ingyen utazhat plusz egy személy. Köszi. Örülj, paraszt, hogy a lezárt sávok mentén a reggeli hűs 24 fokban élvezheted, hogy három piros lámpa után jutsz túl a hídfelújításon. (A kétpúpú híd egyik púpjának a szembejövő sávja... a másik púp még hátravan... május óta csinálják.) Örülj, hogy a 15 perces utat 45 perc alatt teheted meg, és úgy nevelheted környezettudatossá (és autómentessé) a gyerekedet, hogy a buszok nem tudnak felkaptatni az emelkedőkön.
Nem mintha autóval jobb lenne, mert azzal is negyvenöt-ötven perc az út, a különbség tán annyi, hogy a három piros lámpát a saját kárpitodat koptatva viseled el. Motor beindít, leállít, beindít, fék. Busz kienged, beenged, anyázás, dudálás, ideg.
Stressz- és autómentes napok... Igen, alig várom a telet, mikor majd a buszokon nem lesz téli gumi (de az autón se!), és a három piros lámpát télikabátban, zárt ablakok mellett tűrjük, miközben zsörtölődő kisnyugdíjasok öldökölnek szempillantásukkal az ülőhelyért. Hogy aztán ne engedjék kinyitni az ülőhelyek melletti ablakokat. Mert nagy a huzat. Így aztán reggelente majd megérkezünk izzadtan és idegesen, hogy tanárhivatásunk teljes küldetéstudatával lelkesült tudást közvetítsünk az ifjúság irányába.

Ősz (epigramma, eredetileg sírfelirat)

Szöveg: 
 
A nyárban az a legjobb, hogy van időnk egymásra.
Az őszben meg az a legrosszabb, hogy nincs.
 
Strukturalista elemzés:
 
A vers az epigramma kellékei közül csak a tömörítés költői eszközét használja, máskülönben nem hasonlít a klasszikus epigrammára (nincs hexameter, sem erkölcsi üzenet) - hangulatában és gondolatiságában inkább az elégiát idézi. A 'nyár' és az 'ősz' kitételek nyilván metaforák, utalhatnak az évszak által jelölt időszakra tágabb értelemben, esetleg a borús-derűs hangulatok ellentétre, stb.; ez a két pólus adja a művet szervező alapvető ellentétet. 
A másik kérdést az 'egymás' kölcsönös névmás veti fel, ami a lírai énen (beszélőn) kívül legalább egy másik szubjektum jelenlétét feltételezi. Ez az egyetlen szubjektum persze kitágítható és általánosítható; ugyanúgy utalhat az emberiségre, ahogy egy vagy több konkrét személyre is.
 
Pszichoanalitikus elemzés:
 
Egyértelmű, hogy a műben a szubjektum és az ő tudatalattija viszonyáról van szó. A nyár-ősz tipikus ellentéte kétfajta periódus váltakozására utalhat; egy olyasfajta bipolaritás, aminek itt, a műben csak a két véglete jelölt, a köztük lévő átmenet nem.
Az 'egymás' kölcsönös névmás a szubjektum különböző rétegeire utal: azaz a szöveg a tudat és/vagy a psziché egységességének vagy az egység hiányának váltakozó állapotait textualizálja.

Tanévkezdés

Délután negyed négykor fájós lábbal még emésztetlen és véráramomba be nem került koffeinadaggal a gyomromban kaptatok a lejtőn felfelé a dombtetőn álló iskola irányába. Vánszorgok.
Messziről ismerős kollégát pillantok meg (tanítónéni), ötvenes, vékony, szálkás alkat, hasonló mozgáskoordinációval tart hazafelé a boltból. Felvesszük a szemkontaktust, közeledünk egymás felé, de nem gyorsítunk, a világért se.
Helló -- köszönünk egymásnak, majd mintha egy már megkezdett beszélgetést folytatna:
Mind a ketten, mint a fos, b...meg...! -- és szívderítőt röhögünk magunkon.
Hát így. 

Every Day is a Winding Road

... (minden nap egy kanyargós út) ez Sheryl Crow közhelyes örökbecsűje, és mennyire igaza volt, a közhelyek velős igazságokat hordoznak, főleg perpillanat, ami az itten viszonyokat illeti. Mert hogy ez hihetetlen, mintha az egész város összefogott volna, hogy reggelente senki de senki ne érjen időben munkába. 
Nekem jó az emlékezetem, és tudom, hogy tavaly nem volt ennyi dugó, akár kocsival, akár busszal, akár biciklivel ment az ember. Erre ma rámdudál egy nő, hogy menjek már, de legalábbis álljak rá a zebrára és taroljam le az ott átvánszorgó szegény nyugdíjasokat, miközben áll a sor a pirosnál, a hídnál, a híd előtt, a körforgalomnál és -ban. Magamon is meglepődtem, de leírhatatlan hangnemben kiabálni kezdtem és mutogatni a visszapillantótükörbe, hogy szerinte mi a lófaszt csináljak, áll az egész város, meg még büdös is.
        Persze az is lehet, hogy ez a drágalátos városkarbantartó megavállalkozás így próbálja az embert rávenni arra, hogy eszközeit elhajítva környezetkímélő módon gyalog menjen a munkahelyére. Tökmindegy. Tegnap szerintem csuklott is a város, annyira elszidtam mindennek, és a lelkem mélyén üvöltve követeltem, hogy tarolja már le valaki a magas járdaszegélyeivel együtt. Mert hogy egyszerűen nem hiszem el, hogy egy óra alatt lehet odaérni a munkahelyemre. A Tisza-partra gondoltam még akkor is, ha a múltkor hallottam a tévében, hogy -- bár abban a városban eddig ismeretlen fogalom volt a közlekedési dugó -- ott is, most, iskolakezdésre sikerült időzíteni az útfelújításokat.
        Hát ez a mi kultúrális főváros-jelöltünk. Kapkodnak, mint én, amikor dolgozás helyett zenét hallgatok (léleképítő célból) és nincs időm semmire. Kapkodnak. Muszáj vagyok én is kapkodni velük együtt. És nem, nem az fáraszt, hogy meg kell szokni a szeptemberi munkarendet újra, hanem hogy meg kell SZOKATNI újra. Lassan megy. Kurvára lassan. 
        Hogy még mi történt, hát az, hogy a Színház folyóiratnak nem kell recenzió erről a könyvről; amit csak azért nem értek, mert a Színházban vagy szar könyvekről jelennek meg szar recenziók vagy jó könyvekről még szarabb recenziók. Aztán amikor az ember odamondana, azt mégsem vállalja senki -- persze tudom, valószínűleg rossz ajtó elé álltam be most éppen.
        Nna! Mostanában többször és több irányból csapott pofán az az álláspont, hogy nem tudok lazítani meg tán főzni se, erre meg azt szeretném mondani, hogy aki a dzsesszt szereti, az merev ember nem lehet.